Néha nem kellemes, ha egy régebbi írást folytatni kell – de ha egyszer valamivel elkezdett az ember foglalkozni, illik tudósítani a fejleményeiről is. Márpedig vannak fejlemények Alekszej Gorinov moszkvai önkormányzati képviselő ügyében, ugyanis mától ő a legelső ember a történelemben, akit egy gyermekrajz- és táncverseny elmaradása miatt hét év fegyházra ítéltek.

Jól tetszettek olvasni: ezért járt a hét év. Gorinov ügyével már korábban is foglalkoztam volt, mivel olyan mértékben éreztem abszurdnak, hogy meg sem lehetett kerülni. Azoknak, akik a korábbi írásomat nem olvasták és most sem olvassák el, röviden összefoglalom, mi történt. Dióhéjban annyi, hogy ez év március 15-én Gorinov részt vett egy önkormányzati testületi ülésen – amit közvetítettek ottani szokás szerint a YouTube-on is – melyen Jelena Kotenocskina, a moszkvai Krasznoszelszkij kerület polgármestere (itt volt képviselő Gorinov is) beterjesztette a lakosság körében folytatott szabadidős, oktatási, testkultúrát illető és rekreációs munka tervét és kérte annak jóváhagyását. Ebben szerepelt egy gyermekrajz- és egy táncverseny is. A felszólaló Gorinov képviselő volt. Javasolta, hogy a tervet ebben a formában ne fogadják el:

„Miféle szabadidőről és szórakozásról beszélhetünk, ha már minőségileg más életmódra tértünk át? Amikor egy szomszédos szuverén állam területén harcok folynak, amikor hazánk agressziót követ el. Mondják meg, kérem, milyen gyermekrajzpályázatról beszélhetünk a gyermeknap alkalmából, és milyen táncprogramokról beszélhetünk a győzelem napja alkalmából, amikor naponta halnak meg gyerekek? Úgy vélem, hogy a civil társadalom minden erőfeszítése csakis a háború megállítására és az orosz csapatok kivonására irányulhat Ukrajna területéről. Ha a tervek pontjai foglalkoznának ezekkel a kérdésekkel, akkor szívesen szavaznék. Ebben a formában én személy szerint nem fogok szavazni, a többi pedig Önökön múlik.”

(Itt látható a gyűlés felvétele, Gorinov felszólalása 1:34:51-től kezdődik)

Ezeket a mondatokat jól jegyezzük meg, mert ennyi volt Gorinov képviselő vétke. Ugyanis tudomást szerzett a felszólalásról két Állami Duma-képviselő – Oleg Leonov (Új Emberek frakció) és Alekszandr Hszinstein (Egységes Oroszország) – minek következtében azonnal feljelentették Gorinovot, sőt, hogy cifrább legyen a helyzet, a javaslatot tevő Kotenocskina polgármesternőt is! A vád szó szerint úgy szólt, hogy: 

„Március 15-én Gorinov és Kotenocskina, „bűnös módon összejátszva”, „előre látva az elkerülhetetlen és társadalmilag veszélyes következmények bekövetkeztét”, úgy döntöttek, hogy „lejáratják” az orosz hadsereget a Krasznoszelszkiji Kerületi Képviselők Tanácsának rendes ülésén Moszkvában.”

Kotenocskinának még időben sikerült külföldre menekülnie, pedig hát még ártatlan is volt a pacifizmusban, épp ő tette azt a javaslatot, amit Gorinov ellenzett (bár az érvek hatása alatt igazat adott neki), maga Gorinov meg nem bírta elképzelni, hogy ilyesmi miatt baja eshet. Márpedig esett. Ma délben elkezdett zengeni az orosz nyelvű sajtó nem kormánypárt, nem putyinita (így írjuk és nem putyinistának, ahogy egy „kedves” olvasó reklamálta, a „neofita”, „moszkovita” mintájára) része, ugyanis Gorinovot az ügyét tárgyaló Mescsanszkij kerületi bíróságon Oleszja Mengyelejeva bírónő (aki hírhedett a politikai ügyekben hozott szigorú ítéleteiről) hét év fegyházra ítélte, melyet büntetőkolónián kell letöltenie. Hogy mi az a kolónia? Olyan, mint a gulág, csak nem szabad gulágnak hívni, mert azért is kolónia jár. A tárgyalásról percről percre tudósított a Mediazona, európai ember csak egyet tudhat rá mondani: méltatlan volt és aljas, reméljük, Mengyelejeva bírónő egyszer megismeri a vádlottak padját is.

