A szigeti izgalmasabb volt, de ez sem kutya. Hej, nagy a ceglédi nép vitézsége, Szulejmán is megkeserülte volna, ha történetesen arra jár. De inkább Zrínyivel akaszkodott össze Szigetváron, mert nem tudta, hogy a jó bán bátorsága semmi a ceglédiekéhez képest. Ők akkora legények, hogy még az árnyékukkal is megharcolnak, de igaz, tartanak is tőle.
Hát minő haditettet éneklek én itt? Nem írom pennával, fekete téntával, de szablyám élivel ellenség vérivel, miszerint az éber ceglédiek már egy átutazó turistacsoporttól is úgy megijedtek, hogy darabontokért kiáltottak. Bizony rendőrt hívtak, amint arról a Ceglédi Panoráma is beszámol (http://cegledipanorama.hu/2018-01-05/migransok-cegleden/):
„Felbolydult csütörtökön délután csendes kisvárosunk élete, ugyanis egy nagyobb létszámú színesbőrű egyénekből álló csapatot láttak több helyen a városban.
Egy hölgy olvasónk így számolt be arról, mit tapasztalt: „Jó estét! Ma moziból hazafelé egy négerekből és barna bőrű férfiakból álló csoporttal futottunk össze. Először a Rákóczi úton voltak, idegen nyelvet beszélve, persze az arab nyelv valamelyikét. Ezután a Kossuth Ferenc utcán sétálgattak, az úton is. Félig eltakart arccal. Rémisztő volt! Kérem a migráns-veszély miatt és főleg a nőkre tekintettel hívják fel a CEGLÉDI emberek figyelmét, hogy ne járkáljanak egyedül az utcán, mert már itt sem biztonságos.” – írta meg nekünk K.L.
Volt olyan szemtanú, aki be is telefonált a rendőrségre, amikor látta a 10-15 arabot. – Egy alkalmazottam mondta, hogy furcsa alakok járkálnak a városban. Szembetűnő volt mindenkinek. Szóltam egy rendőr ismerősömnek, hogy nézzenek utána, nehogy gond legyen.
Egy másik férfi egy benzinkúton futott össze az „ismeretlen eredetű” társasággal: – Valamit vettek. Akár sportolói csapat is lehettek – tette hozzá – de nem volt rajtuk egységes ruha, viszont a nyakukban valami egységes cucc volt, amit a kabátjuktól nem lehetett látni és feketék voltak. – mesélte a férfi.
Végül egyik szemtanúnktól megtudtuk: mindenki megnyugodhat, nem migránsok lepték el Ceglédet, csak idegenvezető kíséretében utazott át városunkon egy arab turistacsoport.”
Még jó. Ha például egyedül jár arra, mondjuk Szindbád, a Messzeutazó vagy Ibn Battuta, tán agyon is verhették volna, de így, hogy volt velük idegenvezető is, mindjárt más. Szerencsétlen turisták, akikről valószínűleg sosem fogjuk megtudni, kik lehettek, valószínűleg megálltak útközben pihenni, kávézni, és nem is sejtették, hogy ezzel közepes felfordulást okoznak abban a mezővárosban, ami azért valamikor Kossuth beszédéről volt híres.
„Ismeretlen nyelven” beszéltek, mármint a rájuk fülelők előtt volt az ismeretlen, ó borzalom – pedig hát Cegléd történetében volt már ilyen is. 1849 júliusában egy hétig Cegléd volt a magyar kormány székhelye. A Pesti út 6. szám alatt, Ferenchich József uradalmi tiszttartó házában volt elszállásolva Kossuth Lajos és családja. A július 8-i haditanácson Kossuth mellett részt vett Horváth Mihály miniszter, Perczel Mór, Józef Wysocki, Aulich Lajos, Dessewffy Arisztid hadtestparancsnokok, de itt tartózkodott Degré Alajos, Bem József (akiről az Ipari Szakmunkásképzőt nevezték el) és Henryk Dembiński is. Mármost elképzelem, ahogy Bem mond valamit Dembińskinek vagy Wysockinak – nyilván lengyelül mondta, nem magyarul, hiszen az volt az anyanyelvük. A jó ceglédiek mégsem kaptak akkortájt sikítófrászt az ismeretlen nyelvtől.
Aztán ezek a turisták vettek valamit a benzinkútnál. No, ez ám csak az igazán gyanús, elvégre sok mindent nem vehettek, maximum kávét, szendvicset, süteményt. Mármost érdemes volna eldönteni, hogy mire jó a benzinkút, mert ha erre nem, sőt, a naftát is csak helybélieknek szabad benne mérni, esetleg még egyéb magyar állampolgároknak, de nekik is csak személyi bemutatása után, hát egyszerűen szüntessük meg az idegenforgalmat és vezessük be a jegyrendszert, az minden ilyen gondot megoldana.
Nagy baj van itt, feleim, nagyon nagy baj. Még ha a ceglédi eset egyedi volna, azt mondanám, botrány volt ez Clochemerle-ben, vihar az éjjeliben, de volt előtte több hasonló. Kömlőn, Nagymágocson, sokfelé. Oktalan vaklármák, de azt mutatják: a magyar ember most már mindenkitől fél, akit nem ismer, egymástól is, és ezért mindenkit meg is akar támadni. Az már banalitás is, hogy ez a kormánypropaganda miatt van, ez világos, csak azt nem értem, hogy ez a nép hogy hiszi el azt a sok paranoiás sületlenséget, amivel butítják? Nem hittek itt annak idején Kádárnak, nem hittek Rákosinak, nem mindenki hitt Szálasinak sem, most mi ez a hirtelen naivitás és elbutulás?
Celédet ismerem és kedvelem is: távoli rokonaim éltek, élnek ott, kamaszkoromban vagy két hétig vendégeskedtem náluk. Senkinek eszébe nem jutott, hogy tizenöt évesen külföldi létemre veszélyt jelentenék bárkire is, kedélyes, nagyon csendes, álmos városka volt, kádári jólétben és nyugalomban. Most már nem túráznék arra, mert félő, hogy ötven évesen nem ismernének rám, és rendőrt hívnának.
De utaztam én pár napja máshova. Jelesül Nagyváradon töltöttem egy hetet. Ott viszont semmi jelét nem láttam az idegenkedésnek az ismeretlenektől, légyen szó külföldiről vagy belföldiről, pedig hát ott is fogható a budapesti kormány tévéadása – fogható, az igaz, csak éppen nem hihető. Ha én ott lementem vásárolni, nem belföldi voltam és nem külföldi, nem magyar vagy román, nem migránsgyanús egyed vagy uniós polgár, hanem vevő. Igaz viszont, hogy vonattal jártam-keltem, meglehet, ha kocsival hoz valaki, és megállunk egy benzinkútnál pihenni az Alföldön, tán mi is szorultunk volna.
Amint látom, Magyarország odajut, hogy aki épp otthon van, nem fog egyedül járkálni, mert migránsveszély van, akinek meg máshol van dolga, az is csapatostól intézi, ugyanezért.
Lesz majd sok szép verekedés. Aztán majd településen belül is összekap az alvég a felvéggel.
Hogy migráns nincs ehhez, az nem baj, mumus sincs, azt is elég csak emlegetni.
Nem tudom, hová süllyedhetünk még, de én mindjárt lemegyek pipadohányért.
Egyedül.
A Keletibe.
És lefogadom, hogy senki sem fog bántani.
Éljünk veszélyesen!
Szele Tamás