A hír látszólag nem túl jelentős, nem szenzáció, nem hoz lázba milliókat, mégsem hagy nyugodni tegnap este óta, mikor először megláttam. És nem épp a pozitív érzelmeket kavarta fel bennem, ellenkezőleg: Novák Katalin néhány mondatban pontosan kimondta, mi a baja ennek az országnak, mitől teljesen reménytelen a helyzet.

Ráadásul mondhatta volna ugyanezt bármelyik politikai ellenlábasa, vagy akár az elődje is, nincs magyar politikus, aki másként gondolná a dolgot, egyik sem túl fényes elme. Sőt, még az állampolgárok háromnegyede is ebben az ostoba tételben hisz. De lássuk, miről besszélünk. Mégpedig lássuk az MTI nyomán, senki se vádoljon azzal, hogy meghamisítom a köztársasági elnök szavait.

„Budapest, 2023. június 15., csütörtök (MTI) – A tudomány bölcsője is a család – mondta Novák Katalin köztársasági elnök a Bolyai-díj átadóján csütörtökön, a Magyar Tudományos Akadémián (MTA).

Az idei Bolyai-díjat Stépán Gábor Széchenyi-díjas gépészmérnök, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja vehette át Novák Katalintól.
A köztársasági elnök kiemelte: Stépán Gábor élő példa arra, hogy a tudomány motorja a kíváncsiság, amely a gyermekkorból fakad. Hozzátette: a tudomány bölcsője is a család, hiszen a szülők feladata nemcsak kielégíteni, hanem megőrizni, táplálni a gyermek kíváncsiságát, s ezzel a jövő tudósait nevelni.
Novák Katalin hangsúlyozta, hogy Stépán Gábor a díjbizottság egyhangú döntése alapján érdemelte ki az elismerést.
A díjazottat méltatva azt mondta, Stépán Gábor olyan kiemelkedő oktató, akire a diákjai az egyetem kapuin kívül is számíthatnak, aki sok helyen élt és dolgozott külföldön, mégis hazatért és jelenleg Magyarországon végzi tudományos munkáját, oktatói tevékenységét.
Novák Katalin szólt arról is, hogy a tudósok feladata feltárni a tudományos igazságot, ezt széles körben ismertté tenni, a közösség tagjai pedig eldönthetik, hogy a tudomány által kínált igazságok közül melyekkel akarnak élni és melyekkel nem. Képesnek kell lennünk lemondani is egy tudományos lehetőségről, ha úgy ítéljük meg, hogy a közösség számára több kárt okozna, mint előnyt – mutatott rá Novák Katalin, hozzáfűzve: nem az a nemzet lesz versenyképes, mely a tudomány jelenleg ismert minden lehetőségével él, hanem az, amely bölcs döntéseket képes hozni arról, mivel éljen és mivel ne.”

A hír még folytatódik, de az, ami miatt nyugtalanul háltam, itt van. Ne is keverjük bele a díjazottat, nincs neki köze ahhoz, amit Novák Katalin összebeszélt – ismétlem, bármelyik másik magyar politikus szájából is elhangozhatott volna. Valóságos esszenciája a mondat Magyarország, sőt, a világ szomorú mentális helyzetének. Azt mondta tehát a köztársasági elnök, miszerint:

„A tudósok feladata feltárni a tudományos igazságot, ezt széles körben ismertté tenni, a közösség tagjai pedig eldönthetik, hogy a tudomány által kínált igazságok közül melyekkel akarnak élni és melyekkel nem. Képesnek kell lennünk lemondani is egy tudományos lehetőségről, ha úgy ítéljük meg, hogy a közösség számára több kárt okozna, mint előnyt. Nem az a nemzet lesz versenyképes, mely a tudomány jelenleg ismert minden lehetőségével él, hanem az, amely bölcs döntéseket képes hozni arról, mivel éljen és mivel ne.”

Fordítsuk le magyarra, mert ez így demagóg politikai bikkfanyelv:

„Tudóskáim, kutatgassatok csak, aztán majd a nemzet a mi bölcs vezetésünkkel eldönti, mi igaz abból, amit találtatok, mi nem, mit fogad el, mit hajít ki az ablakon.”

Itt a hiba. Nincs politikus, aki elhinné, hogy a természet törvényeit nem szavazással hozzák. Hogy jelenségekről nem lehet voksolni, folyamatoknak nem lehet parancsolni. A Fidesznek ez a kényszerképzete 2010-ben kezdett kialakulni, mikor kijelentették: „Kétharmaddal nincs lehetetlen”, pedig hát bőven van: a Duna kétharmados abszolút többség ügydöntő szavazása esetén sem fog a Fekete-tenger felől a Feketeerdő felé folyni. Makacs, rebellis folyó, és ha a túloldalnak lenne kétharmada, az akarná megváltoztatni a folyásirányát, azt mondhatnák: vaskalapos konzervatív.

