Szerencsére csak amolyan kis, magyaros Goldberg-gateről van szó, még nagyobb szerencse, hogy semmiféle katonai vagy diplomáciai titok nem került szóba az üzenetváltás közben – viszont műszaki szempontból továbbra is rejtély énelőttem, miként keveredtem bele valami olyasmibe, amihez tényleg annyi közöm volt, mint Jeffrey Goldbergnek a houthik elleni támadáshoz, vagyis semmi.

(Képünk illusztráció)

Itt jelezném, hogy a kommunikáció egyetlen címzettjét vagy résztvevőjét sem fogom megnevezni, nem adom közre semmiféle személyes adatát, legyen az érzékeny vagy érzéketlen, mert tiszteletben tartom mindenki személyiségi jogait.

Történt pedig, hogy tegnap éjjel már aludni készültem, mikor érkezett egy e-mail. Ezt jegyezzük meg: e-mailről van szó, éspedig a Gmailen, tehát nem Messenger-beszélgetésről. Azt már első pillanatban láttam, hogy körlevélről van szó, aminek velem együtt hetven címzettje volt. A hetvenből úgy-ahogy ismerek tízet, egyikükkel sincs semmi bajom, soha nem is volt, bár ennek a tíznek is úgy a fele kolléga, sajtómunkás, amitől picit érthetőbbé válik a rejtély. De hát mit írnak nekem az éji homályban?

„Magyarország 80 évvel ezelőtti FELSZABADULÁSA mindannyiunk számára közös előzmény.

Emlékezzünk tehát közösen.
MEGHÍVÓ!

Hazánk náci megszállás alóli felszabadulásának 80. évfordulója alkalmából közös, központi koszorúzási ünnepségre kerül sor Budapesten, a Szabadság téri szovjet hősi emlékműnél, 2025. április 5-én, szombaton 11 órakor. Az esemény szervezője:

a Magyar Antifasiszta Liga.

Az ünnepi eseményen a következő szervezetek vesznek részt, ill. koszorúznak: Magyar Munkáspárt, Magyar Békekör, Magyar Antifasiszta Liga, Marx Károly Társaság, Stromfeld Aurél Egyesület, Munkásőr Emléktársaság.

Az eseményre meghívást kaptak továbbá Oroszország és Belarusz Nagykövetségei is.

A koszorúzási ünnepségre tisztelettel várunk minden elvtársunkat és minden barátunkat, családtagjaikat, és mindazokat, akik fontosnak tartják hazánk felszabadulásának ünneplését a mai időkben is.

Tisztelegjünk együtt a felszabadító szovjet hősök emléke előtt!

Kérjük, hogy ezt a meghívót minél szélesebb körben terjesszük!”

Rendben van, ez egy szabványos sajtómeghívónak tűnik, azt ugyan nem értem, miért kell éjjel háromnegyed egykor küldeni, de bizonyára konspiratív okokból: kap ilyeneket az ember, arra kell csak ügyelni, hogy még véletlenül se menjen el a rendezvényre. Éspedig – részemről – azért nem, mert a résztvevő szervezetek között három is akad, amelyekkel nem vagyok jóban. Az még ráadásul hab a tortán, hogy arra járhat az orosz és/vagy a belarusz követségről valaki, hát nem, köszönöm szépen, ezt kihagynám, mindenkinek jobb lesz. Az esemény hírértéke amúgy sem túl nagy, utoljára talán 1977-ben lehetett az ilyesmit fontosnak találni, illetve akkor sem, de akkor muszáj volt róla tudósítani, most szerencsére nem kötelező. Bár ki tudja, lehet ez provokáció is... Visszajeleztem, miszerint:

„Na, aztán ezt nagy ötlet volt pont nekem elküldeni...”

mert hát tényleg elég abszurdnak éreztem azt, hogy én pont munkásőrökkel koszorúzzak. Még köszörűzni sem szeretnék velük. Meg aztán arra gondoltam, hátha levesznek a listáról, egy gonddal kevesebb. Nos, nem vettek le, hanem megsértődtek.

„Nem tudom hogy ön kicsoda miért írogat nekem éjszaka.Főleg hogy felébreszt nehezen viselem. KÉREM NE TEGYE!!!!!”

Mintha csak magam mondtam volna, hogy Alfonzót idézzem. Itt már kezdett érthetetlenné válni, miről is van szó: én kapok éjjel meghívót egy olyan eseményre, aminek még a szervezéséről sem tudtam, és még rám haragszanak?

