Kesernyés egy írás lesz ez, hiszen olyasmi előtt áll Grúzia, amin mi már keresztülmentünk, nem is hallgatom el a hasonlóságot – de mielőtt ismertetném az ottani helyzetet a Szaharov Intézet tanulmánya alapján, tisztáznom kell az ország nevével kapcsolatos szóhasználatomat.

(Képünk illusztráció)

Grúzia, nem kevés joggal, évek óta próbálja elérni, hogy minden hivatalos ée nem hivatalos iratban „Georgia” néven szerepeljen, arra hivatkozva, hogy a megszálló oroszok nevezték az országot Grúziának. A kérés jogos lenne, csakhogy minden nyelv különbözik: a héber nyelvű kommunikációban például ez zökkenőmentesen sikerült, főleg azért, mert az 1970-es évekig is a „Georgia” alakot használták, csak az orosz anyanyelvű bevándorlók honosították meg a „Gruzija” kifejezést. Nálunk a helyzet bonyolultabb: az ország első, 1803-as magyar nyelvű említése „Grúziát” ír, a későbbiekben mindkét alak előfordul és csak a huszadik század második felében vált véglegessé a „Grúzia” országnév magyarul. Ha „Georgiát” írok, az olvasók nem biztos, hogy jól értenék és nem tévesztenék össze a hasonnevű amerikai állammal, „grúzok” helyett pedig kissé bonyolult lenne „georgiaiakat” írni... ezért tehát tartom magamat az MTA és a Földrajzinév-bizottság 2009-es ajánlásához, mely szerint a hétköznapi életben magyar nyelven használható a „Grúzia” megnevezés az országra, ellenben a nemzetközi érintkezésben és minden egyéb hivatalos iratban kötelező a „Georgia”. És hát ez a kis írás nem nevezhető hivatalos iratnak – ezúton is elnézést kérek Grúziától és a grúz néptől, de az érthetőség kedvéért ezt a formát fogom használni.

Akkor térjünk a tárgyra. Mint a tanulmány írja, az ukrajnai háború kirobbantásával Oroszország politikai páriává vált. A világ számos országában azonban Oroszország befolyása 2022 februárja után nem gyengült, hanem nőtt.

Irán és Észak-Korea Oroszország szövetségesei lettek. Oroszország pozíciója a közép-ázsiai köztársaságokban megerősödött, különösen Kazahsztánban, amely fél az orosz agressziótól, és nagyon óvatos politikára kényszerül. Oroszország pozíciója Azerbajdzsánban megerősödött – Putyin azzal nyerte el az ország kegyeit, hogy gyakorlatilag feladta régi szövetségesét, Örményországot.

De Grúzia különösen erősen mozdult el Oroszország felé. Úgy tűnik, hogy semmi sem jelezte előre ezt az eredményt. Az ország már a 2000-es évek közepén egyértelműen kifejezte csatlakozási szándékát az EU-hoz, és 2023-ban EU-tagjelölt lett. Grúzia 7 éve vízummentességet élvez a schengeni országokkal. 2008 óta Grúzia és a NATO együttműködésbe kezdett, hogy segítse az országot katonai infrastruktúrájának újjáépítésében.

A grúz állampolgárok érzései

A grúz politika nyugatos irányvonalát az ország polgárai másfél évtizede egyértelműen támogatják. Az NDI és a CRRC Georgia közvélemény-kutató intézetek által megkérdezettek 79 százaléka támogatta 2023 végén Grúzia Európai Unióhoz való csatlakozását. A NATO-csatlakozást támogatók aránya továbbra is magas (67%), bár tíz évvel korábban ez az arány elérte a 81%-ot.

