Kicsit rezignált a mai reggel, kicsit olyan az idő, hogy kikéri magának az ember és meteorológusért kiált, bent halkan duruzsol a hőlégfúvó és kedélyesen törnek-zúznak a macskák, szóval hajnali idill. Valahogy még sincs jókedvem. Egy képet nézek, egy tudósításban, egy épületet, amihez valaha nagyon sok közöm volt – ott volt ugyanis az irodám. Galambok lakják most.

Nem is esik messze, itt van a Boldog Második János Pál Pápáról Elnevezett Köztársaság téren, amit rendes józsefvárosi mai is Köztérnek hív, a nagyon bakafántosak vagy lojálisak elmennek odáig, hogy Pápa tér, de nem tovább. Esetleg még mondjuk Közpápaság térnek is. Mi van ott? Mostanság csak pusztulás. De lássuk a hírt (https://index.hu/mindekozben/poszt/2018/01/15/mar_nincs_teto_az_egykori_koztarsasag_teri_partbizottsag_epuleten/).

„Már nincs tető az egykori Köztársaság téri pártbizottság épületén 

Ahogy korábban az Urbanistán is hírül adtuk, le fogják bontani a II. János Pál pápa téren (vagy ahogy a helyiek emlegetik, a Pápa téren) álló Horizont házat. Ez az épület az egykori pártház közvetlen szomszédja, s azzal nem csak stílusában rokon, de egykor közvetlen átjárás is volt a két ház közt. (…) Bár egyelőre nem vonultak fel a munkások, és kívülről nincs sok nyoma a változásnak, a tetőt már lekapták róla.” (Index)

Mielőtt felkapnák a fejüket az én kedves jóakaróim, akik számosan vannak és a legritkább trópusi betegségeket sem sajnálnám tőlük: nem azért volt énnekem ebben az épületben irodám, mert a pártbizottságon dolgoztam volna. Azért volt, mert a Kurír című napilapnál voltam rovatvezető. Méghozzá a Monitor rovatot vezettem, a hírfigyelést, de írtam én már akkor, huszonévesen is mindent, amit csak lehetett, meg amit kellett. Vagy két évig volt ebben a házban a szerkesztőségünk, a Hajós utcában kezdtünk, onnan mentünk Budára, a Hajnóczy utcába, Budáról a Köztérre, a Köztérről végül a Visegrádi utcába. Kilenc-tíz év alatt négy szerkesztőségünk volt, ez nem olyan nagyon sok, ha nem is kevés.

Hej, de hol a hawaii tó?

A Köztéren például a földszinten csak kantin és büfé volt (Lajos mester kiváló műintézete), az első emeleten lakott a főszerkesztő, a másodikon volt az adminisztráció, a belpolitikai rovat, a sport, a külpol, a bűnügy, a riport, maga a szerkesztés, tördelés, egyáltalán, majdnem minden – a harmadikon pedig mi, gyanús elemek: a fotórovat a laborral, a monitor meg a telefonközpont. No, és a gondnokság, a beszerzés. Az jó ötlet volt, hogy az egyébként hangos Monitor rovatot – egyszerre öt-hat tévé szólt, aki nem szokott hozzá, belebolondult fél óra alatt – kicsit külön költöztették a többiektől, az már nem annyira, hogy gyakorlatilag a telefonközpont mellé, ami meg csendet igényelt volna, de hát valahogy csak kibírtuk, megoldottuk. Tény, hogy nálunk dolgoztak akkoriban a legjobban értesült telefonosok.

Fölöttünk már csak a kék ég volt, bennünk a kategorikus imperatívusz, unikummal.

Hát ennek az irodának nincs már teteje, ebben laknak galambok, hírek és hírkergetők helyett. De nem volt ez mindig szerkesztőség, magam is tudom. Sőt: a Horizont épület legtöbbször minimum kétes politikai célokat szolgált.

„A negyvenes évek elején itt volt a nemzetiszocializmus szimpatizánsainak és külföldi vendégeinek bázisa, a Reichsdeutsches Haus (Birodalmi Német Ház), benne olyan ernyőszervezetekkel mint a Német Tanítónők és Nevelőnők Otthona vagy éppen a Volksbund. 1945-ben a menekülő németek alig hűlt helyét a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Bizottsága, majd az MKP (1948 után MDP) Budapesti Bizottsága foglalta el. A hazatérő Vas Zoltán szerint „A Tisza Kálmán tér 27. a város szíve. Párt és szakszervezet, városháza, rendőrség, népbíróság és ingyenkonyha működik itt, nagy összevisszaságban.”

A szépen berendezkedő kommunisták szívesen hangoztatták a térhez kapcsolódó mozgalmi emlékeket, és lassan kiderült, hogy az akkor már Köztársaságnak hívott tér mindig is valóságos kis „Vörös tér” volt a Józsefvárosban.

„Legelőször itt, ezen a téren bontották ki a főváros nyilvánossága előtt a munkásság vörös zászlaját” – vagyis az itteni gázgyár előtt zajlott le 1869-ben az Általános Munkásegylet első tömeggyűlése. Majd az 1890-es évek május elsejéin itt adtak találkozót egymásnak a város különböző pontjairól érkező munkáscsoportok.” (Index – Urbanista)

Megvoltak a térnek, a háznak a maga kísértetei – és akkor még nem beszéltünk a szégyenletes, 1956-os ostromról. Igaz, az elvben a szomszéd épület ellen zajlott, de ezt is lőtték, hiszen a két ház között volt átjárás, lehetett volna menekülni a Horizont házon keresztül. Nem lehetett.

Aztán csak pártépület volt, míg bérbe nem vettük, mi viszont vittünk egy kis életet a falak közé. Nem szerettük feltétlenül eleinte, kicsik voltak a helyiségek, szűkösek a korábbiakhoz képest, hol huzatos volt, hol dohos, hol hideg, hol meleg – de a miénk volt, mármint voltunk lakói, mint Budapestnek, ami szintén ilyenformán a miénk, nem közjogilag.

Emlékszem röviddel a költözésünk után zajlottak az 1994-es választások, az MSZP kölcsönkérte az udvart, hogy többen figyelhessék az eredményeket (és a várható győzelmet). Hát, jöhetnek, mondta az ügyben illetékes, vagyis a főszerkesztő – hanem hát mégis sajtó vagyunk, ha győznének, ne legyen zajos ünneplés, ne legyenek szónoklatok és győzelmi himnusz. Este éktelen lárma, győzelmi himnusz rezegteti az ablakokat, a gangról nézzük, ahogy bevonul diadalmenetben a teljes pártvezetőség. Persze, hogy nem tartották be az ígéretüket, mehettünk volna panaszra Sztálinhoz, ők győztek, nekik szólt a dal, nekik állt a zászló. A belpolitikai rovat ügyeletes szerkesztője mellettem állt, megkérdezte:

- Mit szólsz, Tamás?

- Azt, hogy ez az Oswald már megint elkésett – mondtam bosszúsan, hiszen zavart a csinnadratta és én akkor az aznap még rivális, pár nap múlva már szövetséges SZDSZ híve voltam.

Kicsit furcsán nézett rám, meggyőződéses szocialista létére, de becsületére szóljon, nem mondott semmit, sem akkor, sem később. Legfeljebb ebből a beszólásomból házon belül szállóige lett. De esett ott ezer csíny, kaland, szakmai bravúr, egyszer még fel is gyújtottuk a házat, Advent alkalmából.

Akkor éppen nagyon nem volt pénzem, és kölcsönért jártam egy derék kollégám nyakára, aki halasztgatta az igent vagy nemet – én meg ingajáratban közlekedtem a második és a harmadik emelet között. Sötétedés után látom ám, hogy villog valami a kihalt pénzügyi osztály ablakában. Mintha diszkófények volnának, bár ott ugyan nem lehet buli. Közelebbről már látszott: nem buli volt, hanem tűz, égve felejtették az adventi koszorút, már a bútorzat is parázslott. Rohanok a kollégához, aki nagydarab, kisportolt ember volt, mondom neki halkan, hogy ne keltsek pánikot: ég a ház. Erre már csak felkelt, bár hozzátette, hogy ha ez megint egy lejmolós trükk, szétszed – nem az volt, azonnal elküldött a tűzoltókészülékért, míg ő betörte a zárt ajtót. Mire a többiek előkerültek, már nem is égett semmi. (A kölcsönügylet később fényesen megoldódott).

Hogy szakmailag mi folyt a házban? Ahogy azt annak idején valaki megjegyezte: „az improvizáció zsenialitása”, hogy szerény legyek. Jó lap volt a Kurír, nagyon jó, nem véletlen, hogy manapság mindenki igyekszik kényszeresen elfeledkezni róla: ugyanis ha emlékeznénk rá, arra is kéne emlékeznünk, hogy a mai magyar napisajtóban alkalmazott módszerek és technikák szalonképesebb felét ott találtuk ki.

No, de most galambok lakják a hajdan székházat, a munkatársak is ezerfelé – ha ez japán legenda volna, hold kelne a romos kastély fölött és szél süvítene a csarnokban, ami egykor kupák csengésétől volt hangos.

De ez csak egy magyar legenda. Nem is olyan nagyon régi. A Kurírt 1998-ban megszüntette az első Orbán-kormány (akkor már a Visegrádi utcában lakott a cég), az emlékét is igyekeztek eltörölni, némi sikerrel. Az akkori székházból okmányiroda lett – cifrát káromkodtam, mikor ott kellett átvennem az útlevelemet – a korábbiból romhalmaz, a legelsőre magunk raktunk ki egy emléktáblát, olyan magasra, hogy senkinek sincs kedve leszedni. Ez maradt a Kurírból, ennyi maradt a kilencvenes évek lendületes és szabadelvű magyar demokráciájából is.

Magyarországból se sok marad esztendőre.

Galambok maradnak, a hajdani szerkesztőségek irodáiban.

