Ember legyen a talpán mostanság, aki egyáltalán abban el tud igazodni, hogy miképpen kéne véget érnie az ukrajnai háborúnak. Most nem a két oldal elkötelezett híveiről beszélek, nekik nincs ilyen problémájuk, drukkolnak rendíthetetlenül, hanem azokról, akik mérlegelni próbálják a lehetőségeket – és hogy úgy mondjam, kissé naivak, hiszékenyek.

A Kreml konyháján főzték ki – annyi más kotyvalék mellett – az „elhúzódó háború” legendáját, ami dióhéjban arról szólna, hogy minél tovább tartanak a harcok, annál többe fognak kerülni elsősorban az Egyesült Államoknak, másodsorban a NATO-nak, ami ugyan igaz, de nem az következik belőle, hogy fel kell függeszteni a segítségnyújtást Ukrajnának és hagyni kell győzni az oroszokat, hanem – paraszti logika szerint is – az, hogy most kéne megadni minden segítséget, hogy gyorsan ki lehessen kergetni őket. Azonban Nyugaton mégis halogatják a katonai támogatást, nem érkezik elég fegyver, lőszer, ami mégis, az is késik.

Tegyük hozzá: a nyugati Fabius Cunctatorok azt is elfelejtik, hogy míg a Kreml szerint ez a háború a NATO által támogatott Egyesült Államok és az Oroszországi Föderáció között zajlik, Washington úgy látja, hogy Ukrajna védekezik az orosz megszállás ellen. Igaz, hogy nyugati segítséggel, de a támogatói nem vesznek részt a háborúban. Hogy Moszkva ezt miért látja másképp? Praktikus okokból: sokkal könnyebb megmagyarázni a jelen harctéri helyzetet azzal, hogy a fél világ ellen hadakoznak, azért késnek a győzelmek, mint azzal, hogy a végtelenül korrupt és szervezetlen orosz hadsereget az ukrán képes megállítani, sőt, visszaverni is. Oda lenne az „orosz felsőbbrendűség” propagandisztikus legendája.

Mindenesetre a nyugati segítség inkább csak csordogál, mint ömlik, és egyes washingtoni körök ezt úgy ideologizálják, hogy a Kremlt már ennyi is képes lesz tárgyalóasztalhoz kényszeríteni. Nos, erről írt elemzést az Institute for the Study of War számára Nataliya Bugayova, aki most a kutatóintézet munkatársa, de korábban a Kyiv Post, Ukrajna független angol nyelvű kiadványának vezérigazgatója volt. Emellett kabinetfőnökként és a nemzetközi pénzügyi intézményekkel való együttműködéssel kapcsolatos tanácsadóként dolgozott Pavlo Sheremeta volt ukrán gazdasági miniszter mellett, akit a 2014. februári Euromajdan forradalom után neveztek ki. Ő a szerzője a „How We Got Here with Russia : The Kremlin's Worldview” és a „Putin offset: The Kremlin's Geopolitical Adaptations Since 2014” című könyveknek. Írásai és interjúi olyan médiumokban jelentek meg, mint a Foreign Policy, a PBS NewsHour, az NBC News, a Fox News, a The Hill, a BBC, az Amerika Hangja és mások. Az ISW fejlesztési igazgatójaként 2016-2019 között ő vezette a növekedési erőfeszítéseket és a nagyobb események, köztük az ISW biztonsági konferenciájának tervezését is. Véleménye tehát kellőképpen megalapozott – lássuk, mit mond?

Azt, hogy a politikai vita arról, hogy az Egyesült Államoknak „hosszú háborúval” kell szembenéznie Ukrajnában, félreérthető. A „hosszú háború” gyűjtőfogalmát torzítja a háborúkról való hagyományos amerikai gondolkodás, a Kreml szándékos dezinformációs műveletei és a harctéri realitások elemzésének nehézségei.

