Ezt az írást ne tessenek elolvasni. Mondtam, hogy ne tessenek elolvasni! Rendben van, én szóltam. Ne olvassák, mert sok lesz benne a betű, mint a Török indulóban a hangjegy, meg sokan nem fogják érteni, még többen fogják félreérteni, számosan élnek majd az alkalommal, hogy megsértődhessenek miatta és a fene sem fog bocsánatot kérni tőlük.

Én legalábbis biztos nem.

Mármost, adja magát a kérdés – mielőtt még egyáltalán belevágnánk – hogy ha valami előre láthatóan ennyire népszerűtlen lesz, miért kell egyáltalán megírni? Azért, mert muszáj. Azért, mert úgy tűnik, senki sem érti, hogy a közösségi médiafelületek nem az olvasó magántulajdonai és mivel nyilvános helyek, illenék legalább annyira ügyelni az ottani viselkedésre, mint a sarki Zöld Takony nevű, osztályon aluli késdobálóban, ahol azonban mégis mindenki vigyáz a szájára, ugyanis hatalmas pofonok szállnak a szélben. Az online közösségi térben, fájdalom, nincs erre mód, mármint a pofonra. Pedig kéne, nagyon kéne.

Azt is szeretném előrebocsátani, hogy én nem kedvelem Ceglédi Zoltánt. Nem kedvelem, éspedig azért, mert évekkel ezelőtt egy írásában egy számomra alapvető fontosságú kérdésben úgy foglalt állást, hogy az örökre bebiztosította az ellenszenvet közöttünk. Mindegy most, miről volt szó, én írtam válaszcikket, ő nem, talán jobb is, hogy nem alakult ki egy sajtóvita – de mi barátok sosem leszünk, a kérdés számomra annyira kardinális, számára pedig annyira harmadrangú. Azonban ha jót ír, azt akkor is el kell ismernem, ha nem kedvelem. És jót írt tegnap. Kissé kifakadt a Facebookon:

„Térdelve, zokogva, ruhámat megtépve, mellkasomat sűrűn öklözve, szakállamat borzolva, üvöltve, a reménytelenség szimfóniáját talpammal a járólapon döngetve könyörgök önöknek, kérem, könyörgök, KÉREM, OLVASSÁK MÁR EL AZT A KIBASZOTT CIKKET, AMIHEZ KOMMENTELNEK! KÉREM SZÉPEN! KÖNYÖRGÖK! Hát látom, hogy csak a címét olvasta el! Hát látom, hogy csak megtippelte, miről szól! Emberek, meg fogunk dögleni, mind abba halunk bele rövidesen, hogy ez a telibefosott igénytelenség terjed, és egyszer valaki egy atomreaktorban, egy vegyi üzemben, vagy valami katonai célú vírust pipettázva mondja azt, hogy „hát én ez a sok betűt el nem olvasom, biztos az van ott, hogy”, és nem az lesz ott. KÖNYÖRGÖK, ÜVÖLTŐ-KERENGŐ DERVISKÉNT, KÉREM-KÖNYÖRGÖK, NE PUSZTÍTSÁK EL A VILÁGUNKAT, OL-VAS-SÁK EL A KI-BA-SZOTT CIK-KET!!! AZTÁN, AZTÁN, AZTÁN SZÓLJANAK HOZZÁ!!! KÉREM.”

Ebben bizony igaza van, még ha másban nem is értek vele egyet. És ugyan még kíméletes is volt. A kedves közönség ennél többet, sokkal többet érdemelne.

De lássuk, miről is van szó? Kezdetben vala a nyomtatott napilap. Ebbe írt az ember mindenfélét, illetve nem mindenfélét, hanem olyan dolgokat, amelyek fontosak és/vagy érdekesek voltak. Igyekezett úgy megírni, hogy egyfelől értse az olvasó, másfelől élvezze is legalább valamennyire, kapjon valamit a pénzéért. Igen ám: a nyomtatott napilap úgynevezett pénzbe került. Hihetetlen, de máig így van, senki sem ment be az újságoshoz, vett el ingyen egy Népszabadságot vagy Kurírt és hivatkozott fizetés helyett az alapvető jogára a hírellátáshoz.

Mármost 2010 óta úgy alakultak a sajtó piaci és tulajdonviszonyai, hogy egyre kevesebb a nyomtatott sajtótermék, azokat se nagyon olvassák, amik még élnek. Ennek vannak gazdasági okai – a hirdetési piac teljes egészében kormányközeli kézben van, nincs reklám, a lap árából meg nem lehet fenntartani a sajtóvállalkozást, hiszen nyomdaköltség, papírköltség, terjesztés, minden a cég vállát nyomja – és van politikai oka, a KESMA megalakítása, mellyel a magyar nyelvű nyomtatott sajtó kilencven százaléka egyszerűen kormánykézbe került és propagandakiadvánnyá silányult.

