Tegnapelőtt foglalkoztunk a Hezbollah dicstelen, ám hosszú és kacifántos történetével, ma vágjuk még nagyobb fába a fejszénket, és tekintsük azt, mi lesz, illetve mi lehet a terrorszervezetnek (kénytelen-kelletlen) otthont adó állammal, Libanonnal most és a közeljövőben? Lesz-e valaha független a Hezbollahtól vagy összeomlik nélküle? Erről közölt tanulmányt a The Insiderben Marianna Belenkaja, melyet most bemutatok, a saját megjegyzéseimmel tarkítva – ezeket majd zárójelbe teszem.

(Képünk illusztráció)

Az elmúlt hónapban az izraeli hadseregnek nemcsak a Hezbollah vezetőjét, Hasszán Naszrallahot sikerült likvidálnia, hanem két másik kulcsfontosságú terroristát is, akiket az utódjának szántak. Egyes becslések szerint a Hezbollah elvesztette harci rakétaképességének akár a felét is, valamint a teljes katonai felső- és középvezetését. Ez komolyan megváltoztathatja a politikai erőviszonyokat Libanonban és az egész Közel-Keleten. A Hezbollah érdekeinek és ambícióinak túszává tette Libanont, és a libanoni politikai erők egyike sem tudott felnőni hozzá sem politikai befolyásban, sem pedig katonai képességekben. Most azonban van esély arra, hogy a bejrúti politikai vezetés visszatérhet az alkotmányosan létrehozott világi kormányzati rendszerhez, ha a nemzetközi közvetítők erőfeszítései sikerrel járnak, és a Hezbollah végre meggyengül. Ellenkező esetben az ország egy új polgárháború küszöbére kerülhet.

A történelem megismétli önmagát

Közel fél évszázaddal ezelőtt a palesztin kérdés polgárháborút váltott ki Libanonban. Az 1970-es évek elején az ország a Palesztin Felszabadítási Szervezet bázisává vált, ahonnan Izraelbe is betörtek. Ez sok politikai erőnek nem tetszett, különösen a dél-libanoni keresztényeknek. A palesztin fegyveresek és a „Kataib” („libanoni falangista”) keresztény párt milíciája közötti 1975-ös bejrúti összecsapások jelentették a polgárháború kezdetét, amelyben szó szerint az ország összes politikai ereje részt vett.

Az eredmény tizenöt év vérontás, több tízezer halálos áldozat, Libanon déli részének izraeli megszállása és a terület többi része feletti szinte teljes szíriai ellenőrzés volt. A háború számos következményét a mai napig nem sikerült felszámolni.

Most a helyzet megismétlődik. A palesztin probléma ismét súlyosan érinti Libanont. A Hamász október 7-i támadására válaszul Izrael katonai műveletet indított a Gázai Övezetben. A Hamász a maga részéről minden úgynevezett „ ellenálló erőt” felszólított, hogy csatlakozzon a „megszállók” elleni harchoz. Magukon a palesztin formációkon kívül ezek közé tartozik az Irán által támogatott libanoni Hezbollah, az Ansar Allah Houthi mozgalom és iraki síita csoportok.

A Hamász felhívására elsőként a Hezbollah reagált, amely már 2023. október 8-án megkezdte Izrael tüzérségi támadását. Kijelentették, hogy a Libanonból indított támadások addig folytatódnak, amíg Izrael be nem fejezi a háborút a Gázai Övezetben. Izrael ezt nem hagyta válasz nélkül, de közel egy évig egyik fél sem lépte át a hagyományos „vörös vonalakat” – nem nyúltak az infrastruktúrához, és igyekeztek a határ menti harcokra szorítkozni. Ez nem ment áldozatok nélkül, többek között a civil lakosság is sokat szenvedett. Sok szempontból fordulópontot jelentett a Golán-fennsíkon fekvő Majdal Shams drúz faluban július 27-én tizenkét izraeli gyermek és tinédzser halála egy sportpályán. Ezt Izrael nagyon gyorsan megtorolta.

