Hogy a végén kezdjem: a most lezajlott Oroszország-Afrika csúcs egyszer majd be fog kerülni a tankönyvekbe, mint a diplomáciai kudarc iskolapéldája. Putyin semmit sem ért el abból, amit szeretett volna, ellenben nyílt ellenszenvet tapasztalt még az eddig Oroszország hűséges szövetségeseként elkönyvelt Dél-Afrikai Köztársaság részéről is.
Röviden szólva, az Oroszországi Föderáció varázsbabért próbálta megszerezni Afrikát, ha lehet, egy tételben, ennek érdekében bevetette legrátermettebb mágusait és kóklereit, a vezérszónok természetesen maga Putyin volt, de mellette fellépett Kirill pátriárka is – gondolom, azért volt illetékes, mert az Afrikában élő pravoszlávok tömegeit képviselte. Bocsánat, ilyenek nincsenek. Akkor nem tudjuk, miért volt pont rá szükség. Ő olyasmiket beszélt, hogy:
„A legtöbb afrikai ország kategorikusan elutasítja az úgynevezett azonos neműek házasságának, az eutanáziának és más, vallási szempontból bűnös jelenségeknek a törvényhozás szintjén történő legalizálását. Mindez kétségtelenül közelíti álláspontjainkat.”
Lássunk csodát, a megjelent afrikai vezetők nem hatódtak ettől könnyekig, de sebaj, jött Dugin, a sámán és kígyónyelvével próbált csodát tenni:
„A katonai és politikai gyarmatosítás már a múlté, de az afrikai országok kulturális-technológiai és geopolitikai függősége a Nyugattól továbbra is fennáll, sőt néha még fokozódik is. Csak most már új mechanizmusokat használnak erre a célra – gazdasági megvesztegetést, hálózati struktúrákat (mint amilyeneket a spekuláns és nemzetközi terrorista Soros György hozott létre) és technológiai függőséget. Itt az ideje, hogy az afrikai népek felszabadító harcának új szakasza kezdődjön. És mindenekelőtt a hagyományos értékeihez, az őshonos afrikai népek kultúrájához és szokásaihoz való visszatérésről van szó.”
De azért mégis Putyin vezette a showt, aki azt mondta, hogy a gabonaüzlet oroszországi felmondása a hónap elején a gabonaárak emelkedését okozta, amely az orosz vállalatoknak kedvez. Hozzátette, hogy Moszkva e bevételek egy részét meg fogja osztani a „legszegényebb nemzetekkel”.
Ez a részleteket nem tartalmazó kötelezettségvállalás Putyin ígéretét követi, miszerint a következő három-négy hónapban elkezd 25 000-50 000 tonna gabonát ingyenesen szállítani hat afrikai ország mindegyikébe – ez a mennyiség eltörpül az ENSZ Világélelmezési Programja által a gabonaegyezmény keretében számos éhező afrikai és egyéb országba szállított 725 000 tonna mellett. Oroszország Burkina Fasóba, Zimbabwébe, Maliba, Szomáliába, Eritreába és a Közép-afrikai Köztársaságba tervezi küldeni az ingyenes gabonát.
Ettől sem estek hasra a megjelentek, akik egyébként nem voltak túl sokan. A csúcstalálkozón az 54 afrikai állam- és kormányfő közül 17-en vettek részt, míg az előző, 2019-es találkozón 43-an, ami az Oroszország ukrajnai inváziója miatti aggodalmakat tükrözi, még akkor is, ha Moszkva több szövetségest keres az 1,3 milliárd lakosú afrikai kontinensen. Ez részben talán annak is köszönhető, hogy a Cyber Resistance csapat ukrán hackerei hozzáférést szereztek a 2023. július 27–28. között Szentpéterváron megrendezendő orosz-afrikai nemzetközi gazdasági csúcstalálkozó adatbázisaihoz és zárt dokumentációjához. És ezeket az iratokat el is küldték az összes afrikai kormánynak még időben ahhoz, hogy azok meggondolhassák: részt akarnak-e venni ezen a csúcstalálkozón.