Van ezzel szemben az online sajtó, aminek nincsenek tárgyi kiadásai nyomdára, papírra, terjesztésre, ez próbálja pótolni a papíralapút – próbálja, de alig sikerül, ugyanis a hirdetési piac említett tulajdonviszonyai között szinte képtelenség fenntartani. Azért legalább a munkatársnak kéne enni időnként, laknia kéne, nem árt, ha ruházkodik is, mert állatbőrökben és mezítláb nem járhat az utcán, legalábbis télvíz idején nem, ha családja van, az még nagyobb gond – pénz meg van, amikor van és nincs, amikor nincs, de az utóbbi a gyakoribb.

Ráadásul ezt az online sajtót a kedves olvasó ingyen kapja, szemben a nyomtatottal, mert, ahogy Kádár mondaná, „történelmileg így alakult”. Tényleg így alakult: a kétezres évek elején, mikor ez a műfaj nálunk terjedni kezdett, egy olyan, akkor Amerikában és Nyugat-Európában sikeres üzleti modellt használt mindenki, ami szerint a hirdetők eltartják a lapot, az olvasók meg ingyen kapják, előfizetés és regisztráció nélkül. Működött is, míg az állam rá nem tette az ő szőrös mancsát a hirdetési cégekre. Viszont húsz év tradícióját nem rúgja fel a magyar olvasó, főleg akkor nem, ha kéne mondjuk tíz forintot adnia egy lap elolvasásáért – ami pénzbe kerül, az neki nem kell. A sajtó amúgy is vasvillával forgatja a bankót, hogy ne penészedjék. Talán a kormánysajtó... ja, csak az finoman szólva sem túl olvasható. Ami olvasható, az nyomorog is. Minden hónap egy-egy győztes (vagy legalábbis döntetlenre kihúzott) csata, amíg a lap fennáll.

Ettől még harcolunk, mint rongyos végvári vitézek, se pénz, se posztó, kergetjük a híreket, utánuk járunk, dokumentáljuk őket, amit nem lehet dokumentálni, elkerüljük, vívjuk a sajtópereket, lassan esély nélkül – és akkor jön a kommentelő.

A kommentelőt én már sokszor el akartam képzelni magamnak, szerintem Lovecraft is így találta ki a Nagy Cthulhut, valahogy úgy is nézhet ki. És most nem vagy nem csak a politikai trollokról beszélek, az a közönségnek csak vagy harminc százaléka. Mára már az apolitikus kommentelők nagy része is apokaliptikus lett.

Kötekszik a kommentelő – mint Ceglédi is említi, igen helyesen – mert nem olvasta az írást. Ha említjük neki, hogy az nem csak egy kép meg egy cím, plusz pár sor felvezető, meg van sértve. Ő elfoglalt ember, nincs ideje mindent elolvasni, tessék, itt a véleménye, értékeljük nagyra, van olyan jó, mint a miénk. De hát édes úr vagy hölgy, pont azt tetszik hiányolni, ami pedig beléje vagyon írva abba a cikkbe! Igen? Akkor rossz a cím, tanuljunk meg címet írni, ő a címből tudni akarja a tartalmat is, de teljesen. Hogy ezek után mi a jófenéért írnánk meg a tartalmat, mármint, ha beleférne a címbe, az titok, de nem is érdekli, amúgy is kifogásolja, hogy „fogalmazunk”. Biztos azért, hogy minden rendszerben ki tudjuk majd magunkat magyarázni! Nem kell ez az értelmiségi nyelv, egyszerű mondatok kellenek, abból is maximum három, tessék így írni! És hiába mondja az ember, hogy uram, bonyolult dolgokat nem lehet három egyszerű tőmondatban leírni, írja le a számítógép működését ugyanígy! Nem írja le, mert nem érti. Akkor honnét veszi, hogy az emberi társadalom működése, ami azért kissé komplikáltabb egy számítógépénél, leírható így? Nem veszi, nem érdekli, ő megmondta nekünk a magáét, és utálja, ha ellentmondanak neki. Ő ezt akarja a pénzéért.

A mijéért?

A pénzéért.

Kinek adott maga pénzt?

Hát ő az Olvasó, ő tart el minket!

És tessék mondani, hogyan teszi?

Úgy, hogy olvas, és ettől nekünk valami aljas módon rengeteg pénzük lesz.

Attól, kérem, hogy maga olvas minket, nem lesz nekünk egy büdös vasunk sem. Fentebb vázoltam, miért.

Akkor a mocskos politikai támogatóink adják a pénzt! És nekik fontos az olvasottság!

Olvasson, kérem, 888-at vagy Pesti Srácokat, ott vannak mocskos politikai támogatók, itt még tiszták sincsenek... igaz viszont, hogy az említett sajtókézműipari termékeknél nem fontos az olvasottság.

Itt szokták feladni. Ha mégsem, akkor itt kezdődik a személyeskedés, innentől vélelmezik a szerző mindenféle kisebbségekhez tartozását és így tovább.

