Most a történelem végéről beszélek, de nem a közismert Francis Fukuyama-írásról lesz szó, hanem egyszerűen csak az orosz történelem végéről. Ezt se úgy tessék érteni, hogy megszűnik Oroszország – csak a történelme fog olyan mértékben megváltozni, hogy senki rá nem ismer majd. Erről írt keserű, de részletes tanulmányt Borisz Kerzsencev történész a Moscow Timesba – ami tele van érdekes, és kevéssé ismert információkkal. 

(Képünk illusztráció)

2024 májusában Vlagyimir Putyin jóváhagyta a történelemoktatásra vonatkozó állami alapelveket. Ez nagyon hasonlít a polgári történelem iskolai oktatásáról szóló rendelethez, amelyet 1934 májusában adott ki a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa és az Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága Sztálin vezetésével. Putyin és Sztálin dekrétumai jelentésükben és céljaikban megegyeznek, sőt, egyes helyeken szinte szó szerint ismétlik egymást.

Sztálin történelmi rendelete első pillantásra unalmasnak és semmitmondónak tűnhet. Valójában azonban valóban forradalmi jellege volt.

Amikor egyáltalán nem volt történelem

Ahhoz, hogy értékelni tudjuk a sztálini és putyini rendeletek jelentőségét, emlékeznünk kell arra, hogy 1918-tól Oroszországban, majd a Szovjetunióban egyáltalán nem tanítottak történelmet az iskolákban. Egyszerűen nem volt ilyen tantárgy. Az egyetemeken a történelem szakokat bezárták, a történelem tanszékeket pedig megszüntették.

1918-ban az oktatásügyi népbiztos, Anatolij Lunacsarszkij teljesen magától értetődőnek tartotta, hogy a szovjet iskolákban semmiféle történelmet nem kellene tanítani. Nehezményezte, hogy a forradalom előtti történelemoktatás a diákokban „nemzeti büszkeséget”, hamis hazafiságot alakított ki az uralkodó osztály érdekében, a múltban keresve a példaképeket.

A forradalom előtti iskolákban a történelem menetét a nagy emberek (cárok, vezérek, gondolkodók) vágyaival és tetteivel magyarázták, ahogyan azt az egyik korabeli szakmódszertan kiemelte: „Ez a tanulókba a történelem téves, antimarxista felfogását, monarchizmust, nacionalizmust sulykolt, és az volt a célja, hogy a tőke rabszolgáivá tegye őket”.

Az új, forradalmi hatalomnak más feladatai is voltak. Nem hazájuk patriótáit, hanem „internacionalista hősöket” akart nevelni, akik készek harcolni az egész „imperialisták által elnyomott” emberiség boldogságáért, és „a szocialista építés tudatos és aktív résztvevőivé” akarták képezni őket.

A történelem, amelyet korábban a hazafiság nevelésének eszközeként fogtak fel, nem volt alkalmas ezekre a célokra. Ezért tanítását megszüntették mind az iskolákban, mind az egyetemeken. Lunacsarszkij és helyettese, Mihail Pokrovszkij történész azt javasolta, hogy a történelem szisztematikus iskolai tanulása helyett a „társadalomismeret” nevű tantárgyat kellene bevezetni. Az ideológusok ezen a tantárgyon keresztül igyekeztek az iskolásoknak marxista eszméket közvetíteni a társadalomról, és így „új”, szovjet embert nevelni.

Anatolij Lunacsarszkij, Mihail Pokrovszkij, Nagyezsda Krupszkaja (Vlagyimir Lenin gyermektelen felesége) és az 1920-as évek „munkásiskolájának” más ideológusai az iskolai tantárgyak egymástól és a valós élettől való elszakadását akarták leküzdeni. A tanításnak átfogónak kellett lennie: először a természet jelenségeit tanulmányozták, majd a parasztság helyzetét és az osztályharcot, aztán az ipar és a tőke kialakulását, a proletariátus megjelenését, végül a világforradalom elkerülhetetlenségét és a proletariátus hegemóniáját. Ugyanakkor az iskolások a műhelyekben, laboratóriumokban, gyárakban és a mezőgazdaságban tanulták a „társadalmilag szükséges termelő munkát”.

