Előrebocsátanám, hogy a ma boncolt kérdés voltaképpen és a helyén kezelve nem is érné el jelentősége szerint, fontosságát tekintve azt a szintet, hogy egyáltalán felvetődjön. Arról van ugyanis szó, hogy milyen színű volt VII. Kleopátra királynő (fáraónő) bőre, ami így, 2053 évvel a halála után a gyakorlati életünk szempontjából tökéletesen közömbös.

Továbbmegyek: életében is közömbös volt, annyira, hogy a történetírók fel sem jegyezték. Az ilyen típusú megkülönböztetés akkoriban létezett ugyan elszórtan, de más törésvonalak mentén utálták egymást az emberek, Egyiptomban pedig különösen értelmetlen lett volna a rasszista vagy származási alapú megkülönböztetés. Már csak azért is, mert nyoma sem volt abban az országban nemzetiségi koherenciának, a lakosság közös vonásokat mutatott a legújabb genetikai kutatások szerint az összes közel-keleti néppel, hódítók és kivándorlók-bevándorlók jöttek és mentek, Egyiptom maradt, ami volt és nem firtatta senki, honnan származott a másik egyiptomi nagymamája. Még csak nem is valami hivatalosan elfogadott tolerancia miatt volt így – eszükbe sem jutott.

Mindenesetre – főként a magyar és orosz kormánymédiában, valamint az alt-righthoz sorolható amerikai kiadványokban – most állandó téma, hogy a Netflix új dokuemntum-drámájában VII. Kleopátra szerepét egy fekete színésznőre osztották. Ezen először dr. Zahi Hawass, a világhírű egyiptológus akadt fenn, mondván:

„Kleopátra görög volt, ebből következik, hogy világos bőrű és nem fekete... a Netflix szándékos provokációt hajt végre, zavart kelt, hamis és megtévesztő információkat terjeszt azzal, hogy azt állítja, az egyiptomi civilizáció eredendően fekete.”

de róla tudjuk, hogy sértődékeny, indulatos ember, habár nagy tudós. Nála tovább ment Mahmoud al-Semary egyiptomi ügyvéd, aki eközben hivatalos panaszt tett az ügyészségnél, és arra kérte őket, hogy blokkolják az egész Netflixet az országban. Semary azzal érvelt, hogy „a sorozat Egyiptom népének identitásába gázol bele, és eltorzítja a valóságot.”

Itt már érezhető, hogy betette a lábát a politika, éspedig a nacionalista politika, de majd látni fogjuk, hogy szegény Kleopátrát és az ókori Közel-Keletet általában már régóta használják ilyesféle manipulációkra. Mindenesetre mielőtt politikai elemzésbe kezdek, szögezzük le:

Fogalmunk sincs, milyen színű volt Kleopátra bőre, és ez a kérdés a tudomány jelen állása szerint míg nincs meg a sírja és abban a földi maradványai, nem is eldönthető.

De tegyük hozzá: valójában nem is fontos. Egyiptomnak annyiféle uralkodója volt, férfi és nő, fehér és dokumentáltan fekete (a 25. dinasztia núbiai, kusita volt, és róluk például bizonyos, hogy feketék voltak, csak éppen olyan hétszáz évvel Kleopátra előtt éltek), egyiptomi és hikszosz, hogy a lakosság már oda se figyelt a különbségekre közöttük. Tudunk olyan falfirkákról, amelyek női mivolta miatt gúnyolták Hatsepszutot és tudunk olyan feljegyzésekről, melyek kiemelik Ehnaton egészen sajátos testalkatát, de ennél tovább nem mentek a megkülönböztetésben, a „homogén, államalkotó nemzet” fogalma modern találmány. Kleopátra apai ágon mindenképpen görög–macedón származású volt, de mivel semmit sem tudunk az édesanyjáról, ő akár lehetett afrikai is, szóval a politikai jobboldal (vagyis, akik annak mondják magukat) most körülbelül olyasmin vitatkozik, mint amikor a középkorban egy zsinaton el akarták dönteni, hány angyal fér el egy tű fokán.

