Előre lehetett tudni, hogy Trump és Zelenszkij találkozójának rossz vége lehet – rossz vége is lett. De senki sem lepődött meg ezen. Az már meglepőbb vagy inkább sokkolóbb volt, hogy miként futott zátonyra a tárgyalás. Úgy, hogy nekivezették, partra futtatták. Zelenszkij egy előkészített kötekedés áldozata lett, és ha megalázkodik, akkor sem ért volna el semmit, legfeljebb még alaposabban felmossák vele a padlót és Ukrajna még hátrányosabb helyzetbe kerül.

(Képünk illusztráció)

A tárgyaláson elhangzottakat már nagyon sok helyen leírták, itt-ott még meg is hamisították, ízlés szerint értelmezték, szóval nem érdemes itt is bemutatni a párbeszédet. Jobban mondva, a párhuzamos monológokat és – Trump részééről – a diplomáciában mostanság szokatlan sértegetéseket, gyalázkodásokat. Zelenszkij válaszolt ezekre? Válaszolt és ez nem hibája: olyan dolgok hangzottak el Trump és Vance részéről, hogy ha azokat szó nélkül hagyja, hát inkább haza se menjen, mert már a kijevi repülőtéren agyonütik. Ezt a partnerei pontosan tudták, és ezért sértegették őt is, Ukrajnát is, lehetetlen feladat elé állítva az elnököt: ha válaszol, meg lehet rá sértődni, meg lehet szakítani a „tárgyalást”, ha nem válaszol, otthon lesz belőle politikai halott. Színjáték volt ez, undorító paródiája a diplomáciának, sárba tiprása azoknak az elveknek, amelyek naggyá tették az Egyesült Államokat.

Remember Alamo!

Látható az eseményekből, hogy Donald Trump talán ismeri a texasi választókat – ez sem teljesen biztos – de kicsit sem ismeri Texas történelmét. Most tagadta meg mondvacsinált ürüggyel a segítséget Sam Houstontól az Alamo ostrománál, most dobta oda Texast Santa Ana tábornoknak. Legalábbis nagyon hasonló a helyzet – hiszen a texasiak is a szabadságukért és a függetlenségükért harcoltak (bár ők inkább szervezési hibák miatt nem kaptak segítséget, nem a politika állította le a lőszerszállítmányokat, hanem a megáradt San Antonio folyó). Mindenesetre Trump most nem Davy Crockett, hanem sokkal inkább Al Capone szellemében cselekedett.

Mindenesetre most már megtörtént, amit Zelenszkij el sem kerülhetett volna – tekintsük a potenciális fejleményeket. Ezek közül pillanatnyilag és rövid távon az Ukrajnának nyújtott amerikai segítség teljes megszüntetése a legfontosabb, és ez magában foglalja a felderítési és titkosszolgálati kapcsolatok megszakadását is, magyarul, eddig Kijevben lehetett tudni, ha légitámadás közelgett, mostantól jóval kevésbé lehet majd tudni az „érkező” orosz légi eszközökről. Természetesen ez a harctéri stratégiát és taktikát is befolyásolni fogja, gyakorlatilag kidől az ukrán hadsereg egyik legfontosabb tartópillérje. Ha az oroszok mostantól csatákat nyernek majd, az nem a vitézségük miatt lesz, nem is a felsőbbrendű haditechnikájuk miatt, hanem elsősorban Trump árulásának lesz köszönhető.

Ezen kívül is fontos kérdést jelent a lőszerutánpótlás biztosítása. Az európai vezetők szolidáris álláspontja, Starmer brit miniszterelnöknek az amerikai elnökkel folytatott tárgyalásai és Friedrich Merz új német kancellár első nyilatkozatai azonban azt jelzik, hogy Európa nem hagyja magára Ukrajnát – írja a The Insider. Még az amerikai segélyek teljes visszavonása esetén is lesz esélye Ukrajnának a kitartásra: az európai katonai támogatás eddig is az országnak nyújtott segély több mint felét tette ki. Ehhez azonban az európai vezetők részéről harsány nyilatkozatok helyett határozottabb gyakorlati intézkedésekre van szükség.

