Joggal aggódik a világ az orosz-észak-koreai kölcsönös védelmi szerződés megkötése miatt, hiszen ez újból diplomáciai tényezővé teszi a minden kulturált társaságból már nagyon régóta kitiltott Phenjant. Sokan említik aggályaikat, a The Insider azonban egy Korea-kutatót kérdezett meg Moszkva és Phenjan kapcsolatának alakulásáról. Mit ne mondjak, érdekes dolgok derültek ki, főleg, ha történelmi távlatban vizsgáljuk ezek alakulását.

(Képünk illusztráció)

Vlagyimir Putyin észak-koreai látogatásának eredményeként stratégiai partnerségi szerződést írtak alá, valamint közös nyilatkozatokat tettek „az Egyesült Államok agresszív gyarmati törekvései” elleni küzdelemről. A legfontosabb, hogy az autoriter államok kölcsönös támogatásra kötelezték magukat arra az esetre, ha bármelyik fél egy harmadik ország támadásának áldozatává válna. Fjodor Tertyickij Korea-kutató megállapítja, hogy az észak-koreai diktátorok már hét évtizede ügyesen használják ki északi szomszédjaikat arra, hogy megerősítsék a Kim család hatalmi pozícióját. Az Oroszországnak nyújtott észak-koreai lőszerekért cserébe Putyinnak el kellett fogadnia az észak-koreai hazugságokat a kitalált „Koreai Népi Forradalmi Hadsereg” állítólagos szerepéről a félsziget japán erők elleni felszabadításában a második világháborúban.

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaságba – más néven KNDK-ba – tett látogatása előtt Vlagyimir Putyin folytatta a közelmúltban megkezdett „történelmi előadássorozatát”. Az orosz elnök neve alatt az állami tulajdonban lévő észak-koreai Rodong Sinmun című újságban (és annak vietnami megfelelőjében, a Nhan Danban) megjelent cikk azzal érvelt, hogy Vietnam és Észak-Korea régóta Moszkva barátai és szövetségesei, és ésszerű, hogy ez a kapcsolat folytatódjon. A Kreml honlapján orosz nyelven megjelent cikkből egy részlet így szól:

„Az 1950-1953-as felszabadító háború kihívásokkal teli időszakában a Szovjetunió segítő kezet nyújtott a KNDK népének, és támogatta őket a függetlenségért folytatott harcban. Ezt követően a Szovjetunió jelentős segítséget nyújtott a fiatal koreai állam gazdaságának helyreállításához és megerősítéséhez, valamint a békés élet megteremtéséhez. (...) Oroszország mindig is támogatta és továbbra is támogatni fogja a KNDK-t és a hős koreai népet az alattomos, veszélyes és agresszív ellenséggel való szembenállásban, a függetlenségért, az identitásért és a saját fejlődési út megválasztásához való jogért folytatott harcban.”

Putyin phenjani látogatásának legfőbb eredménye az volt, hogy a két, egyre inkább lator állam közötti átfogó stratégiai partnerségről szóló szerződést bemutatták. A dél-koreai és japán vezetők legrosszabb félelmeinek megerősítéseként a dokumentum tartalmazza Oroszország és a KNDK kötelezettségvállalását arra, hogy bármelyik fél elleni támadás esetén minden erejükkel támogatják egymást. Az új szerződés új, negyedik szakaszt jelent a Moszkva- Phenjan kapcsolatokban. Ennek a fejleménynek a mélyebb megértéséhez érdemes megfogadni Vlagyimir Putyin tanácsát, és a kapcsolat történetét (bár nála tényszerűbben és pontosabban) áttekinteni. A valóságban a két főváros közötti „barátság” tele volt cinizmussal és konfliktusokkal, mivel az észak-koreai diplomaták ügyesen manővereztek, hogy a Szovjetunió és Kína közötti esetleges szakadékokat saját geopolitikai előnyükre használják ki.