A grúz politika nyugatosodását támogatók arányának némi csökkenése a szisztematikus nyugatellenes propagandának köszönhető, amelyet a 2012 óta hatalmon lévő Grúz Álom párt az elmúlt években jelentősen felerősített. 2022 óta 47%-ról 37%-ra csökkent azoknak a válaszadóknak az aránya, akik szerint a grúz politikának nyugatbarátnak kellene lennie. Azok aránya pedig, akik úgy vélik, hogy a nyugatbarát politika folytatása mellett Grúziának jó kapcsolatokat kell fenntartania Oroszországgal, 31%-ról 36%-ra nőtt.

A grúz állampolgárok 73%-a még mindig támogatja a nyugatosodást. Ezzel szemben azoknak a válaszadóknak az aránya, akik szerint Grúzia külpolitikájának oroszbarátnak kellene lennie (a NATO-val és az EU-val való jó kapcsolatokkal vagy azok nélkül), nem haladja meg a 10%-ot. Nehéz lenne mást várni egy olyan országtól, amely 2008-ban háborút vívott Oroszországgal, és amely emiatt területének 20%-át elvesztette.

A grúz állampolgárok többsége (51-52%) úgy véli, hogy Grúzia nemzetbiztonságát leginkább Oroszország fenyegeti: 27% az orosz katonai agresszió lehetőségét, 13% – Abházia és Dél-Oszétia orosz megszállását, 11% – az orosz propagandát tartja veszélyesnek.

Egy másik felmérésben Oroszországot a válaszadók 77%-a nevezte meg Grúzia nemzetbiztonságát fenyegető legfontosabb fenyegetésként.

Az Oroszországgal folytatott párbeszédet teljes mértékben támogatók aránya az elmúlt 8 év során megfeleződött, 65%-ról 33%-ra (különösen a fiatalok körében, közöttük 21%-ra csökkent). A grúz állampolgárok háromnegyede úgy véli, hogy Oroszország továbbra is agressziót folytat Grúzia ellen.

Ilyen körülmények között hogyan sikerül a grúz vezetőknek következetesen egyre közelebb és közelebb vinni az országot az orosz orientációhoz?

A demokrácia visszaszorítása

Az Oroszországhoz való közeledés fő mozgatórugója Bidzina Ivanishvili politikája volt, aki a Grúz Álom nem hivatalos vezetője és egy oligarcha, aki az 1990-2000-es években Oroszországban szerzett vagyont.

Annak ellenére, hogy deklaráltan kivonult az orosz üzleti életből, Ivanishvili továbbra is szorosan kötődik oda, és így érzékeny a Kreml által gyakorolt nyomásra. Grúzia profitál az Oroszország elleni szankciókból: az elmúlt évtizedben Oroszország részesedése a grúz külkereskedelemben 4-5 százalékról 11-13 százalékra nőtt. A demokrácia intézményei pedig, amelyeket Miheil Szaakasvili 10 éves uralma után hátrahagyott, nem túl stabilak. Ez lehetővé teszi Ivanisvili számára, hogy a grúz politikai berendezkedést egyre intenzívebben átalakítsa tekintélyelvűvé.

A hatalom maximalizálására és meghosszabbítására törekedve az „Álom” és az általa alkotott kormány korlátozza az ellenzéki médiát, lefizeti a választókat, visszaél az adminisztratív erőforrásokkal a választásokon, és hatalmi pozíciókat vagy kiváló üzleteket osztogat barátainak és társainak. Az „Álom” ténylegesen alárendelte az igazságszolgáltatást a végrehajtó hatalomnak. (Ez bizony olyan állapot, amilyenben Magyarország volt körülbelül 2012-ben).

Az „Álom” által bevetett propaganda Brüsszelt és Washingtont Grúzia ellenségeinek mutatja be: ezek a hatalmi központok állítólag egy „második front” megnyitásában érdekeltek Oroszország ellen. A propaganda ügyesen játszik rá a grúz állampolgárok vallási érzelmeire (az ortodoxia nagyon erős az országban), szembeállítva fiatalokat és időseket, a hagyományos értékek követőit és a modern nézetek támogatóit. (Ez viszont nálunk szintén érvényes).

