Különösen érdekes eszmefuttatást ismertet Európa és a Trump-kormányzat kapcsolatóról a Chatham House weboldalán Armida van Rij, melynek vannak magyar vonatkozásai is, arról nem is szólva, hogy a közös európai jövő lehetőségét boncolgatja – lássuk, mire jutott. Előre szólok: nem sok jóra.

(Képünk illusztráció)

Ahogy az amerikai elnökválasztás eredménye világossá vált, az európai vezetők egymáshoz nagyon hasonlóan viselkedtek: gratuláltak a megválasztott Trump elnöknek. Üdvözletüket fejezték ki, megemlítették a korábbi jó munkakapcsolatokat az Egyesült Államokkal (külön pont a régóta fennálló kapcsolatokra való utalásokért), és – ami a legfontosabb – hangsúlyozták annak szükségességét, hogy ez a kapcsolat mind országuk, mind az Egyesült Államok polgárainak javára folytatódjon.

A viselkedésmódjuk sokatmondó jele volt annak a politikai alkunak, amelyre a legtöbb európai államfő számít abból kifolyólag, hogy Trump újra a Fehér Házba került. A kivételt természetesen Trump európai szövetségesei jelentették, akik egyszerűen el voltak ragadtatva.

Transzatlanti illiberalizmus

Trump európai szövetségeseinek növekvő száma, valamint az illiberalizmus és a populizmus erősödése talán a legaggasztóbb fejlemény Európa számára. 2016-ban Trump európai partnerei közé tartozott Angela Merkel Németországban, Emmanuel Macron Franciaországban, Mark Rutte Hollandiában és Giuseppe Conte Olaszországban. Előéletüktől függetlenül politikailag mérsékeltnek voltak minősíthetők.

Ma már egészen más a kép. Németországban az Alternatíva Németországért és a Sahra Wagenknecht Szövetség szélsőséges pártok erősödnek. Franciaországban az oroszbarát Marine le Pen elérte, hogy a francia költségvetés tervezetében az Ukrajnának nyújtott támogatást 3 milliárd euróról 2 milliárdra csökkentsék. Hollandiában a szélsőjobboldali Szabadságpárt a kormány legnagyobb koalíciós partnere. Olaszországban Georgia Meloni miniszterelnök egy neofasiszta pártból érkezett. Orbán Viktor magyar miniszterelnök populista és illiberális programját pedig Európa-szerte próbálják lemásolni.

Eközben Lengyelországban a mérsékelt miniszterelnök, Donald Tusk nehezen tudja helyrehozni az előző populista kormány által okozott károkat.

Ami közös az európai populista vezetőkben, az az EU-val szembeni mélyen gyökerező szkepticizmus és az a vágy, hogy belülről erodálják az EU-t. És e vezetők közül sokan üdvözlik Trump visszatérését is.

Nem véletlen, hogy Orbán Viktor az Európai Politikai Közösség csúcstalálkozóját, amelynek Magyarország volt a házigazdája, éppen az amerikai választások utáni napokra időzítette. A Trump-győzelem egy hozzáadott bónusz volt. Ez azt jelentette, hogy az európai államfők még mindig a választási eredménytől feldúltan - vagy annak örvendezve - utaztak a budapesti csúcstalálkozóra.

Orbán Viktor szeretné magát Trump európai emberének beállítani. Az elmúlt négy évet azzal töltötte, hogy kapcsolatokat épített a most megválasztott elnökkel és a republikánus párt MAGA-szárnyával. Trump még említette is Orbánt – mint euroszkeptikus Putyin-támogatót – az elnökjelölti vita során.

Az olasz Meloni eközben eddig inkább együttműködött az uniós intézményekkel és a NATO-val, mintsem ellenük dolgozott volna: támogatta az Ukrajnára vonatkozó uniós és NATO-határozatokat, és demonstrálta az Oroszországgal szembeni szsembenállását. Ezt azonban talán stratégiai megfontolásból tette. Valószínűleg ránézett országa gazdasági mérlegére, és rájött, hogy szüksége van az Európai Bizottság COVID–19 helyreállítási alapjaira.

De mivel az alap megszűnik, és mivel korábban euroszkeptikus és oroszbarát nézeteket vallott, a transzatlanti illiberális kapcsolatok miatt most úgy érezheti, hogy ideje felülvizsgálnia álláspontját. Belföldön már most is alkalmazza az illiberális politikai forgatókönyveket.

Egy második Trump-időszak politikai következményei Európára nézve

Bizonyos ideológiai hasonlóságok ellenére Trump politikája nem lesz jó európai szövetségesei számára. Azzal fenyegetőzött, hogy 10-20 százalékos vámokat vet ki minden uniós importrárura. Olaszország és Hollandia, az EU második és ötödik legnagyobb USA-exportőre számára ez közvetlenül negatív hatással lenne a gazdaságukra.

A kínai árukra kivetett megemelt vámok – Trump akár 60 százalékos vámmal is fenyegetőzött – szintén hatással lennének az európai gazdaságokra. A kínai áruk átirányítása azt eredményezné, hogy Kína a túltermelését Európába, a kevés megmaradt viszonylag nyitott piacok egyikében helyezné el, és az európai termékek az olcsóbb kínai árukkal versenyeznének Európában és a világpiacon.

