Tegnap Ukrajna katonai és politikai céljait elemeztük, melyhez természetesen elengedhetetlen Oroszország szándékainak alapos ismerete: ma az orosz külpolitika egy ritkábban taglalt oldalát próbálom bemutatni, melyben segítségül hívom Vlagyiszlav Inozemcev tanulmányát, a Riddle hasábjairól. A kiváló szerző, aki nem csak publicista, de akadémikus is, az orosz Afrika-politikát vette alaposan szemügyre.
(Képünk illusztráció)
Inozemcev felhívja arra a figyelmet, harminc évvel ezelőtt az akkoriban még csak feltörekvő orosz politikus, Vlagyimir Zsirinovszkij (aki mára már elhunyt) kiadott egy könyvet, amelyben Oroszország terjeszkedése mellett érvelt a ma „globális délnek” nevezett térségben, és reményét fejezte ki, hogy az orosz katonák majd az Indiai-óceánban is megmártják a bakancsukat. Azóta sokak részéről csökkent a vágy, hogy a Törökország és India, a Perzsa-öböl és Kína közötti térben harcoljanak, miközben a nagyhatalmi érdekek az afrikai kontinens felé tolódtak el. Oroszország megalapozta jelenlétét ebben a térségben, és a maga sajátos módján továbbra is ott tevékenykedik.
Míg a 2000-es években Vlagyimir Putyin elnök elsősorban a volt szovjet csatlósokkal való kapcsolatok helyreállításával és az afrikai országok adósságainak meglehetősen sikeres elengedésével foglalkozott (2008-ig több mint 14,5 milliárd dollár értékű ilyen adósságot engedtek el, többek között Líbiának és Algériának), 2012-ben a hangsúly jelentősen eltolódott. A Kreml és ügynökei figyelmüket a belső konfliktusoktól sújtott, de értékes természeti erőforrásokban gazdag kontinens legzsarnokibb rendszereire összpontosították: Szudánra, a Közép-afrikai Köztársaságra, Malira, Nigerre és számos más országra. A RAND Corporation nemrégiben közzétett tanulmányában 34 olyan esetet azonosított, amikor Oroszország 2005 óta beavatkozott ezekbe az országokba, és a legtöbb esetben nem hivatalos orosz szervezetek, hanem katonai magáncégek (PMC), valamint különböző tanácsadók és szakértők vettek részt a beavatkozásban.
Meg kell azonban jegyezni, hogy Putyin 2012-es Kremlbe való visszatérése óta különös figyelem irányul Közép- és Észak-Afrikára: Oroszország támogatta a hozzá közel álló erőket a líbiai polgárháborúban, igyekezett segíteni Omar al-Bashir elnöknek, hogy megtartsa a hatalmat Szudánban, és egyúttal felfegyverezte Salva Kiir dél-szudáni elnök hadseregét, megkerülve az országgal szemben elrendelt ENSZ-fegyverembargót. A Közép-afrikai Köztársaságban 2016-ban lezajlott polgárháború feltételes lezárása után, amelynek során az európai országok (elsősorban Franciaország) bebizonyították, hogy képtelenek megoldani a konfliktust, és kivonták kontingenseik nagy részét (a francia katonák végül 2022-ben hagyták el az országot), Oroszország fegyvereket és katonai kiképzőket (akiknek többsége katonai magánalakulatok tagja volt) küldött a köztársaságba, és ezt első alkalommal tette hivatalosan. Nem sokkal később a Wagner üzleti tevékenysége a régióban elérte a legalább százmillió dolláros nagyságrendet, és Oroszországban olyan pletykák kezdtek terjedni, hogy a Közép-afrikai Köztársaság az orosz politikai elit által zsákmányolt tőke „széfjévé” vált. Az orosz terjeszkedés nem állt meg itt: 2021-ben Kreml-barát erők részt vettek egy csádi puccskísérletben, és kormányellenes lázadókat képeztek ki Líbia déli régióiban. Ezután a wagneristákat Maliban látták, ahol a kormányerők oldalán harcoltak, részt vettek a civilek tömeges elnyomásában, míg az elmúlt évben orosz zászlókat tűztek ki Nigerben, ahol a hadsereg egy puccs során megbuktatta a törvényes elnököt, Mohamed Bazoumot, akit Jevgenyij Prigozsin élete utolsó napjaiban még üdvözölt.
