Kérem szépen, rájöttem, hogy Magyarország államvallása micsoda. Nem, nem egy „elfogadott” vallás. Mi tulajdonképpen cargo-hitűek vagyunk, az égből várjuk a segítséget és ebből jottányit sem engedünk. Nem volt ez mindig így, de szerencsére eljött a dicső új kor, és mindannyian részesülhetünk az istenek és a cargo áldásaiban. Mert azért a legfontosabb, hogy a nagy Tiki szeressen minket, és küldje cargóit.

A tikikkel.

Szóval álljon itt a hír a 444 nyomán (https://444.hu/2018/01/10/magyar-gogyi-kilatot-epitettek-a-buszmegallo-tetejere-mert-csak-arra-lehetett-palyazni)

„A Baranya megyei Nyugotszenterzsébet lakosai nagyon szerettek volna egy új buszmegállót, de mivel arra nem írtak ki pályázatot, csak kilátóra, kreatív megoldáshoz folyamodtak. Az RTL riportjában mutatták be a különleges kilátót, mely egyben buszmegállóként is szolgál.

A furcsa hibridnek örülnek a település lakói, mint arról az egyik helyi képviselő beszélt, folyton elázott az iskolások, óvodások lába, mire felértek a falu elejéről. A buszmegálló tetejére kilenc létrafok vezet, innen nyílik kilátás a lakóházakra és a szántóföldre, de akár a közeledő buszt is már messziről lehet látni.”

No, ez ám a fortély, Toki Ukamea! Kanakák és vahinék, akárhogy nézem, az építmény olyan, mint a Tadzs Mahal, vagyis mindenre alkalmatos. Lehetne flottakikötő, világítótorony, repülőtér, hindu síremlék vagy szükség és igény esetén ziggurat. De nem, mert kilátó. Merthogy arra lehetett pályázni. Ha mondjuk Rammsteinben lenne, akkor az a kis izé irányítótorony lenne, és légitámaszpontnak hívnánk, de Nyugotszenterzsébeten van, minek következtében kilátó.

Hej, Nagyabonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik, nem is említve Nyugotszenterzsébetet, mint olyant, ahol a kilátó látszik. Na, nagyon nem látszik, elvégre egy hanyagabb légi felderítés is áttekintene az építmény felett – bezzeg Tyukodon tizenegy kilátó is van, de az már valódi világlátványosság. Szegény erzsébetiek tényleg csak azt akarták, hogy a gyerekek lába ne ázzon meg, míg várják a buszt, és ezt joggal szerették volna – csak a mai Magyarországon így bírták összehozni.

Az építkezés költsége 450 ezer forint volt, mint megtudhattuk, létrával és kakasüllővel. Dehogy irigylem, dehogy sajnálom, tízszer ennyit is megérne, hogy akár csak egy kisgyerek lába szárazon maradjon.

De hogy jön ide Melanézia?

Történt pedig, hogy a jó melanézek körülbelül az idők kezdete óta békességben éltek, ették a halat, a gyümölcsöt, a tarót és ha nagyon unták magukat, akkor néha egymást is, mert kell egy kis szórakozás az embernek.

Hanem egyszer csak a hatalmas Tennónak, Amateraszu istennő unokájának, másként mondva a japán császárnak eszébe jutott, hogy meghódítja Óceániát. Mondjuk őt sokkal jobban izgatták Indonézia és más gyarmatok nyersanyag-forrásai, ugyanis a birodalmi Japánban csak két dolog nem volt: se egy cent kőolaj, se egy gramm gumi, ami nélkül, lássuk be, hadsereg nem létezik, de sajnos úgy alakult, hogy az amerikaiaknak ez talán nem tetszett volna. Nem is tetszett, ezért aztán Pearl Harbournál minimális veszteséggel megsemmisítették az amerikai csendes-óceáni flotta harmadát, de a jenkik összekapták magukat, és Midwaynél akkora pofont adtak vissza, hogy a maradék japán flotta szédülten kereste hazafelé a Fujiyamát.

