Azért van abban valami baljós, hogy erről a mostani történetről pont a nagy szegedi boszorkányper jut az ember eszébe. Meg a koleralázadás, ha már itt tartunk, csak az bő száz évvel később volt. Nem szoktam mottót használni az írásaimhoz, de most nem tudok ellenállni a helyzetnek, ideidézem Ráth-Végh István alapján a boszorkányper jegyzőkönyvét.

Néha nem kellemes, ha egy régebbi írást folytatni kell – de ha egyszer valamivel elkezdett az ember foglalkozni, illik tudósítani a fejleményeiről is. Márpedig vannak fejlemények Alekszej Gorinov moszkvai önkormányzati képviselő ügyében, ugyanis mától ő a legelső ember a történelemben, akit egy gyermekrajz- és táncverseny elmaradása miatt hét év fegyházra ítéltek.

Nincs mit szépíteni a dolgon, Liszicsanszk elesett, Szeverodonyeck még előtte elesett. Nincs mit ünnepelni sem ezeken az eseményeken, kivéve, ha valaki megrögzött putyinita, de akkor minden nap van oka az örömre, csak elég álhírt kell hozzá olvasson. Az meg akad bőven, úgyhogy az ilyen embernek mostanság egy véget nem érő dínom-dánom lehet az élete.

Brutális leszek: habár tíz éve hadakozom az álhírekkel, és azt hittem, mindent láttam már, mint Utnapistim, „égen, földön, föld alatt” de ma olyannal találkoztam, ami minden álhírek állatorvosi lova, ami mindegyik betegségben szenved, amiben hír csak szenvedhet, nem elég, hogy még az ellenkezője sem igaz, de úgy terjed most is magyarul, mint Mariupolban a kolera.

Addig kérdeztem, mi a csoda lehet ennek a háborúnak a célja, és ki kezdte, meg főleg minek, hogy a végén választ kaptam rá. Persze nem nekem szánták, hanem az Egységes Oroszország (Putyin pártja) jelölteinek – de egyfajta válasz ez is. Rossz válasz, kétségtelenül hamis, de legalább látjuk, mit mondanak az orosz választópolgároknak ezekről a kérdésekről.

Az ember nem tud szabadulni a kérdéstől, hogy mi ennek a háborúnak a célja. Putyin ugyan pár nappal ezelőtt leszögezte, hogy pont ugyanaz, mint amikor megindult, de azért van nekem egy olyan gyanúm, hogy már február 24-én sem csak a szakadár népköztársaságok meg a Krím autonómiájáról volt szó igazából Ukrajna demilitarizálása és „nácitlanítása” mellett.

Már mindenki írt róla, még mi is, már olyan olvasó is volt, aki reklamálta, hogy „lehetne értelmes dolgokról is írni...” – hogyne, lehetne, olyankor tetszenek panaszkodni, hogy hosszú, unalmas, vagy jönnek a politikai alapú átkok és fenyegetések. Szóval én dafke is foglalkozom vele. Igen, a miskolci tengeralattjáróról van szó, ugyanis megpróbáltam rekonstruálni a dolgokat.

Tényleg nem akarok sorozatot írni a magyar „biztonságpolitikai szakértőkről” (azért az idézőjel, mert vannak igaziak is, tőlük különböztetem meg így a kóklereket). De ha zsinórban jönnek a magas labdák, le kell ütnöm őket. Tegnap nem is neveztem meg kritikám tárgyát, hogy ne személyeskedjek, ma ez elkerülhetetlen: Georg Spöttle adott olyan interjút, hogy nem hagyhatom annyiban.

(Fotó: 444)

Ma háborúról is lesz szó, meg nem is. Leginkább arról a mesterségről fogok beszélni, hogy hogyan nyúlunk a háborúhoz – mármint hogyan, milyen módszerekkel írunk róla. Nem akartam volna ezt részletezni, de úgy látom, muszáj lesz, miután a sajtószakma kapott egy alapos kioktatást egy biztonságpolitikai szakértőtől.

Ma nem a háborúról lesz szó, tehát lehet elrakni a sarkos véleményeket, csak mindenkit kérek, hogy előtte csukják össze, nehogy megszúrják magukat a tulajdon nézeteikkel (tudják, olyanok az elvek, mint a bugylibicska, vigyázni kell velük). Ma kicsit szakmáznék, merengve, álmodón, Kovács Zoltán államtitkár kapcsán.