1. szakasz: A KNDK szovjet kontrollja (1945-1957)

Észak-Korea nagyrészt véletlenül jött létre. Azon a napon, amikor az amerikai atombombát ledobták Nagaszakira – 1945. augusztus 9-én – a Vörös Hadsereg megkezdte Mandzsúriának, a császári Japán legnagyobb gyarmatának megszállását. E hadjárat eredményeként a szovjet erők ellenőrzésük alá vonták a Koreai-félsziget északi részét. Az amerikai vezetés, felismerve, hogy Korea egésze hamarosan Moszkva ellenőrzése alá kerülhet, azt javasolta Sztálinnak, hogy a félszigetet a 38. szélességi kör mentén, nagyjából ketté kell osztani. Sztálin beleegyezett, így Szöul, amely éppen a demarkációs vonal alatt fekszik, az amerikai zónában maradt.

A születő észak-koreai állam eleinte teljesen Moszkva uralma alatt állt. A phenjani vezetés kezdetben Ivan Csisztjakovnak, a szovjet 25. hadsereg parancsnokának volt alárendelve. Később a hatalmat Terentyij Sztyikov, a Koreai Szovjet-Amerikai Bizottság szovjet küldöttségének vezetője és a KNDK-ban akkreditált első szovjet nagykövet gyakorolta.

A szovjet kontroll nem volt hivatalos, a szovjet adminisztráció által kidolgozott törvényeket „a népi kormány és Kim Ir Szen parancsnok rendeleteiként” mutatták be a lakosságnak. Kim Ir Szen 1945-ig a szovjet Vörös Hadsereg hátországában állomásozó zászlóaljparancsnokként szolgált.

Kim Ir Szen rendszeresen kifejezte „örök háláját” a Szovjetuniónak, amiért „felszabadította Koreát a japán iga alól”. 1947-ben Phenjanban felállították a felszabadítási emlékművet a hadműveletben részt vevő Vörös Hadsereg katonáinak tiszteletére, és a szovjet katonák iránt érzett hivatalos hála számos más jelképe is látható volt országszerte.

A pjongcsangi Felszabadulási emlékművön található volt egy dombormű, amely egy szovjet katonát ábrázol a Szovjetunió zászlajával és egy koreait a hagyományos koreai zászlóval. A KNDK-ban tilos fényképeket készíteni erről a zászlóról, mivel ez Dél-Korea nemzeti lobogója. 1959-ben ezt a képet lekaparták az emlékműről, a Sztálin arcképét ábrázoló „Győzelem Japán felett” kitüntetés ábrázolásával együtt.

A hála és a hűség felszínes megnyilvánulása ellenére Kim Ir Szennek a moszkvai irányelvektől nagyon eltérő céljai voltak: független uralkodóvá akart válni. E cél elérése másfél évtizedig tartott ugyan a koreai vezetőnek, de végül sikerült.

A KNDK feletti szovjet ellenőrzés 1950-ben kezdett megszűnni, amikor Phenjan a koreai háború kirobbantásával műveleti autonómiát szerzett. A harcok az 1950-es évek közepén is folytatódtak, és Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után Kim Ir Szen sikeresen megtisztította a kommunista párt Központi Bizottságát a potenciálisan hűtlen tagoktól. Megőrizte a hatalmat annak ellenére, hogy a desztalinizálási hullámot Hruscsov 1956. februári „titkos beszéde” indította el, amelyben elítélte az elhunyt despota körüli személyi kultuszt.

A KNDK diktátora de facto függetlenségéért folytatott harcának utolsó állomása 1957 szeptemberében következett be, amikor Kim Ir Szen figyelmen kívül hagyta Moszkva utasítását a kollektív vezetés rendszerének létrehozására és arra, hogy valaki mást nevezzen ki a Minisztertanács elnökévé. Amikor a szovjet vezetés nem kényszerítette ki a követelését, az engedetlenségnek nem volt semmi következménye, Kim Ir Szen rájött, hogy végre azt tehet, amit csak akar.

2. szakasz: Szakadás Kína és a Szovjetunió között, harcok a történelem átírásáért (1957-1990)

Nem sokkal azután, hogy Kim Ir Szen kiszabadult a szovjet ellenőrzés alól, Moszkva összeveszett Pekinggel. Mao Ce-tung nem helyeselte a desztalinizációt és a Nyugattal való békés együttélésre irányuló szovjet irányvonalat. A Szovjetunió és Kína közötti kapcsolatok nyíltan ellenségessé váltak, mivel Peking a „Brezsnyev-Koszigin bandát” szidalmazta, és a szovjet vezetőt Adolf Hitlerhez hasonlította. Moszkva a maoizmus és a kínai Vörös Gárda ellen irányuló kritikák áradatával válaszolt.