Legyintene is az ember, ha nem fújnák fel ezt a bolhányi vitát elefánttá, a „woke” és „anti-woke” szembenállása miatt, ugyanis a „jobboldal” váltig állítja, hogy a kisebbségi jogokért való, a megkülönböztetések elleni állásfoglalás valamiféle aljas, szervezett, nemzetközi összeesküvés része, és az a célja, hogy az óvodásokat ellenkező neművé operálják a végén. Az ármány mögött természetesen a „liberálisok” és a „baloldaliak” állnak – azért az idézőjel, mert baloldaliból is ezerféle van, ahogy liberálisból is, és mivel ezek mostanra már világnézetek, nem politikai mozgalmak, egymást jobban tépik, mint bárkit, aki szemben áll velük, szóval értelmetlenség a skatulyázás, ahogy értelmetlenség a konteó is. Mindenesetre most minden a fekete Kleopátrál zeng, ha élne a királynő, ki is használná a népszerűségét, ugyanis nem csak okos volt, hanem művelt és pragmatikus politikus is.

Ami magát a legendát illeti (az állítás ugyanis, mint már jeleztem, eldönthetetlen), az a politikától függetlenül létezett ugyan, de folklór-elemként. Elnyomott népek és embercsoportok politikai öntudatra ébredésük idején szoktak ilyen romantikus-nacionalista meséket kitalálni, amelyek erősíteni hívatottak az identitásukat és kevés elnyomottabb csoport létezett az afroamerikaiaknál: ha ők Mózest vagy Kleopátrát feketének szerették volna látni még a 19. század második felében, az sem Mózesből, sem Kleopátrából nem „von le”, tulajdonképpen nem a valós, történelmi, hanem a jelképes, kulturális személyt értelmezték így, nem árt az senkinek. Az érintetteknek a legkevésbé.

Csakhogy az ilyen legendákat az utókor már bőven képes mocskos, politikai célokra felhasználni. Mikor megláttam a Kleopátra-vitát és a mostani értelmezését, eszembe jutott, hogy hiszen én találkoztam már ilyesmivel, nem is olyan rég, csak akkor még másképp nézett ki. Egészen pontosan 2022. augusztus 25-én jelent meg a Katehonban, Alekszandr Dugin lapjában ennek a „fekete Egyiptom” felvetésnek egy sajátos, antimarxista változata. Írta Thomas Mountain. Idézzünk belőle.

„Az egyik dolog, amit a marxista-leninista mozgalom soha nem tett meg, az az, hogy foglalkozzon azzal, hogy mennyire eurocentrikus, sőt, valójában rasszista. Miért mondom ezt? Mert SEMMILYEN marxista-leninista írásban nem találunk említést az afrikai géniuszról, amire a legjobb példát a Nílus völgyének csodái jelentik, amelyet görög nevén Egyiptomnak hívnak, bár lakói Kemetnek, „a feketék földjének” nevezték a civilizációjukat.

Kétlem, hogy ez csak egyszerű tudatlanság volt, hiszen melyik művelt ember nem hallott még az elmúlt századokban a Nagy Piramisokról, a Szfinxről vagy a luxori templomról, amely olyan látványos, hogy a „luxus” szó is innen ered?

Talán a marxisták-leninisták, visszamenőleg Karl Marxig, mozgalmuk atyjáig, úgy gondolták, hogy a Kemetben élők valójában fehérek voltak, amit a történészek körében a mai napig széles körben tanítanak.”