Szele Tamás

(Jonathan Swiftnek, tisztelettel)

Kérem, én azt hiszem, rájöttem, mi történik velünk, mi zajlik hónapok, talán évek óta a szemünk láttára és fényes nappal. Nem fognak neki örülni, ha elmondom – de elmondom. Viszont sokkal könnyebben tudom érzékeltetni egy példával, mintha egyenesen a közepébe vágnék. Az a lényeg ugyanis, hogy az emberevés is lehet szalonképes.

Tehát, tegyük fel, hogy én megbolondulok, és be akarom vezetni Magyarországon a kannibalizmust. Az emberevést. De legalábbis engedélyeztetni szeretném, elfogadottá tenni, ugyanis tudtommal nincs törvényünk, mely tiltaná – maximum a tisztiorvosi.

Ha én ezzel kiállok a nagyközönség elé vagy aláírásokat kezdek gyűjteni az ügy érdekében a köztereken, szerencsés leszek, amennyiben nem vernek agyon vagy húznak fel az első fára jogosan felháborodott honfitársaim. Hiszen az ember ösztönösen irtózik az ilyesmitől. Tehát nem így kell csinálni.

Hanem akkor hogy?

Először is, megkeresek egy jobb nevű történészt, és felkérem, hogy tisztes honoráriumért írjon egy népszerűsítő cikket a néhai aztékok vallásáról, melynek szerves része volt a rituális emberevés. Ugyanígy felkeresek egy ismertebb embert, aki sokat utazik, és járt már Pápua Új-Guineában, őt arra kérem, írja meg, milyen szépen, békésen élnek az ottani kannibálok, a természettel harmóniában, legfeljebb néha embert esznek, na bumm. Aztán publikáltatok egy tanulmányt a gépkocsibalesetek halálozási rátájáról egy közlekedésrendészeti szakemberrel. Egyiket sem ingyen, szép pénzt fizetek értük.

Egy irodalomtörténésszel elővétetem Jonathan Swift keserű szatíráját, a „Szerény javaslatot”, melyben emberevést javasol a nyomor ellen – Swift tehetetlen gúnyból írta ezt, de mi kezeljuk teljesen komoly programnak, melyet csak a kor viszonyainak köszönhetően nem sikerült megvalósítani.

Mindezen írásokat szétszórom a sajtóban, némi pénzzel, befolyással elintézem, hogy a szerzőket meghívja beszélgetésekre a Klubrádió, az ATV, az RTL Klub és aki még hajlandó erre.

Ezek után konferenciát rendezek egy jobban svejfolt szállóban „Kannibalizmus: bűn vagy lehetőség?” címmel. Erről is tudósítások jelennek meg mindenfelé.

Elterjesztem a jelszót: „Az emberevés szokatlan, de nem ártalmas!”

Innentől már majdnem magától megy a verkli, a Facebookon egyesek mellém állnak, előszámlálják, mennyi éhezést lehetne enyhíteni az emberhússal, és nem is halnának bele annyian évente, mint az autóbalesetekbe, egyszóval kifejezetten humánus valami, ha elég nagyvonalúak és tág látókörűek vagyunk, mások nekem esnek, egyszóval pörög a téma a köztudatban. Kannibál kultúrnépek neve kerül elő, középkori példákat ásnak ki.

Na, akkor már el lehet kezdeni mozgalmat szervezni, aláírást gyűjteni, mert az emberek nem az első indulatukra hallgatnak: hozzászoktak ugyanis a megszokhatatlanhoz, elfogadhatatlanhoz.

Esztendőre meg már mérik is az embersonkát a mészárszékek.

Hogy miről is jutott ez eszembe?

A Jobbikról és a technikai koalícióról.

A Jobbik ugyanis mereven tagadja, hogy bárkivel is technikai koalícióra készülne.

Az ellenzéki pártok is tagadják, hogy erre készülnének a Jobbikkal.

A közbeszéd mégis erről szól.

Akkor itt valaki hazudik: vagy azok, akik minden tagadás ellenére technikai koalíciót követelnek, vagy azok, akik tagadják - mert nem kizárt, hogy titokban folynak a tárgyalások.

Vérfagyasztó ötletem tárgya a következő: mi van, ha azok a tárgyalások már réges-régen lezajlottak, a technikai koalíciót megkötötték, csak éppen még titkolják?

Ugyanis ha egyből bejelentették volna, sok választónak fordulna fel a gyomra.

Így viszont, hogy erről szól a közbeszéd, a csapból is ez folyik, hozzászokunk a gondolathoz, veszekszünk rajta egymás között, támadjuk és pártoljuk, tehát mikor bejelentik, már nem lesz sokkoló, még meglepő sem - és így nem is vesznek el szavazatok.

Mi van, ha az egész propaganda-hadjárat célja a szoktatás?

Mi van, ha nem készülnek az árulásra, hanem már régóta el vagyunk árulva?

Mi van, ha jövőre legális lesz az emberevés?

Mint a példa mutatja: lehet az is szalonképes – és attól már csak egy lépés az elfogadás.

Szele Tamás

Elnézést kérek az olvasóktól a kissé szabadszájú és ráadásul becsapós címért: most speciel nem a miniszterelnökről lesz szó, bár vele is kivan, hanem hűséges fegyverhordozójáról, a jeles múzsafiról, bizonyos Orbán János Dénesről. Aki a kormányfőnek tudtommal nem rokona, csak ismerőse és minden ismeretségnél fontosabb, hogy igen nagy híve.

No, de a politikai hűség olyan természetű, hogy időnként bizonyítani kell, különben B. listára kerül a mameluk, mint a másik jelentős múzsafi, L. Simon László, aki hanyag volt, nem bizonygatta szívének mély indulatját, nem tett gyakorta hűségesküket, nem sóhajtozott a miniszterelnök erkélye alatt, lassan már virágot sem küldött, egyszóval elkanászodott – aztán már csak a sajtóból tudta meg, hogy kirúgták, az idei választásokon meg már egyéni körzetben nem is indul, a listán sem kapott szabad szemmel is látható helyet. Pedig milyen ígéretes karriert futhatott volna be! Most meg majd visszavonul a birtokára, melyet közmunkások művelnek, dalolgatván, és termeli a barackmagot.

Hanem Orbán János Dénes gondos atyafi, vele ilyen meg nem eshet. Akkora hűséget esküdött szombaton is a kormánynak és a konzervatív elveknek, hogy szinte bele se fért a Magyar Időkbe, de kiengedték belőle a levegőt, összehajtogatták, és úgy már igen. (http://magyaridok.hu/velemeny/polkorrekt-irodalmi-atiratok-2673538/?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201801)

Hát akkor lássuk, mit ostoroz ő, mitől óvja a hont kivont szablyával?

Természetesen a liberalizmustól. De figyeljük csak keresetlen szavait, letisztult nyelvezetét, ezt a pontos, tárgyra törő fogalmazást!

„Sajnos egyesek értelmezésében a nyugati civilizációhoz való tartozás abban nyilvánul meg, hogy a hasonszőrű kreténségekkel kicsiny hazánk életébe is bele kell rondítani. Például a liberális szellemi transzvesztiták rácuppantak Jókai Mór, Katona József, Berzsenyi és más klasszikusok tankönyveinkből való kisöprésére is. Nemtelen és nemzettelen, az idők próbáját ki nem állt kortárs művekre cserélnék nagyjaink műremekeit.”

No, ez ugyan magasan kezdi, lássunk még belőle!

„Semmi sem számít, csak az újidiotizmus, az aberráció, az ember polkorrekt gendermajommá formálása.

Az angolszász univerzitások behülyített, degenerált diákjai a „halott fehér csávók” (dead white dudes) tanrendből való kiebrudalását követelik. A halott fehér csávók alatt Arisztotelészt, Platónt, Dantét, Shakespeare-t meg hasonszőrű fehér, hímnemű műkedvelőket kell érteni, helyettük színes bőrű és feminista filozófusokat, gyarmati írókat szeretnének tanulmányozni ezek a szerencsétlenek, akik a fél napot az egyetem védett zónájában (safe place) töltik, és ott szipognak a történelem és a jelenkor mindenféle kisebbségeket és a hülyéket sújtó igazságtalanságán.

Sajnos egyesek értelmezésében a nyugati civilizációhoz való tartozás abban nyilvánul meg, hogy a hasonszőrű kreténségekkel kicsiny hazánk életébe is bele kell rondítani. Például a liberális szellemi transzvesztiták rácuppantak Jókai Mór, Katona József, Berzsenyi és más klasszikusok tankönyveinkből való kisöprésére is. Nemtelen és nemzettelen, az idők próbáját ki nem állt kortárs művekre cserélnék nagyjaink műremekeit.”

Mondja, jó uram, mondja még!

„Mert – próbáljuk a polkorrektség torz szemüvegével szemlélni – micsoda felháborító mű például a Bánk bán! A Gertrudis ellen elkövetett erőszak a fent említett operában történteket is felülmúlja. Nem mellékes, hogy egy liberális germán muttiról van szó, aki egy multikulti burkus központból érkezett… Ráadásul Melindát is megerőszakolják… Micsoda sötét, ostoba mű, na gyorsan cseréljük ki trendi kortárs valamire, amely, teszem azt, a genderproblémát boncolgatja. Legfeljebb úgy maradhatna benne a tantervben, ha a szexista konzervatív Bánk bánt gyilkolnák meg benne, és Biberach meg Ottó elszívnának egy füves cigit, miközben a nemváltó műtétről folytatnának párbeszédet.”

És így tovább, da capo al fine, a végét nyugodtan össze lehetne kötni az elejével, ha közben meg is csavarnánk, megkapnánk a publicisztikai Möbius-szalagot, a végtelenített, kétdimenziós seggnyalást. No, de mire gondolt a költő, midőn fenti sorait írta?