Július 30-án egy Bejrút déli külvárosaira mért célzott csapás végzett a Hezbollah katonai parancsnokával, Fuad Shukrral, aki vélhetően a Majdal Shams-i támadás mögött állt. Másnap pedig Teheránból érkezett a hír, hogy meggyilkolták Iszmail Haníje Hamász politikusát. Az első műveletért Izrael vállalta a felelősséget, a másodikért – nem, de a térségben kevesen kételkedtek abban, hogy ki állhat teheráni művelet mögött. A Hezbollah csapásai intenzívebbé váltak, de Irán nyilvánvalóan nem akart háborút kirobbantani, bár az úgynevezett Izrael-ellenes „ellenálló erők” ragaszkodtak az azonnali válaszhoz.

Ugyanakkor a közvetítők fokozták az erőfeszítéseket, hogy megakadályozzák az Izrael és a Hezbollah, valamint Irán közötti teljes körű összecsapást. Áprilisban, amikor Teherán az Iszlám Forradalmi Gárda egyik dandártábornokának meggyilkolására válaszul rakéták és drónok tucatjait indította izraeli terület felé, az Egyesült Államok rábírta az izraelieket, hogy tanúsítsanak önmérsékletet. Washington megpróbálta meggyőzni Izraelt, hogy ne eszkalálódjon a Hezbollahhal szemben is. De mindezek az erőfeszítések kudarcot vallottak, legalábbis ami Libanont illeti.

A Gázai Övezetben nem sikerült tűzszünetet elérni, és a Hezbollah nem volt hajlandó leállítani Izrael elleni „kimerítő háborúját”. Szeptember közepén az izraeli vezetés úgy döntött: mindent megtesz annak érdekében, hogy az ország északi részének csaknem egy éve evakuációban élő lakosai hazatérhessenek. A Hezbollahhal való konfrontáció lett a fő hadszíntér.

A következő hetekben Izraelnek sikerült komoly károkat okoznia a Hezbollahnak: számos katonai parancsnokot és a teljes felső vezetést, köztük a szervezet főtitkárát, Hasszán Naszrallahot is megölték és megsebesítették. A térségben senki sem számított ilyen mértékű támadásra. 2006-ban, a második libanoni háború idején senki sem nyúlt a Hezbollah vezetőihez, és nem zajlottak célzott hadműveletek. Akkor a háború 34 napig tartott, és az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1701. számú határozatának elfogadásával ért véget, amely elrendelte a Hezbollah fegyvereseinek visszavonását a Litani folyón túlra (mintegy 10 kilométer mélyen Libanonba), és arról beszélt, hogy a hivatalos, állami hadsereg kivételével minden libanoni erőt le kell fegyverezni.

A tűzszünet tizenhét évig viszonylagos nyugalmat biztosított a libanoni-izraeli határon. A Hezbollah pedig gyorsan talpra állt, különösen mivel a felső vezetőségének nem esett baja a háború alatt. Ennek eredményeként megsokszorozta katonai arzenálját, és komolyan megerősödött az ország déli részén. A fegyveresek visszavonulása az izraeli határról nem tartott sokáig. Ugyanakkor a Hezbollah politikai befolyása Libanonban teljessé vált. És ezek az évek alatt Izraelben rájöttek, hogy ez elkerülhetetlenül egy új háborúhoz fog vezetni.

De hogyan fog véget érni ez a háború? Meddig fog Izrael elmenni, és az USA komolyan visszafogja-e? Eddig úgy tűnik, hogy Washingtonnak nincs kifogása az ellen, hogy Izrael komolyan támadja a Hezbollahot, Irán fő csapásmérő erejét a Közel-Keleten. Az izraeli akciók eredménye, ahogy azt az amerikaiak – és nem csak ők – remélik, az iráni befolyás csökkenése lehet a térségben.