Oroszország ukrajnai inváziója nem jelent hosszú háborút az USA számára, mert nem az USA vívja ezt a háborút. Ukrajna megvédi magát egy provokálatlan orosz invázióval szemben, és az USA támogatja Ukrajnát. Az iraki vagy afganisztáni összehasonlítás nem helytálló.

Az USA nem proxy-háborút folytat. Ukrajna döntése, hogy megvédi magát Oroszország népirtó törekvéseivel szemben, nem függ a nyugati döntéshozataltól. Ukrajna a partnerei támogatása nélkül is megvédte volna magát Oroszország 2022-es inváziója ellen – több terület és emberélet árán. Még 2014-ben is, amikor Ukrajna katonai képességei és az Oroszországgal szembeni nyugati hajlandóság minimálisak voltak, alig felszerelt ukrán önkéntesek siettek a frontvonalra az orosz agresszió ellen.

Nem a Nyugat és Ukrajna húzza el vagy terjeszti ki ezt a háborút, hanem Oroszország. Oroszország ukrajnai inváziója teljes mértékben öncélú háború. A Kreml úgy döntött, hogy teljes körű inváziót indít, annak ellenére, hogy évek óta létezett egy békerendszer (amelyet a Kreml rendszeresen megsértett) Ukrajna és a Nyugat évekig tartó diplomáciai erőfeszítései ellenére. A Kreml úgy döntött, hogy elhúzza ezt a háborút, és bármikor dönthet úgy, hogy véget vet neki.

A „hosszú háború” forgatókönyvére való rögzülés elhomályosítja az Ukrajnában kockán forgó nagyon is valós amerikai érdekeket. Az USA problémája nem önmagában a hosszú háború. Az USA problémája az eszkaláció kockázata, amely miatt az USA-nak esetleg harcolnia kell ebben a háborúban – ez a kockázat megnő, ha Oroszország háborúja elhúzódik, és ha Oroszország megtartja ukrajnai térnyerését.

Az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatás halogatása, az összes szükséges ukrán ellentámadás – nem csak a következő – hiányos ellátása, valamint az Oroszországgal folytatott tárgyalásokkal kapcsolatos korai elvárások felállítása elnyújtja Oroszország háborúját, és növeli az ezzel járó kockázatokat az USA számára. A háború hossza és hatásai legalább két változótól függnek:

Az, hogy a Kreml képes-e fenntartani egy hosszú háborút Ukrajnában, aránytalanul nagy mértékben függ attól, hogy Oroszországnak adnak-e időt és teret arra, hogy újjáépítse képességeit.

Az, hogy a Kreml képes lesz-e az Egyesült Államokat/NATO-t fenyegető szándékának megfelelően cselekedni, valamint Oroszország globális hatalmának jövője aránytalanul nagymértékben függ attól, hogy Oroszország mennyit nyer vagy veszít Ukrajnában.

A hosszú háború nem a Kreml eredendő célja, hanem a Kreml alkalmazkodása maximalista céljainak eléréséhez Ukrajnában. A Kreml kezdeti, gyors háborúra vonatkozó terve kudarcot vallott. A Kreml szándéka Ukrajna ellenőrzésére és államiságának felszámolására továbbra is változatlan – ez a cél jelenleg meghaladja Oroszország lehetőségeit, tekintettel Ukrajna ellenállására. A Kreml tehát egy elhúzódó konfliktus feltételeit teremti meg. A Kreml egyértelműen kifejezi azt a szándékát, hogy jobb körülmények között újjáalakítja az orosz erőket és új offenzívákra készül Oroszország maximalista céljainak megvalósítása érdekében Ukrajnában ahelyett, hogy a Kreml kezdeti terveinek kudarca és a 2022-es vereségek után megállna.