A költő a honoráriumra gondolt és az anyagi biztonságra. Rendben van, annak apropóján szólalt meg, hogy a firenzei operában átírták a Carment. Azt, kérem, magam sem találom szerencsés ötletnek, de sajnos nap, mint nap megesik, hogy jön egy dramaturg meg egy rendező és átírnak egy klasszikus darabot, ez színházban bevett szokás, és az ő kockázatuk. Ugyanis ha tetszik a közönségnek, jó, ha meg nem tetszik, az pont az ő bajuk lesz. Én a sikeres történeten nem változtattam volna, de hát nem is ismerem a firenzei közönséget, lehet, ők szeretni fogják. Az meg az ő dolguk.

Mindenesetre azt leszögezhetjük, miszerint Firenze – egyelőre! - nem magyar felségterület.

Nem értem, honnét veszi, miszerint a magyar klasszikusokat 1. kihajítanák a tantervből (ez, míg a tanterv az EMMI kezében van, különben is Balog miniszter hatásköre), 2. valakik át akarnák írni a klasszikusaink cselekményeit, 3. a liberálisok szellemi transzvesztiták lennének. Mondjuk a liberalizmust ilyen vádakkal (meg dekadenciával, gyengeséggel és hasonlókkal) Göbbels illette először, tőle tanulhatott OJD, csakhogy Göbbels doktor vádjait kissé cáfolja a tény, hogy ezek az állítólag gyenge és perverz liberálisok a sátáni bolsevikiekkel együtt úgy pocsékká verték a felsőbbrendű Harmadik Birodalmat, ahogy az meg is érdemelte. Tény, hogy egyes nyugati egyetemeken pillanatnyilag központi kérdés a gender-probléma, de ebben nem a kultúra megváltoztatásának szándékát látom – Arisztotelész mindig is Arisztotelész marad – hanem a helyi rendszerrel való szembenállás, ellenzékiség jelét. De ez meg legyen az ő dolguk, ebben a kérdésben nem foglalnék állást.

Hanem a magyar klasszikusokat senki, de senki nem akarja átírni. Megjelent ugyan pár egyszerűsített kiadás az utóbbi időben, a tanuló ifjúság számára, de az sem nyúl a cselekményekhez: inkább húz, rövidít, és a nyelvezetet korszerűsíti, aminek megítélését a pedagógusokra bíznám: de hogy a szereplők és a cselekmények változatlanok maradnak, az hétszentség.

Akkor mi van? Semmi, nincs veszély, nincs mi ellen védekezni, OJD lovag üres mezőben vagdalkozik rettentő pallosával, úgy is, mint kiváló és meglehetősen túlfinanszírozott múzsafi.

Ő az írását egy teljes Berzsenyi-poémával zárja, azzal a felkiáltással, hogy ezt nem engedi bántani és ebben minden benne van.

Berzsenyit én is szeretem, épp ezért nem akarnám idekeverni. Inkább idézném magának Orbán János Dénesnek egy meghatározó művét, ha nem is teljes terjedelmében, de ez is megmutatja a költő visszafogott, konzervatív elveit, neoklasszicista nyelvezetét, undorát a szexuális szabadosság és a trágárság iránt, valamint mély elkötelezettségét a nemzet ügyében.

„Orbán János Dénes

Laurával a fasz kivan

Hölgyem, Önnel a fasz kivan,
miért, hogy folyton énekel?!
Hölgyem, maradjunk annyiban,
hogy a művészet érdekel,
szeretem a harmóniát,
s a harmónikát is, de fel-
háborít, hogyha a csöndbe,
tiszta pohárba belehánynak

…

Hölgyem, én szekrényben lakom,
egy senki vagyok, nincstelen,
és ez a szekrény az Öné,
és Ön leszop, ha akarom...”

Nem folytatom, nehogy belezavarodjon a széles olvasóközönség a mértéktelen műélvezetbe.

Íme, egy gondos atyafi műve, mely lehetne egy ondós gatyafié is.

Maradjunk annyiban, hogy irodalmunk klasszikusait ugyan senki sem támadja, de ha ilyen álszent, korrupt és nem is túl tehetséges figurák védik őket, akkor már tényleg nagy a baj.

OJD-vel a fasz kivan.

Szele Tamás

 - Jó reggelt, Hacsek, hol volt, hogy nem láttam egész héten hála Istennek?

- Ne is kérdezze, kérem, magamon kívül...

- Magánál már volt valaha?

- Ne marháskodjon, ez most nagyon komoly, ha tegnap nem kerülök be a detoxba és nem mossák ki a gyomromat, lehet, hogy csak a főtárgyaláson látott volna újra.

- Hát mi volt, mondja?

- Kérem, hétfő reggel bevittem a Lipótkát az óvodába, tudja, az Izidorka fiát.

- Nahát, maga már nagypapa?

- Az vagyok, kérem, és örülök, hogy a Lipótka nem lánynak született.

- Miért? Nem lenne rosszabb az sem.

- Neki nem, de én akkor nagymama kéne legyek.

- Így meg síkhülye, de folytassa.

- Na, kérem, az Örsön bementem a Sugárba újságért, meg egy kávéra, nézem, hogy a kávéautomata kijelzőjén nem reklám fut.

- Hát mi?

- Az M1 hírei mentek.

- Még jó, hogy nem a Star Trek.

- Hogy képzeli, az jogdíjas!

- De ugyanúgy sci-fi. Na és, mi történt?

- Én nem tudom, mit tettek abba a kávéba, de ahogy megittam, vettem egy Magyar Időket, aláírtam az aluljáróban a tiltakozást a Soros-terv ellen és beléptem a Fidelitasba.

- Maga megőrült. És pont a Fidelitasba? Az ifjúsági szervezet, maga meg nagypapa!

- Nem voltam egyedül az újoncok között ebben a korban, meg hát kormánypártinak még egész fiatal voltam, alig egy napos.

- Na, szépen állunk. Még jó, hogy elmúlt: a doktor mit mondott?

- Azt mondja, valami egészen ritka karibi méreg lehetett a kávéban, tetrodotoxin, tudja, amivel a zombit is csinálják.

- Ja, csak azt előbb eltemetik.

- Én se érzem magam a legjobban...

- Szóval magából hétfőn zombi lett és belépett a Fidelitasba. Aztán mi történt?

- Kedden kimentem pénzért Pekingbe.

- A kormánynak?

- A kormánynak.

- És kapott?

- Maradjunk annyiban, hogy a kínaiak hajlandóak tárgyalni.

- Bővebben?

- Adnak hitelt, sőt, ideadják a Nagy Falat is, a déli határkerítés helyett, mégis jobban néz ki, csak össze kell kicsit csukni ezen a szűk helyen, pöttyet magas lesz, de szerkezetkész stadionban kell törlesztenünk, amiket léghajón viszünk el nekik a Himalája felett.

- Nem lesz egyszerű.

- Meg nem is pénzben adják a hitelt.

- Hanem?

- Tavaszi tekercsben. Amit aztán szabadon értékesíthetünk a világpiacon, napi áron.

- Maga megőrült? Az romlandó!

- Ezek a tavaszi tekercsek nem. Ezek még a Szung-korban kövesedtek meg, műértékük felbecsülhetetlen.

- És a világpiaci értékük?

- Az viszont elhanyagolható.

- Ezt a kölcsönszerződést... na, maga sem az a született üzletember, hallja...

- De, kérem, mikor nincs bennem drog, egész nyereséges üzleteket kötök. Csak most volt.

- És aztán mi történt?

- Mikor visszaértem Kínából, kivettem a Lipótkát az oviból, és feljelentettem a gyermekkertészetet, mert nincs még Honvédelmi Intézkedési Tervük. Aztán kérelmeztem, hogy hívják be az óvónőket katonának, méghozzá a tüzérséghez.

- Miért pont a tüzérséghez?

- Mert a Magyar Honvédség kötelékében pillanatnyilag több a zenész, mint a tüzér.

- Talán azért, mert hegedűnk is több van, mint ágyúnk.

- Látja, ez nem jutott eszembe.

- Maga nagyon hülye tud lenni, ha drogozott. A kábszi rossz, értem?

- Értem, de nem magamtól kattantam rá. Aztán lementem Ceglédre.

- Miért pont oda?

- Azt mondták, migránsokat láttak a városban.

- És, felvette velük a harcot?

- Fel, nagyon örültek nekem.

- Hogyhogy örültek?

- Nem migránsok voltak, hanem szaúd-arábiai rendőrök, akik kutyás kiképzésre érkeztek a városba, csak erről senki sem tudott, mert hadititok.

- Értem. És mégis, miért örültek?

- Végre volt kin gyakorolni a csibészelést. Két napig kergettek a német juhászok és a szaúdi rendőrök. Pedig én mentem oda migránst kergetni.

- Elkövetett még valami szépet ezalatt a hét alatt?

- Tulajdonképpen ezen kívül nem sokat: tiltakoztam a civilek ellen, zarándokoltam a magyar Szent Család nyomában, meg elintéztem egy hamis légiriadót Hawaii szigetén.

- Magyar Szent Család? Azok kik?

- Szent István, Boldog Gizella és Szent Imre.

- Azért a Szent Imre születésekor nem volt jászol a helyiségben.

- De barmok lehettek a környezetében...

- A légiriadót meg miért?

- Azt mondták, ott van a Soros és ettől kitöri a frász.

- És ott volt?

- Nem, de utána megittam egy liter kisüstit a körömpörkölt mellé, és olyan rosszul lettem, hogy kimosták a gyomromat, attól magamhoz tértem.

- Hát, volt egy hete, nem mondom... de legalább tudjuk, mit isznak a kormánytagok.

- Mit?

- Kávét, az Örsön!

- Mars ki!