Az iskoláskorból kikerülteket pedig hasonló „agymosásnak” vetették alá az esti tanfolyamokon, a „dolgozó ifjúság fakultásain”. Így kettős célt értek el: növelték az írni-olvasni tudók arányát, és a tanulókat a bolsevikok által kívánt szellemben képezték.

A társadalomtudományi órákon gondosan megszűrt történelmi információkat tanítottak adagolt módon, kizárólag azért, hogy a tanulók és hallgatók „helyes” képet kapjanak a múltról és a mindenkori nemzetközi helyzetről. A leckék a kibékíthetetlen osztályharcról, a vallás „elbutító hatásáról” és a társadalmi elnyomásról szóltak.

Az oroszországi kommunista kormány a nemzetközi proletárforradalom előkészítéséről álmodott, és ehhez „zombihadsereget” kellett nevelnie, kulturális gyökereiktől elszakított embereket, akik készek voltak gondolkodás nélkül ölni és meghalni Marx és Lenin eszméinek győzelméért. Ezt a haszonelvű gyakorlati célt a bolsevik kormány nem rejtette véka alá.

De a világforradalom romantikusainak ideje gyorsan lejárt. Az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején a szovjet kormány, miután felismerte a világforradalomra vonatkozó korábbi hozzáállásának megvalósíthatatlanságát, az önelszigetelődés felé fordul. Megkezdődött a sztálini kísérlet a szocializmus egyetlen országban való felépítésére. Ez tükröződött az oktatás reformjában.

Az 1920-as évek iskolakísérletét kudarcnak minősítették. Ahogy később maguk a bolsevikok mondták, „az események és tények időrendi sorrendben való bemutatása helyett a tanulóknak a társadalmi és gazdasági formációk elvont meghatározását tanították, a polgári történelem összefüggő bemutatását absztrakt szociológiai sémákkal helyettesítve”. A bölcsészképzés Szovjet-Oroszország első éveiben kifejezetten felszínes, szűken vett és eklektikus volt.

A haza függetlenségének védelme

1929-ben Lunacsarszkijt Andrej Bubnov váltotta az Oktatási Népbiztosság elnöki székében, és 1930-33-ban rendeleteket adtak ki az egyetemes oktatásról (általános és kötelező általános iskolai oktatás), valamint az általános- és középiskolák programjairól és tankönyveiről. A tanulók műveltségi és tudásszintjét elégtelennek tartották. Visszaállították az osztályzatos tanítási rendszert, de a történelem helyett továbbra is társadalomismeretet tanítottak.

A hirtelen ideológiai fordulat új megközelítést igényelt a tömegek oktatásában. Sztálin 1931-ben a Szocialista Ipari Dolgozók Első Össz-szövetségi Konferenciáján azt mondta: „A múltban nem volt és nem is lehetett hazánk. De most, hogy megdöntöttük a kapitalizmust, és mi, a nép, rendelkezünk a hatalommal – van hazánk, és meg fogjuk védeni függetlenségét”. Közben Sztálin felháborodott azon, hogy Pokrovszkij tankönyveiben az orosz történelem „a forradalmi mozgalom történetét helyettesíti”: a tankönyvek a forradalmárokról szóltak ugyan, de a cárokról nem.

Ez volt az államhazafiság felélesztésének hivatalos kurzusa. 1933-ban Hitler került hatalomra Németországban; Sztálin hamarosan felismerte a háború elkerülhetetlenségét. Nemcsak technikai, hanem ideológiai szempontból is fel kellett készülni rá. Ezzel függött össze Pokrovszkij műveinek elítélése az 1930-as évek második felében. A forradalom előtti történelemhez való nihilista hozzáállás jellemezte – nem dicsőítette a poltavai győzelmeket, Iszmail ostromát, Szuvorov olaszországi hadjáratát stb. Pokrovszkij nézetei ekkorra már túlságosan internacionalistává és hazafiatlanná váltak Sztálin számára. Ugyanakkor rehabilitálták az „akadémiai ügyek” korábban elítélt résztvevőit – Szergej Platonovot, Eugene Tarle-t és másokat, akik a cári Oroszország történetét hagyományosabb, „etatista” szempontból vizsgálták.

