Forgókínpad

Forgókínpad

Két gesztus

2020. január 14. - Szele Tamás

A gesztus olyan dolog a politikában, mint a váltó: gyakran megesik, hogy semmit sem ér, hamisítják is, ha kell. Tegnap két politikai gesztust láttunk egymással párhuzamosan a kormánypárt részéről, amelyeket vagy összehangoltak vagy nem – de tökéletesen kioltották egymást. Hogy melyik mennyire volt őszinte, azt meg mindenki döntse el saját magának.

maros_1945.jpg

(A Maros utcai kórház 1945-ben)

Az első gesztus Pokorni Zoltán papír nélkül, könnyek között elmondott beszéde volt a Maros utcai rendelőintézetben, ahol 1944-ben 84 embert gyilkoltak meg Kun páter nyilas szörnyetegei – akkor ott ugyanis kórház volt. Igen, a betegeket és a kórházi személyzetet mészárolták le, amihez azért nem hősiesség kellhetett, hanem bestialitás. De a mészárlások folytatódtak, másnap – aminek ma van az évfordulója – a közeli Bíró Dániel kórházban 150 embert gyilkoltak meg, majd január 17-én az Alma utcai zsidó szeretetotthonban további 94 védtelen, ártatlan idős ember vált áldozatukká. Eleve fegyvertelen, veszélytelen, védekezésre képtelen betegeket, öregek, orvosok, nővérek. Harci cselekménynek nem nevezhető, ami történt, csakis emberiesség elleni bűnnek, tömegmészárlásnak.

Még leírni sem könnyű, nem is irigylem, sokkal inkább tisztelem Zoltán Gábort és munkáját, aki Orgia címmel dokumentumregényt írt ezekről az iszonytató eseményekről. És legalább ennyire szeretnék tisztelegni Rab László előtt, aki a Mozgó Világban pontos, tárgyilagos tanulmányt közölt a tárgyban. Ebből szeretnék idézni először.

Budán 1944–1945 telén több mészárlás is volt több zsidó létesítményben. Az egyik tömeggyilkosság helye a Maros utca 16. szám alatt lévő kórház, a másiké a Városmajor utca 64–66. szám alatt lévő Bíró Dániel Ortodox Szanatórium és Kórház volt. Embereket öltek meg a nyilasok az Alma u. 2. szám alatti szeretetházban is. A Városmajor utca 37.-ben működő nyilasház, illetve a Németvölgyi út 5. szám alatti nyilasparancsnokság villaépülete szintén kivégzések helyszíne volt . Ma ennek közvetlen közelében látható a sok vitát kiváltó Turul-emlékmű. Rajta az áldozatok között szereplő, de a 44-45 fordulóján elkövetett rémtettek során gyakorta szereplő Pokorni József nevével...” (Mozgó Világ)

Bizony, ez a Pokorni az a Pokorni – illetve, a mostani polgármester Pokorni Zoltán nagyapja. Hiszen ezért is sírta el magát. Mondjuk a könnyeket megértem, mert még ha régtől tudta is, hogy mit követett el a felmenője, elmenni a rémtettek helyszínére, szembenézni azokkal, elképzelni az eseményeket... nem lehetett könnyű pillanat. Lássuk viszont, mit mondott a beszédében.

A nagyapám 1944 decemberében elhagyta a családját, a nyilasokhoz csapódott, és ebben a három városmajori tömeggyilkosságban meghatározó, aktív szerepet vitt. (…) Nem ez az a hely, ahol gondolkodnom kell, hogyan válik valaki gyilkossá, és nem dolgom mentegetni a nagyapámat, vagy mentséget keresni. Inkább azt gondolom a holokauszt magyarországi történetével kapcsolatban, hogy a német megszállás nem mentség, maximum magyarázkodás. Magyarok voltak az áldozatok, és a gyilkosok túlnyomó része szintén magyar volt. Az áldozatoknak ne csupán a zsidó voltukat lássuk, hanem teljes valójukat. És a gyilkosokban se csak a gyilkost lássuk, hanem azt, hogy hogyan válik valaki azzá. Amiért én itt vagyok, az az, hogy kimondjam: egyek vagyunk a fájdalomban.”