Szele Tamás

Kérem szépen, már megint nagy hírek vannak, a fene enné meg őket, megint jobb hely lesz a Facebook, kérdés, hogy kinek – leginkább a tulajdonosának lesz az, amint látom, a felhasználóknak már nem annyira. De hát mindig ezzel jár, mikor nagy csinnadrattával „javítanak” egyet a közösségi oldalon: ha teljesen megjavul, tán el is tűnik majd, mint erdőben a vadnyom.

Első sorban szögezzük le, rögtön kezdésként, hogy Mark Zuckerberg egészen pontosan azt tesz a közösségi oldallal, amit éppen akar, lévén, hogy az övé. Ha úri kedve úgy tartja, megváltoztathatja az alapszínét kékről hupililára, de akár masnit is köthet rá, és leengedheti a Niagara-vízesésen, ezt mind szabad neki, hiszen nagyrészt a saját tulajdonáról van szó (bár vannak más tulajdonosai is).

Másodsorban viszont azt szögezzük le, hogy nekünk, felhasználóknak nem kötelező rajongani ezekért a „javítgatásokért”, sőt: mi az üzleti partnerek vagyunk (voltaképpen, ha tetszik, ha nem mi vagyunk az áru, amit Zuckerberg elad a hirdetési cégeknek), ha nem szeretjük, mehetünk máshova, nem vagyunk ide bilincselve. Nem a csodát: a Facebook lévén a legnagyobb és legáltalánosabb közösségi felület, részévé vált nem csak a magánéletünknek és a hétköznapjainknak, de már dolgozni sem lehet nélküle nagyon sok területen.

Harmadsorban az igaz, hogy Márkus testvér úri kedve szerint tönkre is mehet, de bölcs üzletember azért meggondolja a hirtelen támadt ötletei átültetését a gyakorlatba, előtte elvégeztet egy piackutatást – ez esetünkben vagy elmaradt, vagy dilettánsok végezték. Meg kellett volna kérdezni olyan embert is, akinek van fogalma a globális közgazdaságról, ennek sem látom jelét – na, de lássuk, miről van szó! Mint az Index írja (https://index.hu/tech/2018/01/12/oriasi_valtozasok_jonnek_a_facebookra/):

„Mark Zuckerberg eget-földet megrengető változásokat jelentett be csütörtökön a Facebook háza táján. Újragondolták a hírfolyamokat, vagyis azt a felületet, amit ön is Facebookként ismer, és ami az elmúlt években kattintásvadász hírek, fizetett hirdetések és cuki kisállatos videók végtelen folyamává változott.

A következő hetekben azt fogja tapasztalni, hogy a falán egyre kevesebb lesz a figyelemvadász tartalom, és egyre többször jelennek meg az ismerősök és családtagok személyes bejegyzései, pont úgy, mint régen. De azokból sem minden.

Az új Facebookban az aktív tartalomra helyezik a hangsúlyt. Nagyobb teret kapnak például a vitaindítóra sikeredett kommentek, az olvasmányos bejegyzések, az élő kapcsolatot jelentő videók és minden olyan tartalom, ami körül beszélgetések, párbeszédek alakulnak ki. Háttérbe szorulnak azok a posztok, amiket mindenki csak belájkol, és továbbgörget.”

Hát, izé... ezt most hogy értsük? Lássuk az eredetit!

„We built Facebook to help people stay connected and bring us closer together with the people that matter to us. That's why we've always put friends and family at the core of the experience. Research shows that strengthening our relationships improves our well-being and happiness.”

Vagyis:

„Azért hoztuk létre a Facebookot, hogy összekössük és közelebb hozzuk egymáshoz azokat az embereket, akik fontosak egymásnak. Ezért koncentrálunk munkánk során a baráti és emberi kapcsolatok erősítésére. A kutatások azt mutatják, hogy kapcsolataink erősítése javítja jólétünket és boldogságunkat.”

Hát ez első körben nesze semmi, fogd meg jól. Körülbelül annyit tesz – kissé utánaolvasva – hogy a jövőben akkor is kapunk értesítést az ismerőseink tevékenységéről, ha azok épp csak bevetették kiskertjüket tavasszal, vagy sütöttek reggelire két tükörtojást, ellenben korlátozzák a céges és kiadói tartalmakat. Magyarul kevesebb lesz a reklám-kategóriába sorolható poszt (kivéve, ha fizettek érte, kérem, business as usual) és a hír meg az újságcikk. Sőt, egymással is kéretik többet írogatni, kevesebb fotót, videót feltenni.

Hát, ha Zuckerberg hollywoodi nyálgépet akar csinálni a tulajdonából, ám tegye, jogában áll, nekem meg az áll a jogomban, hogy kritizáljam.

Vegyük rögtön azt az egyszerű alaptételt, hogy nekem van több, mint ezer ismerősöm. Ha minden ajánlkozást, jelölést elfogadnék, lehetne már ötezernél is több, de valahol ezer fölött meguntam, és már csak azt engedem be, akinek az elfogadására nagyon, de nagyon nyomós okom van (különben, aki anyázni akar, így is megtalál, de ezt majd egy külön háromkötetes regényben fogom kifejteni). Mármost ha ennyi ember egy helyre kerül, tény, hogy közel lesznek egymáshoz, olyan közel, mintha egy tengeralattjárón volnának összezsúfolódva, vagy a hetes buszon, déltájt, tehát nem biztos, hogy összehaverkodnak, de az nagyon valószínű, hogy össze fognak veszni. Ilyen az emberi természet. Szóval, ha Márkus barátunk az emberi kapcsolatokat helyezi előtérbe, attól még nem lesz jobb, békésebb hely a közösségi oldal.

Meg aztán, a Facebook kora előtt nekem például fogalmam sem volt, mit gondolnak a tőlem távolabb élő ismerőseim, barátaim például a repülő csészealjakról, torlósugár-hajtóművekről vagy a politikáról. És hogy miképpen változnak a nézeteik. Ha valaki nem volt közszereplő, akkor nem tudtam, kire szavaz, kihez pártolt tegnap, kit támogat ma, kit fog holnap ajnározni. Így aztán ismerősök is maradtunk éveken át. No, ennek vége: most átalakultak a kapcsolatok, aki elveink társa, legyen szó bármiről, az haver, aki nem, az ellenség lesz előbb vagy utóbb – ha pusztán a nézetei miatt nem is tiltom le, amennyiben azokat hangosan és az oldalamon propagálja (és propagálják...) akkor muszáj lesz. Egy vagy tíz emberért, akikkel mondjuk harmincöt éve jóban voltunk, nem fogom elveszíteni az összes többi ismerősömet, emberi, sőt, üzleti kapcsolatomat. Emlékszem arra a régi haveromra, aki meg akarta nekem tiltani a sajtótevékenységet, mert nem tetszettek neki az elveim, azt mondta, a repülőgépes fotóim maradhatnak, de az írást hagyjam abba, mert hazaáruló vagyok. És különben nem sörözünk együtt. „Hát... mikor is söröztünk utoljára?” „Harminc éve.” „Akkor még harmincat tán csak kibírok, Sanyikám.”

Szóval, az emberi kapcsolatok erősítése csak akkor lenne egyértelműen jó, ha az embernek nem más, tőle esetleg homlokegyenest ellenkező véleményen lévő emberekkel volna kapcsolata, hanem Walt Disney egyszerű jellemű és csekély értelmű rajzfilm-figuráival.

A hirdetések számának csökkentése egyszerű halandzsa: aki fizet, az hirdetni is fog majd.

Nagyobb a baj a sajtó korlátozásával. Most fog felsikítani az összes kétbites lélek, miszerint: „Le a sajtóval, mindegyik sajtótermék hazudik!”, amin vérig szoktam sértődni, ugyanis ez nem azt jelenti, hogy hazudunk, hanem azt, hogy nem ők diktálták, amit írtunk. És minél szimplább valakinek a világképe, annál agresszívabb. Ma, Magyarországon már tényleg ott tartunk, hogy X. politikus jó, Y. rossz, ki vannak jelölve, akiket gyűlölni lehet X. vagy Y. kedvéért, és az egész ország vígan készül egymás agyonverésére, kisbaltával, ha egy mód nyílik rá. Na, kérem, a valódi és független sajtó pont ezt a sarkított világképet próbálná árnyalni, azért is nem olyan népszerű, mint a faék szintjére lebutított pártpropaganda.

Ha a magyar Facebookon korlátozzák majd az újságcikkeket, akkor megerősödik a propaganda – hogyne erősödne, ezrek visszhangozzák, mint megannyi jákópapagáj! - és eltűnik az elemzés, gondolkodás a helyzetről.

Ja: mellesleg csődbe jut és eltűnik a maradék független sajtó is, maradnak a pártlapok, azok nem halnak majd éhen, de a függetlenek igen.

Sőt, a nyugati sajtó olvasottsága és ebből következően reklámbevétele is csökkenni fog, tehát világcégek is mehetnek csődbe: a közösségi oldal jó eséllyel elveszi tőlünk a valódi sajtót, és cserébe csak saját magát adja, vagyis hírforgalom szempontjából szinte semmit, a magánélet erős előtérbe tolásával.

Mielőtt azonban kifennénk a rezes fringiát és elindulnánk a Szilikon-völgybe bosszút állni Márkus testvéren a hülyesége miatt (értem én az ő szempontjait is, mivel a Facebookkal a politika folyamatosan visszaél, inkább akar belőle színes, szélesvásznú családi vígjátékot csinálni, csak az már nem fog menni), nézzük csak meg jobban a hírt.

Mindez csak a hírfolyamra vonatkozik, amit mindközönségesen (és helytelenül) „kezdőoldalnak” tetszenek nevezni.

Ja, az más. Ha a megosztásokkal nincs változás, akkor sok csoda nem várható.

Akkor csak annyi történik, hogy a hírfolyam központilag algoritmizált, személyünkre szabott hírei mennek át technicolor PVC csillámfaszlámába és kicsiny, rózsaszín egyszarvúba, de ha egy általunk kedvelt személy vagy sajtótermék megoszt valamit, azt ettől még látni fogjuk.