A konfrontáció nagyrészt ideológiai jellegű volt, de Kim Ir Szen, aki cinikus despota volt mindig is, a hasznot és a hatalmat minden ideológia fölé helyezte. A szovjet-kínai viszályt lehetőségként látta, és az észak-koreai politikát úgy alakította ki, hogy kihasználja az adódó lehetőséget.

Phenjan szándékosan homályosan és következetlenül fogalmazta meg álláspontját. 1962-1965 és 1970-1982 között szimpátiája Peking felé hajlott, 1982-1987 között azonban Phenjan a Szovjetuniót részesítette előnyben. Kim azonban egyik időszakban sem mutatott teljes szolidaritást sem Moszkvával, sem Pekinggel, így mindkét szuperhatalom kénytelen volt engedményeket tenni abban a reményben, hogy a KNDK-t „maguk mellé tudják állítani”.

Kim Ir Szen soha nem mutatott tehát teljes szolidaritást sem Moszkvával, sem Pekinggel, hogy mindkét szuperhatalmat engedményekre kényszerítse. Az egyik ilyen eset a „barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási” szerződéseket érintette. Észak-Korea 1961. július 5-én éppen egy ilyen dokumentumot írt alá a Szovjetunióval – amely kölcsönös biztonsági garanciák vállalását is tartalmazta. Mielőtt azonban Moszkva kellőképpen megünnepelhette volna a sikert, július 11-én egy majdnem ugyanilyen szerződést írt alá Kínával.

A gazdasági és biztonsági előnyök mellett ez a kettősség Kim Ir Szent politikájának egy nem kevésbé fontos aspektusában is segítette: a történelemhamisításban. Az észak-koreai diktátor nem vett részt a szovjet-japán háborúban, azt az időt a szovjet hátországban, a Habarovszki Terület Vjatszkoje faluja közelében lévő katonai támaszponton töltötte. A vezető felfuvalkodott egója azonban az események új verzióját követelte meg, amely szerint a Japán elleni győzelemben a főszerep Kim Ir Szen úgynevezett „Koreai Népi Forradalmi Hadseregének” jutott, amely egész egyszerűen soha nem is létezett. Kim Ir Szenről azt is állították, hogy fiatalkorában a Forradalmi Hadseregben harcolt, miközben a valóságban Mandzsúriában harcolt a kínai kommunisták oldalán, és nem a „független” koreai hadseregben.

Kim történelemhaimsítása 1967-ben érte el a csúcspontját, amikor Észak-Korea aktívan elkezdte lerombolni a szovjet katonák emlékműveit, és azokat a Koreai Forradalmi Hadsereg harcosainak emlékműveivel helyettesítette. „Az emlékművek lebontását és áthelyezését fesztelenül, ám látványosan hajtották végre. Szó szerint lerombolták, összetörték őket, hogy a helyi lakosság láthassa” – írták az országban tartózkodó szovjet diplomaták. A „szovjet felszabadítók iránti örök hála” megnyilvánulásai a múltba vesztek abban a pillanatban, amikor már nem hoztak politikai hasznot.

Kim Ir Szen viselkedése megdöbbenést váltott ki a gerillaharcban részt vevő egykori kínai bajtársak körében is, akik nem számítottak arra, hogy a phenjani diktátor ilyen könnyen elhatárolódik tőlük. Kim Ir Szen azonban tökéletesen megértette, hogy a szovjet KGB és a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának Vizsgálati Irodája nem engedi meg az észak-koreai narratíva közvetlen kritikáját, mivel az ilyen negativitás arra kényszerítheti Észak-Koreát, hogy az ellenség oldalára álljon.