Miért volt ennyire fontos ez a mai tárgyalás és főleg az ítélet? Nos, február 24. óta 16 334 orosz állampolgárt vettek őrizetbe azért, mert ilyen vagy olyan formában tiltakoztak a háború ellen. De ítélet most született először, eddig nem lehetett tudni, hogyan alakul a bírói gyakorlat ezekben az ügyekben. Hát, most már látjuk: az volt a szerencsés, aki megúszta korábban egy vastag pénzbüntetéssel, mert itt súlyos éveket fognak osztani. Gorinov nem a maximumot kapta, ugyanis a törvény szerint kiszabható lett volna akár tizenöt év is: de hét év egy elmaradt rajz- és táncversenyért akkor is rengeteg. Márpedig akkor az előzetesekben tárgyalásukat váró tizenhatezrek is ilyesmi büntetési tételre számíthatnak.

Hogy ez mennyire aljas és gyalázatos, azt talán nem is én mondanám el, hanem rábízom magára Gorinov képviselőre, akinek az utolsó szó jogán elmondott beszéde megjelent a Novaja Gazeta Europában. Nagyobb erővel szólnak az ő mondatai, mint az én véleményem, én inkább csak lefordítom, elég lesz az is.

„Úgy gondolom, vagy mindig is úgy tűnt számomra, hogy közös múltunk több fontos tanulságot diktál számunkra. Apám rokkantként tért haza a II. világháborúból. Ahogy a bátyja is. Még így is szerencsések voltak. De megtették – mert megtették! – szent kötelességüket, hogy megvédjék a hazát az ellenségtől.

A 60-as években még találkoztam Moszkvában veteránokkal – se karjuk, se lábuk nem volt, néhányan meg isvakultak. Nálunk elég sok volt belőlük. Közöttük nőttem fel.

A háború túlélői szűkszavúan beszéltek magáról a háborúról. Ahogy idősebb lettem, megértettem, hogy miért. Mert a háború önmagában, mint emberi tevékenység, bármennyire is próbáljuk szépíteni, a legutolsó, a legmegvetendőbb és legmocskosabb dolog. Nem méltó az ember rangjához, akit a világegyetem és az evolúció azzal a feladattal bízott meg, hogy fenntartsa és szaporítsa az életet a bolygónkon.

Meggyőződésem: a háború a leggyorsabb eszköz az elembertelenedéshez, amikor a jó és a rossz közötti határvonal elmosódik. A háború mindig erőszakkal és vérrel, széttépett testekkel és levágott végtagokkal jár. Ez maga a halál. Nem fogadom el. Elutasítom.

Erre tanított meg a közös múltunk. És valószínűleg nem csak engem. Az orosz büntető törvénykönyvben van egy 353. és 354. cikkely, amely szigorú felelősségre vonást ír elő a háborús agresszió előkészítéséért, a hadviselésért és annak propagálásáért. Én úgy vélem, hogy Oroszország már a huszadik században kimerítette a háborúkkal kapcsolatos lehetőségeit.

Oroszország öt hónapja folytat katonai műveleteket egy szomszédos állam területén, szégyenletes módon „különleges katonai műveletnek” nevezve azt. Győzelmet és dicsőséget ígértek nekünk. Akkor miért érez oly sok honfitársam szégyent és bűntudatot?

Miért hagyták és hagyják el sokan Oroszországot? És miért szerzett hirtelen ennyi ellenséget az országunk? Lehet, hogy valami baj van velünk? Hadd gondolkodjunk el rajta! Adjanak lehetőséget arra, hogy legalább megbeszéljük, mi folyik itt. Cserélünk véleményt. Végül is ez alkotmányos jogunk!

Valójában én is ezt tettem. Az önkormányzati ülésen kifejtettem a véleményemet, az emberi hozzáállásomat a szavazás tárgyához. Ezt a véleményt, ezt a hozzáállást a meggyőződésem alapján motiváltam. A jelenlévők többsége támogatta!

És most a bíróságon vagyok.

Úgy tűnik, mintha a közös múltunkból, egy másik, még nem tanult lecke is előkerülne. Üldözés egy szóért, koholt ügyek, gyorsított eljárás, megkésett megvilágosodás: „hogyhogy nem vettük észre!”.

