Hosszú esszét közöl a Novaja Gazeta Evropa abból az alkalomból, hogy az online troll hagyományos ábrázolása most lett tizenöt éves – ahhoz képest, mennyire kellemetlenek, elég fiatalok... persze, trollkodás korábban is volt, de a világháló terjedésével vált általános jelenséggé és a világpolitika egyik eszközévé.

Minden azzal kezdődött, hogy 2008. szeptember 19-én a kaliforniai Oaklandből származó Carlos Ramirez diák Paintben megrajzolt és a DeviantArton közzétett egy webképregényt, amelyben először ábrázolt trollarcot. Bár a troll klasszikus ábrázolása lett, az eredeti képregény csak a trollkodás jelenségének abszurditásáról és értelmetlenségéről szólt. A troll boldog arca tükrözte az önképét; a valóságban szánalmas és gátlásos figura volt.

Ma, 15 évvel később, a dolgok már nem ilyen egyértelműek. A trollkodás egy internetes jelenségből a modern közpolitika egyik fő eszközévé vált. Egyes atomhatalmak külpolitikája teljes egészében a trollkodásra épül: az „ellenség” irritálása, agresszió, mérgező viselkedés.

A trollkodás túlterjedt a kibertéren, és a média tömegpusztító fegyverévé vált. A féktelen propaganda, a deepfake-ek és poszt-igazságok, az összeesküvés-elméletek, az értelmetlen Facebook- és Twitter-viták információs aknamezőin bolyongva hirtelen a trollok világában találjuk magunkat. Hogyan történt ez, és mit lehet tenni ellene – erről ír Kirill Fokin kulturális és politikai esszéjében.

A „trollkodás” mint társadalmi jelenség tudományos fogalmának megalkotása még a 90-es években kezdődött, sőt a Wikipedia még arról is beszámol, hogy ki használta először a kifejezést a tudományos szakirodalomban. Judith Donat az MIT-ről, „Identitás és utánzás egy virtuális közösségben” című cikkében. „A trollkodás” – írta – „az identitás utánzásának játéka, de azt a játékosok beleegyezése nélkül játsszák.” Lássuk, hogy foglalkozik a modern tudomány a jelenséggel?

Az egyik első elemzés erről egy 2014-es tanulmány, melynek címe: „A trollok csak szórakozni akarnak”. Egy tanulmány, amely kapcsolatot állapít meg a trollkodás és a személyiség sötét triásza – szadizmus, nárcizmus és machiavellizmus – között. A következtetéseket lehet kritizálni, de ez nem is annyira fontos – a lényeg, hogy a cikk a cybertrollingot mint a „szórakozni akaró” egyének tevékenységét vizsgálja.

A második elemzés – egy 2019-es cikk – címe: „Ki szabadította el a trollokat? Az államilag támogatott trollok megértése útján”. Itt már egy egészen más jelenségről van szó: bár a külső burok (taktika) hasonló, az alapok és a motiváció (stratégia) egészen más. A trollkodás mint kettős célú technológia az antiszociális magányosok hobbijaként és szórakozásaként jelent meg, de aztán átvették, újra gondolták és fegyverként használták a politikai harcokban. Méghozzá globális szinten.

Természetesen a trollkodást már korábban is tanulmányozták és politikai fegyverként használták: az olginói „trollgyár” 2013 óta működik. De 2014 és 2019 között teljes átalakulás történt a „trollkodás” értelmezésében. Mi történt? Igen, a virtuális környezet fejlődése, amely az internetet az élet különálló szférájából annak szerves részévé, bármely társadalmi környezet közvetlen folytatásává tette, továbbá egy globális „politikai ébredés” – egyre több társadalmi csoport vonódott be a politikai folyamatokba. A politikai radikálisok (szélsőjobboldaliak és szélsőbaloldaliak egyaránt) növekvő népszerűsége, a Brexit, és végül az agresszív trollkodás mint a diplomaták nyelvének legalizálása (a „Maria Zaharovák” Oroszországban, a „harci farkasok” diplomáciája Kínában) mind ennek köszönhető.

De történelmi távlatban mindezekről a tényezőkről úgy fogunk beszélni, hogy a fő médiapolitikai jelenséggel – Trumppal – foglalkozunk.