Ivanisvili az instabil demokrácia autokráciává alakításának számos technikáját Putyintól kölcsönözte, az ő figyelmes és tehetséges tanítványaként viselkedve. A tekintélyelvű uralom felé való sodródás legfontosabb mérföldköve a 2024-ben elfogadott, a külföldi ügynökökről szóló törvény volt. Ez nemcsak másolja az orosz törvényt, hanem merevségében még túl is szárnyalja azt, és megköveteli a külföldi finanszírozásban részesülő nonprofit szervezetek minden alvállalkozója és alkalmazottja összes személyes adatának nyilvánosságra hozatalát.

Grúzia kis ország (3,7 millió lakossal) és kis gazdasággal (a GDP 2023-ban 31 milliárd dollár volt). Az európai és amerikai alapítványok által a nonprofit szektor számára nyújtott finanszírozás döntő fontosságú, és a források akár 95 százalékát is kiteszi. A grúziai ellenzéki médiát is többnyire külföldről finanszírozzák. Az ország politikai rendszerében évről évre erősödnek a tekintélyelvű tendenciák, és az üzleti élet nem engedheti meg magának, hogy nyíltan finanszírozza a hatóságokat bíráló médiát és nem kormányzati szervezeteket. Putyin példáját követve Ivanishvili létrehozott egy elnöki alapot, amely a kormányhoz lojális civil szervezeteket fogja finanszírozni, „pótolva” a külföldről kieső finanszírozást. (Ez is hasonlít a 2010-es évek első felének magyar körülményeire).

Grúziában a politikai pártok két párt – a kormányzó Grúz Álom és Szaakasvili Egyesült Nemzeti Mozgalma – kivételével nem túl népszerűek. A választók többsége (az NDI és a CRRC válaszadóinak 62 százaléka) szerint egyetlen párt sem képviseli az érdekeit, a fiataloknak pedig 69 százaléka érez így. Ezáltal a civil szervezetek az Ivanishvili-rezsim legfőbb kritikusai. A grúz nem kormányzati szervezetek szoros kapcsolatban állnak az ellenzéki politikai pártokkal. A kormány rendkívül elégedetlen ezzel.

A külföldi ügynökökről szóló törvényt már 2023-ban elfogadták volna, ha nincsenek a nagyszabású tiltakozások. Ezek intenzitása még 2024-ben sem csökkent, de a kevesebb mint egy hónap múlva esedékes parlamenti választások előtt a kormány még határozottabban igyekszik előmozdítani a jogszabályt, amely megfosztaná a grúz civil társadalmat függetlenségétől.

Ivanishvili terve meglehetősen átlátszó. A Nyugatot, a grúz ellenzéket és a nem kormányzati szervezeteket egy globálisan egységes „háborús pártként” mutatja be, amely kész feláldozni Grúziát, csak hogy újabb csapást mérjen Oroszországra. Ivanisvili retorikája Orbán Viktor magyar miniszterelnökére emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy Grúziának ilyen politikával esélye sincs az EU-ba kerülni, és Oroszország nagyságrendekkel nagyobb nyomást tud gyakorolni rá, mint Magyarországra. (Lám, a tanulmány szerzője is észleli az analógiá, és látja is, hogyan bocsátotta és bocsátja áruba Orbán Viktor az európai politikában Magyarország korábban kivívott jó hírét – a különbség annyi, hogy szegény grúzoknak még be is kéne kerüli az EU-ba ahhoz, hogy Ivanishvili ezt megtehesse, de így nem fog menni).

Ha Ivanishvili megnyeri a választásokat, akkor egy csapásra kiiktathatja az ellenzéket és a hozzá kapcsolódó civil társadalmi struktúrákat is: elég „Grúzia ellenségeivel” kapcsolatban állónak bélyegezni őket. Hatalma alternatíva nélkülivé válik. (Nálunk is várható ugyanez).

