Sokan gondolják úgy, hogy értelmetlen feltenni a kérdést, mi következik Putyin rendszere után, mert az örökké fog tartani. Pedig hát Vlagyimir Vlagyimirovics sem nem fiatal, sem nem túl egészséges ember, még ha a betegségeiről szóló hírek időnként eltúlzottnak is bizonyulnak. Viszont azt még a realisták is úgy gondolják, hogy az Oroszországi Föderáció elnöke marad, míg él.

(Képünk illusztráció)

Ez azonban nem is olyan biztos. Mármint az elég valószínű, hogy ha valamiképpen kikerül az elnöki székből, utána nagyon rövid időn belül felveszi a „néhai” nevet, de vajon ez megtörténhet? Andrej Percev szerint bizony meg, a putyini rendszer épp most kezd kifogyni hajtóanyagából, ami nem egyéb, mint – az ígérgetés, a kecsegtetés meg a hazugság.

Az orosz elit már évek óta nagyszabású személyi változásokra számít. Ez a várakozás az alapja Vlagyimir Putyin iránti lojalitásának, és egyúttal a háborús támogatás és a rezsim érdekében tett aktív lépések mozgatórugója, a hatalmi vertikum mind felső, mind alsó-középső szintjein. Ebben az összefüggésben az elnökválasztás fordulóponttá válik, még akkor is, ha annak kimenetele gyakorlatilag előre meghatározott. A törvény értelmében Putyinnak el kell bocsátania a kormányt, és új kabinetet kell kineveznie, így az átszervezés elkerülhetetlennek tűnik. Ahogyan a hatalmi vertikumot életben tartó legjelentősebb figurák csalódása is. Putyin személyzeti politikája rendkívül konzervatív lett, több benne az ígéret és az új kinevezés, mint a tényleges tisztség, amelyre az érintettek jutalomként pályázhatnak.

A rezsim motorja

Az előléptetés, a hatalmi vertikumban való felfelé vezető út és az útközben megszerezhető anyagi „díjak” elvárása hagyományosan a Putyin-rezsim fő mozgatórugója. A technokraták, bürokraták, jogalkalmazók és lojális üzletemberek a nagyfőnöknek való megfeleléssel próbálnak előrejutni, és így a hatalmi vertikum tartósságát erősítik, részben a javasolt megoldások puszta kreativitása és leleményessége révén. Ennek a vezetésnek a modus operandija nagyon egyszerű. Minden köztisztviselő igyekszik hatékony lenni, hogy feljebb léphessen a ranglétrán, vagy vezető pozícióba kerülhessen egy állami vállalatnál, ahol a pénz bőségesebb, a fegyelem pedig lazább. A szilovikok is karriert akarnak csinálni, ezért minél szélesebb körű megbízatásokat vállalnak, az üzleti szférának pedig új, ellenőrzött forrásokra van szüksége. Ez nemcsak azt jelenti, hogy lépéseket kell tenni és megoldásokat kell javasolni, hanem azt is, hogy lojálisnak kell maradni a felsőbb vezetőkhöz.

Mindezen elvárások gyújtópontja 2024 tavasza – az elnökválasztást követő első hónapok. A törvény értelmében a megválasztott elnöknek fel kell majd mentenie a kormányt, és új kabinetet kell kineveznie. Elméletileg a hivatalban lévő minisztereket újra kinevezhetik, de az elit tagjai szerint az átszervezés szinte biztosra vehető. Az elnöki adminisztráció és az állami vállalatok vezetőségében dolgozó magas rangú tisztviselők rekordot döntenek a hivatalukban töltött idő tekintetében. Ugyanez mondható el néhány befolyásos szilovikról is. Sok bürokrata, például Szergej Lavrov külügyminiszter, egyszerűen elfáradt, és nyugdíjazását kéri. Ebben az értelemben a látszólag kiszámítható elnökválasztás nemcsak az elit gyülekezőhelyévé, hanem fordulópontjává is válik. Az elit kimutathatja hűségét Putyin iránt, és minden bizonnyal remél valamit cserébe. Az egész hatalmi vertikum feszült, és arra vár, amit az orosz elit nemrégiben „nagy átrendeződésnek vagy átszervezésnek” nevezett. De vajon bekövetkezik-e?