Meg azt is, mit ültetett a szomszéd a kiskertjébe tavasszal és mit reggelizett.

Summa summarum: a Facebook megint úgy lesz jobb hely, hogy kicsivel rosszabb lesz.

Ahogy már megszoktuk.

Business as usual.

Szele Tamás

Kérem szépen, rájöttem, hogy Magyarország államvallása micsoda. Nem, nem egy „elfogadott” vallás. Mi tulajdonképpen cargo-hitűek vagyunk, az égből várjuk a segítséget és ebből jottányit sem engedünk. Nem volt ez mindig így, de szerencsére eljött a dicső új kor, és mindannyian részesülhetünk az istenek és a cargo áldásaiban. Mert azért a legfontosabb, hogy a nagy Tiki szeressen minket, és küldje cargóit.

A tikikkel.

Szóval álljon itt a hír a 444 nyomán (https://444.hu/2018/01/10/magyar-gogyi-kilatot-epitettek-a-buszmegallo-tetejere-mert-csak-arra-lehetett-palyazni)

„A Baranya megyei Nyugotszenterzsébet lakosai nagyon szerettek volna egy új buszmegállót, de mivel arra nem írtak ki pályázatot, csak kilátóra, kreatív megoldáshoz folyamodtak. Az RTL riportjában mutatták be a különleges kilátót, mely egyben buszmegállóként is szolgál.

A furcsa hibridnek örülnek a település lakói, mint arról az egyik helyi képviselő beszélt, folyton elázott az iskolások, óvodások lába, mire felértek a falu elejéről. A buszmegálló tetejére kilenc létrafok vezet, innen nyílik kilátás a lakóházakra és a szántóföldre, de akár a közeledő buszt is már messziről lehet látni.”

No, ez ám a fortély, Toki Ukamea! Kanakák és vahinék, akárhogy nézem, az építmény olyan, mint a Tadzs Mahal, vagyis mindenre alkalmatos. Lehetne flottakikötő, világítótorony, repülőtér, hindu síremlék vagy szükség és igény esetén ziggurat. De nem, mert kilátó. Merthogy arra lehetett pályázni. Ha mondjuk Rammsteinben lenne, akkor az a kis izé irányítótorony lenne, és légitámaszpontnak hívnánk, de Nyugotszenterzsébeten van, minek következtében kilátó.

Hej, Nagyabonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik, nem is említve Nyugotszenterzsébetet, mint olyant, ahol a kilátó látszik. Na, nagyon nem látszik, elvégre egy hanyagabb légi felderítés is áttekintene az építmény felett – bezzeg Tyukodon tizenegy kilátó is van, de az már valódi világlátványosság. Szegény erzsébetiek tényleg csak azt akarták, hogy a gyerekek lába ne ázzon meg, míg várják a buszt, és ezt joggal szerették volna – csak a mai Magyarországon így bírták összehozni.

Az építkezés költsége 450 ezer forint volt, mint megtudhattuk, létrával és kakasüllővel. Dehogy irigylem, dehogy sajnálom, tízszer ennyit is megérne, hogy akár csak egy kisgyerek lába szárazon maradjon.

De hogy jön ide Melanézia?

Történt pedig, hogy a jó melanézek körülbelül az idők kezdete óta békességben éltek, ették a halat, a gyümölcsöt, a tarót és ha nagyon unták magukat, akkor néha egymást is, mert kell egy kis szórakozás az embernek.

Hanem egyszer csak a hatalmas Tennónak, Amateraszu istennő unokájának, másként mondva a japán császárnak eszébe jutott, hogy meghódítja Óceániát. Mondjuk őt sokkal jobban izgatták Indonézia és más gyarmatok nyersanyag-forrásai, ugyanis a birodalmi Japánban csak két dolog nem volt: se egy cent kőolaj, se egy gramm gumi, ami nélkül, lássuk be, hadsereg nem létezik, de sajnos úgy alakult, hogy az amerikaiaknak ez talán nem tetszett volna. Nem is tetszett, ezért aztán Pearl Harbournál minimális veszteséggel megsemmisítették az amerikai csendes-óceáni flotta harmadát, de a jenkik összekapták magukat, és Midwaynél akkora pofont adtak vissza, hogy a maradék japán flotta szédülten kereste hazafelé a Fujiyamát.

Igen, csak hát a japán terjeszkedés azzal járt, hogy a kőköri szinten, meglehetősen kellemesen élő szigetvilágot meg kellett szállni gyalogsággal. Azért gyalogsággal, mert mondjuk mással nehéz lenne, én például nehezen tudnám elképzelni, ahogy partra ugrik négy-öt tengeralattjáró és beássa magát. Mármost a japán katona rossz vendég. Nagyon rossz. Rossz ugyanis a neveltetése: arra tanították, hogy a legyőzöttek már nem emberek, bármit megtehet velük, feltéve, ha az szenvedést okoz nekik. Ez a régi Bushido teljes félreértelmezése volt, de mégis úgy alakult, hogy a japán megszálló csapatokhoz képest az összes Ukrán Front és a Wehrmacht legfaragatlanabb képviselői is kifinomult, francia diplomatáknak tűnhettek, ők ugyanis csak loptak, raboltak, erőszakoltak és gyilkoltak, de kizárólag szükség esetén. Míg ezzel szemben a besorozott tokiói könyvelő rossz esetben meg is ette a civil lakosságot. De lehet, hogy megnyúzta elevenen. A kényszermunka viszont biztos volt: a Kaigunnak, a Haditengerészetnek ennie kellett.

A dolgok ilyetén alakulásának a helyiek nem nagyon örültek. A Fülöp-szigeteken például nem értette a japán parancsnokság, miért pont a biciklis járőrök tűnnek el nyomtalanul. Aztán elkezdtek megjelenni a halott gyalogos járőrök is, furcsa kis szúrt sebekkel: a lakosság a biciklik küllőjét köszörülte stilettóvá. És nem kímélték a Tenno embereit.

Na, de lenyugodott a Felkelő Nap, eljött Midway, eljött Iwo Jima, és a japán megszállók emberfelettien kegyetlen harcok árán átadták a helyüket – az amerikai megszállóknak. Mármost azok nem olyan fából voltak faragva, mint a japánok. Egyrészt, szinte semmi szükségük nem volt a szigetvilág természeti erőforrásaira, kaptak ők otthonról mindent, ami kellett, tehát megszűnt a kényszermunka, másrészt többnyire még meg is kérdezték a lányokat, hogy van-e kedvük besétálni a bokrok közé, mert ha nem, hát legfeljebb nem. És míg a Kaigun emberei alultápláltak voltak és szegények, ők sosem látott gazdagságban dúskáltak. Naponta háromszor ettek, dohányoztak, kóláztak, kávéztak és mivel baromi unalmas volt az élet ezekben a kis helyőrségekben, egész jól összehaverkodtak a helybéliekkel, akiknek jó kedvvel, bőséggel adtak a javakból.

Étel dobozból, amit nem kell kifogni vagy levágni és megfőzni. Csokoládé. Cigaretta. Textilholmik. Nájlonharisnya... érthető, hogy a melanézek szó szerint sírtak, mikor Johnnyék hazamentek. Aztán két hét múlva még jobban sírtak, mikor rájöttek, hogy többet nincs szállítmány, nincs „cargo”. Ugyanis a tengerészgyalogosok mindig azt mondták, hogy ezt a sok földi jót a „cargo”, vagyis a szállítmány hozza nekik. És hát a helyi lakosság is látta, ahogy lerakodnak a repülőgépekről.

Az új vallás Vaunatu térségében jelent meg a negyvenes évek végén. Véletlenül vették észre – egy járőrgép eltévedt, és vészesen kevés üzemanyaggal kényszerleszállásra készült. Rádió volt a fedélzeten, de semmi egyéb – a legénység egyszer csak megpillantott egy teljesen szabályszerű haditengerészeti kifutópályát a dzsungel közepén, kicsit furcsa tájolással, de hát a háború alatt sok mindent csináltak, sokszor sietve, az a lényeg, hogy nem a fákon kell landolni. Torony van? Van. Nem válaszol. Biztos elhagyták. De gépek állnak a kifutón, hangár van mellette... mindegy, tegyük le a madarat, míg lehet.

A torony bambuszból volt. A hangár és a gépek is, viszont a lakosság azonnal kicsődült a vendégekhez, mert visszajött a „cargo”! A tikik és a Nagy Tiki küldte őket. Természetesen a mentőexpedíció megjutalmazta őket – mint kiderült, egy John Frum nevű derék melanéz ember találta ki ezt a vallást, aminek az a lényege, hogy ha légitámaszpontokat építünk az őserdőben, akkor jönnek a tikik és hoznak cargót.

Tetszik érezni a hasonlóságot?

A melanézek kifutókat építettek az erdőben – különben Isten áldja a kezüket, több bajba jutott pilóta életét mentették már meg ezzel – a kézzelfogható, nagyon is anyagi természetű isteni ajándék reményében.

Mi kilátót építünk, hogy legyen buszmegállónk.

Legyen, persze, hogy legyen – de ne legyen ez ajándék vagy kegy, amiért ügyeskednünk kell.

A buszmegálló egyszerűen jár oda, ahol szükség van rá.

Nem a tikik adják. Az állam kéne adja.

Még jó, hogy csak kilátót kellett építeni a tikiknek, és nem hindu síremléket.

Ahogy magunkat ismerem, megoldottuk volna.

Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, rossz hírrel szolgálhatok: az önök által eddig ismert politikai világ halott. Vége az eddigi kétdimenziós politikai gondolkodásnak, vége a politikai alkuknak: az elveink este az utolsót lehelték, igaz, kissé hangosan, és kiadták a lelküket. Most ki kell találnunk valami újat, vagy végünk, és én mehetek Svájcba, sakkozni a Tristan Tzarával.