Idáig ez egy korrekt, becsületes, férfias és méltó szembenézés a múlt borzalmaival. De azért mondott ő egy furcsát is.

Fontos, hogy áttekintsük a második világháborús emlékmű ügyét, hiszen a turul szimbólum valóban megosztó. Jó szándék vezette az elődömet, (kiemelés tőlem, Sz.T.) amikor úgy döntött, hogy közös emléket állít a katonáknak és az áldozatoknak, de az bizonyos, hogy a választott szimbólum szerencsétlen.”

Akkor lássuk csak, ki állíttatta a Turul-szobrot? 2005-ben a fideszes Mitnyan György volt Pokorni Zoltán elődje ezen a poszton. Az Istenhegyi és a Böszörményi út sarkán álló szobrot ő rendelte meg, ráadásul a főváros engedélye nélkül, csak egy későbbi, 2010-es határozat tette lehetővé a fennmaradását, mely a helyi képviselő-testületek hatáskörébe utalta, mely szobrok kerülhetnek közterületre. Mondhatja Pokorni, hogy Mitnyant ügyetlen jóindulat vezette, így kerültek egymás mellé gyilkosok és áldozatok nevei – de azt nem mondhatja, hogy semmit sem tudott a dologról. Ugyanis, mint azt az Index 2012-ben írta:

A XII. kerületi képviselő-testület 2007 őszén jóváhagyta Pokorni Zoltán polgármester javaslatát, mely szerint a kerület a II. világháború katonai és polgári áldozatainak külön-külön emlékművet állítson, így a turulszobor katonai emlékmű lett.”

Igen, akkor már polgármester volt. Az akkori énje és a mostani állhat némi konfliktusban egymással – az akkori felvésette a talapzatra többek között Pokorni József nevét is, a mostani levésette róla. Mindenképpen, a mostani álláspontját tiszteletreméltónak nevezhetjük – a korábbiét kevésbé. De lehet, csak most értette meg, mi is történt azokban a tragikus napokban – ne bántsuk tehát. Viszont akármilyen derék is a szembenézés, ne feledjük azt sem, ki néz szembe.

Idáig volt szó az első gesztusról.

Derék, tisztességes gesztus, ha érzek is egy árnyalatnyi kétséget ezzel kapcsolatban, tudjuk be azt gyanakvó természetemnek.

Azonban nem csak Pokorni Zoltán beszélt tegnap a nyilvánosság előtt, hanem L. Simon László is. Akit annak idején sokat szidtunk, de távozásával az államtitkári pozícióból mondhatatlan űrt hagyott maga után, legalábbis utódai kicsit sem lettek jobbak nála, ellenben rosszabbak vagy mások igen. Nos, L. Simon, a szabadvers mestere most kisprózában jeleskedett, ugyanis felszólalt a székesfehérvári városháza dísztermében, abból az alkalomból, hogy másodszor is bemutatták a „Hóman Bálint és népbírósági pere” című könyvet. Divatja van most ezeknek a másodszori avatásoknak, bemutatóknak, lehet, azt hiszik az illetékesek, a közönség elsőre nem értette, mit akarnak. Pedig dehogynem. A rendezvényen különben részt vett hősünkön kívül még Cser-Palkovics András, a város kormánypárti polgármestere és Varga István ügyvéd, korábbi fideszes parlamenti képviselő, a Kesma kuratóriumának annak idején váratlanul lemondott elnöke is. A közönség összetételéről nincsenek ismereteink, de ahol ilyen koponyák méltatnak – már másodszor, gondolom, a nagy sikerre való tekintettel – egy Hóman Bálintot, képzelhető, hogy tömeg gyűlt össze.

Nem is az érdekes, hányan voltak. Az érdekes, hogy Fehérváron már volt botrány Hóman Bálint miatt, abból az alkalomból, hogy a helyi önkormányzat szobrot állított neki. Közterületen, mert hol máshol? És hát Hóman Bálint harcos antiszemita volt, annyira, hogy részt vett a zsidótörvények kidolgozásában, előkészítésében és megszavazásában is. Tiltakozott a szobra ellen a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Zsidó Világkongresszus de még a Történelemtanárok Egylete is. Ezek után nem lehetett felállítani a szobrot Fehérváron, szó volt arról, hogy Vácra viszik, de az is elmaradt, most valahol megvan a figura, egy raktárban porosodhat rosszabb időkre várva, és ez indokolhatta L. Simon megszólalását is:

Ma Magyarországon köztiszteletben álló személyek rehabilitációját nem kezdeményezheti akárki, aki tiszteli őket.”