Évek óta tartó várakozás

A nagyszabású személyi átrendeződések az orosz befolyásos csoportok és politikusok által 2017 és 2018 folyamán a háttérben dédelgetett várakozás volt. A hivatalos ok a 2018-as elnökválasztás volt. Az elit számos tagja a miniszteri kabinetben betöltött pozíciókat tűzte ki célul. Fenntartásaik voltak Dmitrij Medvegyev miniszterelnök hatáskörének bővülésének valószínűségével kapcsolatban, és nem ok nélkül: március 31-én letartóztatták a kabinetfőnökhöz közel álló üzletembereket, a Magomedov testvéreket. Ezzel szemben a kormánynak végzett munkába belefáradt tisztviselők nyugodtabb és jövedelmezőbb pozíciót vártak valamelyik orosz állami vállalat élén. Az establishment egy része várta a „díjakat”, az elit minden képviselője kivétel nélkül megértette, hogy az elnök inkább átrendezi a csapatot, és türelemmel várta az átrendezés pillanatát.

2018-ban ezek a várakozások nem váltak valóra. Voltak átrendeződések a kormányban, de ezek egyszeri, személyi alapon végrehajtott átrendeződések voltak. Dmitrij Medvegyev például megtartotta posztját, és a technokratákból és bürokratákból álló csapat gyakorlatilag változatlan maradt (eltekintve az egyéni tisztogatásoktól, amelyek Medvegyev csapatát érintették). 2020-ban Medvegyevet menesztették, és helyét a Szövetségi Adószolgálat korábbi vezetője, Mihail Misusztyin vette át. Ugyanakkor a média arról számolt be, hogy más személyek voltak a legfőbb jelöltek erre a posztra, például Szergej Szobjanyin moszkvai polgármester vagy a jegybank vezetője, Elvira Nabiullina. Ezek a veterán technokraták azonban olyan feltételeket támasztottak, amelyeket Putyin nem akart vagy nem tudott garantálni. Feltételezhető, hogy a nehézsúlyú politikusok az átrendeződést helyzeti és átmeneti jellegűnek fogták fel, és inkább megtartották megszokott tisztségeiket. Ennek eredményeképpen a kormány gerince ugyanaz maradt, Misusztyin csak a kabinetapparátus irányítását vette át. Az új miniszterek és miniszterelnök-helyettesek a moszkvai polgármesteri hivatalból kerültek ki. Az átrendeződés nem érintette a bűnüldöző szerveket és az állami vállalatokat, így a nagyobb személyi változások egy másik hivatalos alkalom – a 2021-es állami dumaválasztás – után voltak kilátásban. Várható volt például Vjacseszlav Volodin, az alsóház vagy a Duma elnökének távozása, hogy helyébe Valentina Matvijenko, a Föderációs Tanács elnöke lépjen. Az átrendeződés azonban ismét nem történt meg, és ennek következtében hatalmas személyi patthelyzet kezdett kialakulni a rendszerben.

Személyi patthelyzet

Ez két okból történt, amelyek valószínűleg összefüggnek egymással. Először is, Putyin rájött, hogy a környezetében lévő befolyásos bürokratákat – mint Szobjanyin vagy Jurij Trutnyev, a távol-keleti szövetségi körzet megbízottja – a csábító karrierlehetőségek kényszerítették arra, hogy lojalitást tanúsítsanak és előre vigyék a rendszert. Köztudott, hogy az elnök úgy tartotta hivatalában régi ismerősét, Alekszej Kudrin volt miniszterelnök-helyettest, hogy a miniszterelnöki tisztséggel kecsegtette. A moszkvai polgármesteri posztot különböző időpontokban felajánlották Vjacseszlav Volodinnak és Szergej Kirijenkónak is, bár mindkét esetben arra kérték őket, hogy várjanak egy kicsit, és dolgozzanak a közjó érdekében. A nagyszabású átrendeződések után ez az energia elveszett volna, és helyébe entrópia lép. Putyin ezt számításba vehette volna, és valószínűleg most is figyelembe veszi.