Igen, csak hát a japán terjeszkedés azzal járt, hogy a kőköri szinten, meglehetősen kellemesen élő szigetvilágot meg kellett szállni gyalogsággal. Azért gyalogsággal, mert mondjuk mással nehéz lenne, én például nehezen tudnám elképzelni, ahogy partra ugrik négy-öt tengeralattjáró és beássa magát. Mármost a japán katona rossz vendég. Nagyon rossz. Rossz ugyanis a neveltetése: arra tanították, hogy a legyőzöttek már nem emberek, bármit megtehet velük, feltéve, ha az szenvedést okoz nekik. Ez a régi Bushido teljes félreértelmezése volt, de mégis úgy alakult, hogy a japán megszálló csapatokhoz képest az összes Ukrán Front és a Wehrmacht legfaragatlanabb képviselői is kifinomult, francia diplomatáknak tűnhettek, ők ugyanis csak loptak, raboltak, erőszakoltak és gyilkoltak, de kizárólag szükség esetén. Míg ezzel szemben a besorozott tokiói könyvelő rossz esetben meg is ette a civil lakosságot. De lehet, hogy megnyúzta elevenen. A kényszermunka viszont biztos volt: a Kaigunnak, a Haditengerészetnek ennie kellett.

A dolgok ilyetén alakulásának a helyiek nem nagyon örültek. A Fülöp-szigeteken például nem értette a japán parancsnokság, miért pont a biciklis járőrök tűnnek el nyomtalanul. Aztán elkezdtek megjelenni a halott gyalogos járőrök is, furcsa kis szúrt sebekkel: a lakosság a biciklik küllőjét köszörülte stilettóvá. És nem kímélték a Tenno embereit.

Na, de lenyugodott a Felkelő Nap, eljött Midway, eljött Iwo Jima, és a japán megszállók emberfelettien kegyetlen harcok árán átadták a helyüket – az amerikai megszállóknak. Mármost azok nem olyan fából voltak faragva, mint a japánok. Egyrészt, szinte semmi szükségük nem volt a szigetvilág természeti erőforrásaira, kaptak ők otthonról mindent, ami kellett, tehát megszűnt a kényszermunka, másrészt többnyire még meg is kérdezték a lányokat, hogy van-e kedvük besétálni a bokrok közé, mert ha nem, hát legfeljebb nem. És míg a Kaigun emberei alultápláltak voltak és szegények, ők sosem látott gazdagságban dúskáltak. Naponta háromszor ettek, dohányoztak, kóláztak, kávéztak és mivel baromi unalmas volt az élet ezekben a kis helyőrségekben, egész jól összehaverkodtak a helybéliekkel, akiknek jó kedvvel, bőséggel adtak a javakból.

Étel dobozból, amit nem kell kifogni vagy levágni és megfőzni. Csokoládé. Cigaretta. Textilholmik. Nájlonharisnya... érthető, hogy a melanézek szó szerint sírtak, mikor Johnnyék hazamentek. Aztán két hét múlva még jobban sírtak, mikor rájöttek, hogy többet nincs szállítmány, nincs „cargo”. Ugyanis a tengerészgyalogosok mindig azt mondták, hogy ezt a sok földi jót a „cargo”, vagyis a szállítmány hozza nekik. És hát a helyi lakosság is látta, ahogy lerakodnak a repülőgépekről.

Az új vallás Vaunatu térségében jelent meg a negyvenes évek végén. Véletlenül vették észre – egy járőrgép eltévedt, és vészesen kevés üzemanyaggal kényszerleszállásra készült. Rádió volt a fedélzeten, de semmi egyéb – a legénység egyszer csak megpillantott egy teljesen szabályszerű haditengerészeti kifutópályát a dzsungel közepén, kicsit furcsa tájolással, de hát a háború alatt sok mindent csináltak, sokszor sietve, az a lényeg, hogy nem a fákon kell landolni. Torony van? Van. Nem válaszol. Biztos elhagyták. De gépek állnak a kifutón, hangár van mellette... mindegy, tegyük le a madarat, míg lehet.