Megrázó jelenetnek lehettünk tanúi, persze, mindenkinek másként lehetett megrázó. Az történt, hogy az RTL Klub műsorán Setét Jenő Brada és Heller Ágnes vitáját láthattuk: tényleg senkit nem akarok befolyásolni, kövezzenek meg, de én, mint elég régi liberális mélyen szégyelltem magam.

Ilyen érvek nem léteznek.

„Most én beszélek!”

Jó, akkor tessék.

„Mert a Fidesz minden alternatív jobboldali pártot elpusztított!”

Kétségtelen. Ám alternatív volt a kormányerőt adó MDF vagy Kisgazdapárt? Azt már nem mondom, hogy a hangerő miatt az SZDSZ-t is hallani véltem, de remélem, csak süket vagyok.

„Azt nem mondom, hogy szavazzanak a Jobbikra, de ha egy kerületben a Jobbik jelöltje esélyesebb, szavazzanak rá.”

Nem folytatom. Mely dicső ész bomla össze itten...

A másik oldal, Setét Jenő Brada higgadtan érvelt, a hangját egyszer sem emelte fel – hiszen megtette helyette Heller Ágnes.

Isten ne vegye vétkemül, de nagyon megkeseredett a szám.

Ha ez a magyar liberalizmus, én valamit rosszul olvastam. Ha a magyar liberalizmus azt jelenti, hogy elvtelenül megalkuszunk alapelveink legnagyobb ellenségeivel, átmeneti ígéretek alapján, melyekre nincs garancia, akkor Kossuth nem volt szabadelvű, de Washington tábornok sem.

Ha az a magyar liberalizmus, hogy alapelveinkből, melyek a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget említik, feladjuk elsőként az egyenlőséget – így roma polgártársainkét – akkor feladjuk a testvériséget is. A szabadságnak ezzel vége. Ha van magyar liberalizmus, hát nem ez az, ha van még szabadelvűség: ez nem lehet alku tárgya.

Nem lehet alkut kötni ebben a kérdésben. Eljött a pillanat, valakinek ki kell mondania, hadd legyek én az: a naivitás korának vége. Mindennél veszélyesebb zsarnokság leselkedik ránk, és a magyar szabadelvű gondolkodás korábbi bálványai szó szerint azt hiszik, hogy vagy a zsarnokkal, vagy a betyárokkal megegyezhetnek. Heller Ágnes, Konrád György - megannyi példája a politikai megalkuvásnak. Jobbra vagy szélsőjobbra. Én sem mondanám, hogy forradalomra lenne szükség, ugyanis az igen fárasztó, és általában lármás elfoglaltság, ráadásul sok sérüléssel jár. De ha ez a magyar liberalizmus, illenék újat szabni már magunkra – ha még vagyunk magyarok, szabadelvűek.

Nem győzöm ismételni: ennek meg kellett történnie. A bálványoknak sajnos le kell dőlniük, a liberalizmus nem paktálhat antiszemitákkal, cigányellenesekkel, nem paktálhat elvakult szélsőjobboldaliakkal, újbaloldaliakkal, a liberalizmus egyszerűen demokrata, mindenkit elfogadó, de nem mindent befogadó gondolkodási iskola. A kacérkodás korának vége.

Most jön Franklin kora. És Franklin kedves ember volt, nagy tudós. De maga számolt le három hesseni hadosztállyal, ha kellett. Na jó: nem egyedül, de egy embert sem vesztett: tudós volt, beállította a lőszögeket.

Igen, a bálvány ledőlt. Nagyon tiszteltem és tisztelem most is – de ledőlt.

Hirdessünk tehát új, valódi liberális gondolkodást, nem pártban, de az életünkben. Nem lesz könnyű. Én csak azt kérném, hogy párt ne legyen belőle, meg azt, hogy a hármas jelszót tartsuk be.

Meg azt, hogy ne szóban. Tettben tartsuk be.

Igen: a cigányellenesség sérti roma polgártásainkat.

Igen, a zsidók a legjobban a zsidózást utálják. Nem mind gazdagok, sőt.

Igen, a nők emberek és belőlük áll az emberiség nagyobbik fele.

Igen a legjobb barátod is lehet meleg. Csak titkolja mondjuk.

Igen, a határon túli is magyar. Akkor is ha ez neked nem tetszik.

Igen, a gyerekeknek is vannak jogai.

Igen, a menekültnek is vannak.

Igen, neked is vannak és élj is velük.

De nem ez a legfontosabb, ezt mind el lehet túlozni.

A legfontosabb, hogy senkit jogsérelem ne érjen.

És mindenki éljen jogával, vissza senki se éljen.

Ez jelen társadalmi rendszerünkben bizonyos gazdasági és strukturális okok miatt kivitelezhetetlen, ebből következően kívánatos volna a társadalmi rendszer gyökeres megváltoztatása. Erre pillanatnyilag reális lehetőséget nem látok, de amennyiben elképzelhető lesz, úgy az volna helyes, ha a vagyoni és biológiai viszonyok fenntartásával történne. Magyarul senkit sem lőnének főbe vagy rabolnának ki.

Új társadalomra és új Társadalmi Szerződésre van szükség. A világnézetünk bizonyos megváltoztatására is. A liberalizmus eddig sem volt a gyenge, elvtelen megalkuvás szinonimája, bár sokan hitték: ne is legyen az.

Ha puskacsövet látsz, ne tégy belé virágot.

Vedd el vagy törd el.

A rosseb egye már meg, száz szónak is egy a vége: minket, magyar liberálisokat elárultak.

A saját bálványaink.

Akkor most rajtunk a sor: ha semmirevaló vagy, állj be huszárnak valamelyik párthoz.

Ha meg legény (leány) vagy, gondolkozz el.

Mert valahogy kell legyen ezen túl is.

„Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.”

Valahogy csak lesz. De így már többet sose legyen.

A bálvány ledőlt.

A gyermekkornak vége.

Fend ki az elméd.

Tisztítsd meg a lelked.

És használd!

Szele Tamás

Aki tegnap felhőtlenül ünnepelte a két Korea közötti enyhülés megkezdődését, elhamarkodottan tette – várható volt, hogy az amúgy is kétséges közeledés negatív következményekkel is jár majd. Illetve: esetleges negatív következményekkel. Egyszóval, tegnap volt a lakoma a béketárgyalásokon, ma jön utána a feketeleves.

Éspedig egy nagyon nagy feketeleves. Ugyebár, Észak olimpiai részvétele ellen senkinek sem lehet kifogása, amint a tárgyalások újraindulása ellen sem – tulajdonképpen senki nem is kifogásol semmit ezekben az ügyekben. Az Egyesült Államok viszont, mely ellen nem enyhült a háborús fenyegetés, csak Dél-Korea ellen, most egy nagyon sajátos válaszlépésre készül. (http://huppa.hu/a-verzo-orr-strategia/)

„Washington azt fontolgatja, hogy célzott csapásokat mér észak-koreai célpontokra, és abban bízik, hogy emiatt nem robban ki háború a Koreai-félszigeten – jelentette a The Wall Street Journal című amerikai napilapra hivatkozva kedden az Axios című hírportál.A lap úgy tudja, hogy bennfentesek „vérző orr” stratégiának nevezik az elképzelést, mert terveik szerint ennek úgy kellene hatnia, mintha „behúznának” egyet Észak-Koreának. “Egy kísérleti atomrobbantásra vagy rakétakísérletre célzott csapással reagálni, hogy Phenjannak „eleredjen az orra vére”, és felfogják, milyen drágán megfizethetnek azért, ahogy viselkednek” – írja a The Wall Street Journal.

Az Axios szerint viszont nagy a kockázata annak, hogy támadás esetén Phenjan teljes erejével vág majd vissza. Ráadásul mindez akkor kerül napirendre, mikor a két Korea két év után végre újra hajlandó volt szóba állni egymással, és a februári téli olimpiával kapcsolatban meg is állapodtak arról, hogy Phenjan delegációt küld a megmérettetésre, amit az Axios az enyhülés jeleként értékel.”

Hát igen, van, amikor a háború zavarja meg az egyensúlyt, van, amikor a béke, bár ez a stratégia letagadhatatlanul trumpi. Miről is van szó? Az Egyesült Államok valóban nem örül annak, hogy Dél-Korea esetleg eltávolodhat tőle bizonyos szempontból, mármint abból, hogy Észak Déllel békülne (látszólag), de Washingtonnal esze ágában sincs. Nyilvánvaló, hogy ez az északi lépés pont azt a célt szolgálja, miszerint Dél-Koreát kiszakítsa korábbi szövetségi rendszeréből (kizárólag egy átmeneti béke érdekében), aztán, ha majd jól összeveszett az Egyesült Államokkal és nem számíthat többé a segítségére, le is lehet akár rohanni. Igazi ázsiai politikai húzás volt – de hát ezt Washingtonnak is látnia kellett volna.

Vagy kellene.

A „vérző orr” alkalmazása különben is nagyon sok problémát okozhat. Tavaly decemberben tömegek ünnepelték volna a kemény csapást, de most, mikor ugyanezek a tömegek annak örülnek, hogy a mindenki által félt háború egyelőre elmarad, már nem lenne népszerű még Délen sem. Aztán meg, ha belátható időn belül történnének ezek a csapások, érdekes módon nem Észak-Korea veszélyeztetné a téli olimpiai játékok biztonságát, hanem maga az Egyesült Államok.

Akkor most hogy is van ez? „Néha fel kell égetnünk egy falut ahhoz, hogy felszabadítsuk”, mondta egy névtelen, de legendássá vált tiszt egy azóta elfeledett hadművelet során a vietnami háborúban, majd kattintgatni kezdte az öngyújtóját. A mondat azért lett szállóige, mert egy tudósító előtt hangzott el... nos, a vietnami háborúnak csak annyi köze van Koreához, hogy tökéletesen elhibázott taktikai-stratégiai döntések sorozata volt, és ha most alkalmazzák a „vérző orr” taktikáját, az is hatalmas hiba lesz.