Az, hogy a Kreml képes lesz-e fenntartani egy hosszú háborút Ukrajnában, nem biztos – ez aránytalanul nagy mértékben függ attól, hogy Oroszország kap-e időt és teret arra, hogy újjáépítse képességeit. Oroszország képessége katonai képességeinek újjáépítésére jelenleg korlátozott. A Kreml nem elegendő erőforrással szállta meg Ukrajnát, amelyet a továbbiakban kimerített, így csak korlátozott nyereséget ért el. A Kreml megpróbálja feltölteni erőforrásait, de még mindig félmegoldásokat folytat a teljes nemzeti mozgósítás keretében, hogy megújítsa erőit és mozgósítsa védelmi ipari bázisát.

A további sikeres ukrán ellentámadások lehetővé tétele megtagadja a Kremltől a lélegzetvételnyi időt, hogy feltöltse erőforrásait, tovább kimeríti Oroszország támadási potenciálját, és végül lehetővé teszi az ukrán erők számára, hogy kiűzzék Oroszországot Ukrajnából.

A tér- és időnerés viszont lehetővé teheti a Kreml számára, hogy újjáépítse képességeit. A tér azt jelenti, hogy az ukrán területet Oroszország további agresszió állomáshelyéül használhatja. Az idő azt jelenti, hogy a hadszíntéren szusszanásnyi szünetet tartanak az ellenségeskedések idő előtti beszüntetése vagy a nyugati segítség elégtelensége miatt lelassult ukrán ellentámadás miatt.

Az USA nem tudja elkerülni a hosszú orosz háborút Ukrajnában anélkül, hogy segítene Ukrajnának felszabadítani a területét. A terület deprioritizálása – ahogy egyesek állítják – csak növeli egy hosszú háború kockázatát. Az elfoglalt terület az emberi erő és a felszerelés mellett Oroszországnak a háború fenntartásához szükséges képessége alapvető részét képezi. Oroszország bármilyen ukrajnai területet fel fog használni állomáshelyként, hogy támadásokat indítson Ukrajna ellen, akár ebben az invázióban, akár bármely későbbi erőfeszítésben. A Krímhez és a Donbásszhoz hasonlóan minden olyan terület, amelyet Oroszország Ukrajnában birtokol, orosz katonai támaszponttá válik. Ez már eddig is egy hosszú orosz háború volt, részben azért, mert a Kremlnek megengedték, hogy megtartsa illegális területi nyereségeit Ukrajnában 2014-ben. Ha a jelenlegi vonalak kitartanak, képzeljük el, hogy Oroszország mennyivel tovább tudna előrenyomulni a következő években, miután újjáalakítja erőit.

Az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatás csökkentése növeli egy hosszú háború kockázatát. A lendület számít. Ukrajna lendületének megakadása hármas előnyt jelent Oroszország számára: esélyt az orosz erőknek a frontvonal stabilizálására és újjáalakulására; a Vlagyimir Putyin orosz elnökre nehezedő belpolitikai nyomás csökkenését; és a Kreml esélyét arra, hogy a nemzetközi – és különösen a nyugati – információs térben magához ragadja a narratív kezdeményezést. Ezeket a hatásokat már megfigyelhettük, amikor Ukrajna december-januárban nem tudta kihasználni az orosz harctéri visszaeséseket egy harmadik egymást követő ellentámadó hadművelettel, részben az elégtelen nyugati támogatás miatt. Ez lehetővé tette Oroszország számára, hogy stabilizálja a védelmi vonalait, növelje a bahmuti offenzíva súlyát és további támadó műveleteket készítsen elő a Luhanszki Területen. Az Ukrajna harctéri igényeit követő nyugati támogatástól függ, hogy ez a háború elhúzódik-e és mennyire lesz költséges.

Az, hogy mindig csak a következő ukrán ellentámadás erőforrásainak szállítását tervezik – de az azt követő ukrán hadműveletekét nem –, növeli a hosszú háború kockázatát. Egyesek szerint a Nyugatnak segítenie kellene Ukrajna következő ellentámadási szakaszát, és annak eredményeit arra kellene felhasználnia, hogy Oroszországot tárgyalóasztalhoz ültesse. Ez a megközelítés hibás, tekintve a terep fontosságát a Kreml stratégiájában. A Kreml eddig sem mutatott érdeklődést a valódi tárgyalások iránt, és a következő ukrán ellentámadás önmagában valószínűleg nem változtat ezen.