1934 márciusában a Szovjetunió vezető történészei meghívást kaptak a Központi Bizottság Politikai Hivatalának ülésére. Szergej Piontkovszkij visszaemlékezései szerint Sztálin elutasítóan rácsapott a kezével egy halom korábbi, az internacionalista Mihail Pokrovszkij szerkesztésében megjelent tankönyvre: „Más tankönyvekre van szükségünk”. Sztálin egyebek mellett arról beszélt a történészeknek, hogy hangsúlyozni kell az orosz népnek mint a szovjet „család” „legidősebbjének” szerepét: „Az orosz nép a múltban más népeket gyűjtött össze uralma alatt, és ugyanezt folytatja most is”. Sztálin a cári Oroszország gyarmatosítási politikájának, mint a Szovjetunió megalakulását előkészítő államalkotó politikának az átértékelésére készült.

1934-től az orosz és az általános világtörténelem önálló tantárgyakká váltak, és időrendi sorrendben kerültek előadásra. 1935-től a történelemtanulás óraszáma havi 14-ről 25,5 órára emelkedett. Gyorsan új tankönyveket adtak ki, és az egyetemeken újra megnyitották a történelem tanszékeket. Fő feladatuk a „megfelelő” tanári kar képzése volt.

Az internacionalizmustól való elfordulás még a szakfolyóiratok nevének sorsában is nyomon követhető. Így a „Marxista Történész” és az „Osztályharc” folyóiratok a semleges és meglehetősen tudományosan hangzó „Történelmi Közlöny” név alatt egyesültek.

Az új iskolai történelemprogram indoklásában az Oktatási Népbiztosság rámutatott, miszerint „a tanár feladata, hogy a Szovjetunió népei és a haladó emberiség múltjának hősies hagyományai szellemében igazi hazafiakká nevelje a fiatal férfiakat és nőket, akik határtalanul szeretik hazánkat”.

A vezető munkához lát

Sztálin igen aktívan részt vett az iskolai tankönyvek kiválasztásában és szerkesztésében. Mint Alekszandr Dubrovszkij történész „Hatalom és történelmi gondolkodás a Szovjetunióban (1930-1950-es évek)” című könyvében kimutatta, Sztálin szerkesztési munkájának fő célja az volt, hogy a tankönyveknek állampatrióta jelleget adjon, hogy Oroszország történelmét a ragyogó győzelmek és a népek önzetlen küzdelmeinek láncolataként mutassa be. Sztálin volt az, aki különösen ragaszkodott Rettegett Ivánnak mint a szétszórt fejedelemségek központosítását befejező cárnak a pozitív értékeléséhez.

Sztálin szerkesztése enyhítette a kormány nem orosz népekkel szembeni brutális politikájának értékelését. Egy nagy háború lehetőségét látva Sztálin nem akarta, hogy az iskolások a népek nemzeti felszabadító harcát tanulmányozzák – inkább az elcsatolt népek oroszokhoz való örökös vonzódásának mítoszát támogatta. A tankönyvekbe Sztálin által írt részletek sokasága, valamint az általa beillesztett politikai következtetések és értékelések nem a tankönyv szerkesztőjévé, hanem valójában egyik szerzőjévé teszik őt – jegyzi meg Dubrovszkij.