Pont, mint amikor felégetjük a falut, hogy felszabadítsuk.

Szövegértési gondjai is lehetnek egyeseknek, ugyanis azt a hírt, miszerint Észak és Dél között helyreállítják a katonai forródrótot, páran úgy értelmezték, miszerint a két ország szövetségre lép. Dehogy lép, ez csak azt jelenti, hogy egyáltalán szóba állnak egymással, például egyeztetik a járőrözések időpontját, útvonalát, ebből következően nem fogják egymást lelövöldözni a határon, ha véletlenül találkoznak. Szó nincs szövetségről, egyeztetésekről van szó.

Egyáltalán, gondoljuk már végig: az, aminek tanúi vagyunk, nem több egy átmeneti enyhülésnél. Rövid, forró béke a hideg háború szünetében. Tarthat akár sokáig is, fejlődhet gyümölcsöző együttműködéssé is – de nem lesz örök. Amíg a két Korea nem egyesül, valódi béke sem lesz, és mivel mindkét fél úgy gondolja, hogy ez az egyesülés kizárólag az ő vezetésével történhet, hát belátható időn belül nem várható nagy összeborulás.

Az Egyesült Államok reakciója gyerekesen agresszív: megfontoltabb lépés lett volna kibocsátani egy jegyzéket, mely üdvözli az enyhülést, ámde felhívja a figyelmet a közeledés hátulütőire és az északi diplomácia álnok voltára.

Magyarul, szólni kellett volna: „Látlak!”

Na, de nem látták...

Amerikának jelen pillanatban nem érdeke egy általános béke a félszigeten, Kínának nem érdeke, továbbmegyek: Észak-Koreának sem érdeke, nekik egy pusztító, hódító háború az érdekük – egy csendes, nyugodt felkészülési periódus után.

A valódi béke egyedül Dél-Koreának érdeke.

Kicsit egyedül van ezzel.

Egyet mondok: keserű lesz még ez a koreai feketeleves, nagyon keserű.

Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, örömmel jelenthetem, hogy elrajtolt a panmindzsoni maraton, és szó szerint már az első percekben győzött mindkét fél, de a versenyszám folytatódik, tehát még több eredmény várható. Ez úgy lehetséges, hogy illető maratonon nem futnak, hanem tárgyalnak a két Korea képviselői – és van mit tárgyaljanak, annyi biztos.

Kezdjük a jó hírrel: Észak-Korea részt vesz a Phjongcshangban rendezendő téli olimpián. Részt bizony, de még hogy! Sportolókat, szurkolókat, edzőket, kísérőket, fellépőket, megfigyelőket, újságírókat és egy teakwondo-bemutatót tartó csoportot is küld a játékokra. Szöul azt is javasolta, hogy az érkezőknek szervezzenek találkozót Dél-Koreában élő családtagjaikkal. Ez valószínűleg szintén belekerül a hivatalos programba, amint a gazdasági közeledés újrakezdése is – ebből a szempontból különösen fontos lesz a két állam által korábban közösen működtetett keszongi ipari park sorsa.

A békesség érdekében elmarad Dél-Korea és az Egyesült Államok közös hadgyakorlata is, melyet bizony a határ mentén rendeztek volna. Mintha tisztulna az ég a félsziget fölött...

Na, akkor hagyjuk a meteorológiát, és gondoljuk át, mi is történt. A Panmindzsonban alapos előkészületek és előzetes megbeszélések után újrakezdett tárgyalások során a két állam képviselői fénysebességgel egyeztek meg – abban, amit előre egyeztettek. Észak látszólag megmagyarázhatatlanul, de hirtelen kezet nyújtott, Dél pedig örömmel sé azonnal elfogadta. Mondjuk nem is nagyon tehetett mást, bölcs lépés is volt, hiszen ha kardcsörtetéssel válaszol, attól csak a feszültség nő, és Észak-Korea ugyanott marad, vagyis testközelben – ezt az ajánlatot itt és most csak elfogadni lehetett. Béke lesz tehát a játékok alatt. Béke és közeledés, találkozások – még akkor is eredmény ez, ha tudjuk, hogy az északi delegációba valószínűleg kizárólag a legmegbízhatóbb elvtársak kerülhetnek majd be.

Viszont egy pillanatra se feledjük, hogy a tárgyalások nem értek véget – és nem is az volt a fő céljuk, hogy eldöntsék egy sportrendezvény sorsát. Itt másról, többről van szó.

Első sorban arról, hogy senki se haljon éhen, és ha lehet, háború se legyen, ellenben mindkét fél járjon a lehető legjobban. Emiatt annyira fontos a megszakadt gazdasági együttműködés újrakezdése. És amennyiben megszűnik a háborús fenyegetés, miért is ne?

Hát, azért az nem olyan egyszerű. Kim Dzsongun most valódi kelet-ázsiai módszert alkalmazott. Mert rendben, nem fenyegeti a továbbiakban a gazdag szomszédot (különben a koreai háború után még Észak volt a gazdagabb, ugyanis náluk maradtak a régi japán bányák és a japán megszállók ipari infrastruktúrája is), de azt egy szóval sem mondja, hogy nem fenyegeti az Egyesült Államokat! Sőt, ellenkezőleg, nem mulasztja el megemlíteni egyetlen adandó alkalommal sem, hogy az USA bármely pontját képesek elérni a rakétái. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy míg a dél-koreai küldöttséget vezető Cso Mjung Gjon felvetette a nukleáris fegyverek leszerelését, az északi delegáció vezetője, Li Szon Gvon erre a kérdésre „nem adott választ”, magyarul nem mondott semmit, nem is reagált, ámde jelét adta annak, hogy figyel, amint a CNN jelenti. Hogy a CNN minől gondolta ezt a figyelmet, ha az északi főmufti csak ült a helyén, mint a kapubálvány, azt nem tudom, de higgyük el nekik.

Tehát, ha Dél MOST akar békét – és ez a helyzet – akkor várható a távolodása legfontosabb, amerikai szövetségesétől. Ami hosszú távon a biztos pusztulását is jelentheti: alaposan fel kell kösse Szöul az alsóneműt, ha ezt a hintapolitikát sérülés nélkül meg akarja úszni, hiszen ő ül a hintán és a két ellenérdekű fél lökdösi. Béke ugyan lehet és tán lesz is, de vagy jobbra, vagy balra, előbb-utóbb meg kell majd fizetni az árát: rossz esetben mindkét oldalra pengetni kell, vagy pénzben, vagy gesztusokban.

Ugyanakkor Északnak is csak pillanatnyi szempontból jó a mostani helyzet – bár Phenjan céljaival nem vagyunk tisztában, csak találgatni tudunk. A mostani enyhüléssel mindenképpen időt nyernek, és talán némi anyagi bevételre is szert tesznek, hiszen most úgy tesz mindenki, mintha az elmúlt három év meg sem történt volna. A térség békéje érdekében ez az ár megfizethetőnek tűnik, csakhogy nem biztos, miszerint a térség békéje a cél. A ballisztikus rakéták és a nukleáris robbanófejek most már bármikor előkerülhetnek, okos ember nem ül le olyannal pókerezni, akinél mindig van nem, hogy négy, de öt ász is... szóval kicsit hideglelős ez a közeledés valakihez, aki bármikor elpusztíthatja a tárgyalópartnerét. Talán nem is egyenrangúak vitája, sőt, talán nem is vita, hanem diktátum.

Viszont Észak is bajban van, mert nincs kedve éhen halni. De hogyan kerültek mostani, kétségbeejtően nyomorúságos helyzetükbe?

Ötven év munkájával.

Persze, hogy nem volt ott mindig éhezés, hiszen akkor emberek sem élnének arra. A koreai háború végén, mint mondtam, Délnél előnyösebb helyzetből indultak, ezt tetézte, hogy a hatvanas években komoly munkával színesfém- és egyéb ásványi nyersanyag-forrásokra bukkantak. Csak éppen kiaknázni nem tudták őket, a fejlesztésekre tehát rövid lejáratú kölcsönöket vettek fel különféle nyugati pénzintézetektől, arra spekulálva, hogy a fémek ára emelkedni fog a világpiacon. Nem emelkedett, viszont bekövetkezett az olajár-robbanás, minek következtében a már zajló kitermeléseket is le kellett állítani. A kölcsönöket valahogy visszafizették, de egyszerűen üzemanyag nem volt a munka folytatásához. Ez alapozta meg az észak-koreai nyomort, amit csak súlyosbítottak a hetvenes évek értelmetlen, ám gigantikus építkezései és a kegyelemdöfést a nyolcvanas évek erdőirtásai adták meg: a hegyek erdőit ugyanis kiirtották, részben, mert a faanyagnak magas az ára, részben pedig, mert így próbáltak termőterületeket nyerni. Azonban olyan alapos erdőirtást végeztek, hogy az így nyert termőtalajt az eső szó szerint lemosta a hegyoldalakból... és évekig hatalmas áradások is voltak, pont a megbolydult ökoszisztéma miatt. Még annyi élelem sem terem most, mint régebben. Az 1995-96-os árvizek miatt szorultak először nemzetközi segítségre és azóta kicsit sem javult a helyzet. Tehát sok szempontból nagyon fontos nekik az enyhülés, ha az azt is jelenti, hogy újból tárgyalóképes partnerei lesznek a világnak, direkt vagy indirekt módon, szó szerint az életük függ ettől.

De azért a ballisztikus rakétákat nem szerelik le – hogy a világ élete is függjön őtőlük... Egyszóval, most mindenki fogja mindenkinek mindenét, mint egy különösen bonyolult Káma-Szutra-illusztráción, és mindenki vigyáz, nehogy nagyon megszorítsa, ami a kezében van, mert elég egy kis fájdalom, és a békülésből háború lesz.