A torony bambuszból volt. A hangár és a gépek is, viszont a lakosság azonnal kicsődült a vendégekhez, mert visszajött a „cargo”! A tikik és a Nagy Tiki küldte őket. Természetesen a mentőexpedíció megjutalmazta őket – mint kiderült, egy John Frum nevű derék melanéz ember találta ki ezt a vallást, aminek az a lényege, hogy ha légitámaszpontokat építünk az őserdőben, akkor jönnek a tikik és hoznak cargót.

Tetszik érezni a hasonlóságot?

A melanézek kifutókat építettek az erdőben – különben Isten áldja a kezüket, több bajba jutott pilóta életét mentették már meg ezzel – a kézzelfogható, nagyon is anyagi természetű isteni ajándék reményében.

Mi kilátót építünk, hogy legyen buszmegállónk.

Legyen, persze, hogy legyen – de ne legyen ez ajándék vagy kegy, amiért ügyeskednünk kell.

A buszmegálló egyszerűen jár oda, ahol szükség van rá.

Nem a tikik adják. Az állam kéne adja.

Még jó, hogy csak kilátót kellett építeni a tikiknek, és nem hindu síremléket.

Ahogy magunkat ismerem, megoldottuk volna.

Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, rossz hírrel szolgálhatok: az önök által eddig ismert politikai világ halott. Vége az eddigi kétdimenziós politikai gondolkodásnak, vége a politikai alkuknak: az elveink este az utolsót lehelték, igaz, kissé hangosan, és kiadták a lelküket. Most ki kell találnunk valami újat, vagy végünk, és én mehetek Svájcba, sakkozni a Tristan Tzarával.

Megrázó jelenetnek lehettünk tanúi, persze, mindenkinek másként lehetett megrázó. Az történt, hogy az RTL Klub műsorán Setét Jenő Brada és Heller Ágnes vitáját láthattuk: tényleg senkit nem akarok befolyásolni, kövezzenek meg, de én, mint elég régi liberális mélyen szégyelltem magam.

Ilyen érvek nem léteznek.

„Most én beszélek!”

Jó, akkor tessék.

„Mert a Fidesz minden alternatív jobboldali pártot elpusztított!”

Kétségtelen. Ám alternatív volt a kormányerőt adó MDF vagy Kisgazdapárt? Azt már nem mondom, hogy a hangerő miatt az SZDSZ-t is hallani véltem, de remélem, csak süket vagyok.

„Azt nem mondom, hogy szavazzanak a Jobbikra, de ha egy kerületben a Jobbik jelöltje esélyesebb, szavazzanak rá.”

Nem folytatom. Mely dicső ész bomla össze itten...

A másik oldal, Setét Jenő Brada higgadtan érvelt, a hangját egyszer sem emelte fel – hiszen megtette helyette Heller Ágnes.

Isten ne vegye vétkemül, de nagyon megkeseredett a szám.

Ha ez a magyar liberalizmus, én valamit rosszul olvastam. Ha a magyar liberalizmus azt jelenti, hogy elvtelenül megalkuszunk alapelveink legnagyobb ellenségeivel, átmeneti ígéretek alapján, melyekre nincs garancia, akkor Kossuth nem volt szabadelvű, de Washington tábornok sem.

Ha az a magyar liberalizmus, hogy alapelveinkből, melyek a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget említik, feladjuk elsőként az egyenlőséget – így roma polgártársainkét – akkor feladjuk a testvériséget is. A szabadságnak ezzel vége. Ha van magyar liberalizmus, hát nem ez az, ha van még szabadelvűség: ez nem lehet alku tárgya.