„My dear. Önök írtak nekem. Önök hívtak meg. Különben külpolitikai újságíró vagyok és szeretném magam távol tartani ettől a szellemi vonulattól. Ismétlem: maguk hívtak meg, én oda nem megyek, és kérem tisztelettel, hogy töröljenek a chatből.”

A válasz nem késett.

„Széle úr.Ismétlem nem tudom ön kicsoda.Felőllem bármi lehet szépen kérem ne zavarjon. Ha nem tud aludni keressen más szórakozást ahelyett hogy engem zaklat.Köszönöm.”

Okos ember itt hagyja abba a kommunikációt, mert látszik, hogy semmi értelme. Nem is válaszoltam, de eltöprengtem. Az odáig rendben van, hogy a magyar belpolitika – és ez annak is a pereme – csodálatos műszaki hibákat képes produkálni. Ezt személyesen is tapasztaltam, mert volt olyan magyar ellenzéki politikai párt, aminek a sajtóosztályával legalább egy évig kellett harcolnom, míg levettek a levelezési listájukról. Az volt a trükkjük, hogy minden eseményükre meghívtak, de mindegyikre vagy csak azután, hogy már megkezdődött, vagy tíz perccel a kezdés előtt. Így nem mondhattam, hogy a kutya sem hívott, de ott sem lehettem: a végén már a prominensebb vezetőikkel próbáltam konzultálni a levélkéikről, aztán valahogy csak békén hagytak. Ugyanez a párt volt különben az is, amelyiknek kissé homályos fogalmai voltak a Facebook kezeléséről, mert tizenegy évvel ezelőtt, választási kampány idején egyszer megemlített egy középvezetőjük jó néhány kollégával együtt a közösségi oldalon, egy zártkörűnek szánt megosztásban, olyan alapon, hogy „ezeknek kell majd a győzelem után kicsavarni a kezéből a tollat”. A névsor impozáns volt, megtiszteltetés ilyen listán szerepelni – csak hát, mondom, aki megosztotta a tollfosztás nemes ötletét, kissé műszaki analfabéta lehetett, mert nem tudta, hogy ha valakit név szerint emlegetünk ezen a felületen, az értesítést kap róla, ezt hívjuk taggelésnek. És a megosztása sem volt titkos. Nos, abban a kampányban többet nem segítettünk nekik, és a későbbiekben sem. De mindegy, rég volt, csak szép nem volt. Példának jó arra ez az eset, hogy nem mindenki kellene kezelje az online kommunikációt.

Viszont azt továbbra sem értem, mi a mennydörgős ménkű történhetett. Talán április tréfa? Nem lehet: éjfél már elmúlt, mikor a meghívót küldték, már javában másodika volt.

Ha ugyanis Messenger-beszélgetésről vagy Facebook-megosztásról lett volna szó, megengedem, ezekben az esetekben van hibalehetőség. Taggelődhet egy címzett, odakeveredhet, de a Gmail – és nem a régi, ma már használhatatlan Freemail! – ennél biztonságosabb szerkezet. Ott tényleg be kell pötyögni a címzett nevét legalább egy alkalommal, ha rosszul írták be, az üzenet nem is ér célba, nincs sok terepe sem a véletlennek, sem a fantáziának. A Gmail is ismeri a körbeszélgetés fogalmát, több ilyennek is tagja vagyok, ezek rendszerint szakmai fórumok, és való igaz: a sajtómeghívók is ilyen körleveles formában szoktak érkezni.

Most már csak arra kéne rájönnöm, hogy miképpen kerültem én a címzettek közé? Ugyanis egy ilyen névsorra felkerülni úgy szokás, hogy az ember foglalkozik a meghívó szervezettel vagy személlyel. Én a magam részéről foglalkoztam is régebben sajtó útján a Munkáspárttal, a Békekörrel és a Munkásőr Emléktársasággal, csak éppen a legkevésbé sem hízelgő módon, és akkor még szerényen fogalmaztam. Olyan nincs, hogy ennek okából hívjanak meg, ha mégis, akkor valamit nagyon félreérthettek. A többi szervezetnek pedig még a tagságát sem ismerem, nemhogy a vezetőségét, róluk nem tudok sem jót, sem rosszat mondani, tehát nem is fogok.