Bizonyos nyugati sajtóorgánumok egyre többször számolnak be arról, hogy amerikai segítség nélkül az ukrán fegyveres erők csak hat hónapot bírnak ki, majd következik a teljes vereség és a front összeomlása. Közelebbről megvizsgálva azonban kiderül, hogy az USA eddig csak a nyugati szövetségesek Ukrajnával folytatott katonai-technikai együttműködésének egyes területein játszott igazán kritikus szerepet, és az ukrán csapatok helyzetének jövőbeni fenntarthatósága szempontjából a kulcskérdések arra redukálódnak, hogy Trump hajlandó-e eladni bizonyos fegyver- és lőszerkategóriákat, az európaiak pedig – képesek-e finanszírozni ezeket a vásárlásokat és a saját katonai támogatásukat a jelenlegi szint mintegy kétszeresére növelni. Jelenleg egy nagy (bár nem az első) rendkívüli csúcstalálkozóra készülnek, hogy erről a kérdésről döntsenek, amelyet Emmanuel Macron francia elnök és Keir Starmer brit miniszterelnök, valamint Donald Trump amerikai elnök találkozói előztek meg. Erre a találkozóra Orbán Viktor nem hivatalos.

Egy kis könyvelés

Donald Trump 300 és 500 milliárd dollár közötti becsléseket említ az Ukrajnának nyújtott segélyekre költött összegekről, de a valóságban a kiutalt összeg 183 milliárd dollár, amiből csak 83 milliárd dollárt költöttek el ténylegesen, a többit vagy még nem használták fel, vagy nem is osztották ki (azaz tartalékolt státuszban van), vagy „elégett” (2,7 milliárd dollárt nem volt idő felhasználni, és már nem áll rendelkezésre). Az Egyesült Államok hivatalos adatai szerint az Ukrajnának nyújtott segélyek keretében vállalt, de még nem finanszírozott kötelezettségvállalások 57 milliárd dollárra rúgnak, míg a rendelkezésre álló, de fel nem használt pénzeszközök 40 milliárd dollárt tesznek ki.

A PDA és az USAI programok keretében nyújtott katonai segélyek 45,8 milliárd, illetve 33,2 milliárd dollárt tesznek ki, de ezekből csak 65,9 milliárd dollár szerepelt a bejelentett segélycsomagokban, míg katonai felszerelésből, lőszerből és fegyverekből alig több mint 50 milliárd dollár értékben szállítottak ténylegesen Ukrajnának.

A Kiel Institut für Weltwirtschaft (IfW Kiel) által felmért, az Ukrajnának a jelenlegi háború idején nyújtott külföldi segélyekre vonatlozó legmegbízhatóbb forrásasdatok szerint az Európa (EU-tagállamok, uniós intézmények, Izland, Norvégia, Svájc és az Egyesült Királyság), valamint az USA által bejelentett támogatás teljes összege 246 milliárd euró (évente mintegy 80 milliárd euró), amelyből 120 milliárd euró közvetlen katonai segély (évente mintegy 40 milliárd euró), a többi pedig pénzügyi és humanitárius támogatás. Az EU 70 milliárd euró pénzügyi és humanitárius, valamint 62 milliárd euró katonai segélyt nyújtott, az USA 50 milliárd euró pénzügyi és humanitárius, valamint 64 milliárd euró katonai segélyt.

Ami az Ukrajnának adott európai katonai segélyt illeti, inkább csak bejelentés helyett, 2024 novemberében Josep Borrell, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője becslése szerint az EU 45 milliárd euróra becsülte az Ukrajnának küldött fegyvereket és katonai felszereléseket. Más szóval az európaiak az Ukrajnának nyújtott katonai segély összegét tekintve egy szinten vannak az amerikaiakkal.

Mint azt Volodimir Zelenszkij elmondta, a háború teljes költsége Ukrajna számára 320 milliárd dollár, amelyből 120 milliárd dollárt ukrán forrásokból finanszíroztak, 200 milliárd dollárt pedig az USA és az európai szövetségesek adtak nagyjából egyenlő arányban. Zelenszkij szerint az amerikai támogatás szerkezetében 67 milliárd dollár a fegyverszállításokra, 31,5 milliárd dollár pedig a közvetlen költségvetési támogatásra jut.