Nem bizony: csak egyenes- vagy oldalági rokon. Azért abban a köztiszteletben sem volnék olyan nagyon biztos.

Tehát például ha én egy olyan személy rehabilitációját akarnám kezdeményezni, aki megmentette nagyapámat a háborúban, aztán egy koncepciós per áldozata lett, miért nem lehet ezt megtenni. Mégis kinek az érdeke, hogy ilyen jogtechnikai eszközzel akadályozza meg, hogy a gyalázatos népbírósági perek felülvizsgálata megtörténhessen? Mi az oka annak, hogy még a mi kormányunk idején is, a mi Igazsági Minisztériumunknál fogalmazók is úgy írják meg az új törvényt, hogy abból kihagyják azt az egyébként szimbolikus erejű törvénymódosítást, ami a köztudatba lex Varga néven vonult be?”

Igen, épp a lex Varga vonta be a kezdeményezői körbe az oldalági rokonokat is. Sőt, épp emiatt sikerült az eseményen ünnepelt Hóman Bálint ügyében 2014 folyamán elindítani a Fővárosi Ítélőtáblán a perújrafelvételt Hóman 1946-os, jogerős, életfogytiglani börtönbüntetése ügyében. Azonban ezt a kérelmet elutasították formai okból: a benyújtó Varga István még így is túl távoli rokonnak minősült a kérelem jogosultságához. Viszont 2015-ben egyszer már rehabilitálták Hómant, visszavonva azt az 1946-os népbírósági ítéletet, mely háborús bűnösnek nyilvánította. Ugyanis a népbírósági ítélet vádpontjai hibásak voltak, de ha nem is azért ítélték el, amiért kellett volna (illetve csak részben azért), Hóman nem volt ám ártatlan. 

Tehát L. Simon most egy már legalábbis részben rehabilitált bűnös rehabilitációja érdekében mondta a filippikáját. Aminek a vége a legszebb:

Egyszerűen érthetetlen számomra, és legalábbis fölveti annak a gyanúját, hogy itt vannak olyanok a magyar jogalkotás előkészítő fázisában, akik mint a régi jó kommunista alvó ügynökök működnek, és szépen, minden eszközt kihasználva, gyakorlatilag abba az irányba viszik a dolgokat, hogy ne is lehessen a történészek által föltárt folyamatokat és embertelen, igazságtalan döntéseket valamilyen módon, legalább erkölcsi értelemben rehabilitálni.”

Kommunista alvó ügynökök a bíróságokon, persze. Sőt, titóisták, békaemberek, ürgebőrbe kötve. L. Simon nagyon vissza akarhat kerülni a húsosfazék mellé, ahonnét egyszer már sikeresen elmarták, azért üt a bíróságokon, mert érzi, hogy azok a következő kampány célpontjai.

De mi most nem erről beszélünk, hanem a két gesztusról.

Az egyik – Pokornié – ha nem is makulátlan tenyeret, de mégis, békejobbot nyújtana.

A másik – L. Simoné – mennydörögve támad mindenkit, aki nem büszke a történelmi magyar antiszemitizmusra, vagy legalábbis nem akar minden áron és teljesen rehabilitálni hírhedett, manifeszt és aktív anitszemitákat. Menthetett Hóman akárhány embert a vészkorszakban magánemberként, ez lehet valamelyest enyhítő körülmény a megítélésében, de a törvényhozói, kultuszminiszteri felelősségét nem törli el.

Egy gesztus pluszban, egy gesztus mínuszban.

Mondhatjuk, hogy ott vagyunk, ahonnét elindultunk, vagyis a nullponton.

Igen, a gesztus olyan dolog a politikában, mint a váltó: gyakran megesik, hogy semmit sem ér, hamisítják is, ha kell.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása