Nem túl gyakran kerül szóba az orosz űrkutatás helyzete, állapota, valahogy mintha mindenki biztos lenne abban, hogy Oroszország nagyhatalom a világűrben és ez így is marad mindörökké. Nos, Pavel Luzin a Riddle című honlapon lerántotta a leplet a Roszkozmoszról: bizony bajok vannak az óriáscég háza táján.
(Képünk illusztráció)
Oroszország nemrég újabb tesztindítást hajtott végre az „Angara”-A5 nehézrakétával a Vosztocsnij kozmodromról, és a nemrég felbocsátott „Reszursz”-P 4. optikai megfigyelő műhold is elküldte első képeit. Az elmúlt négy hónapban Jurij Boriszov, a Roszkozmosz vezetője optimista nyilatkozatok sorát tette közzé, amelyekben az állami vállalat 2022-2023-as veszteségének váratlan csökkenéséről, valamint a különböző célú műholdak oroszországi tömeggyártásának beindítására és a cseppfolyósított földgázt üzemanyagként használó, újrafelhasználható űrrakéták kifejlesztésére irányuló erőfeszítésekről beszélt.
A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Oroszország nem igazán halad a fejlődés útján, hanem inkább megpróbálja megőrizni és/vagy helyreállítani az egykori képességeit. Először is, közel 30 évnyi fejlesztés után az „Angara” hordozórakéta-családnak sikerült elavulnia, mielőtt még szolgálatba állt volna, a már kifejlesztett és rendszeresen működő, vagy más országokban jelenleg fejlesztés alatt álló hordozórakétákhoz képest. Az elkövetkező évtizedekben Oroszország olyan rakétákat fog az űrbe küldeni, amelyek hasznos teherbírás szempontjából gyengébbek külföldi társaiknál, és ráadásul lényegesen drágábbak is. Ráadásul ezeknek a rakétáknak a száma is korlátozott lesz: évente legfeljebb nyolc „Angara”-A5-ös készülhet, ami a „Proton”-M hordozórakéták átlagos éves gyártásához hasonlítható.
Másodszor, az új „Reszursz”-P műholdat három hasonló, már régóta használaton kívüli műhold helyettesítésére indították. A legjobb esetben egy másik hasonló műhold idén tervezett indítása, valamint a „Reszursz”-PM korszerűsített változatán végzett munka lesz képes 2026-ra helyreállítani azokat a képességeket, amelyekkel Oroszország a 2010-es évek közepén rendelkezett. Ráadásul a jelenlegi műhold indítása legalább hat évet késett, mi több, importált alkatrészekből épül, amelyeknek legalábbis egy részét legutóbb 2014-ben vásárolták.
Ebben az összefüggésben a Roszkozmosz pénzügyi helyzetének dinamikája és az a szándéka, hogy elsajátítsa a műholdak nagyüzemi gyártásának technológiáit, amelyekkel az amerikai SpaceX, Planet Labs és Airbus OneWeb Satellites cégek rendelkeznek, olyan kísérletnek tűnik, mintha pusztán adminisztratív szándékkal próbálnának perspektívát találni és előrelépni.
A Roszkozmosz 2022-ben 50 milliárd rubel (730 millió dollár) veszteséget jelentett, de nemrég kiderült, hogy valójában 18,3 milliárd rubel (267 millió dollár) volt. 2023-ban a Roszkozmosz vesztesége 15 milliárd rubel (176 millió dollár) volt. Összehasonlításképpen 2021-ben, a háború előtti évben a vállalat vesztesége 31 milliárd rubel (kb. 420 millió dollár) volt. A visszamenőleges veszteségcsökkentés fő „szponzora” az orosz kormány.
A vállalat elmúlt két évben összesített vesztesége meghaladta a 33 milliárd rubelt. Viszont ezt sikerként emlegetik, hiszen kiderült, hogy a 2022-2023-as évre eredetileg 54 milliárd rubeles veszteséget terveztek. De ha visszatérünk arra, hogy a 2022-2023-as eredeti veszteség még mindig 50 milliárd volt, akkor a kormány beavatkozása nélkül a 2022-2023-as kumulatív veszteség a tervezettnél jóval magasabb lett volna.