Hölgyeim és uraim, aki úgy érzi magát ezek után, mint vasorrú bába a mágneses viharban, azzal nincs semmi baj: az írás célja nem az ismeretterjesztés vagy egy kérdés elemzése volt, hanem egyszerű zavarkeltés a közönség soraiban, arra a célra viszont tökéletesen megfelel. Már maga a címe is:

„A marxizmus-leninizmus egy eurocentrikus, rasszista ideológia?”

fából vaskarika, mert arra alapoz, hogy Marx valamit, valamiket nem tett, jelesül nem említette meg az egyiptomi kultúrát feketeként és nem foglalkozott afrikai magaskultúrákkal. Ez nála kimaradt, halkan megjegyezném, hogy Afrika ezzel jobban járt, mint mondjuk szegény Kína, amiről kitalálta az „ázsiai termelési mód” fogalmát és már több, mint száz éve fogják a fejüket szegény kínaiak, ha ez szóba kerül, mert még az ellenkezője sem stimmelt soha.

Világos, hogy a szerző egyszerre akart ütni Európán, marxizmuson, baloldaliságon, és jó pontot szerezni Moszkvánál, amely tavaly augusztusban már nyakig benne volt az Ukrajna elleni háborúban, Európával és minden baloldalisággal szemben pozicionálta magát és nem zárom ki, hogy rövidesen államforma szerint is eljut a cárizmushoz, mert de facto már ott is tart. Különben az orosz külpolitika örömmel fogadja az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokat, mert így felléphetnek antikolonialista, antirasszista álcában, és a velük szemben álló országokban gerjeszthetik a tőlük függetlenül is létező, de nem radikális ellentéteket. A már esetleg régóta megszületett politikai mozgalmakat lovagolják meg, próbálják orosz nyereg alá törni.

Erre is volt példa a minap: a tavaly nyáron lebukott Alekszandr Viktorovics Ionov orosz ügynök vádirata a héten látott napvilágot, és annak egyik jelentős pontja, miszerint Ionov és két társa azért toboroztak, finanszíroztak és irányítottak amerikai politikai csoportokat, hogy azok az orosz kormány be nem jegyzett illegális ügynökeiként működjenek, viszályt szítsanak és oroszbarát propagandát terjesszenek. Ez idáig rendben is van, ez az ügynök dolga, de miféle csoportokról van szó? Az egyik Texas, a másik Florida leszakadását szorgalmazta az Egyesült Államokról, a többi pedig a floridai Afrikai Népi Szocialista Párt és az Uhuru Mozgalom (együttesen: APSP), a georgiai Fekete Kalapács és egy kaliforniai politikai csoport voltak. Vádlott lett az Uhuru Mozgalom elnökéből, Omali Yeshitelából is, de okkal. Mindenféle olyasmiket írt alá (a többi csoport vezetőjével együtt), hogy elismeri és üdvözli a donbásszi köztársaságok függetlenségét, majd az orosz megszállást is, cserébe a 2019-es floridai, St. Petersburg-i választásokon az orosz szoláglatok támogatták az Uhuru jelöltjeit.

Mondhatjuk tehát, hogy az Uhuru egy oroszok által létrehozott bábszervezet? Nem mondhatjuk, mert nem mostanság alakult meg, hanem 1972-ben, amikor még nyoma sem volt a jelenlegi ukrán–orosz szembenállásnak. De Ionov bábszervezetet csinált belőle, orosz nyereg alá törte.

És ne csak afrikai példát hozzunk, lássunk európait is! Egy napos a hír, mely szerint a Kreml arra törekszik, hogy a német szélsőbaloldali és szélsőjobboldali pártokat koalícióba tömörítse, hogy csökkentse az Ukrajnának nyújtott támogatást – írja a The Washington Post az európai hírszerzés birtokába jutott titkos Kreml-dokumentumokra hivatkozva. A dokumentumok szerint 2022. július 13-án Szergej Kirijenko, az orosz elnöki adminisztráció helyettes vezetője összegyűjtötte orosz politológusok egy csoportját, és elmondta nekik, hogy Moszkva Németországra akarja összpontosítani erőfeszítéseit, hogy olyan hangulatot terjesszen, amely csökkentené az Ukrajnának nyújtott európai támogatást.

A WP szerint a politikai technológusokat arra utasították, hogy a német polgárok szemében lejárassák az Európai Uniót, az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát és a NATO-t, és győzzék meg őket arról, hogy az Oroszországgal szemben bevezetett szankciók károsak Németország számára. Kirijenko azt is követelte, hogy három hónap alatt 10 százalékkal nőjön az Oroszországgal való kapcsolatok javítását szorgalmazó német állampolgárok száma – írja a lap.