Sokat mond, hogy a titkos dokumentáció legelső pontja nem a többpólusú világról vagy a neokolonializmus elleni harcról, az orosz jótékonyságról vagy egyéb ilyen szép, színes lufikról szólt, hanem brutális egyszerűséggel tért a tárgyra: az oroszok hangsúlyozták, hogy az orosz monopólium, az Alrosa vezetésével leginkább a gyémántbányászatban érdekeltek. Ezen kívül szeretnének beleszólni mindenbe és katonai támaszpontokat létesíteni ahol épp kedvük tartja. De érdekli őket az arany, a nemes fák kitermelése és a ritkaföldfémek bányászata is. Cserébe nem ajánlanak semmit.
Ezek után nem csoda, hogy Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök kifakadt, mikor meghallotta Putyin ajánlatát a gabona-alamizsnáról:
„Szeretnénk, ha a fekete-tengeri kezdeményezés megvalósulna, és ha a Fekete-tenger nyitott lenne. Nem azért vagyunk itt, hogy az afrikai kontinens számára adományokért könyörögjünk.”
Ez azért fontos, mert az afrikai nemzetek alkotják a legnagyobb szavazóblokkot az ENSZ-ben, és minden más régiónál megosztottabbak voltak az Oroszország ukrajnai tevékenységét bíráló közgyűlési határozatokkal kapcsolatban. A szentpétervári csúcstalálkozón talán emiatt lehetett, hogy a küldöttségek fegyverkiállítások között bolyongtak, ami emlékeztetett Oroszországnak az afrikai kontinens legfőbb fegyverszállítójaként betöltött szerepére.
A csúcstalálkozóról a legjobb elemzést a Moscow Times közölte Maxime Audinet és Emmanuel Dreyfus tanulmánya alapján. A kutatók az Oroszországi Föderáció Afrika-stratégiáját elemezve (tulajdonképpen Mali helyzetéből indultak ki, de általános eredményekre jutottak) megállapítják, miszerint Oroszország afrikai szerepvállalása egyrészt a hivatalos oldalból áll, amelyet többek között a kereskedelem és a befektetések, a diplomáciai kapcsolatok, a közdiplomácia és az ENSZ-kezdeményezések jellemeznek. A másik oldala nem hivatalos vagy titkos elemekből tevődik össze. Itt lépnek be a képbe a Prigozsinok és Malofejevek, valamint az államilag ellenőrzött média, az RT és a Szputnyik, illetve az orosz hírszerző ügynökségek. A 2023-as Oroszország-Afrika csúcstalálkozó úgy tett, mintha az orosz-afrikai kapcsolatok szalonképes, nyilvános arcáról szólna, de az orosz külpolitika rejtett, „sötét” oldala is jól szerepelt.
A csúcs során a hivatalos oldalon a célok meglehetősen homályosak voltak, és az üzleti szférától a kultúráig terjedő, mindenre kiterjedő programot tartalmaztak. Néhány pont mégis hangsúlyosabban szerepelt. A csúcstalálkozó és a fórum hivatalos partnerei között nagy szerepet kaptak a mezőgazdasági, bányászati és technológiai vállalatok, valamint az oktatási intézmények. Mivel Oroszország más területeken nem tudott versenyezni Kínával, az Egyesült Államokkal és Európával, ezeket a területeket tekintette olyan piaci réseknek, ahol versenyképes maradhat a kontinensen. Oroszország kilépése a gabonakereskedelemből sok résztvevő számára sürgőssé tette az összeköttetést, a logisztikát és a mezőgazdaságot.
Az orosz tisztviselők – köztük Putyin – beszédeinek tartalma meglehetősen komor volt; egy változó és kaotikus világrendet írtak le, ahol Afrikát és Oroszországot minden fronton támadás éri a Nyugat részéről. Ebben a forgatókönyvben Oroszországnak és Afrikának együtt kell működnie – ahogyan állítólag a hidegháború idején is tették –, hogy meghiúsítsák a Nyugat agresszív politikáját, és egy valóban többpólusú világot hozzanak létre. Ezek mind jól bevált trópusok az orosz Afrika-diplomáciában.