Az orosz PMC-k képviselői mindvégig aktív és jövedelmező üzleti tevékenységet folytattak a régióban, biztonságot szolgáltatva a drágakövek és fémek kitermeléséhez és értékesítéséhez, amit a fegyverek és a nyújtott szolgáltatások ellenértékeként kaptak (nem kétséges, hogy az ezekből a műveletekből származó bevételeket megosztották a moszkvai vezetőkkel, különösen annak fényében biztos ez, hogy Putyin maga is elismerte idén, hogy a Wagner-csoportot költségvetési forrásokból finanszírozták). Jevgenyij Prigozsin eltávolítása és ezt követően az orosz hadseregben az „egységes parancsnokság helyreállítása” szintén módosításokat hozott az orosz Afrika-politikában: Junusz-Bek Jevkurov orosz védelmi miniszterhelyettes csak az elmúlt hónapok során látogatást tett Szudánban, Líbiában és Nigerben. Innentől kezdve a Kreml új, „ígéretes” terveiről kell beszélnünk.
A közelmúltig Putyin és belső köre úgy tekintett Afrikára, mint olyan régióra, ahol Oroszországnak valamilyen (de nem feltétlenül jelentős) jelenléttel kell rendelkeznie. Kína példája a hatalmas befektetéseivel vonzónak, de kevéssé megvalósíthatónak tűnt. Ma a nyugati elemzők hajlamosak azt állítani, hogy Oroszország inkább a saját autoriter és kleptokrata modelljét hozza Afrikába, mint a feltörekvő gazdaság kínai változatát. Mivel azonban a Wagner kis költséggel (sőt, a kedvezményezettek számára nyereséggel) terjesztette ki Oroszország befolyási övezetét, és megmutatta, milyen könnyű felszámolni a korábbi gyarmati jelenlétet a térségben, a Kreml talán elkezdett azon gondolkodni, hogy továbblépjen.
Az Oroszország és Szudán közötti aktív együttműködés kezdete óta a sajtó beszámolt Oroszország azon kezdeményezéséről, hogy saját haditengerészeti támaszpontot hoz létre a Vörös-tengeren (Moszkva egyértelműen jelen akar lenni ebben a stratégiai fontosságú régióban, ahol még mindig csak az Irán által támogatott jemeni hutik garázdálkodnak aktívan). Ez a terv egyelőre nem valósult meg, de az összes új orosz befolyási övezet Afrikában fokozatosan kezd egy övnek tűnni, amely a Vörös-tengertől az Atlanti-óceánig húzódik, és a Kreml nagyon szeretne hozzáférni az utóbbihoz. Mára, a Burkina Fasóban nemrégiben lezajlott puccs után, amely a hatalmat a nyugatellenes, bár nem kifejezetten oroszbarát erőknek juttatta (bár az ország új vezetője elsőként érkezett az Oroszország-Afrika fórumra), az óceán már csak egy lépésnyire van.
A közelmúltban nyugati elemzők is elkezdtek felfigyelni a releváns folyamatokra, bár még nem kapcsolják közvetlenül Moszkva befolyásához (e tekintetben igencsak jelzésértékű Comfort Ero és Murithi Mutiga cikke a Foreign Affairs új számában: a szerzők felfedeztek egy bizonyos „puccsfolyosót”, amely keletről nyugatra húzódik Afrika központi régióin keresztül). Nemcsak a puccsokra mint olyanokra kell figyelnünk (valójában nem mindig indokolatlanok, mint azt a 2021-es guineai puccs is mutatja, amely Alpha Condé elnök vitatott népszavazásából eredt, amely lehetővé tette számára, hogy elinduljon az Oleg Deripaszka által oly nagyon óhajtott harmadik ciklusáért), hanem a következményeikre is (az említett guineai esetben az új vezetés a demokratikus eljárásokhoz való visszatérésen és az európai országokkal való kapcsolatok fenntartásán dolgozik). A kérdés ma nagyrészt az, hogy az európaiak továbbra is feladják-e pozícióikat a nyugat-afrikai térségben (ahol a francia befolyás sokáig erős maradt), vagy megpróbálják megállítani az orosz jelenlét terjeszkedését.
Igaz, Moszkva jelenleg a térségben népszerű antikolonialista retorikát használ (gyakran támogatja azokat a politikusokat és aktivistákat, akik Európában születve és nevelkedve áttértek a pánafrikanizmusra, mint például Kemi Seba, aki franciaországi és amerikai tanulmányai után alapította meg fekete szupremáciát és antiszemitizmust hirdető mozgalmát), és viszonylag kevés gazdasági támogatást nyújt a legszegényebb afrikai országoknak. Pekinggel ellentétben Moszkva nem fektetett be nagy összegeket az afrikai gazdaságokba, de sokkal erőteljesebben lépett fel a térségben, és nem riadt vissza a politikai destabilizációtól sem. Ahhoz, hogy befejezhesse az afrikai kontinensen átívelő „övének” kiépítését, a Kremlnek szüksége van arra, hogy a Franciaországhoz szorosan kötődő kis országok valamelyike fölött megszerezze az ellenőrzést. Ezek: Elefántcsontpart, Szenegál vagy Kamerun. Bár az említett országok gyarmatellenes érzelmeket táplálnak, mégis stabil kapcsolatokat ápolnak Franciaországgal, és segítséget remélnek tőle belső problémáik megoldásában (Kamerun esetében ez a Csáddal és a Közép-afrikai Köztársasággal közös határainak védelmére vonatkozik).
