Nem lehetünk biztosak abban, mi vár 2025 folyamán Vlagyimir Putyinra – és általában véve, az Oroszországi Föderációra – a világpolitika színpadán. Erősen kétesélyes a játszma, többféle elképzelhető kimenetellel, melyek között a teljes kitaszítottság éppúgy szerepel, mint a lassú visszatérés a világközösségbe. De lássuk, hogyan elemzi ezt a The Insider.

(Képünk illusztráció)

2024-ben, az Ukrajna elleni teljes körű orosz invázió harmadik évében Vlagyimir Putyin összesen 11 országba látogatott el, ami rekordot jelent számára ezekben az idúkben. Külföldi személyiségek is meglátogatták őt: António Guterres ENSZ-főtitkár Moszkvába utazott, december végén pedig Robert Fico szlovák miniszterelnök találkozott Putyinnal – majd azzal fenyegetőzött, hogy leállítja országa áramszolgáltatását Ukrajna számára. A Kreml most leginkább Donald Trumpban reménykedik. Ha azonban a béketárgyalások kudarcot vallanak, úgy tűnik, Putyinnak az a sorsa, hogy globális pária maradjon – véli Anton Barbashin, politikai elemző és a Riddle Russia szerkesztőségi igazgatója.

Az Oroszország elszigetelődéséről és páriává válásáról szólófelvetések a Krím 2014-es illegális annektálása után kaptak szárnyra. A G20-ak ausztráliai csúcstalálkozóján azon a novemberi napon a világ számos vezetője aktívan kerülte Putyint, ami arra késztette, hogy még az esemény befejezése előtt távozzon. Az ezt követő évtizedben a Nyugat továbbra is veszélyesnek tekintette Oroszországot a világpolitika színpadán – korlátozta a vele fenntartott partnerségeket, és Putyint olyan vezetőnek tekintette, akivel csak kevesen hajlandóak nyíltan együttműködni. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a Kreml elszigetelésének stratégiája nem volt teljesen sikeres.

Moszkva 2024 folyamán újra megjelent a globális diplomáciában. A BRICS-csúcstalálkozó, a magyar és a szlovák elnök látogatása, valamint az ENSZ-főtitkár útja még Putyin legkeményebb kritikusait is arra kényszerítette, hogy elismerjék: az orosz diplomácia egyfajta PR-győzelmet aratott. De mennyire jelentős ez a siker? És miért fogad Putyin három év háború után egyre gyakrabban magas rangú delegációkat Moszkvában?

Érdemes félretenni az orosz küldöttségek utazásait a posztszovjet államokba és azok vezetőinek viszontlátogatásait Oroszországban. Senki sem számított arra, hogy az Oroszországtól függő vagy a Moszkvával való kapcsolatok fenntartására törekvő országok diplomáciai botrányt kockáztatva csatlakoznak a nyugati diplomáciai blokádhoz. Oroszország stratégiai partnerei – Kína, Irán és Észak-Korea – szintén ebbe a kategóriába tartoznak. Ennek ellenére 2024-ben Putyin nemzetközi körútja 11 országra bővült, ami 2019 óta a legmagasabb szám.

Putyin nem az egyetlen szereplője ennek a történetnek.

Az elmúlt években az orosz külügyminisztérium képviselői aktívan járták Afrikát. A tavalyi évben Oroszország két új nagykövetséget nyitott a kontinensen, és további hármat tervez. Emellett folyamatosan jönnek létre orosz kulturális központok szerte Afrikában.

A legfigyelemreméltóbb fejlemény azonban az, hogy Moszkva egyre szorosabbra fűzi kapcsolatait a NATO-országok, nemzetközi szervezetek és olyan államok képviselőivel, amelyek korábban támogatásukról biztosították Ukrajnát, vagy az ENSZ-ben ukránbarát határozatokat szavaztak meg. Ez az elmozdulás legalább három kulcsfontosságú tényezőnek tulajdonítható.

„Békevágy”

Az Oroszországgal való diplomáciai kapcsolatok helyreállításának legjelentősebb katalizátora az Ukrajnával folytatott béketárgyalások lehetősége. Ezek a tárgyalások szinte teljes mértékben Donald Trump közelgő elnökségéhez kötődnek, aki többször is kijelentette, hogy közvetíteni kíván egy megállapodást Moszkva és Kijev között. Számos ország igyekszik részt venni ezeken a tárgyalásokon, mivel lehetőséget látnak benne arra, hogy jelentős hasznot húzzanak a második világháború óta Európában zajló legnagyobb konfliktus lezárásából. A közvetítői poszt két vezető európai jelöltje ugyanazok a személyiségek, akik az elmúlt hónapokban a Kremlbe látogattak, és a tárgyalásokon is részt vesznek: Orbán Viktor magyar és Robert Fico szlovák miniszterelnök.