A Hezbollah felemelkedése és bukása

A „Hezbollahot” a libanoni polgárháború csúcspontján, az 1980-as évek elején hozta létre síita közösségi vezetők egy csoportja Irán pénzügyi és szervezeti támogatásával. Akkoriban ellenségei a libanoni maronita (keresztény) „milícia”, Izrael, Franciaország és az Egyesült Államok voltak, célja pedig az volt, hogy a külső erőket kiűzze Libanonból, és Irán mintájára iszlám állammá alakítsa. (Tegnap is jeleztem: nem csak a külső erőket akarták kiűzni Libanonból, hanem a lakosság nem-síita részét, vagyis a többségét is, bár ez enyhén szólva is szemtelenség volt részükről).

A 2020-as évekre a nemrég meggyilkolt Hasszán Naszrallah nyilatkozatai szerint a Hezbollahnak mintegy 100 000 fegyveres állt rendelkezésére, bár szakértők a csoport erejét ennek felére becsülték. Miután az izraeli erők 2000-ben egyoldalúan kivonultak Libanonból, a Hezbollah szinte teljes ellenőrzést gyakorolt Dél-Libanon felett.

A Hezbollah fő befolyásoló eszközének a síita közösséggel folytatott szociális munkát tekintik, beleértve a jótékonysági segélyeket, a gyermekeknek szóló oktatási programokat és az orvosi szolgáltatásokat. Libanon déli része, Bejrút déli külvárosai és a Bekaa-völgy – a síita lakosság által dominált területek – különálló Hezbollah-állammá váltak, saját hadsereggel, biztonsági szolgálattal és teljes ellenőrzéssel minden ottani esemény felett. Állami szinten a Hezbollah a képviselőin és miniszterein keresztül érvényesítette érdekeit, szövetségeket kötve más libanoni politikai erőkkel.

Mindez azért volt lehetséges, mert a Hezbollah a világ leggazdagabb terrorista szervezetei között szerepel, amint azt a Forbes Israel egy évtizede közzétette. A 2022-es év elején a harmadik helyen állt a tálibok és az Ansar Allah mögött, évi 1,2 milliárd dolláros bevétellel (összehasonlításképpen: Libanon 2022-es kiadási költségvetése ennél valamivel kevesebb volt, a bevételei pedig még kevesebbek).

Irán a kezdettől a Hezbollahba fektetett be. Dollármilliárdokat költöttek rá az évek során. A Forbes szerint Irán évente mintegy 700-800 millió dollárt juttat a libanoni „szövetségeseknek”. Emellett Irán olajat, élelmiszert és gyógyszereket szállít a Hezbollahnak, ami megerősítette pozícióját Libanonon belül, ahol nincs elég üzemanyag és számos szükséges áru.
A Hezbollah másik bevételi forrása a Latin-Amerikából Európába és az Egyesült Államokba irányuló kábítószer-kereskedelemből, valamint pénzhamisításból, fegyver- és gyémántkereskedelemből és egyéb csempészetből származik. A pénzmosás a gazdasági birodalmán belül szétszórt jótékonysági szervezeteken, ingatlanügynökségeken, autókereskedéseken és más cégeken keresztül történik. (Van abban valami poézis, ahogy a terrorizmus gazdasági háttere működik – ugyanis épp az általuk kiszipolyozott, megvetett vagy egyenesen gyűlölt államok gazdasági rendszerét használják fel. Egyes hírek szerint abban a bombatámadásban, ami Naszrallahot megölte, másfél milliárd dollárnyi készpénz égett porrá és legalább egy tonna arany olvadt a földbe. Forrás: Nemes Dániel)

Szíria fontos szerepet játszott a Hezbollah felemelkedésében is. A szíriai katonai jelenlét 2005-ig tartott Libanonban. A szíriaiak fokozatosan befolyásuk alá vonták a szomszédos ország államapparátusát és biztonsági struktúráit.