Novák Katalin itt a mostani emberiség – melynek része a magyar nép is – egyik legnagyobb hibáját mutatta be, azt a vélekedést, mely szerint nem azt hisszük, ami van, hanem az van, amit hiszünk. Éspedig minél többen hisznek, gondolnak valamit, annál nagyobb igazság, annál inkább van. De az is elég, ha kellőképpen hatalmas ember gondolja, akivel próbáljon csak nem egyetérteni a polgár.

Ez, kérem, elemi csapásokkal felérő erejű ostobaság. Világos, hogy egy demokráciában nagyon is számít a közakarat, de nem lehet vele mindent eldönteni. Egy másféle államformában vagy egy demokráciának hazudott autokráciában a központi akarat játssza ezt a szerepet a lényeges kérdésekben, de egyes dolgokat parancsra sem lehet megváltoztatni. Amikor pedig ezt nem veszi tudomásul akár a közakarat, akár a központi hatalom, egymás után érkeznek a bajok. Nem minden relatív, nem minden vélemény vagy nézet kérdése, nincs mindenkinek külön, saját igazsága és nincs nagy, közös, esetleg „nemzeti” igazság sem. Csak egyfajta igazság van, ami viszont végtelenül bonyolult, bár az egyszerűbb aspektusait értjük.

Ha a kormányfő – mint ma reggel – azzal magyarázza a planéta jelenlegi, szánandó helyzetét, hogy azt Soros György „háborús spekulációi” okozták (nem is foglalkozik fegyverüzlettel, de mindegy, Soros itt archetípus, ősgonosz, démonok, lychek és beholderek ura, még a neve is csak konvenció, lehetne helyette Hétszűnyi Kaponyányi Monyókot is mondani, az is ugyanígy megfelelne hazugságnak), akkor ezzel a közönség vagy egyetért, vagy sem. Rendszerint megoszlanak a vélemények. Ámde befolyásolja a tényeket az, hogy mi mit gondolunk róluk?

A legkevésbé sem. Soros György vagy Hétszűnyi Kaponyányi Monyók vagy háborús spekuláns, vagy sem, vagy tehetnek a mostani gondokról, vagy sem, de ezek sok kutatómunkával ugyan, ám eldönthető kérdések, nem válaszok vagy megoldások. Válasz és megoldás majd csak egy kutatás után volna elképzelhető, amely – látván a kérdések körüli politikai vihart – nem lenne elfogulatlan, tehát nem lenne értékelhető, így aztán a büdös életben nem fogjuk bizonyíthatóan megtudni, mi is a helyzet. Csakhogy nem is kell: Orbánnak épp elég, ha elhisszük neki ezt, aztán valami mást, majd megint egyéb dolgokat, legvégül mindent: így vezeti az orránál fogva az országot már régóta.

De egyáltalán: elképzelhető az, hogy egy ország lakossága, akinek jobban tetszik, egy nemzet válogasson a tudományosan bizonyított igazságok között? Ha el akar bukni, tegyen így, ez ugyanis a biztos kudarc receptje.

Mikor Stephenson előállt az első használható, sőt, megbízható gőzmozdonnyal, a Rockettel, és a Stockton-Darlingtoni vasútvonal stabil működése bebizonyította, hogy ez a közlekedés jövője, a fél világ húzta az orrát. A gőzmozdony lármás volt, büdös volt, drága volt, a vaspálya még sokkal drágább, és ne feledjük: a büszke nemzetállamok korát éljük, minden ország a saját „nemzeti” vasútját akarta kifejleszteni. A német fejedelemségekben a nyomtávba nem akartak belenyugodni, míg rá nem jöttek, hogy mozdonyt, kocsit gyártani nem tudnak, így annak angol szabványúnak kell maradnia, Oroszországban az uralkodó körökben az volt az általános nézet, hogy „ezer évig elvoltunk vasút nélkül, elleszünk még százig”, Kínában az első vasútvonallal vártak 1876-ig, akkor is csak valami 15 kilométeres lett, az Egyesült Államokban viszont nem óvatoskodtak, magánvállalkozásban épültek a vonalak. Mi lett az eredmény? Németország észbe kapott és – persze nem csak ennek köszönhetően – felvirágzott a gazdasága, sőt, európai nagyhatalom lett (ami később már nem volt olyan örvendetes), Oroszország nagy késéssel megépítette a transzszibériai vasutat, bár a szárnyvonalak máig nem teljesek, de mire akár csak embrionális formában is elkészült, elvesztették a krími háborút és az orosz–japán háború elvesztésében is szerepe volt a fejletlen hálózatnak, Kína majdhogynem elpusztult a megszálló japánok csapásai alatt, a gazdaság mindenhol nagyon megérezte a vonatközlekedés hiányát – Amerikát viszont naggyá tette a vasút, mivel nem foglalkoztak a dologgal kormányzati szinten.