Másodszor, az orosz elnöknek már akkor is egyértelműen voltak katonai tervei. Nem teljesen biztos, hogy Putyin elhatározta, hogy háborút indít, de nagyon valószínű, hogy a többi között ez a forgatókönyv is a rendelkezésére állt Oroszország jövőjével kapcsolatban. A rendkívüli körülményekhez a nagy stressz idején tapasztalt káderekre volt szükség, nem újoncokra, akik jól ismerték a munkájukat, hogy a hatalmi vertikumot irányítsák. Az átrendeződések várakozása megint csak az ő lojalitásukat és motivációjukat növelte tovább az új háborús körülmények között. Még azoknak a tisztviselőknek is, akik kezdetben ódzkodtak attól, hogy nyilvánosan támogassák a háborút, végül mindenki mással együtt a zászló köré kellett felsorakozniuk – elvégre előléptetést akartak kapni, vagy legalábbis meg akarták tartani az állásukat.

A taktikailag indokolt lépések a személyzeti átcsoportosítások felfüggesztése miatt stratégiai problémát okoztak. Minden posztért több pályázó áll sorban, és mindegyiküket más-más időpontban kecsegtették reményekkel és ígéretekkel. Az egyes tisztségekért folyó verseny még élesebbé vált. Energikus miniszterhelyettesek és bürokraták, akiket azért küldtek a régiókba, hogy ott karriert csináljanak, most változatos módon versengenek a miniszteri posztokért. A potenciális miniszterelnökök köre szélesebb lett.

A problémát súlyosbítja Putyin konzervativizmusa a humánerőforrás-gazdálkodás terén: az elnök megöregedett, és nem akar változtatni a legtekintélyesebb, legértékesebb pozíciókat betöltő környezetének magján. Nagyon valószínű, hogy továbbra is ugyanebben a szellemben fog cselekedni. Az elnök kora miatt a miniszterelnöki poszt értéke sokszorosára nőtt: jobb esélyt ad tulajdonosának az utódlásra, bár nem garantálja azt.

Ennek következtében az elit legnagyobb részének kilátásai és esélyei arra, hogy az „átrendeződés” során új lehetőségekhez jusson, csekélynek tűnnek. Putyin kiszámíthatóan fenntarthatja a status quo-t, a kulcsszereplőket a helyén hagyva. Emellett az elnök tehet valami még radikálisabbat is: kinevezhet egy gyenge miniszterelnököt, ami meglehetősen jellemző Putyin hatalmi vertikumára. Putyin ezt a szerepet a jelenlegi kormány egyik jelenlegi bürokratájára vagy segítőjére bízhatja. Egy ilyen lépés a maga módján logikus lenne. Mihail Misusztyin jó kommunikátora és közvetítője lett az elitnek a járvány idején, Putyin karanténja és a háború alatt. Emellett ügyes közéleti politikus is.

A felső vezetés jelenlegi lépései szintén a személyzeti politikával kapcsolatos jövőbeli döntések konzervativizmusára utalnak. Herman Gref, a Sberbank vezérigazgatója négy évvel meghosszabbította megbízatását, ami azt jelenti, hogy az egyik lehetőség-ablak bezárult. Georgij Filimonov, a moszkvai régió kormányának elnökhelyettese, egy ígéretes fiatal hivatalnok, egy kiváló kapcsolatokkal rendelkező ultrapatrióta a nem túl előkelő régiók közé tartozó Vologda régió kormányzását vette át. Körülbelül egy évvel ezelőtt Filimonovnak azt jósolták, hogy átveszi a moszkvai régió vezetését. Egyértelmű, hogy Putyin jelenleg csak kompenzációs állásokat osztogat, illetve hivatali ciklusokat hosszabbít meg.

