Régen jelentkeztem műelemzéssel, aminek az az oka, hogy régen is találkoztam erre méltó tárggyal, jó ideje nem volt részem olyan katartikus művészi élményben, mely méltó volna arra, hogy a nagyközönséggel is megosszam. Tegnap azonban sikerült, tehát most „Miért szép?” mottóval fogjuk elemezni a Hét Műtrágyát, bocsánat, Műtárgyát, melyet váratlan és meglepő módon az Alapjogokért Központnak köszönhetünk.

(Képünk illusztráció)

Viszont mindenekelőtt engedtessék meg nekem pár szó a mesterséges intelligenciával készült képekről. Mikor megjelentek, nagy és jogos felháborodást váltottak ki az eleven fotósok és grafikusok körében, mely máig nem enyhül – hogyan is enyhülne, hiszen szó szerint a kenyerüket veszi el az MI. Azután már a sajtómunkások is feldühödtek, ugyanis megjelentek a mesterséges intelligenciával készített cikkek, sőt, teljes lapok is – az ilyenek tulajdonosai csak összeraknak egy lapfelületet, beparaméterezik, megadnak pár nevet szerzőnek (hasra ütéses alapon), beállítják, mennyi hirdetés legyen a kiadványban (baromi sok), aztán lógatják a lábukat és bezsebelik az érkező reklámdíjakat, mi meg mehetünk jeget aszalni. Az így születő termék persze pocsék, lapos, a tehénlepény hozzá képest Himalája, de van olyan igénytelen olvasó, akinek ez is megfelel. Sőt, ez felel meg igazán, mert nem „hosszú” az írás, nem „bonyolult”, legfeljebb – nem is igaz. Meg úgy általában is olvashatatlan.

Sajnos az MI bojkottja nem oldaná meg a kérdést, mert a jelenlegi jogi szabályozás mellett vagy lopni kéne az igényesebb illusztrációkat, csak azt büntetik, vagy havi pár tízmilliós költségvetés alatt el sem lehetne kezdeni még blogolni sem, hiszen ki kéne küldeni a fotóst vagy grafikust a helyszínre (ez külpolitikai írások esetén abszurdum, hiszen mire odaér, már el is felejtette mindenki a készülő írás tárgyát), az is költség, ahogy a felszerelését sem adják ingyen, aztán az elvégzett munkát illően honorálni is kéne – ez elvinné a világsajtót épp úgy, mint a hazait abba az irányba, hogy az egész világon csak három-négy mamutcég engedhetné meg magának ezt a luxust, ami – lássuk be – nagy baj volna. Az MI-t bojkottáló kis és közepes médiumok mellett elrohanna a világ és ott hagyná őket az út szélén, ténferegve, míg csődbe nem jutnak.

Ne használjunk képeket? Az online sajtóban amihez nincs kép, az nincs is, ember nem olvassa el. Sőt, ahogy a kommentek egy részét elnézem, sokan így sem vesztegetik az idejüket olvasással: a képhez és a bevezetőhöz szólnak hozzá. Mi több, olyanok is vannak, akik nem tudják, hogy ha ráklikkelnek a képre vagy linkre, megnyílik az írás – azt hiszik, a kép és a pár sor a szellemi termék, és kész.

Mi hát a megoldás? A magam részéről – most csakis a saját magam nevében beszélek – úgy gondolom, hogy amennyiben nem keltjük a realitás látszatát az illusztrációt illetően (az ugyanis hamisítás és hazugság lenne) – használhatja a sajtó a mesterséges képeket. Ahol azt a helyzet és a technika megengedi, lehet jelezni, miszerint „képünk illusztráció”, ahol nem, ott nem, de a képet mindenképpen absztrahálni kell, mintegy elemelni a valóságtól, hogy senki se tekintse dokumentum-értékűnek vagy műalkotásnak, ugyanis semmi köze ezekhez a fogalmakhoz. Ha már itt tartunk: aki erre adja a fejét, az fizessen is a képgenerátorért, mert csak akkor kerül hozzá a szerzői jog. Mondjuk abszurd, hogy egyáltalán szerzői minőségről beszélünk, amikor a képgenerálás során az egyetlen kreatív tevékenység az, hogy találjuk meg a megfelelő promptot, parancssort, ami legalább valami hasonlót produkál ahhoz, amit eredetileg elképzeltünk. Tökéletes sosem lesz az eredmény, általában tíz próbálkozásból egy szokott elfogadható lenni.