Meg kell azonban jegyezni, hogy a helyzet a három ország egyikében sem tekinthető teljesen stabilnak. Kamerunt és Elefántcsontpartot idős vezetők irányítják: Paul Biya 90, Alassane Ouattara pedig 81 éves (előbbi tartja a jelenlegi világrekordot is a hatalmon töltött idő tekintetében, a koronás fők kivételével), Szenegál pedig a „hatalomváltás” nehéz időszakát éli (Guineával ellentétben, de talán az ottani tapasztalatokat figyelembe véve a 61 éves Macky Sall elnök úgy döntött, hogy nem indul a harmadik ciklusért, és megpróbálja átadni a hatalmat Amadou Ba jelenlegi kormányfőnek, a Világbank-csoport igazgatótanácsi tagjának).
Bármilyen furcsa is, Szenegálban a legellentmondásosabb helyzet alakul ki, ami vonzza az „orosz világot” támogató „pánafrikaiak” tekintetét (ilyen például Kemi Seba, aki mostanra tevékenységének központját Szenegálba helyezte át, az elmúlt években többször járt Moszkvában, és részt vett különböző hivatalos rendezvényeken, találkozott Alekszandr Duginnal, és néhány hete még az MGIMO-ban is beszédet tartott, míg Nathalie Yaamb inkább „Szocsi hölgyének” nevezi magát, miután 2019-ben Szocsiban tartott beszédében azzal vádolta Franciaországot, hogy kifosztja Elefántcsontpart vagyonát és puccsra készül, ami után ott persona non grata lett). Ma Ousmane Sonko ellenzéki jelöltet támogatják, akit sokan a Vlagyimir Putyinnal is szimpatizáló Jevgenyij Prigozsin struktúráihoz köthető embernek tartanak (a hatóságok megpróbálták kizárni a választásról, de a bíróság nemrég visszahelyezte a nevét a szavazólapokra).
Nem is olyan régen sok nyugati elemző hajlott arra, hogy azt állítsa, hogy „egyetlen globális problémát sem lehet megoldani Oroszország nélkül”. Ma már fel kell ismerni, hogy Oroszország valójában számos probléma és konfliktus okozója, de egyiknek a leküzdésében sem vesz részt. Ugyanezt látjuk Afrikában is: egyetlen olyan országban sem volt tartós béke és szilárd jólét, ahová orosz érdekek hatoltak be. Mint tudjuk, Afrika továbbra is a világ legszegényebb régiói közé tartozik, de itt különbséget kell tennünk az államok között: az egy főre jutó GDP átlagosan 2150 dollár az egész kontinensen, az orosz befolyás a legszegényebb országokban érzékelhető leginkább: Mali (875 dollár), Csád (703 dollár), Niger (631 dollár), Közép-afrikai Köztársaság (539 dollár) vagy Dél-Szudán (417 dollár). Ugyanakkor a jobb helyzetben lévő országok, mint Szenegál (1637 dollár), Elefántcsontpart (1668 dollár) vagy Kamerun (2560 dollár) most veszélyben vannak. Mindez azonban reményt ad arra, hogy az orosz „befolyásolók” nem törnek át az óceánig, és a „befolyási övezet” nem fogja kettészakítani a kontinenst. Ahhoz azonban, hogy ez ne történjen meg, az európai hatalmaknak közömbösből érdeklődővé kell változtatniuk az afrikai problémákhoz való viszonyulásukat.
Oroszország célja tehát világos: katonai támaszpontok kialakítása Afrikában, különös tekintettel a Vörös-tenger és az Atlanti-óceán térségére. A NATO és az EU célja is világos: ennek megakadályozása. Kína célja nemkülönben érthető: gazdasági-katonai-politikai befolyás szerzése Afrikában mindenhol.
Afrika célja pedig a legérthetőbb, országra való tekintet nélkül: túl szeretnék élni ennek a három óriásnak a küzdelmét. Csakhogy nem jó ott fűnek lenni, ahol az elefántok szeretkeznek.
Szele Tamás