A főtroll

Az amerikai újságírás rögtön a főnöki trollkodás becenevet adta Trump elnök stílusának. Amellett, hogy rámutatott a volt elnök fő képességére, látunk egy gúnyos célzást is. Trump nem egy főparancsnok – a nemzet felelős vezetője, aki készen áll arra, hogy egy nehéz pillanatban átvegye a nemzet irányítását. Ő a trollkodó főnök – egy rendkívül erős egyéniség, aki nem az ország problémáival, hanem a trollkodással foglalkozik.

Mindig és mindenhol a figyelem középpontjában akar lenni, és ha ehhez felelőtlen kijelentésekre, gyűlöletbeszédre és bohóckodásra van szükség, az sem nagy baj számára.

Trump előtt a politikusok inkább a nyugalmat, a bölcsességet, az emberséget és a tiszteletreméltóságot demonstrálták – legalábbis az elnökválasztási versenyben. Trump azonban köpött ezekre az elvekre,

Úgy vezette a választási kampányt, mint egy botrányos valóságshowt, és nyert. A jelöltek korábban fizettek a reklámokért, de Trumpnál hirtelen úgy tűnt, hogy egy ilyen jelölt bemutatása önmagában is növeli a nézettséget. Az olyan tekintélyes szerkesztőségek újságírói, mint a CNN, sírtak, szenvedtek, de továbbra is Trumpot reklámozták, aki még hasznot is húzott a „leleplezésekből”.

Néhányan azt hitték, hogy ha végül megválasztják, ez a nagy showman majd megnyugszik. Nem így történt. A Twitterrel a nyomában (a Fehér Házba beavatottak között legendák keringtek arról, hogy a segédek kora reggel megpróbálták lefogni az elnököt, hogy megakadályozzák, hogy újabb, nemzetközi botránnyal terhelt tweetet írjon), Trump továbbra is a bolygó első számú hírközlője volt. A hírek pedig egy napig élnek.

Úgy tűnik, hogy minden nagy lépése kudarcba fulladt: fal a mexikói határon, a muszlimok beutazási tilalma, barátság Észak-Koreával (az első találkozó egy amerikai elnök és Észak-Korea vezetője között!), tárgyalások Oroszországgal, kilépés a párizsi klímaegyezményből (Biden visszalépett) és így tovább. De ha nem a politikai eredmények, hanem a PR szempontjából értékeljük őket – hibátlanok. Trump ellenségei és barátai egyaránt – mind csak róla és az ő kijelentéseiről, döntéseiről, értékeléseiről, helytelen/hősies viselkedéséről beszéltek. Egyszóval a trollkodása sikeres volt.

A hazugságok iránti igény

Amerikai újságírók többször kiszámolták, hogy Trump hányszor nem csak hazudott, hanem egyenesen félretájékoztatást terjesztett (spoiler: az elnökség négy éve alatt – 30 573 alkalommal). Mennyire lehet megbízni egy ilyen jelöltben, mire számít egyáltalán a 2024-es választáson? Mindannyian emlékszünk, hogyan reagált az amerikai társadalom Clinton elnök hazugságaira a Monica Lewinskyvel való kapcsolatáról (és nem az Ovális Irodában történt szexuális aktus tényére).

Mintha nem is így lett volna. Továbbra is ő a legnépszerűbb republikánus jelölt a közelgő választásokon. A hazugságokra épülő politikus-mediális stratégiája teljesen sikeres volt. És a politikusok új generációi, akik közvetlenül kommunikálnak a választókkal, és figyelmen kívül hagyják a hivatásos média tényellenőrző értékeléseit, most éppen az ő tapasztalatait követik világszerte.

Vegyük észre, hogy Oroszországban is hasonló a helyzet. A belpolitikai stratégia más: valóban, minek is törődnénk vele, ha az összes média Putyinnak dolgozik, de a külpolitikai stratégia, ahol az információs verseny sehová sem vezetett, pontosan ugyanaz.

Trollkodás, dezinformáció, egy csomó egymásnak ellentmondó verzió (mint az MH17-es utasszálító esete) - mindent végtelen folyamban ontanak az orosz csatornák a latin-amerikai vagy baloldali európai nézőnek.