Tényleg úgy éreztem magamat, mint Jeffrey Goldberg, amikor azt látta, hogy mikor és mivel fogják bombázni Szanaát. Még az a szerencse, hogy ebben az esetben ilyen horderejű eseményekről nem volt szó, mert ha komolyabb az ügy, fogalmam sincs, mihez kezdek a történettel.

Abban viszont volt némi poézis, ahogy a válaszoló hölgy megsértődött. Hát kérem, mondom én, nem kéne mindenkinek műszaki ügyekkel foglalkozni, őt sem vennék fel rádiósnak a partizánokhoz... ugyanis, mivel ez Gmail, bármely zaklatónak, trollnak ki kellett volna nyomoznia az ő mailcímét és még akkor sem jut be a körlevélbe: oda csakis úgy kerülhet az ember, ha személy szerint meghívják.

Azt tudom elképzelni, hogy maga a levelezési címlista eredetileg nem azé volt, aki most használja. Az ember elég sok szervezettel, párttal, céggel kommunikál, ha a sajtóban dolgozik, ezek akár szeretetből, akár ellenkező indulattól vezérelve, de mind megjegyzik a mailcímét. Aztán mikor kampány van, esemény van, írnak, hívnak, de hát valahol ez a dolga a sajtóosztálynak.

Magánemberek is képesek erre, egy alkalommal munkaügyben kerestem valakit, a kísérlet kudarcba fulladt, de a címem – vesztemre – nála maradt, bár nem is akartam eltitkolni. Csak hát az illető politikai aktivista. Sőt: hiperaktivista, ha létezik ilyen szó egyáltalán. Több éve naponta legalább három e-mailt kapok tőle a saját, megengedem, egyébként helyes és üdvös tevékenységéről. Viszont nem őt hibáztatom, hanem magamat: kellett nekem előzetes informálódás nélkül kérdezősködnöm tőle? Ezt bizony én főztem magamnak, én is kell megegyem, egy rossz szavam sincs.

Szóval, valamilyen sajtós lajstromra keveredhettem én fel, amit abból gondolok, hogy a címzettek egy részét a szakmából ismerem. Személyesen ugyan nem találkoztam mindegyikükkel, de talán nem is kötelező ez... az összetételből (kormánypárti egy sincs közöttük) azt sejtem, hogy valamelyik magyar ellenzéki párt legalább tíz évvel ezelőtti sajtólevelezéséhez szánt címlistáját használhatták. Nos, ám legyen így, mert ennél jobb magyarázatot nem találok, és talán nem is érdemes kutatni utána, nem atomtitkokról van szó.

Az természetesen nem zavaró, hogy meghívtak, elvi kifogásom nincs az esemény ellen és ez nem sértés, sőt, ellenkezőleg. A résztvevő szervezetek egyikével-másikával van nekem nézeteltérésem, az sem vérre menő, de ha mondjuk Thürmer Gyula megjelenik – és ő olyan, ő mindenhol megjelenik, ahol lehet, néha ott is, ahol nem – akkor nekem hadd ne kelljen már ugyanott nyüzsögnöm.

Műfaji szempontból kissé faramuci a helyzet, mert én már legalább öt éve a külpolitikára koncentrálok, azon belül is a válságövezetekre, és valami azt súgja, hogy nem örülne egyetlen szervező sem, ha én kellene foglalkozzak a rendezvényükkel – hiszen amiket én elemezgetni szoktam, azok alsó hangon is súlyos, világméretű krízisek, de többnyire ennél is rosszabb a helyzet.

Szóval: tévedés történt, emberek vagyunk, ezt megértem.

Azt viszont nem értem meg, hogy ha én kapok üzenetet éjjel háromnegyed egykor, én jelzem, miszerint ezt lehet, hogy nekem szánták, tessék engem innen kitenni, mielőtt olyasmit tudok meg, ami nem rám tartozik, miért a feladó van megsértődve?

Talán azért, mert ez Magyarország, ahol soha, senki nem téved, illetve mindig mindenért más a felelős. Minden esetben, minden ügyben. Legyen szó bármiről.

Mindegy, nem történt semmi fontos, csak kicsit Goldbergnek éreztem magam egy félreértés folytán.

A tévedést meg is értem, szóra sem volna érdemes. A sértődést nem értem meg.

De nincs is értelme ezzel foglalkozni. Majd, ha Paks 2. tervrajzait küldi el egy ismeretlen tévedésből, akkor lesz ideje aggódni, addig nincs baj.

Szele Tamás