Ennyit a fjordokról és az elméletről, tekintsük vizsgálatunk tárgyát!

A kép május hetedikén jelent meg az Alapjogokért Központ egyik írásának illusztrációjaként. Maga az írás mondhatni lényegtelen, a szokásos fröcsögés vagy malaszt, ki-ki döntse el magában, minek tekinti, de hiába gondolták úgy, hogy az lesz a lényeg, szerepcsere történt, a kép került fókuszba. Amint a Sixtus-kápolnába is aránytalanul kevesebben járnak a helyiség eredeti rendeltetése szerint imádkozni, általában csak a mindenkori pápa tesz így, ám a nagy többség a műélvezet kedvéért látogat oda, itt is felesleges keretté vált az eszmei tartalom és előtérbe került a vizuális katarzis.

A műről elmondható, hogy a magyar gagyirealista irányzat „úgyisjólesz” ágának digitálisan létrehozott remeke. A vizuális környezet elsőre jobb minőségű, posztmodern képregényeket idéz, ezt a hatást csak erősíti a ráapplikált, rusztikusan-didaktikusan egyszerű felirat, de a mélyebb betekintés kételyeket ébreszt a szemlélőben. Felmerül néhány megkerülhetetlen kérdés.

Például miféle egyenruha ez? Az erkély korlátjának dőlő tisztről száz ember közül kilencvenkilenc rávágná, hogy brit, és a sapkája valóban hasonlít is ahhoz, amit az 1940-es években a Royal Armoured Corps tisztjei viseltek, habár sehol egy rangjelzés, a jobb gallér alatt látható valamiféle András-keresztre hajazó jelvény, ami azonban Skócia lobogóján látható – viszont nem piros mezőben, hanem kék alapon fehérben, tehát a kérdés megválaszolhatatlan. És hát ne feledjük: az Egyesült Királyság nem tagja már az Uniónak, így Brüsszel állítólagos szándékaihoz sem lehet köze.

Súlyosbítja a vizuális állapotokat, hogy az uniós karszalagot utólag másolták az illető jobb karjára, így aztán az sík, illetve nem sík, hanem más módon fodrozódik, mint emberünk karján az uniformis, szóval az MI-képgenerálás és a Paint ötvözése nem vegyes technikát, hanem pocsék látványt eredményez, főleg, ha avatatlan kéz próbálkozik a dologgal. Mindenesetre az ezerráncú arc jellege alapján egy barátom megfejtette a kérdést: az egyenruha nem katonai, hanem parkőri, és mi most Poldi bácsit látjuk az „Égigérő fű” című filmből, amint épp azon a „szép, zöld gyepen” mereng. Ó, hajdani fűnyírások!

Ha már a fűnyírógépeknél tartunk, nem lehet megállni, hogy szóba ne hozza az ember a közelgő helikoptereket is. Elöl túlméretezett, tüzérségi méretű gépágyú, segédszárnyak nincsenek, tehát azok alatt fegyverzet sem lehet, azonban a rotorok... tekintve felépítésüket, vagyis azt, hogy valószínűleg bambusznádból és selyempapírból készültek, ezeket még Asboth Oszkár örökölhette Otto Lilenthaltól. Hogy miképpen bírják el az ágyú, a géptest és a pilóta terhét? Semmiképpen. Ilyen állat nem is létezhet, és ha valaki megépítené, nem repülne. Sajnálatra méltó az a szemlélő, aki megijed tőle és fenyegető brüsszeli veszélynek véli.

Most jutunk el a legnagyobb rejtélyhez, ami – akárcsak a Gioconda esetében – a háttér. A geolokáció feladatától maga a Bellingcat is megőrülne, Hriszto Grozevvel az élen. Kezdjük azzal, hogy a budai hegyek átkerültek a pesti oldalra, délen látható – másik barátom kifejezésével élve – a Csepeli-dombság, amiről ugyan eleven ember még nem hallott, de jó pap holtig tanul.