Hogy ennyi idő alatt hatszor el lehetett volna olvasni magát az írást?

Dafke sem!

És mondom: ez nem a politikailag szemben álló kommentelő, ez az átlagos.

Aztán jön a másik alfaj, aki okosabb. Okosabb, de sokkal, mindenkinél, átlát az összes szitákon, azt is tudja a lapról, szerzőről, amit az érintettek nem is sejtenek. Ő dobja be elsőként a bűvös „Gumicsont” szót az írás alá. Miért gumicsont? „Hogy ne írjatok a valós problémákról!” És mi a valós probléma? Itt megtudjuk tőle, rendszerint minden más, mint amiről írtunk, de legfőképpen a szomszédját jelenti fel. A feljelentős olvasó különben napi vendég, nálam akkor szakadt el a cérna, amikor valaki azzal akart feljelenteni egy nagyapát, hogy unokája van. Persze, hogy van, azért nagyapa. De nem értem? Senkitől sem kérdezte meg a lakóközösségben, lehet-e neki unokája! (Innentől a történet nem tűri a nyomdafestéket). Szóval: „Gumicsont”. Minden gumicsont, minden manipuláció, ami nem az ő személyes ügye. Minek írunk például a miniszterelnökről? A sajtószakma aljasságát mutatja, hogy nem szerveztünk meg ellene egy információs embargót, sehol sem lenne már! Dehogynem lenne. A kormány élén. Akkor is ott lenne, ha egy vak hangot nem írnánk róla és akkor is hozná a döntéseit. De nem értjük hogy...? Nem, nem értjük. Nem értjük, hogyan lehetne vágyakból és indulatokból valóságot összekalapálni.

Jön a kommentelő, és elkezdi kitiltani a tisztességes hozzászólókat – ez most esett meg, pár napja. Se joga se hatalma hozzá, csak közli velük, hogy takarodjanak, és csodálkozik, mikor őt tiltom ki az oldalról. Csodálkozik, de azért körberohanja a közösségi oldal általa bejárható szegmensét és mindenhol álhír-oldalnak nevezi azt, ahonnét épp kitiltották. Ahol tíz perce még ő hirdette fennen nézeteit (parazitaként, a lap testére tapadva).

Írtam pár napja valamit a halálbüntetés ellen. Nézettsége volt rendesen, olvasottsága a jelek szerint nem, ugyanis a kedves kommentelők szabályos halállistákat állítottak össze alatta, kit végeztetnének ki, hol, mikor, hogyan. Kutyát nem érdekelte, hogy az írás pont az akasztás ellenkezőjéről szól. Már nem is szóltam, attól tartottam, a saját írásom alatt felkerülök én is valamelyik listára.

És mindez az ingyenvendég számlája – mert a kedves kommentelő nem ad pénzt a lapért, nem vesz részt a munkájában (na, még csak az kéne, venném is a kalapom), nem csinál semmit, azt is ingyen, csak mindenbe beleszól.

A kedves kommentelő egy frakkos, monoklis ínyenc az ingyenkonyhán.

Egy erőszakos és ostoba ínyenc, aki a vélekedéseit a főzéssel kapcsolatban ténynek tekinti, és mikor a szakácsok nem ugranak az első szavára, megvádolja őket azzal, hogy mérgezik a vendégeket.

Ráadásul meg sem kóstolja a kosztot: neki anélkül is rossz.

Remélem, a kedves kommentelők nincsenek döntéshozó pozíciókban és nem kell lapátnál vagy üveggolyónál bonyolultabb készülékeket kezelniük napi munkájuk során, mert még kárt tennének valakiben. Bár mondjuk őket az sem zavarná. Nekik akkor is igazuk lenne, akkor is ártatlanok volnának, ha véres késsel kapnák el őket egy elvágott torkú hulla zsebeiben turkálva.

Nekik mindig igazuk lenne, mert csak. Mert ők azt mondták.

És mert a rosszindulat ingyen van, ám roppant szórakoztató időtöltés. Kommentelni is azért szoktak, mert az ingyen van: míg bélyeget kellett venni az olvasói levélre, borítékba kellett tenni és feladni a postán, kevesebb is volt az ilyesmi.

Persze, nem minden kommentelő ilyen, azért körülbelül a felük még ember maradt, de én még emlékszem arra, amikor a kilencven százalék volt épeszű és a szociopatákat (ál)név szerint ismertük.

Végezetül: hogy ne mondják, miszerint csak panaszkodok és nem ajánlok konstruktív megoldást, elmondanám, hogy van olyan sajtótermék, ami kielégíti a legszélesebb tömegigényeket is. A képek nagyok, a címek hosszúak és bennük van az írások tartalma, az anyagok alig pár sor terjedelműek.

Ez a magyar sajtó jelen állása szerint az álhírlap.

Akinek ilyen sajtó kell: olvassa azt.

Igaz nem lesz, amit olvas, de az igényeit maradéktalanul kielégítik.

Szele Tamás