Ez történik, ha egy nemzet vagy annak vezetői nekiállnak eldöntögeni, melyik tudományos-technikai vívmánnyal éljenek, melyikkel ne.

Végül vizsgáljuk meg: lehetséges-e, módunkban áll-e a véleményünktől függővé tenni azt, mit fogadunk el ténynek és mit nem? Nézetem szerint vizsgálat nélkül ez elképzelhetetlen, és annak a vizsgálatnak óhatatlanul egyrészt függetlennek, másrészt tudományos alaposságúnak kell lennie.

Alig estünk túl úgy-ahogy a világjárványon, mindannyian emlékezhetünk még a gyomorforgató tapasztalatra: nem sokan, hanem rengetegen akadtak polgártársaink között, akik nem hittek a járványban, tehát nem hittek az oltásokban sem, egész szubkultúrája volt ennek. Nem csak nálunk, a világon mindenhol. Ők tehát, mint közösség – hogy Novák Katalint idézzem – úgy döntöttek, hogy lemondanak a tudományos lehetőségről, lévén, hogy magát a jelenséget is tagadták. A legaljasabb megnyilvánulása ennek a mozgalomnak talán az volt, amikor a COVID–19-ben elhunytak gyászoló családtagjait sértegették, gyalázták, nevezték lefizetett hazugnak a közösségi oldalakon. Annak idején írtam is erről.

Ez a társadalmi jelenség azóta csak látszólag csitult, mintegy szublimálódott más, államot vagy az épp zajló háborút, esetleg a Föld gömbölyű mivoltát tagadó, netán qanonista mozgalmakba, de máig tömegesnek mondható. Azt most hagyjuk, hogy ennek az egész járványos elmebajnak miképpen táptalaja az orosz politikai propaganda és hogyan mozgatják Moszkva szolgálatai az ő hasznos, fanatikus querdenker és UCC-s hülyéiket Nyugaton: azt viszont ismerjük el, hogy nincsenek kevesen ezek a konteómániás emberek. Akik biztosak a hibás tételükben, miszerint az van, amit hiszünk, és nem azt hisszük, ami van. Nem lehet kiverni a fejükből, hogy ha elég erősen és elég sokan hiszik a szamárságokat, akkor egy napon igazuk lesz.

Sosem lesz igazuk, legfeljebb ideig-óráig ráerőltethetik a véleményüket másokra. A Föld sosem lesz lapos, a világjárvány sosem lesz nátha, a pizzériák alagsorában nem fogyaszt hirtelen sült gyermekeket a gyíkemberekből álló elit.

Kétszer kettő mindig négy, akkor is, ha úgy vesszük, hogy ha eladok: öt, ha veszek: három. És aki nem veszi tudomásul a valóságot, mert azt hiszi, hogy megteheti, mert hatalma van vagy sokan állnak mögötte, azt a valóság kíméletlenül el fogja gázolni, mint a gyorsvonat. Azt nem gázolja el, aki vagy nem áll útjába, vagy elugrik, ha jön. Hogy úgy mondjam: a gyorsvonat nem hit vagy vélemény kérdése, és ez a gyakorlatban nagyon hamar ki szokott derülni.

Novák Katalinnak tehát nincs igaza. A tudományos eredményeket nem lehet sem paranccsal, sem szavazással elutasítani. Azok vannak, és kifejtik hatásukat, legfeljebb azok maradnak ki belőlük, akik nem kértek belőlük.

Nem az van, amit hiszünk, nem az van, amit gondolunk vagy amiről véleményt alkotunk: az van, ami létezik, ami bizonyított. Ami pedig létezik, az hatással is lesz a világra.

És ezt Magyarországnak is el kell fogadni, beszéljen bármit is a köztársasági elnök vagy a kormányfő.

Ha nem fogadjuk el teszem azt a mesterséges intelligenciát, mert finnyásak vagyunk, hát végünk és a kutya sem fog ugatni utánunk, mert magunknak kerestük a bajt.

Szele Tamás