Különös írás jelent meg tegnap a Pesti Srácokban, ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám: különös, hogy ez egy írás. A szerző a külügyminisztériumi rendszerekbe történt orosz behatolás és más esetek kapcsán azt állítja – nem bizonyítja, állítja – miszerint a maradék, még független magyar sajtó munkatársai egytől egyig külföldi szolgálatok ügynökei.
(Képünk illusztráció)
Merész gondolat, komoly fantáziára vall. Csak épp alapja nincs: szerzőnk sejtéseket, feltételezéseket vezet elő, de ennél többre nem képes, pedig állítása szerint egy leleplező cikksorozat első részét olvassuk. Hát, körülbelül annyira leleplező, mint egy mesekönyv. Tulajdonképpen akörül kering a gondolatmenet, hogy honnan tudja a független sajtó azt, amit tud?
Körülbelül ugyanonnan, ahonnan a kormánymédia is: hírforrásokból. Támadott meg már kommentben engem is olvasó, azzal vádolt (még az afganisztáni tálib hatalomátvétel idején), hogy legalábbis ezredes kell legyek vagy a CIA-nál, vagy a Moszadnál, mert különben nem tudhatnám, hol zajlanak a harcok és milyen az eredményük. Hiába szerepelt az anyagban a forrás, pontosan megjelölve, nem érdekelte, csak mondta a magáét, a végén sajnos le kellett tiltani, mert már a többi olvasóba is belekötött. Pedig hát... mondjuk az afgán helyzetről akkoriban leginkább a Defense One-ról és a Tolo Newsból lehetett tájékozódni, bár a BBC is jól dolgozott, és érdemes volt átnézni a pakisztáni sajtót is (az indiait kevésbé, az elég megbízhatatlanul tudósított).
Manapság is sok gondot okoz az informálódás, az Ukrajna elleni invázió kezdetén még mindenki közölte mindkét harcoló fél hadügyminisztériumának napi jelentését, aztán pár hét múlva a jobb hírű médiumok ezt abbahagyták, ugyanis olyan számok és állítások jelentek meg például Konasenkov moszkvai nyilatkozataiban, amelyek egészen egyszerűen nem lehettek igazak. Aztán, mire kiismertük az orosz sajtót, persze rájöttünk, hogy lehet hinni a Meduzának, a The Insidernek, a Novaja Gazeta Evropának, a Vazsnoje Isztoriinak, de nem lehet hinni a TASZSZ-nak, RIA Novosztyinak, Interfaksznak vagy a Cárgrád TV-nek. Át kell nézni minden nap az ISW napi jelentését is, ők a háború kezdete óta egyszer tévedtek, azt is rögtön helyesbítették, szóval nagyon megbízhatóak, de nem kell okvetlenül hitelt adni a Readovka milbloggereinek (sőt, egyetlen milbloggernek sem). És ha mindezt végigböngésztük, akkor lehet talán valami elképzelésünk a reális helyzetről.
Nincs szükség tehát mindenféle titkosszolgálati módszerekre vagy kapcsolatokra ahhoz, hogy megtudjuk a dolgokat, csak sok munkára, és időre, amiből sosem jut elég. És nem kéne becsületes sajtómunkásokat rágalmazni azért, mert dolgoznak.
Persze minden eset más és más, nincs általános recept, sőt: azt kérdezi a Pesti Srácok, honnan lehet tudni a külügyminisztérium meghackeléséről? Informálisan már évek óta tudja boldog-boldogtalan, a Direkt36 két éve meg is írta. Most lett kényelmetlen ez az ügy, Szijjártó mellébeszélései miatt, de közismert volt a tény. Bár mondjuk az is igaz, hogy magasan minősített adathoz így sem férhettek hozzá az orosz hackerek, de egy bérlista is sokat mond annak, aki képes kiértékelni az adatait.
Ezek után kezd mélyrepülésbe és személyeskedésbe az írás. Azt mondja egy váratlan fordulattal:
„A műfaj talán legkiemelkedőbb képviselője hazánkban az a Dezső András, aki úgy rántotta le Kovács Béláról a leplet, hogy az okinavai japán könyvtárból származó dokumentumokra hivatkozott. Dezső-szan akkor jól teljesített, azóta is folyamatosan pontos értesüléseket szerez, nem tudni, honnan, de annyira büszke tényfeltáró munkájára, hogy gyakran konkrétan kimondja, hogy „kémfilmben érzi magát”, sőt, erről az „érzésről” még könyvet is írt.”
Mi a baj, kérem? KGBéla valóban kémkedett, a magyar bíróság ítélete is kimondta. Majd Moszkvába menekült, a MGIMO-n tart előadásokat és néha ír az orosz szélsőjobb egyik-másik hírportáljára. A leleplezés során nem könyvtárról volt szó, hanem egy régi japán újságról (bár az épp származhatott könyvtárból is), az pedig tán csak nem vétke egy tényfeltáró újságírónak, hogy jól tájékozott?
De, ezek szerint vétke. A személyeskedés folytatódik:
„Nézzük a kezdeteket: amikor 2011-ben Uj Péter felállt az Index főszerkesztői székéből, majd 2013-ban megalapította a 444.hu-t, az Indexhez a HVG-től Dezső András igazolt át, aki felvette Panyi Szabolcsot az új szerkesztőségbe, majd ők ketten lettek az Index „sztár” oknyomozói. A szerzőpáros volt az, akik „behozták az Indexbe az addig leginkább az amerikai sajtóra jellemző, hónapokig tartó és alapos nyomozás módszerét…” Jelentsen ez bármit is. Panyi Szabolcsról egyébként érdemes tudni, hogy leginkább nemzetközi szinten próbálja meg bemocskolni az Orbán-kormányt és mindenképpen bebizonyítani valamit.”
