Nem tudok szabadulnni ettől a HBB-számtól. Ez maga a magyar értelmiség sorsa – már amennyiben én értelmiségi vagyok, mert volt már, aki korábbi írásaim alalpján elmagyarázta nekem, hogy vissza a romániai esztergapadhoz, itt ő az okos. Annyit tudtam visszakérdezni, hogy szerinte hogy hívják románul az esztergát? Azt se tudta, hogy "strung". Megnéztem az adatlapját: nyugalmazott esztergályos volt. Köszönöm, Közép-Európa és Balkán! Különben én mindig is elektroműszerész voltam a gyárban, csak leminősítettek segédmunkásnak, mert nem voltam hajlandó levágni a hajamat.
(Képünk kép)

Na, de vissza a magyar értelmiséghez. Mondom, már amennyiben egy korábban gyári melós. olyan 37 éve magyar újságíró lehet az. Nem véletlenül teszem ezeket a distinkciókat, Az Ég bassza meg, vagy Ady kora óta azt csináljuk, amit Latabár a filmen: szarban vagyunk, engedünk, bohóckodunk, lányt rajzolunk a falra (holott vannak igazi lányok is, de az magánügy kéne legyen, de nem az, mert még a végén meggyanúsítják az embert, hogy az a lány fiú, mondjuk akármelyik volt barátnőmet rájuk engedném...), tojásokkal zsonglőrködünk, hogy míg a nyilas horda – minden népben van ilyen, igen, még az angolok között is – röhög rajtunk, hátha leléphetünk.

Hát, a fenébe is. Nem vesszük észre, hogy ez a rohadt csőcselék – élükön mindenki kedvenc politikusaival – a hóna alatt egy vekni kenyérrrel, egy konzervgyár közepén képes lenne éhen halni,, ha mi nem volnánk? Nem, nem a „diplomás” rétegről beszélek, hanem a magyar nép olyan tíz százalékáról, aki még gondolkodik, olvas és értelmezi is, amit elolvasott. Igen, ez mindenkire vonatkozik. Esküszöm, ha Német Szilárdnak most a kezébe adnék egy katonai térképet és egy iránytűt – sextánst nem, mert az drága és összetöri vagy véres hurkát vág vele – és azt mondanám, hogy jusson el Szmolenszkbe, szerintem Dél-Szudánból kéne kimentsük, helikopterrel.

De mindannyian ilyenek vagyunk, Engem az elmúlt másfél év folyamán sok veszteség ért, a legutolsó az volt, hogy tegnap megszűnt az a munkahelyem, amiből alapvetően éltem és fizettem a számlákat meg a lakásfelújítást. Hogy emellé más bajaim is lettek – magánügy. De az már mégis mindennek a teteje, hogy nem azért szűnt meg ez a meló, mert bohém az életvitelem – mindig pontosan dolgoztam, sosem tévedtem az elemzéseimben –, nem is azért, mert rossz a modorom, még csak azért sem, mert botrányos nőügyeim lettek volna (épp egy éve ismertem utoljára hölgyet), hanem azért – mert ez egy számítástechnikai cég, és fizetésképtelenné vált.

Egy adatvédelmi cég alvállalkozása voltunk.

Nálunk erre sincs szükség. Nem kell vasút – legalább száz embert ismerek, aki meg tudná menteni, ami még menthető –, nem kell egészségügy, nem kell oktatás, Pistike majd megtanulja magától, hogy Hamlet az Arsenalban focizott, nem kell semmi, pénztáros és főkönyvelő is csak akkor kell, ha rendesen meg tudja hamisítani a könyvelést.

És így élünk már 1948, tehát a Rákosi-korszak eleje óta.

Hatalmas zsenik próbálták megmutatni, ez mekkora tévedés, Bibótól Örkényig és Weöres Sándorig vagy bárkiig – smafu.

Hát jó.

Nem értjük, hogy ezek a politikusok függőón nélkül a saját szerszámukat sem találnák meg? És még azt a függőónt is mi tartjuk? Hogy igazából nekünk kéne megállni, és minden megállna?

Rajzoljuk a falra az aranyos kislányokat, zsonglőrködünk a tojásokkal.

A nyilasok – vagy oroszok – jót fognak nevetni.

De azért náluk van a stukker.

És táncol a két Latabár.

Szele Tamás