A Kreml politikai blokkjának vezetője, Szergej Kirijenko korán felismerte az elnök új játékszabályait, és azonnal cselekedett is. Beosztottjait különböző pozíciókba helyezi, megtartja az irányítást korábbi munkaterülete, a Roszatom felett, de mások területére is belép. Kirijenko bátran elveszi azt, amit megígértek neki, de nem adtak oda. Rajta kívül azonban nincs más ilyen kockázatkereső a környéken.

Még ha néhány jelentős átrendeződésre sor is kerül, akkor is sok olyan szereplő marad a hatalmi vertikumban, akiknek be kell érniük üres ígéretekkel, amelyek sosem válnak valóra. Az örökmozgó üzemanyaga elfogy, és a rendszer szinte elkerülhetetlenül bele fog omlani abba a zűrzavarba, amitől Putyin annyira félt. Ebben az értelemben az elnök szokásai és személyes kényelmessége veszélyezteti rendszere létének alapját. A személyes karriermotívumok kérdése a 2024 márciusában esedékes elnökválasztás idején különösen kiéleződhet. A Kremlnek meg kell találnia az egyensúlyt az átlagpolgár szempontjából hiteles részvétel és a Putyinnak tetsző eredmény között. Ha a részvételi arány túl magas, a tiltakozások szinte elkerülhetetlenek. A 2022. januári kazahsztáni események tapasztalatai egyszerű mintát mutatnak. Azok, akik a jövő felé orientálódnak, kimennek a terekre, és készek meggyőzni és megnyugtatni az embereket. Azok, akik ragaszkodnak a múlthoz és azt akarják, hogy minden maradjon úgy, ahogy van, elhagyják az irodájukat és elmenekülnek.

Egyelőre az elit hozzászokott ahhoz, hogy Putyinnak valamiféle előlegként tegyen ígéreteket, amelyeket szinte garantáltan nem fog betartani. A legesélyesebb utódok és egyben a rendszer „mozgatórugói” – Szergej Szobjanyin moszkvai polgármester, Szergej Kirienko, Marat Huzsnullin és Jurij Trutnyev miniszterelnök-helyettesek, valamint Mihail Misusztyin – életkoruk miatt hamarosan elérik a karrierjük csúcsát. Pályájuk meghatározó pillanata 2024 tavasza lesz: ha nem léptetik elő őket, onnantól kezdve csak lefelé vezet az útjuk. A szuperlojalitás értelmetlenné válik, és az új pozíciókhoz és forrásokhoz fűződő reményeket nem Putyinhoz, hanem a rendszerváltáshoz kötik majd. Az elnökválasztás után a rendszer egyetlen hajtóereje a félelem lesz, és nem valószínű, hogy sokáig működne ezzel az üzemanyaggal.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Putyint ne választanák meg orosz elnöknek jövőre: természetesen megválasztják, azonban mivel elinflálta, devalválta az ígéreteit, ezzel a különösen egyhangúnak ígérkező választási eredménnyel a putyini rendszer megindul a pusztulás, erodálódás felé.

Hogy aztán ennek milyen geopolitikai következményei lesznek, arról korai volna beszélni, de hogy Kína súlya mindenképpen növekedne egy meggyengült, romlásnak indult Oroszország mellett, az egészen biztos. Talán nem csak a súlya és hatása növekedne, hanem a területe is – de ne jósolgassunk.

Annyi tagadhatatlan, hogy a jövő évi választásokon fogja Putyin és rendszere az utolsó győzelmét aratni. Mindenki – még az orosz elit legnagyobb része is – egy moszkvai rendszerváltásban érdekelt.

Szele Tamás