Kim kockázatos politikája kifizetődött - egy bizonyos pontig. Egyfajta közvetett válaszként Phenjan hajthatatlanságára Moszkva kiadta a szovjet-japán háborúban harcolók hivatalos emlékiratainak gyűjteményét, valamint a „Szovjetunió és a koreai nép közötti kapcsolatok” című almanachot (1981), amely több valódi háborús történelmi dokumentumot is tartalmazott. Phenjan látszólag nem zavartatta magát, és egyre több ünnepséget rendezett a „haza felszabadításának a Koreai Népi Forradalmi Hadsereg által” emlékére. Az egyik legfontosabb esemény a diadalív leleplezése volt Phenjanban, amely valószínűleg a világ legnagyobb emlékműve egy nyilvánvalóan fiktív eseménynek.

3. szakasz: Nincs kereskedelem, de sok szó esik a barátságról (1990-2023)

A szovjet-észak-koreai kapcsolatok harmadik szakasza 1990-ben kezdődött, amikor Moszkva hivatalosan is elismerte Dél-Koreát diplomáciai szempontból, és visszafogta a Phenjannak nyújtott gazdasági támogatást. Később a független Oroszország helyreállította a jó kapcsolatokat Észak-Koreával, de hivatalosan érvénytelenítette az 1961-es együttműködési szerződést. A KNDK eleinte árulásnak tekintette az 1961-es dokumentum elutasítását és déli szomszédjának elismerését, de néhány évvel később Phenjan kénytelen volt elfogadni, hogy Moszkva nem zárja be szöuli nagykövetségét. Idővel maga a KNDK is elkezdte felvenni a kapcsolatot a szöuli „katonai-fasiszta bábkormánnyal” - lehet, hogy voltak ideológiai nézeteltéréseik a szomszédokkal, de azoknak rengeteg pénzük volt.

Ezekben az években új formátum alakult ki az orosz-észak-koreai kapcsolatokban, amely több mint két évtizedig tartott. Ez a következő elveken alapult:

– Minden lényeges észak-koreai kérdésben Moszkva támogatja Pekinget.
– Külsőleg Moszkva nem Kína szövetségeseként, hanem befolyásos és független hatalomként jelenik meg (amelynek érdekei azonban valahogy mindig egybeesnek a kínai érdekekkel).
– Az Oroszország és Észak-Korea közötti kereskedelem elhanyagolható vagy egyáltalán nem létezik.
– A felek barátságról beszélnek, de gyakorlati eredmény nélkül.

2000-ben, Putyin első hivatali ciklusának kezdetén Oroszország és Észak-Korea új „barátsági, jószomszédi és együttműködési szerződést” írt alá. A megállapodás, amely lényegében a jó szándék nem kötelező erejű kinyilatkoztatása volt, összhangban állt a Moszkva és Phenjan közötti, a szovjet korszak utáni, távolságtartóbb kapcsolatok rendelkezéseivel. Természetesen nem tartalmazott katonai szövetségre vonatkozó rendelkezéseket.

A történelmi igazság tekintetében azonban Moszkvának engedményeket kellett tennie. Valahányszor az orosz elnök – akár Putyin, akár Medvegyev – gratulált az észak-koreai vezetőnek Japán 1945-ös kapitulációjának évfordulóján, kerülnie kellett az olyan kifejezéseket, mint "a Vörös Hadsereg katonái, akik elhozták a szabadságot Koreának", mivel az ilyen történelmi realitások ellentétesek Phenjan hivatalos ideológiájával. Így Putyin 2012-ben csak annyit írt, hogy a szovjet katonák „részt vettek Korea felszabadításában”.

Amikor 2014 decemberében Alekszandr Macegorát, a tapasztalt diplomatát nevezték ki Oroszország KNDK-beli nagykövetévé, az orosz fél kitalált egy formulát „koreai hazafiakról”, akik állítólag a Vörös Hadsereg oldalán harcoltak. Ez a megfogalmazás, amelyet azóta is változatlanul ismételgetnek az orosz gratulációkban, lehetővé tette a Kimek számára, hogy megőrizzék az arcukat, miközben megszabadította Oroszországot attól, hogy a koreai nem létező „forradalmi hadsereg” mítoszát terjessze.