Végül: Ukrajna nem fogja egyetlen ellentámadással felszabadítani az összes oroszok által megszállt területet, és a háború megnyeréséhez több egymást követő ellentámadásra lesz szükség. Az USA-nak fel kell készülnie az egymást követő erőfeszítések erőforrásainak biztosítására, amelyek közül néhány sikeresebb lesz, mint mások. Az ukrán ellentámadás egymást követő fázisainak erőforrással való ellátására való elégtelen elkötelezettség az, ami részben megtörte Ukrajna lendületét 2023 januárjában.

Oroszország talán meggyengült, de a Kreml szándéka az USA-val és a NATO-val kapcsolatban változatlan. Oroszország nemcsak az ukrán államiság felszámolására törekszik, hanem a régió más államainak, például Fehéroroszországnak és Moldovának az ellenőrzésére, és végül az orosz katonai térnyerések összekapcsolására az egész volt Szovjetunióban. Putyin továbbra is a NATO semlegesítésére és az USA aláásására törekszik. A Kreml az orosz társadalmat a Nyugat elleni hosszú háborúra készíti fel.

Oroszország hatalmának jövője és a Kreml azon képessége, hogy az USA-val és a NATO-val kapcsolatos változatlan szándéka szerint cselekedjen, aránytalanul nagy mértékben függ Oroszország ukrajnai győzelmeitől vagy veszteségeitől. Ha Oroszország veszít az ukrajnai térhódításából, akkor számos, amúgy is korlátozott hatalmi bázisa tovább fog csökkenni.

Az USA-nak azonban nem szabad alábecsülnie az orosz képességeket hosszú távon. Ha Oroszország megtartja ukrajnai nyereségeit, a Kremlnek lehetősége lesz arra, hogy újjáalakítsa erőit, hogy jövőben támadásokat indítson Ukrajna ellen, és hogy összekapcsolja az Ukrajnában és Fehéroroszországban elért katonai nyereségeit. Ez hatalmas katonai és gazdasági kiadásokat jelentene az USA, a NATO és az EU számára. És amikor Oroszország ismét megtámadja Ukrajnát, az USA-nak ugyanúgy kötelessége lesz támogatni NATO-szövetségeseit, akiket bármilyen háború fenyeget Európában.

Ha Oroszország megtartja ukrajnai térnyerését, az növeli annak kockázatát, hogy más államok nukleáris zsarolással éljenek. Bármilyen békeszerződés Oroszországgal, amelyben a Kreml megtartja ukrajnai nyereségeit, azt jelentené, hogy a Nyugat engedett a nukleáris zsarolásnak. Ez ártana, nem pedig segítené az Egyesült Államokat a Kínával folytatott versenyben, mivel Kína minden bizonnyal tanulna ebből a leckéből.

Az USA tehát azt kockáztatja, hogy ugyanazzal a problémával szembesül, ugyanolyan eszkalációs kockázatokkal, de rosszabb körülmények között, ha nem segít Ukrajnának felszabadítani népét és területét egymást követő ellentámadások sorozatával.

Az USA és a Nyugat mélyrehatóan képes alakítani az ukrajnai háború kimenetelét. A Nyugat problémája nem a képességekkel, hanem a felfogással van. A Nyugatnak egyértelmű érdeke, hogy segítsen Ukrajnának megőrizni szuverenitását és megakadályozni az Ukrajna elleni jövőbeli orosz támadásokat, és ehhez meg is van a képessége. A Nyugat gazdasági és katonai erőforrásai mellett eltörpülnek Oroszországéi. A Nyugatnak ismertek a képességbeli akadályai, de ezek leküzdhetők. A Nyugat számára ez döntések és határidők kérdése – ellentétben Oroszországgal, amely számára számos katonai képességbeli korlát leküzdhetetlen vagy csak hosszú távon leküzdhető.