A történészek messze nem azonnal találták meg a Sztálin által kívánt hangnemet. Például Milica Nyecskina 1934-1935-ben írt tankönyvében a kulikovói csatát nem nevezte különösebb jelentőségűnek (két évvel utána Toktamis felgyújtotta Moszkvát), Dmitrij Donszkojt gyávának nevezte (állítólag egy bojárt arra kényszerített, hogy ruhát cseréljen vele, és ő maga az egész csatát egy kivágott fa levelei alatt töltötte, elrejtőzve), az 1611-1612-es milíciákat ellenforradalmár alakulatokként értékelték, Dmitrij Pozsarszkijjal együtt, a poltavai csatának mindössze 9 sort szenteltek, a fejedelmeket pedig a dolgozó lakosság rabszolgasorba taszítóinak. Ezután Milica Nyecskina történész revideálta nézeteit, 1948-ban Sztálin-díjat kapott, majd Sztálin halála után az egyetemi történelemtankönyvekből törölte a műveire való hivatkozásokat.

A történészek nem vették azonnal észre, hogy a hatóságoknak most már nem annyira a marxista retorika, mint inkább az állampatrióta retorika fontos. Ennek jeleként Sztálin még Friedrich Engelst, „a marxizmus alapítóját” is bírálta Az orosz cárizmus külpolitikája című művéért, amely az orosz cárok gyakorlatát hódításként értelmezte. Sztálin megtiltotta ennek a szövegnek a megjelentetését a Bolsevik című folyóiratban, és számos kritikát fogalmazott meg vele szemben, amelyek lényege az volt, hogy Engels az imperialista Németország érdekeit védte, ami magyarázatot ad oroszellenes támadásaira.

Marx sem járt jobban: „A XVIII. század diplomáciatörténetének feltárása” című művét annyira oroszellenesnek tartották, hogy a Szovjetunióban először csak 1989-ben adták ki oroszul. Marx a moszkvai fejedelemséget a mongol rabszolgaság-rendszer örökösének tekintette, az Orosz Birodalmat pedig a moszkvaiak utódjának, amely egész Oroszországot „mongol láncokba” verte, „az úrrá lett rabszolga hagyományos szerepét játszva”.

Sztálin természetesen nem hagyhatta el a marxista dogmákat és ideológiát. De ezek egyre inkább a háttérbe szorultak. A szovjet polgárokat ismét elkezdték a haza szeretetére nevelni, mint a „polgári időkben”, ahelyett, hogy meggyőzték volna őket arról, hogy internacionalisták, akik készek meghalni a kommunizmus világméretű győzelméért. Az iskolai tankönyvekben a forradalmárok mellett cárok és császárok, államférfiak és harcosok szerepeltek, Alekszandr Nyevszkijtől és Dmitrij Donszkojtól Alekszandr Szuvorovig és Mihail Kutuzovig.

A cári Oroszország gyarmatosítási politikáját is felülvizsgálták. Ukrajna és Grúzia annektálását azzal indokolták, hogy ez volt a legkisebb rossz a lehetőségek közül: akkoriban nem lehettek függetlenek, és jobb volt, ha a földjeiket Oroszország gyűjtötte össze, mintha a lengyelek, svédek, perzsák vagy törökök tették volna – mondta Sztálin és Zsdanov a tankönyvek szerzőinek.

Az „Össz-szövetségi Szovjet Kommunista (bolsevik) Párt történelmének rövid tanfolyamában” (1938), amely messze túlmutatott a címében jelzett témán, az Orosz Birodalmat már nem nevezték de Custine és Lenin nyomán „a népek börtönének”, és politikáját sem ítélték gyarmatosítónak. A „Rövid tanfolyam” az orosz állam civilizáló szerepéről szólt, amely számos nemzet és nemzetiség évszázados elmaradottságát segítette leküzdeni, és a Szovjetuniót az Orosz Birodalom teljes jogú utódjaként mutatták be.

A háború előtti és utáni években a félkatonai hazafias nevelésre helyezték a hangsúlyt. A Szovjetunió teljes külső környezetét úgy mutatták be, mint az ellenség szilárd gyűrűjét, amelynek ellen kell állni. Hogy a fiatalok nevelésének „helyes” irányt adjanak, hadtörténeti folyóiratokat hoztak létre, és hadtörténeti múzeumokat nyitottak, amelyeket az iskolások látogathattak.