De miféle háború? Atomháború a félszigeten nem elképzelhető, a támadó fél a saját környezetét is elszennyezné. A hagyományos, vietnami típusú háború megvívhatatlan a klíma miatt – Korea nem Délkelet-Ázsiában fekszik, hanem jóval északabbra, nyáron nagy melegek vannak, télen csikorgó hideg, esőerdők nincsenek, a fák lombhullatóak. A gerillaharc vagy az elhúzódó hadműveletek hatalmas áldozatokkal járnának – ahogy jártak is. Ellenben távolabi államok elleni rakétatámadás lehetséges.

Ráadásul a két Korea viszonyában Kína a kulcsszereplő. Kínának kell Észak-Korea, mint ütközőállam. Nem lenne jó nekik egy közös határ az Amerika-barát Dél-Koreával. Épp ezért bármilyen jó hír is az enyhülési folyamat újraindulása, valószínű, hogy Kína sosem fogja engedni a feszültségek teljes lenyugvását – ahogy a forrpontra hevülésüket sem, ő egy kényes egyensúlyban érdekelt.

Igen, ez lehet az elérhető és várható célja a mostani tárgyalásoknak: egy új, a korábbinál is kényesebb egyensúlyi állapot kialakítása.

A cirkuszi előadásban Dél-Korea lesz a kötéltáncos – és csak remélni merem, hogy most sem hagyja cserben hihetetlen tehetsége és szerencséje a szabadságszerető kis államot.

Addig is, örüljünk, hogy a hideg háború forró békévé kezd alakulni.

És tegyünk úgy, mintha nem tudnánk: Panmindzson békéjéhez a kulcs Pekingben van.

De egyelőre oszlanak a felhők a Jalu folyó felett.

Feltámadni látszik a szél.

Szele Tamás

Kérem, előrebocsátanám, hogy szokásomtól eltérően most meglehetősen trágár módon fogok fogalmazni, szóval aki erre érzékeny vagy netán attól tart, kárt tesz a naturalista szókincs a lelkivilágában, ezt az írást inkább hagyja ki. Mentse indulataimat az, hogy az európai kultúra védelméről van szó, és hát a bélsár valóban nem festék, még ha úgy is tesznek egyesek.

Szóval, hogy őszinte legyek, nem minden nap olvasok 888-at, valahogy nem szokásom, főleg, mivel a lap a létező legtehetségtelenebb betűhuszárokat tömöríti, akik ráadásul „faszagyerekeknek” nevezik magukat. Meg lázadóknak, akik vannak olyan hősiesek, hogy a kormány MELLETT lázadjanak fel. Hát, nagy bátorságra azért nincs szükségük, mit ne mondjak. Szóval, a seggnyalás parádéja zajlik a médiaipari termékben, de néha érdemes belenézni, mert e hó harmadikán is akkora marhaságot írtak, hogy nincs az a fal, amelyik a másikat tudná adn, ez minden falat garantáltan átvisz. (https://888.hu/article-ha-nem-vigyazunk-zeusz-utan-szent-istvan-is-fekete-lesz) De lássuk a magnum opust magát, írta bizonyos Pörge Béla.

„Ha nem vigyázunk, Zeusz után Szent István is fekete lesz

A szép, új világban minden megtörténhet, vigyázzunk hát, hogy ide ne gyűrűzzön be!

A szerdai nap talán legdöbbenetesebb híre, hogy a BBC és a Netflix új, közös sorozatában, a Trója: Egy város bukása című műben Zeuszt, Plutarkoszt és Akhilleuszt fekete színészek alakítják majd. Sőt, a folytatásban Aineiasz is fekete lesz.

Ezen a görögök természetesen felháborodtak, sokak szerint csak szimpla történelemhamisításról van szó, mások szerint ami történik, az egyenesen rasszizmus a görögökkel szemben. A Greek Reporter több hozzászólást is idéz a témában.

Itt érdemes egy kicsit elgondolkozni azon, milyen lenne Magyarország, ha a „haladók” irányítanák.

Vajon az István, a király újragondolásába már az is beleférne, hogy István fekete, esetleg mondjuk román volt? Vagy egy új Egri csillagokban Dobó Istvánról kiderülne, hogy ő is muszlim volt, mint az ellenfelei? Talán eljutnánk oda is, Széchenyi István nő volt.” (888)

Eddig a minket érdeklő klasszika-filológiai rész. Hát elsőre elméláztam, hogy már mitől lenne veszélyben az európai kultúra, miért pont két-három fekete színész fenyegetné? Hiszen láttam én már etióp ikonon fekete Jézust, mégsem dőlt rá Lalibela monolitikus temploma, láttam filmen, méghozzá nem tegnapin fekete Orpheuszt is, abból sem lett világvége. Aztán a Jézus Krisztus Szupersztárban meg Júdás fekete – az nem baj? És még sorolhatnám, Monostatos is fekete a Varázsfuvolában, csak mivel ő negatív szereplő, Pörge mester ezt nem fájlalja – bár az is lehet, hogy egyszerűen nem ismeri a Vaázsfuvolát.

Ja, meg mondjuk az Iliászt, azt sem.

Azt, amit kivont szablyával védelmez.

Azt írja ugyanis, miszerint „ Zeuszt, Plutarkoszt és Akhilleuszt fekete színészek alakítják majd.” Zeusz van az eposzban, Akhilleusz is van, nélkülük meg se lehetett volna írni, de hogy a Mennydörgő rézzel pántolt, gyémánt hegyű, kovácsoltvasból vert falloszába kerül Plutarkhosz Trója városába, Priamosz idejébe? Hiszen jó ezerháromszáz évvel később élt, ráadásul leginkább Rómában. Ő írta a Párhuzamos Életrajzokat, mely igen tanulságos olvasmány, bár Trójához úgyszólván igen kevés köze van. Nézzük meg a Greek Reporter eredeti írását (mondjuk az sem egy nagyon komoly sajtótermék, de mégis: forrás). (http://hollywood.greekreporter.com/2018/01/02/controversy-looms-as-mythical-achilles-is-played-by-black-actor-in-new-bbc-epic/)

És lőn. Az eredetiben bizony más név szerepel.

Nem Plutarkhosz, b+, Patroklosz!

Ja, kérem, az más. Az volt Ílionban. Akkor bizony a magyar változat szerzőjének volt mindegy, melyik „P” betűs melyik – és valószínűleg azt hitte, más sem tud különbséget tenni a kettő között. Hát, ez valóban nem újságírói, hanem faszagyereki teljesítmény. Lehetne még Polübiosz, Parmenidész, Periklész, de ha már az európai kultúrát védjük, akár Papageno is, mind ugyanazzal a betűvel kezdődik.

Hát, szerzőnk se nagyon őszülhetett bele az Iliász tanulmányozásába, az már biztos, ezúton ajánlom a figyelmébe Devecseri Gábor kiváló fordítását. (http://mek.oszk.hu/00400/00406/00406.pdf)

És ő beszél az írása végén „liberális véleményterrorról”. Nem vélemény ez, Héliosz jószága, te, aki az Odüsszeiát is csak rajzfilmen láttad, hanem tény! (Akit érdekel: Héliosznak barmai voltak Trinákié szigetén). No, jó uram, te biztonságban lennél Kirkétől is, ugyanis téged már nem változtatna semmivé sem, te már készen vagy...

Ahogy az is tény, hogy az Iliász nem dokumentumfilm vagy hadijelentés, hanem hőseposz, ami meglehetősen szabadon kezeli a harci események krónikáját – nevezett Patrokloszt a halála előtt például háromszor löki le Trója várfaláról Phoibosz Apollón, aztán még a sisakot is leveri a fejéről, márpedig azt elhiszem, hogy lelökték, azt is, hogy leütötték, de azt azért már nehezebben, hogy egy ölümposzi isten öklelőzött vele. Márpedig, ha itt csak az a baj, hogy Homérosz Akhilleuszt szőkének írja le, és Homérosz minden szava szentírás, akkor Apollónban is hinni kéne, nincs mese, sőt, felvenni a stáblistára. Aztán gondolkodjunk még. Mondjuk elő akarják adni a Hamletet Lagosban vagy Manhattenben, mindegy, hol, és fekete színészre osztják a dán királyfi szerepét. Összedől az európai kultúra attól, hogy nem skandináv játssza a borongós dánt?

Dehogy dől. Játszották azt már sokan, az európai kultúra meg köszöni, jól van.

Vagy tilos lenne fehér embernek játszani Othellót, ha úgy hozza a sors, a rendezői koncepció és a szereposztás?

Aki meg filmsorozatokból tanulja a történelmet, mint a példa szerint szerzőnk is, az egy nagyon színes és a valóságtól nagyon eltérő világban élhet... elég csak a Herkules-féle tévésorozatra gondolnunk, szegény Héraklész harmincszor annyit dolgozott, mint ahány munkája volt neki a mitológiában.

Különben is, nem értem, hol a baj: ha a Mennydörgőnek nem tetszik a színész, aki játssza, akkor majd odacsap ő maga. Villámokkal, ahogy szokott. Ha nem csap oda, akkor tetszik, a hallgatása beleegyezés.

Egyszóval nagyot lőtt mellé az európai kultúra fogadatlan védelmezője. Előrángatott a hajánál fogva egy készülő tévésorozatot, hogy aztán az alt-right és a kormánypropaganda nevében megvédhesse tőle Európa kultúráját, de úgy megvédte, hogy abból kiderült: a védelmezett alanyt nem is ismeri.

Mondom én: cacatum non est pictum, ami annyit tészen magyarul, hogy a bélsár nem festék.

Igaz, mindkettőt lehet kenni. De ezzel véget is ér a hasonlóság.

Kérem elnézésüket.

Szele Tamás