Az ezzel szemben álló libanoniakat a legjobb esetben is kivándorlásra kényszerítették. A többieket elrabolták, bebörtönözték és megölték. Sokak sorsa máig ismeretlen. Végül a libanoniak türelme elfogyott. Ez azután történt, hogy az al-Aszad-rezsimet megvádolták azzal, hogy részt vett a korábbi libanoni miniszterelnök, Rafik Hariri meggyilkolásának megszervezésében. Szíriát egy sor más, ezt megelőző politikai gyilkosságért is felelőssé tették. Másfél millió ember – valójában az ország lakosságának egyharmada – nem riadt vissza attól, hogy az utcára vonuljon, és követelje Libanon szíriai megszállásának megszüntetését.

Így győzött a „cédrusforradalom”, amely a libanoni zászló szimbólumáról kapta a nevét. A szíriai hadsereg elhagyta Libanont. Több tényező is közrejátszott: a tüntetés mérete, több politikai párt és mozgalom egyesülése, valamint a Nyugat, elsősorban az USA és Franciaország támogatása. De alapvetően mégsem változott meg semmi Libanonban. A szíriai hadsereg távozott, de Damaszkusz befolyása a libanoni politikusokra nem szűnt meg. A Hezbollah pozíciója is megerősödött.

Az új fordulat 2011-ben, a szíriai konfliktus kirobbanásával következett be. Damaszkusz már nem volt érdekelt Libanonban, bár a libanoni politikusokkal való kapcsolattartás és együttműködés folytatódott. A szíriai befolyást Libanonban azonban egyre inkább felváltotta az iráni befolyás. Egy bizonyos ponton nem Libanon vált függővé Szíriától, hanem Szíria a Hezbollah-tól és Irántól. Ez azután történt, hogy a Hezbollah gyakorlatilag megmentette Bassár al-Aszad rezsimjét azzal, hogy fegyveres egységeit Irán támogatásával a szíriai elnök segítségére küldte. Segítettek Aszadnak a szíriai fegyveres ellenzék és az Iszlám Állam terrorcsoport elleni harcban egyaránt.

Később iraki síita csoportok csatlakoztak a Hezbollahhoz Szíriában. Ennek egyik eredménye, hogy a szíriai területet ugródeszkává alakították át az iráni fegyverek Libanonba történő szállításához. Ez többek között a Hezbollahra és a szíriai iráni katonai létesítményekre mért izraeli csapásokat idézte elő. Izrael azonban soha nem tudta megakadályozni, hogy a Hezbollah felfegyverkezzen.

Egy ideig az arab politikai tényezők, elsősorban Szaúd-Arábia, ellensúlyként szolgáltak az iráni befolyással szemben Libanonban. Rijád számára Libanon az Iránnal és Szíriával való kapcsolatok tisztázásának egyik fórumává vált. Az Egyesült Államokkal és Franciaországgal együtt a szaúdiak támogatták a „ cédrusforradalom” erőit, amelyek közül a legfőbb a szunnita Al-Mustaqbal párt volt, amelyet a meggyilkolt volt miniszterelnök fia, Szaad Hariri vezetett.

Az arab monarchiák azonban fokozatosan elvesztették érdeklődésüket Libanon iránt. Ebben különböző tényezők játszottak szerepet, többek között a Damaszkusszal és Teheránnal való kapcsolatok fokozatos javulása. A legfőbb tényező azonban a libanoni politikusokból való kiábrándulás volt, akik a korrupcióba süllyedtek, és végül ez vezetett Libanon összeomlásához. (Legyen ez jelzésértékű más politikusok számára is: ha sokat lopsz, senki sem fog támogatni).

Libanon politikai válsága

Az első – politikai és gazdasági – reformokra vonatkozó követelések a hatóságok számára 2015-ben, a „szemétválság” idején hangzottak el Libanonban, amikor környezetvédők kérésére bezártak egy hulladéklerakót, és nem ajánlottak fel másik helyet a hulladék elhelyezésére. Ezután a problémát körülbelül egy évig nem sikerült megoldani.