Ahogy azt Móricka meg szerzőke elképzeli. A sajtó nem úgy működik, hogy egymást vesszük fel, haveri alapon. Az igaz, hogy majdnem mindenki ismer mindenkit, hiszen „kirakatban élünk”, látjuk egymás publikációit is, de ha valakire nincs szükség egy szerkesztőségben, azt nem fogják oda felvenni, legyen bár akárki is a barátja. Ami az alapos nyomozás módszerét illeti, az bizony időbe telik és nem is mindig sikeres – ezért is a legdrágább sajtóműfaj a tényfeltárás, mert fél évet is felemészthet egyetlen cikk megírása, és addig is enni, lakni, élni kell valamiből. Hogy sokan a szakmából nem rajongunk az Orbán-kormányért? Van rá okunk bőven, különben is úgy tudom, még nem kötelező imádni is őket.
„A Direkt36 2015-ben indult, a 444.hu partneroldalaként. Az oknyomozó portált korábbi origós újságírók (Sáling Gergő, Weyer Balázs és Pethő András) alapították. A portál közösségi finanszírozásból indult, több mint 2700 magánember támogatásából. Az indulás óta az oldal támogatói között többek között feltűnik a Rockefeller Brothers Found, az Open Society Foundations és a FRITT ORD is. A Direkt36 a saját bevallása szerint a támogatóinak betekintést nyújt a tényfeltáró munkák hátterébe. Milyen érdekes.”
Kérem: az ember annak a pénzét veszi el, aki ad neki. És ha valaki támogatott egy adott összeggel, joga van megkérdezni időnként, hogy mennyire halad a munka. Ez megint egy sejtetett, le nem írt, de éreztetett rágalom, mint az ügynökvád. Szerzőnk tovább csapong, és felül a Pegasusra is.
„Igen, ez volt az emlékezetes Pegasus-botrány, amiben azonban egy apró részletet valahogy soha nem emeltek ki: saját bevallásuk szerint ugyanis a Pegasus kémprogram kimutathatatlan, lekövethetetlen (a Moszad azért ért az ilyenekhez), kizárólag egy ellenprogrammal lehet elcsípni. Értjük, ugye, a finom iróniát? A kémprogramra panaszkodó újságírók valahogy, valakitől, valahonnan hozzájutottak ahhoz a kémprogramhoz, amellyel a Pegasus elhárítható.”
Érdekes lenne, ha így lenne, de fordítva tetszik ülni azon a szárnyas paripán. Persze, hogy nincs olyan, miszerint az ember reggel felébred, kinéz az ablakon, azt mondja magában: „Hej, de szépen süt a Nap, jó alkalom ez arra, hogy átvizsgáltassam a telefonomat” – a Pegasus-ügyet (aminek csak egy kis leágazása a magyar szál) a nemzetközi Forbidden Stories szakmai közösség fedezte fel, egy ötvenezer nevet és telefonszámot tartalmazó lista alapján, amihez (tudtommal) a feketepiacon jutottak. Elkezdték ellenőrizni a számokhoz tartozó készülékeket, és rájöttek, hogy itt bizony lehallgatás zajlik, tehát ők figyelmeztették az áldozatokat, persze körültekintően, hogy a lehallgatók rá ne jöjjenek a nyomozásukra. Szó nincs „elhárító kémprogramról”, egy eszközt használtak a kimutatására, aminek a neve Mobile Verification Toolkit és ingyenesen hozzáférhető, nyílt forráskódú (csak elég bonyolult a kezelése, de nem egy ördöglakat azért). Szerzőnk egész kémregénye zátonyra futott.
Nem is érdemes tovább kísérni a Pegasus-ügy kanyargós útján, úgyis visszatalál Szijjártóhoz és a kezdetekhez: azt nehezményezi, hogy miképpen juthatott a 444 a külügyi hackelésről szóló jelentéshez. Nem zavarja, hogy már két éve tud mindenki a dologról: őt kizárólag a jelentés érdekli. Azt én sem tudom, hogyan került az a 444-hez, valószínűleg úgy, hogy valaki kivitte, szóval a külügyben kéne nyomozni, nem a szerkesztőségekben, de az írás végén is csak célozgat arra, amit az elején kimondott, hogy ugyanis a független sajtóban mindenki idegen hatalmak ügynöke, kém, hírszerző vagy ami épp eszünkbe jut.
Azt én elhiszem, hogy szerzőnk utálja részint magát a független sajtót általában, részint annak munkatársait egyenként, külön-külön is, de az ügynökvád túlmegy azon, amit szakmai féltékenységnek nevezünk. Ezt ugyanis – ha bizonyítható – nagyon szigorúan büntetik. És ha nem bizonyítható, akkor is meghurcolják azt, akit ezzel megrágalmaztak. Persze a hamis vád is büntetendő – szóval ennek a játéknak a végén valaki mindenképpen rosszul fog járni.
Kíváncsian várom a sorozat folytatását, mert ha olyan lesz, mint az első rész – rágalmak, félinformációk, dezinformációk hemzsegnek minden sorában, semmit sem bizonyít, de személyeskedik, vagdalkozik, támad – akkor ebből lehet sajtóper is, mármint nem csodálnám, ha a megrágalmazottak perközösséget alkotnának és beperelnék.
Azért még nem élünk Oroszországban. Vagy már megérkeztünk?
Szele Tamás