E fejlemények egyike sem kedvező az exportorientált európai országok számára. Franciaországban, az EU negyedik legnagyobb USA-ba irányuló exportőrében, Marine le Pen – aki korábban erősen támogatta Trumpot – a most megválasztott elnök győzelmére feltűnően visszafogottan reagált a kereskedelmi háborúval kapcsolatos aggodalmak miatt. Még azok az európai vezetők is, akik esetleg más választási eredményben reménykedtek, igyekezhetnek csökkenteni a téteket, főként a kereskedelmi háborúval kapcsolatos aggodalmak miatt.

Két dolgot egyértelműen lehet tudni Trumpról: kiszámíthatatlan és ügyeskedő.

Könnyen lehet, hogy néhány európai állam, különösen a frontországok, amelyek valóban tartanak Oroszország imperialista törekvéseitől, kétoldalú fegyverüzletekkel igyekeznek majd megvásárolni Trump támogatását – annak ellenére, hogy nem kedvelik Trump Oroszországgal szembeni álláspontját. Ezek az országok már most is a legmagasabb védelmi kiadásokat teljesítik a NATO-ban, Lengyelország, Észtország és Lettország vezetésével, így ez nem fogja dühíteni Trumpot – a fegyverüzletek egyszerűen csak egy további biztonsági hozzájárulást jelentenének.

Az USA-val kötendő kétoldalú megállapodásokat sürgető országok hasonló koordinálatlan versenyt kockáztatnak az amerikai fegyverüzletekért, mint Trump első hivatali ideje alatt. Ez viszont aláásná a nagyon is szükséges európai védelmi ipari együttműködési erőfeszítéseket. Mivel egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy csökkenteni kell a harmadik országoktól való függőséget – még a történelmileg közeli szövetségesek védelmi felszerelései tekintetében is –, ez problémás fejlemény lenne.

A jó hír az lehet, hogy a kialakuló helyzet az Egyesült Királyságot és az EU-t eléggé megmozgathatja ahhoz, hogy lépéseket tegyenek a brit-EU biztonsági és védelmi együttműködés terén, amelyből a védelmi ipari rész a fontosabb.

Európa széthullása?

A populista, illiberális vezetők transzatlanti kapcsolatai aggodalomra adnak okot. Trump már nincs elszigetelve Európában, gyorsan gyűjti szövetségeseit az európai államfők között. Ezek a vezetők egyetértenek a migráció által jelentett, vélt egzisztenciális fenyegetés tényében, valamint az úgynevezett „hagyományos családi értékek” és az „anti-wokeizmus” szükségességében. Ezen túlmenően azonban osztoznak elveikben és támogatnak egy illiberális világnézetet, amelynek a biztonságtól és a globális kereskedelemtől az emberi jogokig terjedő – és az Európai Uniót közvetlenül fenyegető – kihatásai vannak.

Ez a fejlemény zavaró lenne, amikor könnyebb idők járnak, de komoly veszélyt jelent, amikor Európa olyan többdimenziós kihívásokkal néz szembe, amelyek stratégiai, koherens és egységes választ igényelnek. A reményt az jelenti, hogy az európaiak szorosabban összefognak. Az egység elérése azonban a legkedvezőbb időkben is nehéz, és szinte lehetetlen, amikor a populista vezetők úgy érzik, hogy „nyerésben vannak”, és egymás választási sikerei felbátorítják őket.

Csakúgy, mint Trump első ciklusa alatt, az európaiak valószínűleg arra fognak törekedni, hogy a lehető legkönnyebben átvészeljék a helyzetet. De azoknak az európai vezetőknek, akik még mindig hisznek a liberális, nyílt demokráciákban, sürgősen el kell kezdeniük egy sokkal meggyőzőbb ellennarratívát megfogalmazni.

Nincsenek gyors megoldások. Kezdetnek sokkal világosabban kellene kommunikálni az Oroszország és más ellenfelek által jelentett kockázatokat.

A mainstream pártoknak is ki kell fogniuk a szelet a populista pártok vitorlájából azzal, hogy felismerik az emberek valódi – a populista retorika és dezinformáció által felszított – aggodalmait olyan kérdésekkel kapcsolatban, mint a migráció és a zöld átmenet. És ahelyett, hogy szavazatszerzés céljából közelednének a populisták egyre szélsőségesebb politikáihoz, a megoldás részeként a méltányos és igazságos politikai utakat kellene keresniük.

Ez semmiképpen sem lesz könnyű, de a kontinensnek végre békét hozó Európai Unió léte és egysége a tét.

Nehéz koherens következtetést levonni a helyzetből, hiszen kiszámíthatatlan vagy épp ellenkezőleg: kiszámítható, mivel kizárólag saját hatalmi érdekeik mentén cselekvő politikusok kezében vagyunk.

Legalább most az egyszer legyünk észnél, mert könnyen végünk lehet.

Szele Tamás