A fiatalokat a „világ egyetlen”, „gyönyörű és nagyszerű” szocialista hazája iránti odaadásra és szeretetre nevelték, amelyért – vagy inkább azokért, akik vezették – érdemes akár az életüket adni. A szovjet agitprop katonai jelszava azt hirdette: „A hazáért! Sztálinért!”

Az erre a kiáltásra való hajlandóság a harmincas években alakult ki, amikor a bolsevik felső vezetés, élén Sztálinnal, komolyan aggódni kezdett saját túléléséért. Ahhoz, hogy hatalmon maradhasson, katonák millióit kellett mozgósítania, akik hajlandóak voltak meghalni a „nagy vezérért”. A sikeres mozgósításért járó babérokat a szovjet agitprop- és oktatási rendszernek kellett megosztania. Nemcsak a hazaszeretetet, hanem a hazáért való állandó áldozatkészséget is táplálta.

A második világháború alatt a középiskolákban több mint másfélszeresére növelték a történelemtanítás idejét a hazafias témák rovására, amelyek az orosz népnek az idegen megszállók elleni küzdelmét mutatták be a különböző időszakokban. A történelemtanulás feladata 1944-ben az volt, hogy a szovjet állampolgárokat őseik hőstetteinek példáján keresztül neveljék – „a bilinák bogatirjaitól és Szvjatoszlav herceg druzsinájától a Nagy Honvédő Háború hőseiig”. E megközelítés esetében alig volt különbség a mitikus és a valódi hősök között.

A háború után eltűntek a más területek Oroszországhoz csatolására, mint a „legkisebb rosszra” való hivatkozások, és az „önkéntes annexió” univerzális és többnyire hamis formulája került használatba. „A cári gyarmatosítás elleni népi mozgalmakat kezdték oroszellenesnek és reakciósnak tekinteni” – jegyezte meg Vlagyimir Kobrin történész.

A háborús évek alatt a sajtó és a rádió folyamatosan arról beszélt, hogy minden nemzetiség részt vesz a haza védelmében, de azért az orosz katonák hőstettét hangsúlyozta. Sztálin 1941. november 6-i és 7-i beszédeiben arra buzdított, hogy az orosz hadvezérek képe és az orosz kultúra nagysága inspirálja a katonákat. Valójában Sztálin, állítja Kobrin, „a cári Oroszország és rendszere közötti folytonosságra tette le a voksát”.

A történelem államosítása

A történelemoktatásban és -propagandában most nagyjából ugyanaz a fordulat zajlik Oroszországban, mint a sztálini években. A párhuzamok és egybeesések néha szó szerintiek. Íme egy idézet a Voproszi Hisztorii című folyóiratból: „A történettudomány az ideológiai front egyik szekciója, amelyen egy csomó hontalan kozmopolita próbált káros tevékenységet kifejteni, hazafiatlan nézeteket terjesztve hazánk és más országok történelmének feldolgozása során.” Ezt a mondatot eredetileg 1949-ben írták le, de kisebb módosításokkal a mai propagandisták számára is hasznos – mint látjuk is.

Putyin szókincse, amelyet „Az állami politika alapelvei a történelmi oktatás területén” című dokumentumban használ, nem nagyon távolodott el a Sztálin által használttól, sőt, egészen érdekes és vad dolgokat ír: „hamis információk terjesztése Oroszországról”, „külföldi államok barátságtalan tevékenységei, amelyek célja Oroszország történelmi hozzájárulásának tagadása a világ civilizációjának fejlődéséhez”, „a nemzeti történelem eseményeinek és korszakainak negatív értékelése”, és végül – „a történelem meghamisítása a kollektív Nyugat által, amelynek célja az orosz állam és társadalom integritásának lerombolása”. Ilyesmi még Sztálin propagandistáinak sem jutott eszébe.

