Mi, akik még papír alapú, nyomtatott lapok szerkesztőségeiben kezdtük a szakmát, hajlamosak vagyunk arra a tévhitre, hogy amit írtunk, legalább egy darabig megmarad. Nyilván nem lesz belőle iskolai tananyag, de ha kései korok kutatói kíváncsiak lesznek erre az időszakra, amiben élünk, csak előveszik a mostani napi sajtót, és dokumentálódhatnak belőle. Ez tévedés.

Nem lesz mit elővenni, kérem. Egyrészt azért, mert nem száz, de tíz év alatt is annyi ellensége támad akár az online lapnak, akár a szerzőnek, hogy óhatatlanul szét fogják verni az írásoknak még az emlékét is, másrészt meg azért nem, mert a technika fejlődik, már a tíz évvel ezelőtti lapfelületek is olyan reménytelenül elavultak, hogy mai sablonra feltölteni őket szinte lehetetlen. Száz év alatt hússzor is változnak majd az adathordozók: ahogyan ma nem tudunk mit kezdeni az 1990-es évekből származó, lemezes mentésekkel vagy a tíz évvel későbbi CD-kkel, DVD-kkel, hiszen olvasó is alig akad hozzájuk, úgy várható, hogy öt éven belül már megint valami egészen újra fogunk menteni, a jövő annyira lesz képes kiolvasni az adatainkat, amennyire mi vagyunk képesek meghallgatni egy Edison-fonográf hengerét.

A dolog arról jutott eszembe, hogy kezdünk holtpontra jutni a Hano-ügyben, ugyan folynak még a tárgyalások a Huppa.hu-ról (a Zónáról már nem is folynak, azt egyszerűen kihajította a szolgáltató, bár kaptam róla mentést), és elkezdtek hiányozni a régebbi írásaim, nem tudom őket idézni. A kéziratok persze megvannak, csak melyik itt, melyik ott, melyiket lezárta egy zsarolóvírus, melyiket nem – és én sem emlékszem mindegyiknek a címére már. Arra igen, hogy írtam valamit X. témában körülbelül ekkor és ekkor, arra viszont már nem, mi volt a címe. És hát legalább tízezer írásról van szó, de inkább többről.

Összesítve körülbelül tizennégy-tizenöt év munkájáról. Ezt söpörte ki a világból a Hano nevű hackercsoport, és ahányszor visszatesszük, annyiszor támad hatalmas erőkkel a szerverre, a szolgáltató meg, hogy a többi ügyfele működni tudjon, újból kénytelen felfüggeszteni minket. Komoly védelmeket próbáltunk már ki: lassítják a hackereket, de nem állítják meg. Nem szép dolog a szolgáltató részéről az áldozatot büntetni? Bizony nem az, bár első sorban bántani nem volt szép a hacker részéről. Mindenesetre sok ember másfél évtizedes munkáját törölte ki a magyar sajtótörténetből Hano, valami ostoba politikai okból. A magam részéről azt kívánom, töltsön ezért ugyanennyit rács mögött, kenyéren és vízen. Olvasmánynak meg kizárólag Orbán Viktor beszédeit kapja.

Igen, rá kell jönnünk: az online sajtó nagyon sérülékeny. Sérülékenyebb, mint a papír alapú. A könyvégetések után mindig meg szokott maradni egy-két példány, ami alapján elkészülhet az utánnyomás, de egy online támadás után maximum egy mentés maradhat, amit aztán vagy fel lehet tölteni újra (esetleg egy másik, talán biztonságosabb helyre), vagy nem. A gyakorlat azt mutatja, hogy mindenhol elérik a tartalmat, ha igazán akarják. A szerző meg csak vándorol tárhelyről tárhelyre, mint egy elátkozott, bolygó hollandi, digitális Van der Decken kapitány, és kerülik, mint a pestisest, a hajója sehol sem lel nyugtot, minden kikötőből elkergetik.

Ezt egy névtelen, arctalan, minden bizonnyal orosz zsoldban álló bűnözőcsapatnak köszönheti. Bár a „Hano” név származhat a „Hungarian Anonymousból” is, de az „Anonymous” nevet mára már csak az nem használja, aki nem szégyelli, a kormánymédia is működtet ilyen néven ál-hackert, mikor botrányt akar kavarni: az a mozgalom szétszakadt már rég. Magyarországon épp a 2014-es gázai konfliktus idején, amikor a csapat egyik fele Izraelnek, másik fele a Hamásznak akart segíteni – de ezt is csak egy volt tagjuktól tudom, aki évekkel ezelőtt elmesélte nekem a dolgot, szigorúan ragaszkodva a névtelenséghez.

Ki vagyunk törölve a sajtóból, maximum magunk olvashatjuk magunkat, hiába vannak meg a mentések – ami nem nyilvános, az nem sajtó. Azzal az eggyel vigasztalódhatunk, hogy míg a kormánytól független médiát a hackerek támadják – költsék az utolsó kopejkájukat is gyógyszerre! – a kormánymédiát saját maga.

