Üljünk le és gondolkodjunk, most annak van ideje. Aztán a cselekvésnek: de fontolás nélkül a tett mit sem ér. Nincs Index, és még nagyon sok, sőt, rengeteg minden nem lesz ennek következtében – sokkal több, mint amit gondolni tetszenek – ellenben várható még pár rossz dolog, ha tűrjük. Vagy tűrjük, vagy nem: de előbb tekintsük át a helyzetet.

(Fotó: 444)

Akkor tanuljunk, okuljunk, mert amint látom, ostobák vagyunk és faragatlanok, ránk fér az edukáció. Még az a szerencse, hogy péntek reggelenként a közrádióból pallérozódhatunk, teljesen ingyen, és erről maga a kormányfő gondoskodik személyesen. Én jobban szeretném az Iskolatévét, de ha ez van nekünk, akkor ez van.

Úgy érzi magát az ember, mintha elemistáknak kéne megmagyarázza a logaritmust, ráadásul a srácok kizárólag az ebihalak élete iránt érdeklődnek és az órát egy tó partján kell megtartani. A büdös életben nem fogja megjegyezni senki, amit mondok, de azért megpróbálom. Szóval, miért is baj, ami az Index körül zajlik?

Érdekes tanulmány jelent meg a XXI. Század Intézet honlapján, érdekes, ugyanis ebben a szerző, Pogrányi Lovas Miklós végre meghatározza a magyar jobboldal fogalmát, aminek azért örvendek különösen, mert így nem nekem kell ezt megtennem, és nyugodtan hivatkozhatok arra, hogy ő mondta. Fogok is, bár messzire vezet majd a merengés ebben a témában.

Szerva itt, csere ott, sosem fog véget érni ez a teniszmérkőzés, pedig én már nagyon unom, de nincs mit tenni: le kell ütni a labdát. Stefka István újabb, mérföldkőnek is tekinthető írásban közölte elképzeléseit, ezúttal nem másról, mint Göncz Árpádról, volt köztársasági elnökünkről. Elképzeléseket írok, mert ezek a fantazmagóriák emlékek nem lehetnek.

Egyelőre az már biztos, hogy háború lesz az álnok Hollandiával, ősi ellentét feszül a mi szent hazánk és az ő tengerfenékről kiszivattyúzott alföldjük között. Annyi ilyen kinevezett ellenségünk volt már, most miért ne legyenek ők is azok? Az, hogy eddig nem volt velük semmi bajunk, ne zavarja a közönséget, most majd lesz elég.

Előre jelezném, hogy a részvét legrosszabb formája, mikor olyasmiket adunk az elhunyt szájába, amiket sosem mondott, tegyük ezt akár szándékosan, akár tájékozatlanságból. Ez a helyzet a minap tragikus hirtelenséggel, fájdalmasan fiatalon elhunyt Bogdán Lászlóval kapcsolatban is: mindenképpen többet érne egy kis tisztelet és méltóság, mint a most terjedő hazudozás.

Érdekes hír borzolja az idegeket tegnap óta, és szokás szerint mindenki a saját szája íze szerint értelmezi, ki azt mondja, ennél nagyobb marhaságot rég hallott, ki meg hasra esve imádja a kormányt a zseniális ötletért, mely szerint lehetővé kéne tenni a fontosabb vidéki városok elérhetőségét kisrepülőkkel. Pontosabban: legalább kisrepülőkkel.

(Adorján János gépe, a Libelle, magyarul Szitakötő)

Péntek van, a belföldi erőkből kifogyott a lendület az egész heti harcban, tegnap még bömböltek az ágyúk, ma csendesen pihegnek a seregek, a kormánymédia dealerei Ibizára repültek, áruért vagy üdülni, senki sem tudja. Ma nem folytatódott a lövészárok-háború Trianonért, a Pesti Srácok is csak bágyadtan jegyzi meg, miszerint „jobboldalinak lenni szexi” – ránk is fér pár nap uborkaszezon.

Nincs más megoldás, folytatni kell a mi magyar kulturális forradalmunk krónikáját, mert a konfliktus pillanatig sem csitul, olyan ez, mint a marxi osztályharc: állandó, még fegyverszünet sincs benne. Ma reggel újabb csatának lehettünk tanúi, az örökké kitartó Szakács Árpád és Karsai László között. Melynek, szokás szerint, nincs értékelhető eredménye, nem is lehet.