A tiltakozások fő hulláma 2019 októberében tört ki, miután arról számoltak be, hogy az országban új adókat vezetnek be a költségvetésben lévő lyukak befoltozására. Az utolsó csepp a pohárban a libanoniak számára a WhatsApp alkalmazás használatára kivetett havi 6 dolláros adó volt.(Ismerős a „netadó” fogalma? Jelezném: azt sosem törölték el, csak „felfüggesztették a bevezetését”, ha valaki annak idején nem figyelt volna oda eléggé).

A tüntetések gyorsan politikai jelleget öltöttek, országossá váltak, és szinte minden nagyobb városra kiterjedtek északtól délig. Végül a Szaad Hariri miniszterelnök vezette kormány lemondásához vezettek. Az új kormány mindössze egy évig működött. Csoda nem történt: az országban egyre rosszabb lett a helyzet. A koronavírus-járvány sújtotta Libanon amúgy is küszködő gazdaságát, és „éhségtüntetéseket” váltott ki.

A 2020 augusztusában elkövetett bejrúti kikötői robbantásos merénylet véget vetett az ország gazdasági életének. Több mint 200 ember halt meg akkor, és több ezren megsebesültek. A lökéshullám rengeteg épületet rombolt le, a házakból ablaküvegek és ajtók repültek szét. A robbanás oka az egyik raktárban tárolt 2750 tonna ammónium-nitrát volt, amelyet a vámhatóságok 2014-ben foglaltak le. A nemzetközi közösség akkor készségét fejezte ki, hogy segítséget nyújt Libanonnak, de cserébe reformokat követelt a gazdaságban, többek között a korrupció elleni küzdelmet. (Valóban: ha biztosak lehettek volna abban, hogy Bejrút rendbehozatalára fordítják a pénzt, dőlt volna a támogatás, csőstül. De azt, hogy a libanoni vezetés tagjai fejenként még egy jachtot vegyenek a segélyből, senki sem akarta finanszírozni).

A libanoni politikusok azonban vitába keveredtek. Rövid idő alatt több kormányt is leváltottak az országban, de senki sem volt képes a reformokat elindítani. Eközben a Világbank szerint a libanoni társadalmi-gazdasági válság a 19. század közepe óta a világ legsúlyosabb krízise lett.
A libanoni inflációs ráta (162,4 százalék) 2022-ben Zimbabwe (280,4 százalék) után a második legmagasabb volt a világon. A GDP csökkenése 2020-ban 20,3 százalékos, 2021-ben 10,5 százalékos, 2022-ben pedig 5,4 százalékos volt. Volt remény, hogy Libanon a 2022. májusi parlamenti választások után kilép az ördögi körből, de a kormányalakítás ismét késett. A politikusok nem voltak képesek megosztani a miniszteri posztokat.

Tény, hogy Libanon politikai rendszere vallásközi egyensúlyt feltételez. Ez az egyetlen arab ország, amelyben 18 vallási közösséget (12 keresztény, 5 muzulmán és egy zsidó) ismernek el hivatalosan. Libanon elnöke mindig a maronita keresztény közösség képviselője, a miniszterelnök szunnita, a parlament elnöke pedig síita.

A miniszteri tisztségek elosztásában is egyensúlyt tartanak fenn, amelyek szinte mindig az egyik vagy a másik közösséghez tartoznak, bár időnként néhány tárca gazdát cserél. Ez mindig hosszan tartó a különböző politikai táborok közötti hosszas alkudozás eredménye.

Végül, amikor kompromisszumra jutottak, kiderült, hogy nincs, aki legitimálja és kinevezze a kormányt: Michel Aoun elnök hivatali ideje 2022. október végén lejárt. Új elnököt a mai napig sem választottak. A jelöltek egyike sem tudta megszerezni a szükséges számú szavazatot a parlamentben. „A Hezbollah minden jelöltet megvétózott, kivéve a vele szövetséges Marada mozgalom vezetőjét, Souleymane Frangier-t.