Bizony, úgy irtják a saját cikkeiket, hogy csupa öröm nézni. A dolgot úgy vettem észre, hogy össze akartam hasonlítani a magyar sajtó 2014-es írásait a maiakkal – akkortájt kormányoldalon dúlt a Hamász-barátság és sokan örültek, hogy van ürügy és mód egy kis zsidózásra, sokan „elírták” magukat, maga bayerzsoca is, mások is – B.-t könnyű volt megtalálni, a nála alacsonyabb rangú darabontokat viszont nem.

Illetve de, csak épp kerülő úton.

Vegyük például az „Emberek Gázában” című írást, ami eredetileg a Magyar Nemzetben jelent meg, de átvette a Mandiner is. Ebben a szerző igen ékes szavakkal állítja, hogy:

„Aztán a színes, szagos és szabad Izrael nekiindul, a szigorú, szomorú és szegény Gáza pedig meghal.”

Mint láthatjuk: nem halt meg. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a Mandineren még megvan az írás, az eredeti helyén, a Magyar Nemzetben már nincs. A rá mutató link szerint a keresett oldal nem található.

Egy eset még lehet véletlen. Lássunk egy másik cikket, mondjuk a „Gáza és a mainstream média” címűt, ami eredetileg a Tutiblogon jelent meg. Maga az írás inkább a sajtót szidja, úgy általában, mint Izraelt, de az benne a fontos, hogy a Mandineren ez is megvan, az eredeti helyén meg nincs. Ez bizony már egybeesés.

Lássunk harmadik példát, anélkül nem törvényszerűség. Van. Ez a „Gáza: a föld alatt folyik a harc” című hírösszefoglaló, ami eredetileg szintén a Magyar Nemzetből származik, de most már ott nyoma sincs, csak a Mandineren.

Világos, mi történik: mivel a magyar kormány álláspontja időközben látszólag Izrael-barát (pontosabban fogalmazva: Netanyahu-barát) lett, ebben a mostani, kényes helyzetben eltüntetik az „ifjúkori ballépéseket”, az „elírt” anyagokat, azokat a cikkeket, ahol elszaladt a lovacska. Márpedig ezt tényleg úgy kell tenni, hogy a forrást töröljük, onnantól kezdve link alapján nem lehet rátalálni az anyagra, ha valaki mégis emlékezne rá a szerző széttárhatja a kezét és mondhatja azt, hogy „kérem, mutassa meg!” Ott hibáztak a múlt radírozói, hogy a Mandiner, amit én magam emiatt már ezerszer elátkoztam, de most nem teszem, a közönségére gyakorolt nagyobb hatás kedvéért idézi is a sajtószemléjébe összeválogatott írásokat. Tendenciózusan idéz, hogy jobban beléjük lehessen kötni, eteti a trolltartót, de idéz. Ami azt bizonyítja, hogy ilyen írások voltak, kellett legyenek. Csak eltűntek hirtelen, mint erdőben a vadnyom.

No, szépen állunk. Minket, nem kormánypártiakat a hackerek törölnek ki a történelem lapjairól, a kormánypárti sajtó meg saját magát törli. Mondjuk nem ez az első eset, hogy a Magyar Nemzet felületéről eltűnik valami, volt már rá példa a Borkai-ügy idején is, korábban is, de akkor mi lesz az utókorral?

Ha ezért vagy azért, de belátható időn belül minden sajtóanyag törlődik, annyi biztosat sem fog rólunk tudni, mint mi a honfoglalás előtti előidőkről. Arra még van mentség, mert dicső eleink nem írtak túl sokat, maximum róttak, azt is keveset, és nem találjuk, hová – de erre már nincs, ez már Orwell világa, ahol sosem tudni, mit hoz a tegnap és a múlt állandó változásban van, Óceánia hol mindig is Kelet-Ázsiával háborúzott, hol mindig is Eurázsiával. Jobban belegondolva, ha Szolzsenyicin vagy Paszternak annak idején nem papíron publikálnak, hanem online, lehetett volna rövid ideig sok olvasójuk, de kutyagumit kaptak volna, nem irodalmi Nobel-díjat: egy ideig fent lett volna a neten a Doktor Zsivago meg a Gulag-szigetcsoport, aztán úgy szétverik, hogy nyoma sem lenne máig, nem lett volna mit díjazni.

Elképzelem, ahogy a huszonkettedik századi történészek majd népmondák alapján próbálják rekonstruálni a huszonegyedik század magyar eseményeit. Ismerve a mai népmeséket, lesz majd abban kutyafejű Soros, Orbán, a szegény ember legkisebb fia meg Vasorrú Karikó, aki vakcinával irtja a népet. Esetleg a másik oldal mondavilágából Emberevő Orbán, Nádfedélbajszú Kövér, Nagyeszű Mészáros.

Földhöz fogják csapni a végeredményt, nem lesz jó semmire sem. A huszonegyedik század magyar történelme helyén egy sötét lyuk tátong majd, amit semmivel sem lehet betömni.

Lyuk az időben.

Alaposabban pusztítják a dokumentációt már most is, mint a Szent Inkvizíció: az is égetett írásokat, bár teljesen és örökre elpusztítani a föld színéről tán egyet sem tudott. De így jár az az ország, amely pillanatnyi politikai érdekből eldobja magától a múltját is, a jelenét is.

Lesz jövője?

A jelek szerint ez a kérdés nem is érdekli.

Szele Tamás