A sztálini terror éveiben nagyapámat azzal vádolták, hogy a szovjet rendszer megdöntésére szólított fel, amelynek létrehozásában és megszilárdításában közvetlenül részt vett. Nagyapám megélte a teljes rehabilitációját – fél évszázaddal később.

Remélhetőleg az én rehabilitációmra sokkal hamarabb sor kerül. De most itt vagyok, a tárgyalóteremben. Az én büntetőügyem az elsők között van, de Oroszországban több száz ilyen büntetőeljárás folyik azon polgártársaim ellen, akik gondolkodnak és beszélnek arról, ami velünk történik. Ami tönkreteszi a családokat, tönkreteszi a fiatalok életét.

Itt és most mindannyiuk nevében beszélek, akiknek még bíróság elé kell állniuk.

Néhány mondatot, amit a képviselő-testület egyik rutinjellegű ülésén mondtam, mikroszkóp alatt vizsgáltak. Kilenc nyomozóból álló csoportot hoztak létre miattam, akik közül hatan „kiemelt ügyek nyomozói” voltak. Öt szakértő nyelvész és pszichológus dolgozott az ügyemen. Az elmémet kutatták, próbálták kitalálni, hogy mi áll valójában a képviselőtársaimnak az ülés napirendjén szereplő egyik kérdésről kifejtett véleményem mögött. Mi volt az én titkos jelentésem és rejtett üzenetem? Mi volt a mondataim valódi értelme? Két 120 oldalas jelentést írtak erről, de nem bírták megfejteni...

Eközben az Oroszországi Föderáció alkotmányának 29. cikke mindenkinek garantálja a gondolat- és szólásszabadságot – ha nem a gyűlölet, az ellenségeskedés és a felsőbbrendűség propagálásáról van szó. Mindenkinek joga van az információk szabad kereséséhez, fogadásához, továbbításához, előállításához és terjesztéséhez bármilyen törvényes eszközzel. Garantálni kell a tömeges tájékoztatás szabadságát. A cenzúra tilos.

Az 1991. augusztusi államcsíny napjaiban én már képviselő voltam. Más védőkkel együtt a Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának épülete – a „Fehér Ház” – előtt álltam. A jövőnket védtük. A szabad élethez való jogunkat – és ez azt jelentette, hogy szabadon beszélhetünk, kifejezhetjük gondolatainkat, információt gyűjthetünk és oszthatunk meg.

Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy harminc év múlva büntetőbíróság elé állítanak a szavaimért, a véleményemért – nem hittem volna el.

Az ilyen szomorú állapotok okai, amelybe társadalmunk jutott, alapos kutatást és elmélkedést igényelnek majd a történészek részéről. Ez nemcsak elmélkedésre, hanem következtetések levonására is szükség lesz. Nem lesz könnyű, de be kell látnunk, hogy a háború az háború. Rehabilitálnunk kell az áldozatokat, és el kell ítélnünk az elkövetőket. Vissza kell állítanunk népünk és hazánk jó hírnevét.

Addig is óvatosságot kívánok a kormányunknak. A bíróságnak – bölcsességet. Mindazoknak, akiket az elnyomás új hulláma érint, valamint az egész ukrán népnek – állhatatosságot. Magamnak – hogy a jövőben Oroszország ukrajnai nagykövete legyek.

Mindazoknak, akik közvetlenül vagy távolról támogattak – fel a fejjel! Veletek vagyok.”

Nehéz ehhez bármit is hozzátenni. Így áll a sorsa elébe az, aki talpig ember. Mégpedig derék ember: kristálytiszta gondolatokkal, vaslogikával néz szembe a zsarnoksággal, ami bezárhatja, eltiporhatja, meg is ölheti – de az igazát el nem veheti. 

Azt bizony senki sem veheti el Alekszej Gorinovtól, aki kesernyés, oroszos humorral vette tudomásul az ítéletet:

„Elvették a tavaszomat, elvették a nyaramat, és most hét évet is elvettek az életemből.”

Reméljük, valahogyan vissza lehet majd adni neki, mikor magához tér a világ és a bolondok a gumiszobákba kerülnek az összes parlamentekből.

Lesz még Alekszej Gorinov kijevi nagykövet.

Remélem, minél előbb.

Szele Tamás