Döntő választások

Grúzia parlamentáris köztársaság, de az ország pártrendszere rendkívül gyenge. Az „Álom” különböző felmérések szerint a támogatók körülbelül 20-30 százalékával rendelkezik. A legnagyobb ellenzéki pártnak, Szaakasvili Egyesült Nemzeti Mozgalmának kétszer ennyi híve van. Viszont gigantikusan negatív a megítélése (40% az „Álom” 29%-ával szemben): sok grúz állampolgár hibáztatja Szaakasvilit arroganciája és önkényesen, elemzés nélkül hozott döntései miatt. Az ellenzék többi kis pártja csak 1-4 százalékot szerez meg.

A „Kaukázusi Barométer” szerint a választók 21%-a hajlandó 2024 tavaszán az „Álomra” szavazni (2021-ben 24%), az összes ellenzéki erőre pedig együttesen 19% (2021-ben 32%). Érezhetően nőtt azoknak az aránya, akik nem hajlandók válaszolni a választási preferenciákra vonatkozó kérdésre, és minden pártban csalódtak.

A grúz ellenzéki politikusok többszöri tárgyalása az összefogásról a közelmúltig nem vezetett eredményre. Ez a helyzet rendkívül kényelmes Ivanishvili számára – tulajdonképpen ez nyitotta meg számára az utat, hogy megerősítse az „Álom” jelenlétét a parlamentben. (Ez is ismerős itthonról).

Nehezíti a helyzetet a választók erős affektív polarizációja: a szavazóképes állampolgárok egyharmada meg van győződve arról, hogy az ellenzéki politikai tábor nem az ország érdekében dolgozik. Ez a polarizáció leginkább az idősekre, a falvakban élőkre, a vallásosabbakra és a közszférában dolgozókra jellemző. Ezeket az embereket próbálja mozgósítani az „Álom”, nekik próbálja azt mutatni, hogy a demokratikus tábor háborút akar és elutasítja a hagyományos grúz értékeket. Sok szempontból sikerrel jár. (Olvassunk bele bármelyik magyar kormánymédiumba...)

Ráadásul a kormánypárt a gazdaság gyors növekedését is maga mögött tudhatja.

A demokrácia híveinek egyetlen reménye az ellenzék közelmúltbeli kísérleteihez kapcsolódik, hogy Salome Zurabishvili grúz elnök körül tömörüljenek. Ez azonban messze nem jelenti az ellenzéki erők teljes egyesülését (a kulcsfontosságú pártok, amelyek egy „harmadik erőt” alkothatnának, nem jutottak megállapodásra), és a törkevés jelenlegi formájában nem valószínű, hogy komolyan fel tudná venni a versenyt az „Álommal”. Fontos azonban, hogy az egyesült ellenzékben nem szerepel a sokak számára ellenszenves Egyesült Nemzeti Mozgalom, amely számos választót elidegenített. A legfrissebb felmérések szerint a megkérdezettek 30-35 százaléka az „Álomra”, 25-30 százaléka pedig a különböző ellenzéki összefogásokra szavazna.

A „hatalom pártja” ellenőrzi a fő médiumokat, nyomást gyakorol a költségvetési alkalmazottakra, és aktívan igyekszik maga mellé állítani a híveit, az európai erkölcs szabadosságával riogatva őket. Ennek érdekében a grúz parlament szeptemberben homofób törvényt fogadott el az „LMBT-propaganda” betiltásáról. (Ilyen is van nálunk néhány éve).

Szeptemberben Ivanishvili, aki visszatért a politikába, hogy segítse pártját a választások megnyerésében, váratlan lépéshez folyamodott. Azt mondta, Grúziának bocsánatot kellene kérnie (!) a dél-oszétiai háborúért. Az ellenzéki Egyesült Nemzeti Mozgalomnak egy „grúziai Nürnberget” ígért a háború kirobbantásáért. Ez az álláspont rendkívül népszerűtlen Grúziában – a grúz állampolgárok nem tartják magukat bűnösnek a dél-oszétiai és abháziai háborúkért. Ivanishvili nyilatkozatát nem előzte meg semmilyen foglalkozás a háborúk emlékével kapcsolatban, ami megingathatta volna a lakosság megszokott felfogását ezekről a harcokról.