Mindkét vezető az Oroszországgal kapcsolatos keményvonalas megközelítés ellenzőjeként határozta meg magát, bírálják a nyugati szankciós politikát, és nyíltan kifejezik csodálatukat Trump iránt. Mindketten felajánlották országukat potenciális béketárgyalások helyszínéül is. Orbánnak 2024 nyarán sikerült Kijevbe és Moszkvába is ellátogatnia.

Magyarország és Szlovákia is nagymértékben függ az orosz gázszállításoktól. Magyarország 2024-ben több mint 7,5 milliárd köbméter orosz gázt importált – a teljes hazai fogyasztása pedig mintegy 8,5 milliárd köbméter. Szlovákiában az orosz gáz a hazai fogyasztás alig több mint felét teszi ki, de a közelmúltig Oroszország az ország energiaszükségletének közel 100%-át fedezte. Szlovákiát különösen érzékenyen érinti az Ukrajnán keresztül történő orosz gáztranzit 2025. január 1-jén életbe lépett leállítása. A háború befejezése vagy az ukrajnai tűzszünet elérése mindkét uniós ország számára nagyon leegyszerűsítené a gazdasági kapcsolatok fenntartását az Oroszországi Föderációval.

Siker esetén Budapest és Pozsony is joggal számíthatna jelentős „gazdasági hálára” Moszkvától a közvetítésért tett erőfeszítéseikért. Mind Moszkva, mind az Oroszországgal történő együttműködésre hajlamos európai országok úgy vélik, hogy a háború leállítása a szankciók - vagy legalábbis egy részük – feloldásához vezethet, ami segítené az állami költségvetések helyzetét és növelné a fegyverszünetet elősegíteni hajlandó uralkodó elitek vagyonát.

Ezenkívül Katar, Törökország és António Guterres ENSZ-főtitkár is érdeklődést mutatott a tárgyalások közvetítése iránt, még akkor is, ha Guterres moszkvai látogatása jelentős felháborodást váltott ki Ukrajna támogatói körében. Eközben az Ukrajnának fegyvereket szállító országok közül néhányan szintén megpróbálják helyreállítani a magas szintű kapcsolatot Oroszországgal. Olaf Scholz német kancellár 2024 novemberében 2022 decembere óta először hívta fel telefonon Putyint.

Az ezen államok vezetői és Putyin közötti kapcsolatok eddig nem vezettek konkrét elmozduláshoz a Kijev és Moszkva közötti kompromisszum felé – a béke teljes helyreállítását pedig semmiképpen sem segítették elő. Az Oroszországgal való kapcsolatok fokozatos helyreállítása azonban azt mutatja, hogy 2025-ben előrelépés várható ebben a kérdésben.

Csábító lehetőség

Világos, hogy a „globális többség” Oroszországgal való szinte folyamatos elköteleződése mögött álló elsődleges hajtóerőt a Moszkvával való együttműködésből származó gazdasági előnyök jelentik. Az Örményországtól és Grúziától Indiáig, Kínáig és az Egyesült Arab Emírségekig terjedő államok számára az ukrajnai háború jövedelmező haszonszerzési lehetőségeket biztosított – az Oroszországot érintő teljesen legális és átlátható tranzakcióktól kezdve az Oroszországgal kapcsolatos, a szankciók teljes megkerülését magukban foglaló rendszerekig.

Kevesen számítottak arra, hogy az orosz gazdaság ellenáll a szankcióknak, miközben egyidejűleg növeli a katonai kiadásokat, és további ösztönzőket kínál partnereinek az ilyen veszélyes együttműködéssel járó kockázatokra. Mégis, amíg Moszkva hajlandó és képes is felárat fizetni a külföldi árukért és szolgáltatásokért, addig az Oroszországgal való üzletkötések iránti érdeklődés tovább fog növekedni. Mostanra sok vállalat megtalálta a módját annak, hogy szinte bármit be- és kiszállíthasson Oroszországba. Még a legátfogóbb gazdasági előrejelzések sem látnak jelentős akadályokat Oroszország számára azon a téren, hogy legalább 2026-ig fenntartsa jelenlegi kiadásainak szintjét.

