Az a helyzet, hogy napok óta csak találgatjuk, mi zajlik a moszkvai Védelmi Minisztériumban. Jagoda óta nem volt ekkora nem volt ekkora tisztogatás, oroszul ezt „csisztkának” hívjuk, és hát akkor sem volt sok értelme vagy haszna. Mindenesetre Andrej Percev utánanézett, hogy állnak ezek a dolgok. Elég rosszul.

(Képünk illusztráció)

A védelmi minisztériummal kapcsolatos konfliktus a minisztérium élén történt átszervezés után is folytatódik. Ez az összecsapás fokozatosan totális háborúvá válik, amelyben a rivális klánok és csoportok megsemmisülnek. Jól jegyezzük meg, hogy a legutóbbi eseményeknek vajmi kevés köze van sem az állását vesztett Szergej Sojguhoz, sem a környezetéhez. A héten két prominens tábornokot tartóztattak le. Ivan Popovot, a jelenleg Ukrajnában harcoló 58. hadsereg egykori parancsnokát csalás gyanújával vették őrizetbe: állítólag harmadik félnek adott el betonacélt, amelyet erődítmények építésére szántak. Vagyim Samarint, a vezérkari főnök helyettesét, az orosz hadsereg fő kommunikációs osztályának vezetőjét korrupció gyanújával vették őrizetbe. Mindez az új védelmi miniszter, Andrej Belouszov által Vlagyimir Putyin jóváhagyásával végrehajtott belső tisztogatások számlájára írható, és egységes folyamatnak tekinthető. Az elnök azonban világossá tette, hogy elégedett a védelmi minisztérium „katonai” részlegének munkájával, mi több, Popov és Shamarin a hadsereg különböző és egymással ellentétes részeit képviselik.

Ivan Popov a tábornokok és tisztek összességének kiemelkedő képviselője, akik elégedetlenek a fronton uralkodó helyzettel, a védelmi minisztérium korábbi vezetésének tevékenységével és a vezérkar további vezetésével. Popov, akit „Spartak” fedőnéven ismertek, népszerű volt a hadsereg és az úgynevezett haditudósítók körében: a frontra érkezett. lement a lövészárkokba, és nem félt kritizálni feletteseit. Egy ilyen kritikai kirohanása után Popovot eltávolították az 58. hadsereg parancsnoki posztjáról, és a frontról Szíriába küldték. „Spartak” letartóztatása sikeres akciónak tekinthető, amelyet az ő ellenfelei, azaz a vezérkar vezetése és az időközben lemondott miniszter, Sojgu hajtott végre. De ugyanez az elégedetlenkedők csoportja veszteségeket is elszenvedett. A kommunikációs osztály vezetője, Sámarin tábornok, akit letartóztattak, a vezérkari főnök, Valerij Geraszimov közeli munkatársa.

A védelmi minisztérium körüli konfliktusban részt vevő felek olyan konfliktusba keveredtek, amelyet az ország legfelsőbb vezetése gyakorlatilag nem (vagy egyáltalán nem) ellenőriz. Ahogyan Szergej Sojgu korábbi helyettesének, Timur Ivanovnak a letartóztatása esetében is, a szemben álló csoportok az ellenséges tábor kulcsfiguráit próbálják eltávolítani, hatalmi harcok révén gyengítve és demoralizálva egymást. A vezérkari vezetés kritikusai örülnek Sámarin letartóztatásának, és nehezményezik Popov őrizetbe vételét. Természetesen ezek a civakodások keveset tesznek a hadsereg egységéért. A Kreml nem képes a tábornokok letartóztatását a szükséges tisztogatások egységes politikájaként beállítani, mert azok, akik ezeket a tisztogatásokat akarják, nagyon jól tudják, hogy ez vagy az a letartóztatott melyik csoporthoz tartozik. Talán ezért van az, hogy az ország felső vezetése meg sem próbál jó színben feltűnni ebben a zűrzavarban.

A hadseregen belüli csoportok közötti konfliktus és a tábornoki testület által elszenvedett „veszteségek” egyfajta „háborús ködöt” jelentenek. Azt gondolhatnánk, hogy a védelmi minisztériumban végrehajtott átszervezés célja az volt, hogy enyhítse a „hadsereg tisztjei” között tomboló feszültséget, akik már régóta elégedetlenek voltak Szergej Sojgu politikájával, akit kezdettől fogva kívülállónak tartottak. E feszültségek rövid távú enyhülése azonnal az elégedetlenség új forrásait hozta létre. A tábornokok egy része nem elégedett a vezérkar politikájával és magával a ténnyel, hogy a felső vezetés megtartotta állását Shoigu elbocsátása után. A hadsereg vezetésének egy másik része viszont a vezérkarhoz igazodik, és aligha izgatja őket a vezérkar egyik prominens tagjának, Samarin letartóztatása. Az, hogy egy civilt – Andrej Belouszovot – neveztek ki védelmi miniszternek, valószínűleg nem fog tetszeni a keményvonalas katonai kádereknek. Minden valószínűség szerint a hadsereg elitje elfogadta volna a Kreml politikáját, ahogyan azt már sokszor megtette, ha megértette volna, hogy ez a politika miből áll. De nem látják ennek a politikának a logikáját, nem látnak mögötte koherens tervet, és így a „háború köde” egyre sűrűbbé és sűrűbbé válik. Vlagyimir Putyin csak ront a helyzeten, és tovább növeli a ködöt: megdicséri a vezérkart, pedig a korábbi szabálykönyv szerint ez az egyértelmű jelzés a vezérkarnak támadás- és veszteségmentességet adott volna. „Ami a vezérkart és a harci munka egész struktúráját illeti” – biztosította Putyin –, „nincsenek változások és nincsenek tervek velük kapcsolatban”. „Azt akarom, hogy ez mindenki számára világos legyen”.