Ez az álláspont azonban visszhangra találhat az „Álom” támogatóinál, akik az Oroszországhoz való közeledésben reménykednek, és abban, hogy ez arra kényszeríti majd a csatlósainak számító Abháziát és Dél-Oszétiát, hogy elfelejtsék a múltat, és valamiféle szövetségre lépjenek Grúziával. Ez azonban egy olyan szövetség lesz, amely Oroszország égisze alatt jön létre, és amelyben Grúzia nem lesz képes önálló külpolitikát folytatni.

A grúziai választások előkészületei sok jogsértés közepette zajlanak, és az EU grúziai nagykövete nem zárta ki, hogy a választásokat az Európai Unió nem ismeri el. Brüsszel azt is fontolgatja, hogy felfüggeszti a grúz állampolgárok vízummentességét, ami nagy csapás lesz az ország számára. Körülbelül egymillió grúz állampolgár él külföldön, többségük az EU-ban (Olaszországban, Görögországban, Németországban, Franciaországban, Belgiumban).

Az amerikai nagykövet is nagyon keményen nyilatkozott a közelmúlt grúziai eseményeiről. (Érzek némi hasonlóságot ez esetben is).

De a grúziai választások nagyon kiszámíthatatlanok. Az ellenzéknek van esélye arra, hogy több szavazatot szerezzen a választásokon, mint amennyit a kormánypárt kap. Viszont ebben az esetben a szavazatszámlálás során sok jogsértés lesz, és elég valószínűek az utcai összecsapások, amennyiben az ellenzék nem ismeri el a választások eredményét. Ahogy a külföldi ügynökökről szóló törvény elleni tüntetések feloszlatása 2024 tavaszán megmutatta, a grúz rendőrség kész nagyon keményen fellépni, ami néhány évvel ezelőtt még nem így volt.

A grúz politika gazdag meglepetésekben. Sok választó és politikus gyakran impulzívan viselkedik. De most csak két forgatókönyv lehetséges. Az egyik szerint az „Álom” nagymértékben megszilárdítja a hatalmat, a választások után szétzúzza az ellenzéket, és még engedelmesebbé teszi Grúziát Oroszországgal szemben.

A másik lehetőség az, hogy a grúz társadalom valahogy csodával határos módon felülkerekedik ezen a tendencián, és visszaszerzi az országát.

Száz szónak is egy a vége: mit látunk? Ez az autokrácia Matrjoska-babája. A legnagyobb baba Hszi Csin-ping, abban van egy kisebb Putyin, Putyinban egy még kisebb Orbán, Orbánban egy Ivanisvili, és így tovább, most Kim Dzsongunt nem is tudom, hová helyezzem a rangsorban, azért hagytam ki. De tényleg, mintha így működnének a dolgok ebben a sátáni babaházban: a kisebbek a nagyobbak módszereit másolják, persze szolgai módon, automatikusan. Pedig hát két dolog biztos: az egyik az, hogy ami jó Moszkvában, nem biztos, hogy jó Budapesten, a másik, hogy ami nem jó Moszkvában, az sehol máshol sem jó. És az autokrácia mindenhol rossz.

Grúz barátaink, szakartveli! Tekintsétek a mi siralmas állapotunkat, mely anyagiakban sem olyan, mint valaha volt, szabadság tekintetében pedig szánalmas, tekintsétek azt, mennyit szenvedtetek Moszkva kancsukája alatt, nézzetek körül Európában, ahova jutni kívántok – és ezek után szavazzatok. Hátha sikerül elkerülnötök a mi sorsunkat. Hátha szabad és európai lehet Szakartvelo, vagyis Grúzia, másként Georgia.

Kerülje el mindenki az autokrácia Matrjoska-babáit!

Szele Tamás