A lapok azt is közölték, hogy a politikai technológusok szinte azonnal a találkozó után orosz „trollgyárakkal” kezdtek el dolgozni, hogy szlogeneket készítsenek a közösségi hálózatokra és a gyűlésekre. A WP szerint különös figyelmet fordítottak az energiaárak erőteljes emelkedésével kapcsolatos szlogenekre, de ez nem kapott nagy visszhangot a német társadalomban, mert a meleg tél miatt a hatóságoknak sikerült diverzifikálniuk az energiaellátást.

A szeptember 9-i dokumentum szerint a Kreml fő célja egy olyan új politikai mozgalom létrehozása volt, amely képes „a választások bármelyik szintjén többséget szerezni” Németországban. Az orosz hatóságok azt is remélték, hogy „újraindítják” a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) pártot, hogy növeljék támogatottságát a német társadalomban. Az orosz politológusok konkrétan egy kiáltványt készítettek a párt számára, amely az AfD „német egységpárttá” való átalakítását irányozta elő, amely az Oroszország elleni szankciókat a német érdekekkel ellentétesnek nyilvánította volna. A dokumentumokból nem derül ki, hogy a Kreml tervei eljutottak-e az AfD-hez. A WP azonban azt írja, hogy nem sokkal azután, hogy az orosz hatóságok a német bal- és jobboldali pártok egyesítéséről döntöttek, az AfD parlamenti képviselői a német baloldal egyik ismert politikusa, Sarah Wagenknecht mellett kezdtek el kampányolni.

Wagenknecht és az orosz tisztviselők között a kommunikáció, mint azt az újságírók megállapították, létezik. Különösen Ralf Niemeyer, Wagenknecht volt férje erősítette meg újságíróknak a Moszkvával való kapcsolattartását. Azt is elmondta, hogy magas rangú orosz tisztviselőkkel folytatott találkozók során világossá vált számára, hogy „vannak bizonyos emberek Oroszországban, akik érdekeltek a Wagenknecht és a szélsőjobboldal közötti szövetségben”.

Jó, erre mondhatná valaki, hogy ez más, mert ez Németország, de bizony kicsit sem más Wagenknecht esete, mint az Uhurué. Ugyanúgy korábban létező politikai mozgalomra szállt rá az orosz politika, ugyanúgy nem túl jelentős a Baloldali Párt, ahogy az Uhuru sem az, de radikálisnak mondhatóak a nézeteik és ugyanúgy elfogadták az orosz segítséget, miáltal feladták autonómiájukat és elárulták országukat.

Összegezve: az orosz politika keresi a problémákat világszerte, hogy felerősíthesse és meglovagolhassa őket – megoldani nem kíván semmit, nekik addig jó, míg áll a bál és dúlnak a konfliktusok, nekik Németországban az az érdekük, hogy a radikálisok, euroszkeptikusok, konteó-hívek, querdenkerek határozzák meg a közbeszédet, ne születhessenek hatékony döntések fontos kérdésekben, az Egyesült Államokban a különböző népcsoportok között próbálják felszítani az ellentéteket, és mindezt már meglévő politikai helyzetek és formációk kihasználásával teszik.

Nekik az ellentét hasznos, nem az, ha egyik vagy másik fél győz, netán veszít – ők a zavarost szeretik, amiben halászni lehet.

Épp ezért: aki most kulcskérdésnek találja, hogy milyen színe volt Kleopátra bőrének, és erről vitákat generál, mert nincs jobb dolga, aki kulturális-politikai alapkérdésnek tekinti ezt a dolgot, az bizony mind moszkvai kottából játszik.

Kleopátra pedig egészen egyszerűen Kleopátra-színű volt, akinek ez nem elég, pukkadjon meg, ez háború idején nem elvi kérdés, hanem gyakorlati marhaság.

Szele Tamás