Ez nem tetszett a Hezbollah ellenfeleinek. Az utolsó, immár 12. elnökválasztási kísérlet tavaly júniusban volt. Most azonban, az újabb libanoni háború közepette ismét napirendre került az elnökválasztás kérdése.

Elnök kerestetik

Október elején az Axios amerikai honlap washingtoni forrásokra hivatkozva arról számolt be, hogy a Fehér Ház a Hezbollah vezetése és infrastruktúrája elleni izraeli nagyszabású csapást arra akarja felhasználni, hogy biztosítsa az új libanoni elnök mielőbbi megválasztását. Mégpedig olyanét, amely nem a síita csoport és szövetségesei érdekeit fogja előmozdítani.

„Már régóta világossá tettük, hogy a libanoni kormánynak túl kell lépnie a rendszer működési zavarain, és elnököt kell választania. Ebben a kérdésben a Hezbollah vétója volt a felelős” – idézte az Axios Matthew Millert, az amerikai külügyminisztérium szóvivőjét.

A libanoni ellenzék is előrehozott választásokat sürget, mert úgy gondolják, hogy az elnök olyan személyiség lesz, aki egyesíti az országot. Az alkotmány szerint Libanon parlamentáris köztársaság. A miniszterelnök előjoga a főbb bel- és külpolitikai kérdések megoldása (beleértve a nemzetközi tárgyalásokat és a nemzetközi megállapodások megkötését).
Az államfő azonban az elnök. Ő vezeti a Legfelsőbb Védelmi Tanácsot is, és ő a fegyveres erők főparancsnoka. Ezenfelül az elnök aláírása nélkül a kormány működésképtelen marad. Valójában nincs hatásköre például még tűzszüneti tárgyalásokra sem.

Az Egyesült Államok, Franciaország, valamint több arab ország abban bízik, hogy a libanoni fegyveres erők jelenlegi parancsnoka, Joseph Aoun tábornok lesz az új elnök. A közvetítők reményei szerint ez lehetővé teszi majd, hogy a libanoni hadsereg megerősítse pozícióját, és kulcsszerepet játsszon az ország háború utáni stabilizálásában.

Jelenleg a hadsereg az egyetlen intézmény, amelyben a libanoniak még bíznak, de eddig nem rendelkezett elegendő erőforrással ahhoz, hogy szembeszálljon a Hezbollahhal. A gazdasági válság kritikussá vált a hadsereg számára, és a libanoni hadsereg csak a katari segélynek köszönhetően kap fizetést. Doha élelmiszerrel segíti őket. Hogyan beszélhetnénk a hadsereg képességeiről, ha a hadseregnek nincs mit ennie?

Most az erőviszonyok megváltozhatnak, különösen, ha a nemzetközi közösség segít Libanonnak egy ütőképes hadsereg kiépítésében. Arra azonban ügyelniük kell, hogy ezek az erőfeszítések ne menjenek veszendőbe, mint korábban. Mindenesetre nem valószínű, hogy Aoun tábornok – névrokonával és elnöki elődjével ellentétben – a Hezbollah kezére játszana és védené annak érdekeit.

Alapvető fontosságú Nabih Berrinek, a parlament elnökének és a Hezbollahhoz csatlakozott Amal párt vezetőjének a helyzete. Az utóbbi időben kulcsszerepet játszott a Hezbollah és a külső szereplők közötti közvetítő szerepben. Az ő szavazata pedig többek között arról is dönt, hogy kinek a jelölését támogatják az elnöki posztra.

Egyelőre nem került le a napirendről Suleiman Frangier ügye. A külső tényezők által a libanoni tisztségviselőkre gyakorolt nyomás azonban folytatódik. Bejrút pedig felismerte, hogy nemzetközi segítség nélkül nem lesz sem tűzszünet, sem pénz az ország háború utáni újjáépítésére. Az USA már világossá tette, hogy korlátozni akarja a Hezbollah befolyását, kezdve az elnöki palotával. Addig nem fognak beavatkozni Izrael akcióiba.

