Tegnap este találtam írni egy olyant, miszerint a magyar politikai gondolkodás legnagyobb baja az, hogy aki farkasvakságban szenved, csak feketében és fehérben látja a világot, az akkor sem fogja kirakni a bűvöskockát, ha megfeszül kínjában. Itt is egy példa az ilyen monokróm gondolkodásra, ritka szép eset, sokat hüledeztem rajta.

Ez most hosszú is lesz, bonyolult is, aki nem kedveli a szellemi kihívást, nézze inkább helyette a Teletubbykat, így hét végén az is időtöltésnek számít – aki viszont mégis velem tart, azt arra kérem, hogy míg olvas, tegye félre velem együtt politikai rokon- és ellenszenveit, de még a saját helyzetét is felejtse el, és nézzük tárgyilagosan az ügyet.

Békén hagynám én Orbán Viktort, csak épp ő nem nyugszik. Sőt, mint be fogom mutatni, egy rá igen jellemző, gyerekes viselkedési spirálba kezd csúszni, rántja is magával az egész kormányt, pártot, kormánymédiát, szóval kifejezetten tematizált, kellemetlen időknek nézünk elébe és nem látok belőlük kiutat.

Ha valaki megpróbál megszabadulni a honi pártpolitika nyűgétől és nyilaitól, valamint az elmúlt napokban monotonná váló szexuális identitáskereséstől, mely úgy elöntötte a magyar sajtót, mint egy mocsár, és véletlenül fontos kérdésekre keresné a választ, például arra, miben állapodott meg tegnap Biden és Putyin – az rosszul jár.

Hát akkor tegnap megszavazták azt a pedofilokat melegekkel összemosó törvényt. Persze ez így nem hír – az lenne a hír, ha nem szavazzák meg. De akkor menten arról koldultak volna a honanyák és honatyák, szóval bejött a papírforma. Az sem eget rengető újdonság, hogy a Jobbik is a kormány mellett voksolt, a Mi Hazánk is, hát mikor voksoltak ezek másképpen?

Nagy dolgok történnek mostanság a Kossuth téren, érdemes is volna velük foglalkozni, hiszen a kormány szokott álnokságával a pedofília elleni harc jegyében tényleg orosz típusú homofób törvényt akar – és fog – ma keresztülverni az Országgyűlésen, tiltakozik is ellene minden valamirevaló ember.

Kínai HX-D3 mozdony

Egy hét szabadság után az ember matat a hírek között, hirtelen nem is tudja, melyikhez kapjon, legszívesebben odavágná az egészet a sarokba mindenestől, aztán szedjék szét a macskák, de hát nem lehet – ezek a dolgok végső soron mégis velünk történnek, a maguk realitásában, egy hétre még megszabadulhat tőlük az ember úgy-ahogy de végleg nem.

Kezdjük azzal, hogy ebben a történetben minden félnek joga van a maga véleményéhez és annak kifejezéséhez is törvényes keretek között. A magyar és a kínai állam találhatja helyesnek, hogy a Fudan Egyetem campusát pont a Ferencvárosban építik fel, sok más ember találhatja ezt helytelennek, megint mások, mint látni fogjuk, tiltakozhatnak akár az új utcanevek ellen is.

Kellett nekem tegnap kesernyésen megjegyezni, hogy egyelőre szinte semmit sem tudunk a tegnapelőtt elfogott magyar terrornövendékről – délután elkezdtek dőlni az adatok, most már az az érzésem, lassan azt is tudjuk róla, amihez semmi közünk, sőt, még azt is, amit nem tudunk, csak tudni vélünk. Olyan okosok lettünk, hogy most már talán lehet elemezgetni.

Van abban valami kifejezetten félelmetes, ahogy képesek vagyunk az egész világot mindenestől a magyar belpolitika egy jelentéktelen leágazásának tekinteni jobbról főleg, de balról is. Tulajdonképpen a Kossuth teret tekintjük a világ közepének, onnan számítunk, ahhoz mérünk mindent, és a politikai preferenciáink csak a mennyiségek előjelét döntik el.