4. szakasz: Lőszerkereskedelem és új közeledés (2023-jelen napjainkig)

A Moszkva- Phenjan kapcsolatok nagyjából változatlanok maradtak Gorbacsov idejétől egészen Putyin teljes körű ukrajnai inváziójának első hónapjainak végéig. Ez alatt a több évtizedes időszak alatt Moszkva elutasította Phenjan minden kísérletét arra, hogy Oroszországot gazdasági segítségnyújtásra csábítsa, mivel Moszkva nem volt hajlandó erőforrásokat adni mosolyért és szép szavakért. Még a Krím orosz területként való elismerésének 2014-es bejelentése sem vezetett eredményre. Moszkva továbbra is követte Peking példáját, és az ENSZ Biztonsági Tanácsában minden KNDK-ellenes szankció mellett szavazott mindaddig, amíg Kína ugyanígy szavazott.

Még az orosz-ukrán háború kitörésével sem változott sokat a viszony. Phenjan megpróbált hízelegni Moszkvának azzal, hogy Putyint támogató nyilatkozatokat tett közzé az idegen nyelvű médiájában (miközben a hazai közönségének szánt csatornákon meg sem említette az ukrajnai háborút), és bejelentette, hogy el kívánja ismerni az úgynevezett „Donyecki Népköztársaságot” (majd valamivel később annak luhanszki megfelelőjét). Ennek ellenére a krími forgatókönyv megismétlődött, és az észak-koreaiak csak egy „köszönömöt” kaptak a diplomáciai hízelgésükért cserébe.

Minden megváltozott azonban, amikor Moszkva rájött, hogy az orosz hadsereg tüzérségi lövedékei fogytán vannak, és Észak-Korea képes ilyen lőszert szállítani. Ez a fordulat új, negyedik szakaszt jelentett a két ország kapcsolatában.

2023-ban az Oroszország és Észak-Korea közötti kereskedelmi mérleg többé nem volt egyenlő a nullával. Az észak-koreai katonai raktárakból tömegesen kezdtek lőszert, később pedig rakétákat szállítani Oroszországba. Cserébe a KNDK élelmiszert, üzemanyagot és pénzt kapott. Phenjan is szívesen szerzett be orosz rakétákkal és katonai repüléssel kapcsolatos technológiákat a légierő és a stratégiai egységei számára.

Az előző két mérföldkőnek számító váltáshoz hasonlóan a kapcsolatok új korszakának kezdetét egy új szerződés aláírása jelentette. Ennek fő jellemzője az 1961-es szövetségi kötelezettségvállalások megújítása volt: a régi dokumentumból szinte szó szerint átvették azt a formulát, hogy „a másik szerződő fél haladéktalanul katonai és egyéb segítséget nyújt minden rendelkezésére álló eszközzel”.

Phenjan nagy győzelme

Kétségtelen, hogy ez a szerződés és mindaz, ami 2023 óta történt, Phenjan nagy diplomáciai győzelmét jelenti. Oroszország tekintetében Észak-Korea legyőzte a déli szomszédot: Szöul számos kísérlete, hogy Moszkvát a lehető legmelegebb barátság ápolásával távolítsa el Phenjantól, semmivé foszlott. Phenjan emellett elkezdte diverzifikálni kapcsolatait Kínával, kihasználva az Oroszországhoz való közeledést, és megfordítva az előző 33 év tendenciáját, amikor Kína részesedése Észak-Korea külkereskedelmében gyakran meghaladta a 90%-ot. Végül Moszkva szövetségi kötelezettségvállalásaival Phenjan új szerepet kapott a világpolitikai színtéren.

Oroszország közvetlen hasznát a szerződésből nehéz lenne meghatározni, de nem szabad elfelejteni, hogy Vlagyimir Putyin fő mozgatórugója az ukrajnai háború. Putyin valószínűleg olyan ajánlatot kapott további lőszerellátásra, amelyet nem utasíthatott vissza – egyszerűen nem engedhette meg magának. Nem zárhatjuk ki a pszichológiai tényezőt sem. Putyin ellenszenve Észak-Koreával szemben közismert volt (különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a KGB-ben töltött szolgálati ideje alatt ellenséges államnak minősítették), de Phenjan folyamatos támogatásának kifejezése a fő projektje, az ukrajnai háború iránt, talán végül elérte a kívánt hatást a Kreml Sztálin óta leghosszabb ideje hivatalban lévő vezetőjére.