Igaz, a lehetőségek adottak. A legfrissebb információk szerint Izrael és az Egyesült Államok a libanoni tűzszünet feltételeként a Gázában fogva tartott izraeli túszok hazatéréséről tárgyalnak. Ez új lehetőség Izrael számára. (Amellyel sejtésem szerint élni is fog, bár a biztonsági korridort a Litani folyóig fent fogja tartani – bár persze kérdés, hogy a Hezbollah miért tartana be bármiféle egyezséget? Terrorszervezetnél első a szavahihetetlenség.)

Ugyanakkor a Hezbollah is változtatott álláspontján. A hírek szerint a szervezet magas rangú képviselői mostantól készek a gázai helyzettől független tűzszünetre. Úgy tűnik, egyelőre megpróbálják megmenteni azt, ami a Hezbollahból megmaradt.

Eddig Izrael becslése szerint a Hezbollah nagy és közepes hatótávolságú rakétáinak mintegy felét semmisítették meg. A csoport azonban továbbra is naponta támadja Izrael területét, és csak kevés rakétát indít Izrael középső zónáiba – talán takarékoskodik az arzenáljával, különösen, mivel izraeli jelentések szerint fegyverhiánnyal küzd. Állítólag az izraeli hadseregnek ezúttal sikerült komoly csapást mérnie a csoport szíriai raktáraira is, és legalábbis korlátozni az Iránból Szíria területén keresztül Libanonba irányuló fegyveráramlást.

A Hezbollah személyi veszteségei egyelőre nem ismertek. A szervezet az utóbbi hetekben már egyáltalán nem közöl ilyen információkat. A jelek szerint azonban a Hezbollahnak sürgősen meg kell találnia a halott felső- és középvezetők utódait, nem beszélve az új főtitkár megválasztásáról. Ez utóbbival gondok adódtak. A Hezbollah legfőbb szervének, a Súra Tanácsnak a tagjai nem tudnak összeülni, mert izraeli csapástól tartanak, és néhányan már meg is haltak közülük. Ha a harcok folytatódnak, a csoport veszteségei még nagyobbak lesznek. De még túl korai lenne végleges értékelést adni arról, hogy harcképes marad-e.

Szíria vagy Irán?

Bárhogy is legyen, a Hezbollah nem fog távozni a libanoni politikai színtérről, legalábbis nem egyhamar, tekintve, hogy a többi libanoni erő széttagolt és gyenge. Ráadásul a Hezbollah jelenleg a síita közösség többségét képviseli, bár még ott sem volt olyan egyértelmű a velük szembeni hozzáállás az utóbbi időben.

Az elégedetlenség azután kezdett nőni, hogy a Hezbollah úgy döntött, támogatja Bassár al-Aszadot. Libanoni harcosok százai haltak meg Szíriában. Sokan akaratukon kívül kerültek a frontvonalba: a Hezbollah időről időre erőszakos mozgósításokat rendezett a síita közösségen belül. Most ismét a síiták viselik a háború súlyát, és nem lesz könnyű kilábalniuk belőle. Sok múlik majd azon, hogy a Hezbollah pénzügyi forrásai továbbra is rendelkezésre állnak-e, és hogy képes lesz-e a korábbiakhoz hasonlóan aktívan segíteni a hozzájuk lojális lakosságot.

Vannak más tényezők is, amelyek befolyásolni fogják a libanoni és a regionális helyzetet. A közvetítőknek nagy tervei vannak: tűzszünet, a libanoni-izraeli határ demarkációja, reformok Libanonban. De sok múlik majd azon, hogy a Hezbollah hogyan kerül ki ebből a háborúból, lesz-e végül konfrontáció Irán és Izrael között, és hogy Teherán milyen mértékben dönt úgy, hogy mérsékli regionális ambícióit. Az iráni tényező még mindig egy sok ismeretlent tartalmazó egyenlet. Különösen azt figyelembe véve, hogy Izrael várhatóan milyen választ fog adni arra, amikor Irán október elején több mint 180 ballisztikus rakétát lőtt ki a területére.