Tehát Trump monetáris érvei mintegy kétharmad-háromnegyed részükben hazugságnak bizonyulnak. A hadianyag-szállítások elmaradásánál sokkal érzékenyebb veszteség a légifelderítési kapcsolat megszakadása az Egyesült Államokkal, mint már említettem.

Európa forrásai

Amennyiben tehát Trump teljes mértékben elutasítja az Ukrajnának nyújtandó támogatásokat, a finanszírozás jelenlegi szintjének fenntartása 80 milliárd euró általános támogatásba és 40 milliárd euró katonai segélybe kerülne a fennmaradó szövetségeseknek, és itt nem csak Európáról van szó, hanem Európán kívüli országokról is, például Kanadáról, Ausztráliáról, Japánról és az Ukrajna Védelmi Kontaktcsoport többi tagjáról.

Európa legnagyobb gazdaságai, mint Németország és az Egyesült Királyság, eddig nevetségesen kevés támogatást juttattak Ukrajnának: a GDP körülbelül 0,2 százalékát évente (és az USA támogatása is ugyanezen a szinten van). Olaszország, Franciaország és Spanyolország esetében ez a szám még alacsonyabb – a GDP 0,1 százaléka évente. Az európai országok GDP szempontjából tízszer erősebbek Oroszországnál, de az orosz katonai kiadások mintegy 40 milliárd euróval nagyobbak, mint Ukrajnáé.

Ha Ukrajnának évi 80 milliárd eurót biztosítanának, az a páneurópai GDP 0,4%-át jelentené (még Ukrajna és a nem európai szövetségesek hozzájárulása nélkül is). Összehasonlításképpen: az orosz védelmi és biztonsági kiadások 2025-re meghaladják az orosz GDP 8%-át. Európa még a nemzeti szinten ismert költségvetési korlátok mellett is képes olyan adósságmechanizmust alkalmazni, mint amilyet a koronavírusjárvány idején hoztak létre. A járvány hatásainak leküzdésére kibocsátott eurókötvények összege 800 milliárd euró, nem is beszélve arról, hogy Európa mintegy 280 milliárd dollárnyi befagyasztott orosz vagyont birtokol.

A másik probléma viszont az, hogy az európai védelmi ipar nem biztosítja az Ukrajna számára szükséges katonai termékek teljes választékát és termelését. Fabian Hoffmann kutató szerint az európai cégek képesek pótolni a tüzérségi lőszerek és páncélozott járművek szállítmányait, de a nagy hatótávolságú rakéták tekintetében az amerikaiak nélkül nem fognak boldogulni. A francia–brit Storm Shadow / SCALP-EG szállítmányokat több tucatnyi egységgel mérik. A német TAURUS rakéták száma mindössze 600 darab, és ezek közül csak 300 darabot tekintettek harcképesnek, amikor az ukrajnai háború elkezdődött. Úgy tűnik, egyik rakétatípus sincs folyamatosan gyártásban.

Ráadásul amerikai támogatás és utánpótlás nélkül rendkívül nehéz lesz fenntartani a rakéta-sorozatvetőkből, légvédelmi rendszerekből és tüzérségi rendszerekből álló gépparkot, valamint megtervezni és végrehajtani a hátországi célpontok elleni légitámadásokat.

Képes Európa folyósítani az Ukrajnának nyújtott támogatást az Egyesült Államok nélkül?

Ha és amennyiben az amerikai katonai segélyezés teljesen leáll, de Trump beleegyezik, hogy fegyvereket adjon el az európaiaknak mind az Ukrajnának történő további ellátáshoz, mind a saját újrafegyverkezéséhez, akkor csak a pénz jelenthet kérdést. Ha viszont az USA még Ukrajna európai szövetségesei számára is korlátozza a fegyverek, haditechnikai eszközök és lőszerek szállítását – bár nehéz elképzelni, hogy Trump ennyire szemérmetlenül figyelmen kívül hagyja az amerikai védelmi ipari komplexum érdekeit –, akkor rövid távon kevés a mozgástér. A katonai termelés európai telepítésének fő problémája nem a termelési kapacitás vagy a finanszírozás rendelkezésre állása, hanem a politikai akarat. Például a Leopard 2 harckocsik gyártásának évi 50 darabról több százra történő növeléséhez mintegy 10 milliárd eurónyi állandó és elkötelezett megrendelésre van szükség. Ugyanez vonatkozik a védelmi ipar más tőkeigényes projektjeire is.