Ez a pragmatizmus magyarázza azt is, hogy a világ vezetőinek jelentős része részt vett a 2024-es kazanyi BRICS-csúcson. Sem az ukrán, sem a nyugati diplomácia nem tudott életképes alternatívákat kínálni az Oroszországgal még mindig aktívan kereskedő országoknak. Az erkölcsi érvek önmagukban nem voltak elegendőek ahhoz, hogy meggyőzzék az olyan nemzeteket, mint India, miszerint rossz dolog Oroszországgal üzletelni – különösen akkor, amikor Oroszországnak a globális Dél országaival folytatott kereskedelmének haszonélvezői gyakran maguk a nyugati országok, amelyek orosz olajat vagy gázt vásárolnak, amelyet Moszkva partnerei adnak tovább.

Mások háborúja

A globális közösség nagy része az ukrajnai háborút nem a liberális világrend vagy bármiféle jogon alapuló nemzetközi rendszer elleni kihívásnak tekinti, hanem inkább az európai hatalmak között, Európában zajló konfliktusnak. A globális Dél országainak az ukrajnai háborúhoz való hozzáállásáról szóló tanulmányok azt mutatják, hogy a nem nyugati országok túlnyomó többsége közömbös, és nem érzi kötelességének, hogy állást foglaljon.

A nyugati szankciók még mindig léteznek. Iránt és Észak-Koreát leszámítva minden állam igyekszik betartani bizonyos szabályokat annak érdekében, hogy elkerülje a másodlagos korlátozásokat.

A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy szankciókat bevezetni sokkal könnyebb, mint biztosítani azok betartását. Ha Moszkva hajlandó együttműködni az afrikai államokkal, vagy felajánlja tőkéjét az Öböl-menti országoknak, ezek az országok valószínűleg nem fognak lemondani ezekről az előnyökről, sem az Ukrajnával való szolidaritásból, sem Washington kérésére való tekintettel. A tapasztalatok inkább azt mutatják, hogy Ukrajna gyakran azért küzd, hogy megértésre bírja azokat a nemzeteket, amelyek diplomáciai vagy gazdasági előnyöket élveznek az Oroszországgal való együttműködés miatt.

De vajon ez azt jelenti, hogy az orosz diplomácia egyértelmű győztesként lép be 2025-be, és készen áll arra, hogy az elkövetkező években erősebb pozíciókat érjen el? Röviden: nem.

Először is, nem minden ország hajlandó követni Mongólia példáját, és figyelmen kívül hagyni a Putyin letartóztatására vonatkozó ICC-parancsot
(ICC – Nemzetközi Büntetőbíróság). Még a BRICS-szövetséges Dél-Afrika is elutasította, hogy meghívja az orosz elnököt a G20-ak csúcstalálkozójára – inkább elkerülte azt a dilemmát, hogy őrizetbe vegyék és ezzel rontsák a Moszkvával való kapcsolatokat, vagy hagyják szabadon mozogni, és ezzel megterheljék Pretoria és a nyugati országok közötti kapcsolatokat. Még Oroszország legközelebbi partnerei sem voltak hajlandóak elismerni az ukrán területek annektálását, és Putyin támogatásért folytatott erőfeszítései Észak-Koreába vezettek, egy olyan országba, amelyet Oroszország a közelmúltig maga is páriának tekintett.

Másodszor, Oroszország jelenlegi diplomáciai lendületének nagy része a

Putyin és Trump közötti tárgyalások kilátásától függ.

Ha ezek a tárgyalások kudarcot vallanak, és a szankciók továbbra is stabilan érvényben maradnak, Moszkva számára egyre nehezebb lesz meggyőzni partnereit, hogy kockázatot vállaljanak a kedvéért. Ugyanakkor Putyin európai szövetségesei kénytelenek lesznek elfogadni az olcsó orosz gáz tartós elvesztését, és fel kell készülniük arra, hogy nagyobb mértékben támaszkodjanak az amerikai LNG-re.

Végül pedig Oroszország diplomáciai sikerei nagyban függnek Moszkva vásárlóerejétől.

A folyamatban lévő háború azonban továbbra is elszívja a Kreml erőforrásait – beleértve a szankciók kijátszására használt pénzeszközöket is. Ha Oroszország két-három éven belül úgy találja, hogy a csökkenő tartalékok miatt kénytelen lesz csökkenteni a kiadásait, barátai és partnerei megkérdőjelezhetik, hogy valóban megéri-e fenntartani a kapcsolatokat egy veszélyes, agresszív és egyre inkább elszegényedő országgal.

Azt azonban leszögezhetjük – ezt már én mondom, nem Barbasov –, hogy Oroszország kormányának az idei évben olyan problémákat kell megoldania, amelyek nélküle nem is léteznének. Ez egyszerre személyi és rendszerszintű probléma, de nem mondhatunk mást: legyen az ő bajuk.

Szele Tamás