Ami a Moszkva és Phenjan közötti „történelemértelmezési csatát” illeti, az folytatódott, bár mindenféle felhajtás nélkül. A Rodong Sinmun című észak-koreai újságnak írt cikkében Putyinnak sikerült megemlítenie „Korea Vörös Hadsereg általi felszabadítását”, de csak azután, hogy ünnepélyesen rámutatott a „koreai hazafiak” szerepére. A KNDK néhány további apró győzelmet is aratott. Putyin látogatásának napján a Rodong Sinmun dicsérte a „Koreai Népi Forradalmi Hadsereg” erőfeszítéseit a „Szovjetunió védelmében” Japán ellen az 1930-as években, és felidézte, hogy Sztálin elvtárs milyen nagyra értékelte Kim Ir Szen elvtársat. A látogatás során Putyin megismételte, hogy „1945-ben a szovjet katonák vállvetve harcoltak a koreai hazafiakkal, hogy felszabadítsák Koreát a japán megszállók alól” – noha a valóságban a Vörös Hadseregen kívül semmilyen erő nem harcolt a japánok ellen Koreában 1945 augusztusa folyamán.

Vlagyimir Putyin többször is hangsúlyozta, hogy mennyire szívén viseli a második világháborúval kapcsolatos igazságot. Az orosz belföldi propaganda már az ukrajnai teljes körű invázió előtt is gyakran panaszkodott arra, hogy a nyugati világ igyekszik „átírni” a náci Németország felett aratott szovjet győzelem történetét. Az elnök hajlandósága azonban, hogy Phenjan kedvében járva a fiktív „koreai hazafiakról” szóló kínos kifejezéshez folyamodik, azt mutatja, hogy bizonyos körülmények között a történelmi igazságszolgáltatás terén is nyitott a kompromisszumokra.

Még nem tudni, milyen sikereket ér el Észak-Korea, de az észak-koreai diplomaták tehetsége és az együttműködés erőteljes növekedésének tendenciája bizakodásra adhat okot Phenjanban. Most, hogy Észak-Korea végre olyan helyzetben van, hogy Oroszországnak olyasmit kínálhat, amit vezetője szeretne – katonai szállítmányokat –, aligha lehet kétséges, hogy Phenjan, mint mindig, megpróbálja majd a legtöbbet kihozni a kapcsolatból. Ezt a zsákmányszerző megközelítést már az is bizonyítja, hogy az észak-koreai lövedékek egy része nem bizonyult kielégítő minőségűnek, legalábbis Putyin milbloggerei szerint. De ez a jelek szerint senkit sem érdekel - a legkevésbé pont Putyint nem.

Mit látunk tehát, ha hátralépünk egyet és áttekintjük a helyzetet?

Phenjan látszólag visszakerült a világpolitika színpadára, háta mögött egy erős szövetségessel (bár elveszítette egy másik, nem kevésbé lényeges partner rokonszenvét – Kínáról van szó). Akkor ezek után nyugodtan lövöldözheti a rakétákat és zsarolhatja a világot, hiszen a medve a barátja, aki megvédi mindenkitől?

Biztos, hogy Phenjan ezzel meg fog próbálkozni, ahogy azzal is, hogy annexiós céllal provokálja Dél-Koreát. Viszont kudarcba is fulladhatnak ezek a kísérletei. Senki se csodálkozzon, ha nagyon gyorsan, akár napokon belül is megjavulnak a kínai-dél koreai kapcsolatok. Akár egy kölcsönös védelmi szerződés szintjéig is: Peking egy ilyennel üzenhetné meg Moszkvának, hogy eddig, és ne tovább: a határai mentén stabilitást kíván, éspedig minden áron, nem pedig egy elszemtelenedett kis atomhatalmat, ami nem riad vissza semmitől sem. Ezzel egy időben tovább romolhat a már amúgy is hűlőfélben lévő orosz–kínai reláció is – lehet, hogy Putyin most dobta oda az orosz gazdaságot némi lőszerért cserébe?

Hát, kérem, így lesz a lőszerből ló...citrom. Mindenesetre ezt már sehogy sem lehet majd visszalapátolni a lóba.

Lapzártakor érkezett: meg nem erősített források szerint Phenjan egy hónapon belül katonai segítséget küld orosz szövetsségesének Donyeck területére.

Most már tényleg nem lehet visszalapátolni.

Szele Tamás