Nem működik az a logika, hogy például megkérdezzük: hogyan harcol Oroszország a nyugati „LMBTQ-Queer Birodalom” ellen a latin-amerikai országokkal együtt, amelyek természetesen az „imperializmus” ellen vannak, de ahol az azonos neműek házassága már legális. Az orosz propaganda, és ez hasonlít Trump stratégiájához, nem termel információt, és nem akar egyértelmű politikai eredményt. Célja a káosz, a kétely, a látványosság.

Judith Donath tudós 2017-ben tartott egy rövid előadást. A címe „A hazugságok iránti igény” volt. Donath hangsúlyozta azt a szociálpszichológiában jól ismert tényt, hogy a csoportkohézió szempontjából rendkívül hasznos a valamilyen a priori tényekbe vetett hit. Ha mi ketten egyetértettünk abban, hogy A=B, akkor könnyebben elfogadjuk a hazugságok következő szintjét. Emellett az A=B logikátlan állítás elkiabálása egyfajta lojalitáspróba: a hajlandóság egy hamis álláspont védelmére, sőt, még arra is, hogy őszintén higgyünk benne, sokba kerül.

Ez a jelenség jól kutatható a vallási csoportok és szekták példáján. A fenti példák azt a benyomást kelthetik, hogy a politikusok csak mostanában kezdtek el tudatosan, ipari méretekben hazugságokat alkalmazni. Természetesen ez nem így van. A hazugság a politikai stratégiában, a propagandában és az ellenpropagandában sok ezer éves múltra tekint vissza. A történet, melyben a politikát bohóckodássá, showműsorrá változtatják, hogy a választók ne a jelölt programjára vagy elképzeléseire, hanem magára a jelöltre, mint extravagáns hősre szavazzanak, jellemző az ősi demokráciákra.

Mi változott tehát? A mélység és a sebesség.

Sátánista pedofil összeesküvések.

2011-ben még az „Oroszország 1” tévéadó is elmesélte nézőinek, hogy a „Coolface” szerzője sorozatgyilkos és pedofil, bár ennyi nem tűnt elégnek a tévéstábok számára, és valamiért hozzátették, hogy „egy pincében megerőszakolt egy hétéves kislányt”. Ez volt a sátánista-pedofil álhírek egyik alaptípusa – természetesen egy só sem volt igaz belőle.

Akkor is és most is rengeteg ilyen baromsággal lehet találkozni a közösségi médiában. A VK legendás mémje egyszerűen csak csiklandozta a naiv felhasználók idegeit, de általában ártalmatlan volt. Más vírusos szövegek, amelyek leggyakrabban a „kövesse a linket” vagy a „végezze el a tesztet” ajánlatot tartalmazzák, már a csalók eszközei, amelyek célja a megtévesztés és az adatlopás.

Valahol e szélsőségek között középen helyezkednek el az összeesküvéses mémek. Ezek látszólag egyszerűen „sokkoló információkat” közölnek, amelyeknek nincs hatásuk a felhasználó mindennapi életére. Valószínűleg sokan emlékeznek még a Zeitgeist (Az idő szelleme) című összeesküvés-film népszerűségére. Valóban, kit érdekel, mit gondol egy oroszországi internetfelhasználó arról, hogy George W. Bushnak valóban köze volt-e 9/11-hez?

De emlékezzünk Donat formulájára: ha egyszer elhiszünk egy képtelenséget, könnyű elhinni a következőt. Valószínűleg senki sem gondolkodik kritikusan az összes felkínált információn. De az információterjesztés sebessége és a média visszhangkamráiban való elmerülés sebessége, amely nem csak fenntartja az

érdeklődésünket, hanem egyre inkább radikalizálja a nézőpontunkat, ma már példátlan. Az online környezet pedig nem passzívan (mint a „régi” média), hanem aktívan vonja be az érdeklődőket – ösztönöz a vitákban való részvételre, és arra ösztönöz, hogy a konteók evangelistáivá, társalkotóivá váljunk.

Nem tudjuk, hogy a Pizzagate – a híres 2016-os összeesküvés-elmélet, amely Hillary Clintont egy titkos pedofilhálózathoz köti – Trump politikai stratégáinak műve vagy a jobboldali online trollok fantáziájának szüleménye. De a washingtoni Comet Ping Pong pizzériát, amely állítólag ennek a pedofil szektának a központja volt, valóban fegyveres támadás érte (a támadó azonban megadta magát a rendőrségnek, amint kiderült, hogy a „pizzéria pincéjében” nem tartanak gyerekeket).