Nem szabad elfelejteni, hogy még Donald Trump érkezése előtt Joe Biden kormánya olyan óvatos politikát folytatott a haditechnikai eszközök és fegyverek szállítása terén, hogy nem igazán sok olyan fegyvernem létezik, ahol a közvetlen függőség valóban nagy, bár ezek jelentőségét Ukrajna védelme szempontjából nem szabad alábecsülni. Ráadásul az ukrán erőknek már van tapasztalatuk abban, hogy gyakorlatilag amerikai segítség nélkül is tudnak háborút vívni: a 2022-es invázió első hónapjaiban, valamint 2023 októberétől 2024 áprilisáig hat hónapon át (az új csomag kongresszusi jóváhagyásával kapcsolatos problémák miatt). Sem az első, sem a második esetben nem következett be a front összeomlása és a hadsereg felbomlása.

Ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy az EU, Kanada és Nagy-Britannia, amelyek most viszonylag egységes fronton segítik Ukrajnát (kivéve az olyan EU-n belüli országokat, mint Magyarország és Szlovákia), ebben az időszakban – ahogy ők mondják – a lehetőségeik határáig jutottak volna. Most a leendő német kancellár, Friedrich Merz nyilvánosan támogatja azt a francia javaslatot, amely az Európai Unió egységes katonai költségvetésének megerősítésére, a megrendelések és beszerzések összehangolására irányul.

Politikai szinten úgy tűnik, hogy a lehetséges veszteségektől való félelem valódi ösztönzővé vált az európai vezetők számára. Azonban, ahogy Vlagyimir Putyin évtizedek óta szereti mondani: „Nincs idő játszadozni!”. És nem csak az számít, hogy az európai országok képesek-e szájhősködni, hanem az is, hogy a gyakorlatban is bizonyítani tudják, hogy képesek-e biztonsági garanciákat nyújtani Ukrajnának, és szükség esetén csapataikkal garantálni a békemegállapodás betartását – ha az valaha is egyáltalán aláírásra kerül.

Ez viszont óhatatlanul tovább viszi gondolatmenetünket a globálisabb szintek felé. Ha elfogadnánk a faék-egyszerűségű magyar kormánypárti magyarázatot – mely egyezik az amerikai vagy az orosz kormány álláspontjával is – miszerint „Ukrajna most vesztett, heteken belül vége, az amerikaiak nem tudták vagy nem akarták megvédeni, visítozzatok!”, akkor felvetődik néhány kérdés. Túl azon, persze, hogy épp az előbb bizonyítottuk be, miszerint Ukrajnának még távolról sincs vége, csak azért jól sem áll. Szóval akkor miért is nem tudja vagy akarja megvédeni az Egyesült Államok Ukrajnát, holott eddig támogatta?

Talán azért, mert gyenge? Ezzel szemben az Oroszországi Föderáció erős?

Nem, az Egyesült Államok még nem gyenge. Bár épp tegnap állíttatta le Hegseth hadügyminiszter az összes Oroszország elleni kiberműveletet (igen, a védelmieket is, hadd kotorásszon az orosz hacker a Pentagon adatbázisában), az amerikai fegyveres erők még mindig sokszorosan erősebbek az oroszoknál. Más kérdés, hogy ez heteken belül megváltozhat, ha minden így megy tovább – példátlan leépítések zajlanak, valószínűleg teljes fegyvernemek fognak megszűnni, legalábbis a becslések szerint, és épp most bontanak le földig mindenfajta kibervédelmet. Ha mindezt sikerül véghez vinni, az Egyesült Államok fegyveres erői – komoly, verejtékes és áldozatos szabotázsmunka árán – hozzá fognak gyengülni az oroszokhoz.

