Ezt az írást ne tessenek elolvasni. Mondtam, hogy ne tessenek elolvasni! Rendben van, én szóltam. Ne olvassák, mert sok lesz benne a betű, mint a Török indulóban a hangjegy, meg sokan nem fogják érteni, még többen fogják félreérteni, számosan élnek majd az alkalommal, hogy megsértődhessenek miatta és a fene sem fog bocsánatot kérni tőlük.

A gesztus olyan dolog a politikában, mint a váltó: gyakran megesik, hogy semmit sem ér, hamisítják is, ha kell. Tegnap két politikai gesztust láttunk egymással párhuzamosan a kormánypárt részéről, amelyeket vagy összehangoltak vagy nem – de tökéletesen kioltották egymást. Hogy melyik mennyire volt őszinte, azt meg mindenki döntse el saját magának.

(A Maros utcai kórház 1945-ben)

Wágner úrral az az újság, hogy könyékig benne van a légió ügyeiben. Mondjuk ez vele kapcsolatban nem volna hír, ha Rejtő Wágneréről volna szó, polgári nevén Zaturek Manfrédról, aki többször is nősült, de nem rosszakaratból, hanem pénzért, valamint kék volt a szakálla, de ez nem mentő körülmény. Csakhogy most egy másik Wágnerről beszélünk.

Kérem, vannak örömök az újságíró életében, ma jelesül az, hogy ezen az ónos januári vasárnap reggelen csodálatosan jó hírrel van szerencsém szolgálni. Azt nem tudom, mi benne a jó, de hogy csodálatos, az hétszentség. És az is bizonyos, hogy a kormánymédia is ünnepelni fogja, amit ajkaimon kaján mosollyal várok.

Akkor ma reggel nézzünk körül Kínában, amúgy is régen foglalkoztam ezzel a nagy országgal (csak mindig, de az más kérdés). Foglalkozzunk, mert hírek jöttek onnan, és mert jelenleg a Középső Birodalom a világpolitika megkerülhetetlen főszereplője, sőt, ha igaza lesz Soros Györgynek, a jövőben meghatározója is lesz a várható államformáknak.

Azért lehetne kicsit kegyelmesebb a magyar sajtó munkásaihoz a sors: igaz ugyan, hogy csak évente egy alkalommal tartja a kormányinfót a miniszterelnök, de legalább akkor mondhatna is valamit, mert tegnap semmi értékelhetőt nem tudtunk meg. Sem az, aki ott volt, sem az, aki nem volt ott mert nem engedték be: annyi hangzott el, hogy minden marad, ahogy eddig.

(Fotó: Botár Gergely/kormany.hu)

Lám, megint vajúdtak a hegyek és pompás egérkét szültek, de ne panaszkodjunk, mert járhattunk volna sokkal rosszabbul is, ahogy a dolgok eredetileg álltak. Csak – a régi kabarétréfával szólva – azt nem értem, mi került nekünk ezen a Nemzeti Alaptanterven havonta 1.123.596 forintba melyet a Takaró Mihály vett fel? Mert az azért még egy kicsit homályos.

Kissé zavarban vagyok, kérem, ugyanis én ezt a történetet tulajdonképpen meg sem akarom írni, csak sajnos muszáj, kikerülhetetlen, bármerre fordulok, elém mered Siklósi Beatrix sötét árnyéka abból az alkalomból, hogy kinevezték a Kossuth Rádió csatornaigazgatójának. Nem mondom, nagy hiba volt, ő az, akiből már nem lesz szalonképes ember – de hát nem ma kezdte a radikalizálódást.

Hogy a végén kezdjem, Csokonay Vitéz Mihálynak nem volt igaza. Ugyanis ő azt írta a magyar líra hajnalán, miszerint „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. Dehogy bolond, kérem, nagyot fordult azóta a világ, rá sem ismerne a méla Tempefői – csak hát a „költő” szót kicsit másként kell értelmezni. Pénzköltőnek, és máris itt a Kánaán.

Azért erős lehet most a fejetlenség álhírlapos körökben, nem nagyon, csak annyira mint a Tudor családban, mikor Henrik király rájött arra, hogy meg lehet spórolni a válóperes ügyvéd költségeit. Az egyik orgánum jó előre sietett közölni, hogy fennállása óta még igazat nem írt (ettől függetlenül lelkesen osztják a rémhíreit, akik eddig is osztották), a másik már a Demokratát lopja nagy nyalonci buzgalmában, a harmadik felfedezte a gordiuszi csomót és belégabalyodott.

(Fotó: Magyar Hang)