Aztán maga a Duna is jóval kisebb a valódinál, de ez semmi ahhoz képest, hogy a Margit-sziget lecsúszott a Parlament elé, és eltűnt az összes híd. Jobban mondva, mivel a szigetből csak egy csúcsot látunk, az sem zárható ki, hogy a Margit-sziget mintegy bukfencet vetett némely ismeretlen okokból, és aztán fáradtan elterült. Hiába, a szigetek mindig gyenge talajtornászok voltak. Az természetes, hogy ezt a mutatványt sem a Margit-, sem az Árpád-híd nem bírta ki. Az ellenben tiszteletre méltó, hogy a képen látható épületek, elsősorban a Parlament, mind sértetlenül vészelték át a titokzatos, tektonikus tornát. Hiába, tudtak építkezni dicső eleink.

A látószög alapján viszont az erkély, amiről hősünk szemlélődik, valahol a mai Szent Lukács-gyógyfürdő környékén, a jelenlegi Duna medrében, a budai oldalhoz közelebb, pár emelet magasságban található, a semmiben. Pillanatnyilag nem létezik a székesfővárosban olyan épület, ami ezeknek a kritériumoknak megfelelne.

A földrajzi változások utalhatnak egy korábban lejátszódott atomháborúra, de az nem hagyta volna sértetlenül az épületeket, ahogy egy komolyabb földrengés sem, tehát továbbra is értetlenül állunk a látvány előtt.

Na jó, akkor most beszéljünk komolyan. Ezt a képet egy gyenge prompttal dobták össze egy erős grafikai mesterséges intelligencia segítségével, különösebb igény vagy odafigyelés nélkül. Mivel maga a kép, mint mém, már egy nappal az írás megjelenése előtt kikerült, előzetesként, azt sem lehet feltételezni, hogy a sietség miatt nem vizsgálták meg alaposabban. Legalább egy napja lett volna az Alapjogokért Központnak észrevenni, mekkora böszmeséget próbálnak letolni a nagyközönség torkán és legalább öt percet vett volna igénybe, hogy generáljanak valami elfogadhatót, de senkit sem érdekelt a hatás vagy az eredmény, ránéztek egyszer, a Parlament felismerhető volt, így megfelelőnek tűnt. Generálgasson, szerkesztgessen az, akinek két anyja van, ez kimehet úgy, ahogy van, „ígyisjólesz”, ha mi nem vettük észre a hibákat, más se fogja. A közönség meg főleg nem.

És kiment. Megjelent. Megosztották, és most terjed, csak épp, mint köznevetség tárgya. Lehetséges, hogy az Alapjogokért Központnál nincs semmiféle szerkesztés? Persze, hogy lehetséges, ott csupa okos ember dolgozik, akikben meg lehet bízni. A mellékelt ábra mutatja, mennyire okosak és mennyire megbízhatóak. Azt se nézik meg, amihez a nevüket adták.

Nem mondom, velem is megesett, hogy egy képen az IDF-katonának valahogyan három lába lett, de szóltak az olvasók, káromkodtam egyet és azonnal javítottam. Ezen viszont nyolc napja röhög a mi kis magyar glóbuszunk, százan is jelezték a hibákat, de az Alapjogokért Központ a füle botját se mozdítja. Megtehetik, vannak akkora urak.

És tényleg nem érdekli őket a feljebbvalóikat kivéve senkinek a véleménye sem. Hát, urak: propagandát nem így kell csinálni. Az egy kényes műfaj. Romániában például egy időben minden hivatalban és osztályteremben ki kellett tenni Ceaușescu képét arany keretben, üveg alatt. Csakhogy a kép félprofilból készült, így aztán a fény sebességével terjedt el a vicc: „Falon lóg és félfülű, mi az?” Válaszul elég volt a portréra mutatni. Egy héten belül lecserélték az összes képet olyanra, amin már látszott a Scornicesti-i Tölgy mindkét füle.

Szóval még az akkori és ottani hatóságokat is jobban érdekelte a közhangulat és a közröhej, mint a mostaniakat és ittenieket.

Kérem, ahogy gondolják. Ha a közönség lebecsülése, lenézése, semmibe vétele útján kívánnak szavazatokat veszíteni, a legjobb úton járnak, és nekem, mint közönségnek és állampolgárnak is nagyon megfelel, ha nem térnek le róla.

Azért még mindig nem tudom túltenni magamat azon, hogy ez kimehetett.

De nálunk minden kimegy.

Aztán előbb-utóbb mindenki megy – az utcára, tüntetni, ha így folytatják.

Szele Tamás