Nincs más megoldás, folytatni kell a mi magyar kulturális forradalmunk krónikáját, mert a konfliktus pillanatig sem csitul, olyan ez, mint a marxi osztályharc: állandó, még fegyverszünet sincs benne. Ma reggel újabb csatának lehettünk tanúi, az örökké kitartó Szakács Árpád és Karsai László között. Melynek, szokás szerint, nincs értékelhető eredménye, nem is lehet.
Lassan már nem lehet egyebet írni a szellemi életről, mint haditudósítást, bevallottan folyik a kultúrharc, ráadásul úgy, hogy mivel ellenség voltaképpen nincs, hát kineveznek különböző embereket annak. Bárki, szó szerint bárki ébredhet arra, hogy rátaláltak valamilyen véleményére és a kormánysajtó épp „leleplezi” őt, mondhatni „forradalmi tömegbírálatot” gyakorol.
Divatos ostobaság összekeverni a járványügyet a politikával, holott az egyiknek kevés köze van a másikhoz, hiszen a koronavírus nem politizál. A járványról szóló híreknek viszont már lehet politikai jelentőségük, épp ezért érdemes őket némi fenntartással kezelni – nem árt ellenőrizni az információkat, mert sok bolhából válik elefánt a sajtóban és elefántból is lett már bolha nem egyszer.
Ül az ember, és néz. Kifelé a fejéből, és nem igazán érti: ilyen dolog van? Szándékosan nevezem dolognak, mert magyarul sok kifejezés volna rá, de hát egyik sem tűrné a betűt. Azt írja a Magyar Nemzet, ráadásul a „Magyarságkutató Intézet” által szignálva, hogy emlékezzünk meg a – tessék kapaszkodni – „Martinovics-féle államellenes szervezkedés felszámolójáról”.
Orientalistából legalább tizenötmillió él Magyarországon, ugyanis a tízmillió adott, de a felük saját magával sem ért egyet, őstörténészből a minapi Kásler-bejelentés óta olyan harmincmillió lehet. Akkor nézzünk bele egy kicsit tisztázó célzattal: mit is jelent az, hogy az Árpád-ház a filogenetikai vizsgálatok alapján Baskírából vagy Baktriából származik?
(A képen: ősmagyar érem Baktriából, Eukratides satrapa idejéből, Kr. e. 171–145-ből, rovásírott görög felirattal)
Hát megszólalt a szabadkőműves-vitában a kérdés Vastag Bertája, legnagyobb kaliberű jobboldali ágyúja is, Raffay Ernő, olyan kartácsot kiengedvén tüzesen bömbölő torkán, hogy... voltaképpen milyent is? Semmilyent, mintha csak tollpihét okádott volna, parádés Csubakka-védelmet adott elő, és nem túl elegánsan, de teljesen kikerülte magát a vita tárgyát.
Rettentő időket élünk, kérem, a nemzet végveszélyben van, és segélyére csak Szakács Árpád rohangál körbe-körbe a Kárpátok alatt véres karddal, de szaporodnak is szépen a hadai: dübörögnek nyomában a zsebrákok, duk-dukok, mamelukok, csak úgy reng köszvényes léptük alatt az édes magyar anyaföld. Én ugyan úgy hallom: nem reng, hanem sír alattuk, de hát én kicsit süket vagyok.
Amint látom, sajtónapot tartott tegnap a magyar bírói kar, mert két komoly sajtóperben is született ítélet, nagy kár, hogy a kettőben csak annyi az azonos, miszerint mindegyik kapcsolatos az írott médiumokkal, de különben az egyik Gizike, a másik gőzeke. Szóval, vegyes a menü, hiba volna egy kalap alá venni őket csak amiatt, hogy egy napon született a két határozat.
Látszólag jó hírt hozok, ami azonban valószínűleg nem is olyan nagyon jó hír. Bár alapvetően mégis lehet örülni a dolognak, csak a mai világban óhatatlanul eltöpreng az ember a dolgok miértjén is – vajon mi oka lehet annak, hogy a magyar kormány lemond arról a kamupárt-hálózatról, aminek annyit köszönhetett két választási kampányban is?
A kínaiak már a spájzban vannak, mondja a rettegő kispolgár, és a karantén idején a kínai ismerőseim is legalább annyira rettegtek a kispolgártól, mint az tőlük. A kínaiak valóban a spájzban vannak, de nem attól, hogy Budapesten, vagy általában, Magyarországon vannak kínai büfék, boltok, az csak jó. Nem a kínai néptől kell tartani, hanem a kínai kormánytól.
(A képen: Sayragul Sauytbay)