Más szóval a mélyen veszteséges állami vállalat 2023-ban minden bizonnyal több tízmilliárd rubeles pénzügyi injekciót kapott. Igaz, nem világos, hogy ez milyen formában történt: az állami bankokkal szembeni adósságok elengedése formájában a kormányzati garanciák részeként és/vagy a hosszú távú kormányzati szerződések keretében végzett munkákért járó további előlegek részeként (és/vagy a költségek indexálásával)? Mindazonáltal feltételezhető, hogy az orosz katonai-ipari komplexum más vállalatai esetében is hasonló veszteségkompenzációs mechanizmus működik.
Ilyen körülmények között az orosz űrtechnológiai képességek fenntartására irányuló valamennyi erőfeszítés – az új hordozórakétáktól és az orosz orbitális állomásprojektektől kezdve a GLONASSZ globális navigációs műholdrendszer karbantartásáig és korszerűsítéséig – eleve fenntarthatatlan. Ez megmagyarázza, hogy a vállalat vezetése miért törekszik annyira egy új fejlesztési paradigma megtalálására: jelenlegi formájában az orosz űripar a legjobb esetben is korlátozott és időszerűtlen eredményeket produkál.
A Roszkozmosz vezetése mégsem hajlandó komolyan újragondolni és felülvizsgálni az orosz űrprogramot. A fő politikai cél egyértelmű: Oroszországnak továbbra is az egyik vezető űrhatalomnak kell maradnia, amely képes komolyan befolyásolni az űr felhasználásának programját, különösen politikai, katonai és műszaki szempontból. Az emberi, termelési és pénzügyi erőforrások korlátozott volta azonban azt okozza, hogy az űrprogram egyes részeinek tervezése és megvalósítása során tehetetlenség uralkodik, valamint az orosz bürokratikus és vállalati hierarchia minden szintjén a kockázatok minimalizálására törekszenek.
Ezért szinte minden, amit Oroszország ma az űrben tesz, vagy kísérlet az amerikai technológiák vagy legalábbis az amerikai űrprogram technológiai paradigmájának (de nem az intézményi környezetnek) a kölcsönzésére és reprodukálására, vagy reakció az Oroszország és az Egyesült Államok között az űrprojektek és az elért eredmények tekintetében egyre növekvő szakadékra.
Például az „Orel”, korábban „Föderáció” néven ismert, személyzettel ellátott űrhajó terve néhány évvel azután jelent meg, hogy az Egyesült Államok döntött az „Orion” űrhajó kifejlesztésének terveiről, amelynek koncepcióját az orosz tervezők az „Orel”-ben próbálják reprodukálni. A metán-üzemű rakétahajtóművön végzett munka nem sokkal azután kezdődött, hogy az ilyen hajtóművek fejlesztésének támogatása a NASA stratégiájának részévé vált, és az amerikai Blue Origin vállalat megkezdte a BE–4 hajtómű építését. Meg kell jegyeznünk, hogy az 1990-es és 2010-es években Oroszország által kifejlesztett összes folyékony hajtóanyagú rakétahajtómű a szovjet RD–170-es hajtóműből származik. Más szóval Oroszország az elmúlt mintegy harminc évben egyetlen igazán új hajtóművet sem fejlesztett ki. Egy metánhajtómű kidolgozása tehát igazán komoly kihívás a Roszkozmosz számára, nem is beszélve az ilyen hajtóművet használó, többször felhasználható rakétafokozatok technológiájáról.