De ami megnyugtatásnak és tisztázásnak, támpontnak tűnhetett a sűrű ködben, azt követte Samarin letartóztatása és a zűrzavar újabb köre. Nem valószínű, hogy az orosz hadsereg fronton való fellépésének hatékonyságához hozzájárulna az orosz hadsereg sajátos „háborús ködének” sűrűsége.

Az Állami Duma és a kormány úgy döntött, hogy a háborús veteránokat nem érinti az ország vezetése által tervezett adóemelés. Ezt Anton Sziluanov pénzügyminiszter és Vjacseszlav Vologyin, a parlament alsóházának elnöke jelentette be. Így az új frontharcosok egy másik bónuszt is élvezhetnek: magasabb nettó jövedelmet. Az adókedvezményekhez járulnak a lakhatási és közüzemi kedvezmények, a fizetési mentességek, a katonák gyermekeinek megkönnyített felvétele az egyetemekre, és így tovább. Az orosz hatóságok által követett politika egyértelmű: igyekeznek minél több embert a frontra csábítani, hogy elkerüljék a népszerűtlen országos tömeges mozgósítási kampány elindításának szükségességét (vagy hogy ez a mozgósítás kevésbé legyen tömeges). A vállalkozókat magas – különösen tartományi viszonylatban – közvetlen kifizetésekkel és juttatásokkal csábítják, amelyek a háború utáni életet hivatottak megkönnyíteni. A korábbi adórendszer fenntartása az egyik ilyen csábítás.

A „munka” előnyei közé tartozik az úgynevezett személyi felemelkedés - a társadalmi mobilitás – is. Vlagyimir Putyin „új elitnek” nevezte a háborús veteránokat, és kiemelkedő pozíciókat ígért nekik a hatalmi vertikumban. E kijelentések mellett az elnöki adminisztráció politikai blokkja gyorsan megszervezte a „Hősök ideje” elnevezésű személyzeti versenyt. A versenyen olyan katonák vehetnek részt, akik jelenleg a fronton szolgálnak, és jutalomként bürokratikus és/vagy politikai pozíciókat ígértek nekik. A pártok, köztük az „Egységes Oroszország” párt is ígéretet tesznek arra, hogy a „frontharcosokat” az Állami Dumában betöltött pozíciókba léptetik elő.

Ebben az esetben a hatóságok az üres ígéreteken túl keveset tesznek. Szó szerint csak egy maroknyi háborús veteránt léptettek elő bürokratikus posztokra, de ezek többnyire olyan emberek, akik különböző szintű adminisztrációban dolgoztak, mielőtt önként jelentkeztek a frontra. A „Hősök idejét” sem kívülállóknak, hanem vezetői tapasztalattal rendelkező résztvevőknek találták ki.

Maguk a katonák sem szívesen lépnek be a törvényhozó hatalom köreibe. Oroszország 13 régiójában tartanak választásokat a regionális közgyűlésekbe, és az „Egységes Oroszország” párt előválasztásaira csak mintegy százan jelentkeztek mindezen szövetségi régiókban. Feltételezhető, hogy csak kevesen lesznek parlamenti képviselők: a hatalom sem valószínű, hogy véletlenszerű egyenruhás embereket látna szívesen a nép által választott képviselők soraiban.

Az orosz vezetés az Ukrajnában harcoló katonákkal szemben a már megszokott taktikát alkalmazza. Megvesztegeti azokat, akiket a frontra akar csábítani, és ezeket az embereket előre megvásárolja egyre több juttatással és kedvezménnyel. Ennek eredményeként ezek a „frontkatonák” egy furcsa réteget alkotnak majd a civilek és az elit között. Az orosz társadalmon belüli szakadék, amelyet maguk a hatóságok hoztak létre azzal, hogy minél több embert próbálnak a frontra csábítani, így egyre mélyebbé és mélyebbé válik.

Eddig szól Percev, én csak annyit tennék hozzá, hogy a jelek szerint az Oroszországi Föderáció fegyveres erőit egyetlen társaság lenne képes legyőzni: ők, saját maguk. Tehát maga az orosz hadsereg.

De hiszen azon is vannak.

Én már tényleg csak egy kávét kérnék.

Szele Tamás