A Nyugat Achilles-sarka a megítélés - a Kreml által elérhető kevés sebezhető pontok egyike.

A Kreml a „hosszú háború” narratíváját használja a Nyugat vakfoltjainak megcélzására. A Kreml „hosszú háború” narratívája tükrözi Putyin azon szándékát, hogy újjáépítse Oroszország nagyszabású hadrafoghatóságát, de ez egy dezinformációs művelet is, amelynek célja, hogy a Nyugatot elfordítsa Ukrajnától. Ez a művelet a korábbi orosz erőfeszítésekre épül, mint például a tűzszüneti narratívák és a nukleáris zsarolás.

A nyugati megítélés megcélzása azon kevés lehetőségek közé tartozik, amelyek a Kreml közvetlen hatókörében vannak, miközben megpróbálja megszüntetni a tátongó szakadékot céljai és eszközei között Ukrajnában. Ukrajna küzdeni akarása nem változik, ahogyan a Kreml céljai sem. A Kreml azonban valószínűleg időt és teret szeretne nyerni, hogy előnyösebb helyzetbe kerüljön azáltal, hogy kihasználja a „hosszú háború” elkerülése körüli diskurzust és más nyugati érzelmeket, manipulálja a nyugati felfogást arról, hogy milyen hatással van a segítsége a harctéren, és elhomályosítja a nyugati értékeléseket Ukrajna képességeiről, a Kreml szándékairól és az eszkalációs kockázatokról.

Az Egyesült Államoknak nem lenne szabad hitelt adnia a Kreml csapdáinak, és nem szabadna előre megkárosítania politikai lehetőségeit azzal, hogy olyan béketárgyalásokra számít, amelyekbe a Kreml egyáltalán nem kíván belépni. Oroszország nem akármilyen hadviselő fél – olyan hadviselő fél, amely többször és céltudatosan visszaélt a béke fogalmával és agressziója mentőövévé tette azt. A tárgyalásokkal kapcsolatos elvárások felállítása azelőtt, hogy segítene Ukrajnának az orosz erők további kiűzésében Ukrajna területéről, csak a Kremlnek kedvez.

Ráadásul ezt a háborút nem lehet hagyományos tárgyalásokkal megoldani. Putyin teljes körű invázióhoz folyamodott Ukrajnában, amikor más eszközök Ukrajna ellenőrzésére kudarcot vallottak. A Kreml népirtást folytat, amelynek célja az ukrán identitás és államiság felszámolása egy nagyszabású invázió révén.

Az USA-nak és a Nyugatnak ehelyett át kellene irányítania védelmi termelését, hogy Ukrajna egymást követő ellentámadási műveleteinek forrásait biztosítsa, és – ami kritikus – segítse Ukrajnát egy tartós erőregenerálási erőfeszítés megtervezésében. Ehhez fel kell ismerni az előzetes beruházás szükségességét az USA hosszú távú nemzetbiztonsági érdekeinek biztosítása érdekében. Jobb befektetés, ha lehetővé tesszük Ukrajna számára a gyorsabb döntő győzelem elérését, mintha – akár a cselekvés elmaradása, akár Ukrajna engedményekre való kényszerítése révén – lehetővé tennénk Oroszország számára, hogy folytassa a hosszú háborút, amely a Kreml számára valószínűleg a legjobb esélyt jelenti maximalista céljainak elérésére Ukrajnában.

Röviden összefoglalva ezt a hosszú, és jól felépített, logikus gondolatmenetet elmondhatót tehát: ha a Nyugat nem akarja lassan elveszíteni ezt a háborút, akkor segítenie kell, hogy Ukrajna nyerje meg gyorsan.

Ez ennyire egyszerű.

Szele Tamás