Sztálinhoz hasonlóan Putyin „ideológiai frontja” is gyorsan valódi háborús fronttá fajulhat, ahol a propaganda által megtévesztett emberek értelmetlenül halnak meg. Külföldi ügynökökről egyelőre nem esik szó Putyin „Alapelvei” szövegében, de ez valószínűleg csak átmeneti jelenség. Egyes propagandisták már közel járnak ahhoz, hogy a szónoki emelvényről követeljék, mint régen, miszerint a „hontalan kozmopolitákat” lőjék le, „mint a veszett kutyákat” (Sztálin ügyészének, A. Visinszkijnek szóhasználata szerint).

És miért csodálkoznánk, ha néhány évvel ezelőtt V. Megyinszkij akkori kulturális miniszter hazugnak nevezte azokat a történészeket, akik vitathatatlan dokumentumok és adatok alapján még mindig hamisnak tartják a sztálini fikciót a „28 panfilovista hőstettéről”? A propagandistákat nem érdekli, hogy a tankönyv fiktív vagy valódi hősökről szól.

Oroszországban közel száz éve semmi sem változott. 2024-ben sokkal több a propaganda az iskolákban, mint korábban, és a történelemóráknak ismét kulcsszerep jut. A propaganda aránya a 11. évfolyam tananyagában a 2022-23-as 3,4 százalékról 2023-24-ben 6 százalékra, 2024-25-ben pedig 12 százalékra emelkedik. A történelemoktatás áll az élen ebben a szomorú statisztikában. Mindennek semmi köze a múlt tényleges megismeréséhez. Oroszországban a történelemtanításra fordított fokozott kormányzati figyelem nem a tudás terjesztéséhez vezet, hanem csak az állami-kincstári „hazafisághoz” és a diktátor által követelt „ágyútöltelékek” kineveléséhez.

A valódi történelem ellentétben áll a múltról szóló hivatalos hazugságokkal, a tények pedig – a bürokratikus ideológiai fikcióval. Ebben a szembenállásban a történettudomány évszázadok óta fejlődésben van Oroszhonban. A kormány évszázadok óta igyekszik magának kizárólagos jogot tulajdonítani a múltbeli események tanítására és feldolgozására, a történelem monopóliumát megteremteni, és ezt olyan következetességgel, hevességgel és szemtelenséggel teszi, mintha mindvégig ugyanazok vezetnék az országot.

Sztálin történelmi rendeletének (1934) szövege arra irányult, hogy a tanulókba az egyetlen helyes „marxista történelemfelfogást” sulykolja. Putyin állampolitikai keretrendszere a történelmi oktatás területét államilag szabályozott tevékenységnek (!) nyilvánítja „a megbízható történelmi ismeretek terjesztését a társadalomban”.

Ennek a megbízhatóságnak a kritériumai Oroszországban politikai rezsimtől és korszaktól függően változnak, és időnként egyenesen ellentétesek is lehetnek egymással. A lényeg azonban változatlan: az államhatalom e kritériumok meghatározásának jogát magának tartja fenn, és a történelmet saját érdekei szerint használja, mintha a történelem kizárólag az államé lenne.

Az erőszak, az ellenőrzés és a kényszer korlátlan eszközeit felhasználva a kormányzat folyamatosan ellopja az országtól az igazságot a múltról, megkomponálja a történelem saját, alternatív változatát, és azt nyilvánítja az egyetlen igazságnak. És ezt nem az alkotás iránti szeretetből teszi, hanem pusztán a rezsim önfenntartásának biztosítása érdekében. De miért sikerül a bűnöző, agresszív és tehetségtelen kormányoknak ezt a gaztettet Oroszországgal és annak történelmével újra és újra, évszázadról évszázadra sikeresen végrehajtani?

A kérdés jó, és nincs rá válasz. A dolog vége mindenképpen az lesz, hogy annyiféle orosz történelem keletkezik, hogy már senki sem fogja tudni, melyik az igazi, és valószínűleg egyik változatot sem fogja elhinni már senki, ami az orosz dezinformációs politika diadala ugyan, de lesz egy hátulütője.

Ha Oroszországnak nem lesz múltja, a jelene pedig kicsit sem ideális, milyen lehet a jövője?

Sötét, valószínűleg nagyon sötét.

Szele Tamás