Ugyanez mondható el a nagyüzemi műholdgyártás megteremtésének ötletéről is, ami úgy tűnik, Boriszov személyes prioritása. Ma ilyen termelés csak három amerikai gyárban létezik, de a Roszkozmosz ennek ellenére felkarolta az elképzelést, annak ellenére, hogy sem a szükséges technológiákkal és ipari bázissal, sem a szakértelemmel, sem fejlett hazai piaccal nem rendelkezik azokhoz a szolgáltatásokhoz, amelyeket ezek a műholdak nyújtani tudnának. A lényeg itt az, hogy a vállalat megpróbálja követni a vezető amerikai űripart, amely az elmúlt évtizedekhez hasonlóan még mindig az egyetlen viszonyítási pontként szolgál az űrkérdésekben.
Érdekes megjegyezni, hogy Oroszország évente 15 különböző típusú műholdat gyárt, és bevallottan képes évi 40 műhold előállítására. És mégis, mindössze két év alatt, 2026-ban évi 250 műholdat kíván előállítani. Ez azt a nyilvánvaló törekvést tükrözi, hogy az orosz űripar modernizációját egyszerű adminisztratív szándékkal, de az amerikaiak által elindított és kipróbált technológiákat felhasználva, azaz felesleges kockázatok vállalása nélkül felgyorsítsák. És ebben az összefüggésben a 250-es számnak nincs más egyértelmű indoklása, mint az a tény, hogy ez egy naptári év alatt munkanaponként egy műhold gyártását jelenti. Egyszerűen fogalmazva, ez egy olyan viszonyítási alap, amelyet az űripar minden tisztviselője és alkalmazottja láthat, és amely szükségessé válik.
Ez a szám azonban valószínűsíti a néhány kilogrammtól 500 kg-ig terjedő tömegű kis, egyszerű műholdak választását. Ezeknek aktív élettartama legjobb esetben is csak néhány év lesz, de a folyamatos gyártási ütemnek lehetővé kell tennie a rendszeres cseréjüket. Az ilyen műholdak mennyisége így fontosabbá válik, mint a minőségük, mivel Oroszországnak nyilvánvalóan nehéz hozzáférnie az USA-ban, az EU-ban és más fejlett iparral rendelkező országokban gyártott fejlett űrelektronikához.
Oroszország a műholdak tömeggyártásának modelljét próbálja reprodukálni, de éppen ellentétes tartalommal. Az amerikai cégek a saját szakterületükön az egyre összetettebb járművek futószalagos gyártásának útját követik, és nem minden nemzeti űrügynökség és külföldi űrvállalat próbálja ezt az utat követni. A Roszkozmosz ezzel szemben azt az utat keresi, hogy viszonylag könnyen hozzáférhető és meglehetősen olcsón importált, ipari felhasználásra vagy akár közvetlenül a fogyasztók számára szánt elektronikából nagy számú, különböző célú műhold gyártását hozza létre. Ráadásul kis tömegük miatt ezeket a műholdakat nagy tételben lehetne felbocsátani a rendelkezésre álló korlátozott számú hordozórakétával.
Mindez azt sugallja, hogy a Roszkozmosz vezetésének demonstratív optimizmusa azt a józan felismerést takarja, hogy az orosz űrhajózás fejlesztési lehetőségei, amelyek alapján a 2016-2025-re szóló szövetségi űrprogramot összeállították, már régen kimerültek. Ugyanakkor új lehetőségekről még mindig nem lehet beszélni, mégis létezik olyan kormányzati utasításTalűá, mely szerint ezeket az új lehetőségeket mindenáron meg kell találni.
Ne feledjük mindemellett a tervezett orosz nukleáris űrfegyver tervét sem, melyről alig tudunk valamit – tulajdonképpen sem a méretével, sem a működésével nem vagyunk tisztában, de az elég valószínű, hogy nem sok köze lehet a kisméretű műholdak programjához. Talán külön fejlesztés, mindenesetre csak „Angara” rakétával lehet majd Föld körüli pályára állítani – de az orosz bürokrácia talán csak megbirkózik ennek a megszervezésével is. Vagy nem – ez a jövő titka.
Azért az a 250 kisméretű műhold kicsit soknak tűnik. Meglátjuk, mennyi lesz belőlük a valóságban.
Szele Tamás