A csúcstalálkozó eredménye az orosz Afrika-diplomácia számos ellentmondását mutatta. Putyin ragaszkodott ahhoz, hogy a konferencián Afrika szinte valamennyi országának képviselői részt vettek, és hogy a nyugati nyomásgyakorlás hibája volt, hogy nem több mint 17 államfő vett részt. Néhány üzletet kötöttek orosz és afrikai vállalatok, és néhány megállapodást is aláírtak orosz kormányzati szervek és afrikai partnerek.
A kontinens ügyeiben betöltött súlya ellenére Oroszország teljes körű ukrajnai inváziójáról ritkán esett szó a nyilvánosság előtt. Az afrikai békejavaslat témáját Putyin érintette, de általában az orosz felszólalóknak sikerült elválasztaniuk az európai békét a Kreml nemzetközi biztonságról alkotott elképzelésétől. Putyin ugyanis azt állítja, hogy Oroszország segíti Afrikát szuverenitásának megerősítésében, ami a kontinens biztonságának garanciája. Ez a retorika Afrikát Oroszország segítségének passzív befogadójává teszi, és nem potenciális megoldási forrássá Oroszország számára, még kevésbé egyenrangú partnerré.
Más ellentmondások is láthatóak voltak. Az Afrikai Unió (AU) évek óta elítéli a nyugat-afrikai új juntákat, és Burkina Fasóban és Maliban a polgári kormányzáshoz való visszatérést szorgalmazza. Azzal, hogy Oroszország olyan területeken, mint a védelem és a biztonság, elkötelezi magát a junták mellett, ebben a kérdésben szembe megy az AU-val. Az ellentmondás a Kremlből sem hiányzik, mivel a csúcstalálkozó szervezői gondoskodtak arról, hogy a Putyin és Ibrahim Traoré puccsista vezető közötti csoportképen üresen maradjon egy hely.
A nem hivatalos oldal hiányzott a plenáris ülésekről – vagy éppen csak utaltak rá –, és inkább a folyosón folytatott beszélgetések és a zártkörű találkozók tárgya volt. Putyin üzenete a nyilvános fórum résztvevőinek valójában a kötetlen beszélgetéseket és találkozásokat hangsúlyozta, amelyeket az ilyen eseményeken általában keresnek. A csúcstalálkozón valóban számos olyan személy vett részt, akikről köztudott, hogy az orosz befolyás közvetítői külföldön.
A címlapokra ismét Jevgenyij Prigozsin került. A 2019-es csúcstalálkozótól eltérően Prigozsin a konferencia alatt Szentpéterváron is megjelent, és találkozott a Közép-afrikai Köztársaság küldöttségének egyik tagjával. Viktor Bout – aki már korábban is utalt arra, hogy visszatér az „üzleti életbe” – szintén jelen volt a fórumon egy logisztikai témájú panelbeszélgetésen. Konsztantyin Malofejev és szervezetei a „ruszofíliáról” szóló panelben szerepeltek. Karina Kadyrova – Ramzan Kadyrov lánya – szintén jelen volt egy panelben, amelyet Maria Lvova-Belova háborús bűnös elnökölt.
Jevgenyij Primakov megbízatása az Oroszország Házban (más néven Rossotrudnicsesztvo) szintén jól tükrözi Oroszország Afrika-politikájának kettős természetét. Hivatalosan a Rossotrudnicsesztvo az orosz kormány kulturális együttműködési ügynöksége, amely az Alliance Française vagy a Goethe Intézet mintájára működik. Tevékenysége azonban átlépi az orosz kettős megközelítés két oldala közötti határt, és gyakran az orosz befolyás és háborús propaganda közvetítőjeként működik, többek között Afrikában is. Primakov 2022 óta szervezetét nagymértékű afrikai terjeszkedésre sarkallta.
E figurák közül sokan jól kitaposott utakat járnak Afrikában, de befolyásuk magán Oroszországon belül másodlagos. A „hatalmi vertikum” főszereplői – Putyinon kívül – nem voltak jelen vagy diszkréten viselkedtek a csúcstalálkozón, nehogy elvonják a figyelmet a hivatalos oldalról és a csúcstalálkozóról. Ugyanakkor Mihail Kovalcsuk megjelent a fórumon. Hatalmas vagyona és médiabefolyása miatt testvérét, Jurij Kovalcsukot egyesek Oroszország második legbefolyásosabb személyiségének tartják. Mihail, valamint az általa vezetett Kurcsatov Intézet tagjainak jelenléte arra utal, hogy Kovalcsukék érdekeltek voltak ebben az eseményben.