Sok múlik azon is, hogy milyen garanciákat adnak Izraelnek arra, hogy a 2006 után kialakult helyzet nem ismétlődik meg. Mindenekelőtt a Hezbollah katonai infrastruktúrájának és arzenáljának újjáépítéséről van szó, különösen Dél-Libanonban, a határvidéken. Ki fogja ellenőrizni ezt a kérdést? Izrael a közeljövőben valószínűleg nem számíthat ebben a libanoni hadseregre. Hiszen egy síita terrorszervezet ellenfelei nem válnak automatikusan Izrael szövetségeseivé. Még azok a libanoniak is, akik a Hezbollahot hibáztatják azért, hogy Libanont egy újabb háborúba rántotta, amely pusztítást és több ezer halálos áldozatot követelt, az izraelieket tartják felelősnek egy sor háborús cselekményért.

De ami a legfontosabb, Libanon jövője magukon a libanoniakon múlik. Sokan közülük nem bocsátották meg a Hezbollahnak, hogy újabb háborúba sodorta az országot. Ehhez jönnek még a régi számlák: Libanon Szíria és Irán bábjává tétele, politikai gyilkosságok sorozata, a 2019-es tüntetések elfojtása, a bejrúti kikötői robbantásért való felelősség és a történtek kivizsgálásának akadályozása. De vajon lesznek-e olyan erők, amelyek szembeszállhatnak a Hezbollahhal anélkül, hogy Libanont egy új polgárháborúba rántanák? (Én inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy elég gyenge már a Hezbollah ahhoz, hogy az izraeli hadseregen kívül a térségből bárki más szembeszállhasson vele?)

A probléma az, hogy Libanonban gyakorlatilag sehol sincs lehetőség új erők és aktorok megjelenésére. Az ország politikai rendszerét tekintve az uralkodó elit évtizedek óta nem változott, és a politikusok gyakorlatilag ugyanazokat a klánokat képviselik, amelyek a polgárháború előtt is léteztek és azóta is megmaradtak. Az erőviszonyok azonban még mindig megváltoztathatók. Mindenekelőtt külső erők segítségével.

Most a Nyugat és az arab országok aktívan dolgoznak azon, hogy ez az egyensúly ne a Hezbollah és Irán javára dőljön el. De akkor melyik külső szereplő játssza majd a döntő szerepet Libanonban? Sok szakértő nem zárja ki Szíria visszatérését, különösen, ha Damaszkusznak sikerül függetlenebbé válnia Teherántól, és intenzívebbé teszi kapcsolatait Szaúd-Arábiával. Libanon és a Hezbollah jövője nagyban meghatározza majd, hogyan alakulnak a Rijád és Teherán közötti kapcsolatok, és a novemberben megválasztandó amerikai elnök közel-keleti stratégiája is fontos lesz.

Összegezve – ezt már én mondom – az egész Közel-Kelet érdeke az volna, hogy alakuljon ki egy politikai és gazdasági erőegyensúly, kompromisszumok mentén. Ennek lennének ugyan kisebb mértékben nyertesei és vesztesei, de végső soron mindenki jól járna: a régió gazdasága végre felélénkülne egy tartósabb békeperiódustól, és ki tudja, tán még meg is szeretnék a nyugalmas életet az emelkedő életszínvonal miatt.

A békének csak egyetlen akadálya van: Teherán. Egyedül a jelenlegi iráni kormányzat számára fontos, hogy állandó legyen a háború a térségben éspedig vallási-ideológiai okokból, de hát szándékaik kivitelezhetetlenek. Maguk a szunnita Öböl-menti államok sepernének el egy kialakuló síita dominanciát, ha ez egyáltalán elképzelhető volna.

Mindenesetre a békéhez vezető út Libanon számára nem Teheránon keresztül vezet és Damaszkusz felé is csak akkor, ha Szíria kikerül Irán halálos öleléséből.

Szele Tamás