Trump nem csak Ukrajnát árulja el, de a tulajdon népét is

Sőt, mint alább láthatjuk majd: az egész emberiséget úgyszintén.

Mivel az orosz vagy kínai haderőket elég nehéz és költséges volna amerikai szintre felfejleszteni, nem volt más megoldás a „hárompólusú világrend” híveinek, mint az amerikaiak legyengítése, egy irányított elnök útján. Hogy mivel irányítják, azt nem tudjuk, de talán most nem is ez a legfontosabb: az a lényeg, hogy Trump a felelős azokért a politikai folyamatokért, amelyek most kezdenek élesedni és amelyek az emberi társadalom bukását hozhatják el. Trump a felelős – de nem ő a kitervelőjük. Ő csak az a hasznos hülye, aki végrehajtja Putyin projektjét.

Szögezzük le: az Amerikai Egyesült Államok történelmének mélypontján áll, ennél Pearl Harbor vagy a Fehér Ház 1814-es elégése idején sem állt rosszabbul. This is the second Day of Infamy.

Ha elhisszük, hogy Európa egymagában „béna kacsa”, akkor bizony fel is bomolhat, és a Magyarország vagy Szlovákia kaliberű „hintaállamok” úgy siethetnek Moszkva kebelére, mint a kis Túr a Tiszába Petőfinél. Csakhogy ez azt is jelenti, hogy kilépnek a NATO-ból, mely már régi álma Putyinnak, ki az Európai Unióból, és be a legfeketébb nyomorba, ugyanis még az Oroszországi Föderáció sem fogja felvenni az árulókat, vagy legalábbis nem azonnal. Megszűnik az utazás szabadsága, az információ és a munkavállalás szabad áramlása, legalább egymillió magyar munkavállalót toloncolnak vissza az Európai Unióból, szóval ez már túlmutat a „pávatánc” jelentőségén.

Tovább lépve: ha a régi hatalmi és katonai vagy gazdasági szövetségek felbomlanak – ez a Kreml kéjes álma – és helyettük vagy újak létesülnek vagy önellátó (és gyarmatosító) nemzetállamokra bomlik a világunk, az a világszintű ellátási vonalak felbomlásához vezet, és nem olyan mértékben, mint a járvány idején, hanem sokkal inkább. Gyakorlatilag a világ összes állama nyersanyaghiánnyal fog küszködni, hiszen olyan ország nincs, ahol minden szükséges anyagból elegendő volna. Ne tessék jönni Mátyás király Magyarországával: az akkor, a korabeli életszínvonalon és az akkori népességgel lehetett önellátó, de tessék már úgy élni, amint dicső eleink tették.

Alapvetően nem lesz gyógyszer, elektronika jármű, szerszámgép, fegyver, lőszer, élelem és fűszer, ezekhez nem lesz alapanyag, mert nem lesz kereskedelem sem. Kivel kereskedhetnénk? A tegnapi partnereinkkel, akikkel ugyan jól kijöttünk, de mások érdekei miatt összevesztünk velük? Vagy az újakkal, akiktől nem kaphatunk semmit, csak láncokat? Márpedig ahol nincs kereskedelem, ott fénysebességgel el fog tűnni még az alapellátás is, a nagy rendszerek szintén és a végén ott állunk majd Mad Max világában.

Egy hatalmas, aranyozott Trump-szobor tövében, mert afelől nincs kétségem, hogy az áruló sok ilyent fog készíttetni magáról.

Közeledik tehát az új középkor, most már tényleg csak egy komolyabb járvány hiányzik ahhoz, hogy a világunk végleg eltűnjön.

Hiszen ha most, ebben a pillanatban fordulna valahogyan minden jóra, akkor is nemzedékek kellenének ahhoz, hogy visszaálljunk a fejlődési pályára. Ez a világ többet már sosem lesz olyan, amilyen volt – és olyan sem lesz, amilyennek szeretnénk.

Ez most az árulók világa, Trump és Vance sanda világa. De sokáig ők sem fogják élvezni, azt lefogadom.

Szele Tamás