Az orosz hírszerzésnek, amely már egyébként is jelen van a kontinensen, lehetősége volt arra, hogy a csúcstalálkozón kapcsolatot teremtsen a kollégáival. Például a Kongói Köztársaság hírszerzésének vezetője, Jean-Dominique Okemba – a régóta uralkodó Denis Sassou Nguesso unokatestvére – jelen volt a csúcstalálkozón, és még a nyilvános fórumon is felszólalt. Az orosz oldalról, másik példaként, olyan személyiségek vettek részt, mint Malofejev és Prigozsin, akik közismerten kapcsolatban állnak az orosz hírszerzéssel.
Milyen következményekkel jár ez az érintett afrikai államok számára? A csúcstalálkozón képviselt országokat úgy is tekinthetjük, hogy vannak köztük olyanok, amelyek kormányai Oroszországtól függnek, és olyanok, amelyek Oroszország segítségével biztosítják a helyzetüket. Az előbbiek esetében ezek a junták és más elszigetelt rezsimek, amelyek hatalmon maradása a Moszkva által biztosított fegyverektől, pénztől és biztonsági szolgálatoktól függ. Az utóbbiak esetében ezek azok, akik a kibontakozó klímakatasztrófa és a fenyegető éhínség miatt a nemzetközi figyelemre vágynak. Sok ilyen ország választja Oroszországot annak ellenére, hogy bűnös agressziós háborút folytat. E két csoportnak – ebben a nagyon általános és egyszerű sémában elemezve – különböző eredményei vannak.
Az Oroszországtól függő országok hűségesnek mutatkoztak Moszkvához. A szorongatott – és a Wagner-hálózathoz ezer szállal kapcsolódó – Touadéra és különösen a mali junta Oroszországban találja meg az egyetlen tárgyalópartnert az elszigetelődés elkerülésére. Mind a Közép-afrikai Köztársaság, mind Mali képviseltette magát a csúcstalálkozón. A Burkina Faso-i junta is hasonló utat fontolgathat.
Mindenki más számára Oroszország életképes partnerként való elfogadhatósága továbbra is kérdéses. Oroszország Afrikával folytatott kereskedelme 2000 óta nőtt, de továbbra is marginális és egyoldalú, Moszkva ritkán vásárol termékeket a kontinensről. A gabonával kapcsolatban Antonio Guterres ENSZ-főnök azt állította, hogy a Putyin által említett adományok nem helyettesíthetik a gabonaüzletet. A Kreml csak addig utasíthatja el az afrikai békejavaslatot, amíg el nem idegeníti a kezdeményezés sikerébe befektető kormányokat.
Sok konkrét eredmény még várat magára, például a Mozambikkal való kapcsolatok újjáélesztésére tett kísérlet vagy a dél-szudáni bányászati műveletek lehetősége. Július 25-én arra számítottak, hogy a csúcstalálkozó eredményeképpen létrejön egy Oroszország-Afrika cselekvési terv a 2023-2026 közötti időszakra. A csúcstalálkozó végül nem erősítette meg Oroszország szerepét Afrikában, mint a kontinens ügyeiben kulcsszerepet játszó országot. Putyin alatt, és különösen azóta, hogy Oroszország teljes körűen megszállta Ukrajnát, Oroszország inkább problémává vált Afrika számára, mint megoldássá.
Egyszóval: a helyzet egyszerű. Oroszország szokás szerint nagyot akart markolni és lenézte tárgyalópartnereit, minek következtében néhány, kényszerhelyzetben lévő vagy már most is neki elkötelezett kormányt kivéve kudarcba fulladt az a próbálkozása, hogy az afrikai kontinenst egy tételben tegye befolyási övezetévé. Tekintve a próbálkozás suta voltát, ez több tételben és lassan sem fog már sikerülni: felkeltette maga ellen nem csak a gyanút, sokkal inkább az ellenszenvet.
Kína most csendesen, bölcsen mosolyog. Fél lábát Afrikában tartva.
Szele Tamás