A QAnon mozgalom, amely a Pizzagate ötleteit kidolgozta, valójában Donald Trumpnak dolgozott. De nem kell kételkedni: amikor a Demokrata Pártból származó sátánista pedofilokról szóló egyik elmélet kihal, azonnal megjelenik egy új.

Az ilyen trollkodási kampányokkal szemben nem lehet racionális érvekkel fellépni, a politikusok pedig nem így gondolkodnak.

Ha az ellenfelednek atombombája van (és nem számít, hogyan jutott hozzá), akkor nem nyafogsz, hogy milyen veszélyes fegyver, és nem sürgeted, hogy tegye el a „közjó érdekében”. Nem, vagy ellopod magadnak, vagy kifejleszted ugyanazt a fegyvert, ha lehet, még erősebbre, hogy egyenlő feltételek mellett harcolhassatok.

És amikor a hatalomért folyik a harc, a szakértők hitelessége, a hivatásos média tekintélye, végül az információs környezet normalitása, a felhasználók és általában a polgárok pszichéje nem több, mint járulékos veszteség. A győzelem után majd rendet teszünk.

Miazma – ami ránk vár

A probléma az, hogy nem lesz győzelem. Ha elhisszük, hogy az internet mostanra információs szemétteleppé változott, akkor hiába minden. A felhasználók száma növekszik, a kapcsolódási sebesség nő, a költségek csökkennek, az algoritmusok egyre jobban és alaposabban kaparják össze az adatokat, a big tech pedig megtalálja a módját, hogy mindezt pénzzé tegye. Az államok totális háborút vívnak a kibertér feletti ellenőrzésért.

A cyberpunk egyik klasszikusa, Neal Stephenson viszonylag friss regényében, A bukás, avagy kitérő a pokolban (2019) a közeljövő internetét írja le. Bevezeti a „Miazma” kifejezést, amely a különböző szintű metauniverzumok, kütyük és hálózatok összességére utal. Ebben a Miazmában hirtelen olyan információk jelennek meg, hogy egy bizonyos vidéki kisvárost az Egyesült Államokban atomrobbanás pusztított el: a hamisított videók kiváló minősége, az üzenetek halmaza és a téma fontossága arra kényszeríti a világ összes médiumát, hogy azonnal, az ellenőrzésre való várakozás nélkül leadják a hírt. Ennek eredményeként még maga az USA politikai vezetése is elhiszi az álhírt, és a válság valósága alapján cselekszik.

Az ilyen manipulációk könnyűsége és romboló ereje, párosulva a reklámok, a spamek, a szimatoló algoritmusok és hasonlók állandó nyomásával, a regényben oda vezet, hogy az emberiség elitje egyszerűen létrehozza magának az „új internetet”. Ennek az új „tartalomszűrő” hálózatnak a használata sokkal drágább: és minél többet fizetsz, annál hatékonyabb védelmi rendszereket kapsz a trollok és hamisítványok ellen. A „régi” Miazma pedig fuldoklik és csendben elsüllyed a saját maga által előállított szeméttartalmak hegye alatt.

Nem biztos, hogy a mai internet elkerülheti a hasonló sorsot. Ha az ok a politikusok gonosz akarata vagy egy valódi „összeesküvés” lenne – talán, talán lehetne valamit tenni. De a probléma gyökere nem a politika. Hanem az, hogy mi, emberek, mint ösztönlények, inkább a drámát kedveljük. Még egy értelmetlen vita is könnyebben felkelti és fenntartja a figyelmünket, mint egy unalmas beszélgetés egy fontos témáról. A trollkodást nem az államok vagy a politikusok találták ki: pusztán emberek szórakozása volt, akik csak egy kis szórakozásra vágytak.

Ki tehet tehát arról, hogy a „tekintélyt” el nem ismerő internetes anarchisták szórakozásából tömegpusztító fegyverré vált? Ma már kit érdekel? Tartsuk kezünk ügyében a Geiger-Müller számlálót és a tényellenőrző forrásokat, ennél többet nem tehetünk.

Szomorú idők várnak az emberi társadalomra.

Szele Tamás