Nem lehet alkut kötni ebben a kérdésben. Eljött a pillanat, valakinek ki kell mondania, hadd legyek én az: a naivitás korának vége. Mindennél veszélyesebb zsarnokság leselkedik ránk, és a magyar szabadelvű gondolkodás korábbi bálványai szó szerint azt hiszik, hogy vagy a zsarnokkal, vagy a betyárokkal megegyezhetnek. Heller Ágnes, Konrád György - megannyi példája a politikai megalkuvásnak. Jobbra vagy szélsőjobbra. Én sem mondanám, hogy forradalomra lenne szükség, ugyanis az igen fárasztó, és általában lármás elfoglaltság, ráadásul sok sérüléssel jár. De ha ez a magyar liberalizmus, illenék újat szabni már magunkra – ha még vagyunk magyarok, szabadelvűek.

Nem győzöm ismételni: ennek meg kellett történnie. A bálványoknak sajnos le kell dőlniük, a liberalizmus nem paktálhat antiszemitákkal, cigányellenesekkel, nem paktálhat elvakult szélsőjobboldaliakkal, újbaloldaliakkal, a liberalizmus egyszerűen demokrata, mindenkit elfogadó, de nem mindent befogadó gondolkodási iskola. A kacérkodás korának vége.

Most jön Franklin kora. És Franklin kedves ember volt, nagy tudós. De maga számolt le három hesseni hadosztállyal, ha kellett. Na jó: nem egyedül, de egy embert sem vesztett: tudós volt, beállította a lőszögeket.

Igen, a bálvány ledőlt. Nagyon tiszteltem és tisztelem most is – de ledőlt.

Hirdessünk tehát új, valódi liberális gondolkodást, nem pártban, de az életünkben. Nem lesz könnyű. Én csak azt kérném, hogy párt ne legyen belőle, meg azt, hogy a hármas jelszót tartsuk be.

Meg azt, hogy ne szóban. Tettben tartsuk be.

Igen: a cigányellenesség sérti roma polgártásainkat.

Igen, a zsidók a legjobban a zsidózást utálják. Nem mind gazdagok, sőt.

Igen, a nők emberek és belőlük áll az emberiség nagyobbik fele.

Igen a legjobb barátod is lehet meleg. Csak titkolja mondjuk.

Igen, a határon túli is magyar. Akkor is ha ez neked nem tetszik.

Igen, a gyerekeknek is vannak jogai.

Igen, a menekültnek is vannak.

Igen, neked is vannak és élj is velük.

De nem ez a legfontosabb, ezt mind el lehet túlozni.

A legfontosabb, hogy senkit jogsérelem ne érjen.

És mindenki éljen jogával, vissza senki se éljen.

Ez jelen társadalmi rendszerünkben bizonyos gazdasági és strukturális okok miatt kivitelezhetetlen, ebből következően kívánatos volna a társadalmi rendszer gyökeres megváltoztatása. Erre pillanatnyilag reális lehetőséget nem látok, de amennyiben elképzelhető lesz, úgy az volna helyes, ha a vagyoni és biológiai viszonyok fenntartásával történne. Magyarul senkit sem lőnének főbe vagy rabolnának ki.

Új társadalomra és új Társadalmi Szerződésre van szükség. A világnézetünk bizonyos megváltoztatására is. A liberalizmus eddig sem volt a gyenge, elvtelen megalkuvás szinonimája, bár sokan hitték: ne is legyen az.

Ha puskacsövet látsz, ne tégy belé virágot.

Vedd el vagy törd el.

A rosseb egye már meg, száz szónak is egy a vége: minket, magyar liberálisokat elárultak.

A saját bálványaink.

Akkor most rajtunk a sor: ha semmirevaló vagy, állj be huszárnak valamelyik párthoz.

Ha meg legény (leány) vagy, gondolkozz el.

Mert valahogy kell legyen ezen túl is.

„Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.”

Valahogy csak lesz. De így már többet sose legyen.

A bálvány ledőlt.

A gyermekkornak vége.

Fend ki az elméd.

Tisztítsd meg a lelked.

És használd!

Szele Tamás

Aki tegnap felhőtlenül ünnepelte a két Korea közötti enyhülés megkezdődését, elhamarkodottan tette – várható volt, hogy az amúgy is kétséges közeledés negatív következményekkel is jár majd. Illetve: esetleges negatív következményekkel. Egyszóval, tegnap volt a lakoma a béketárgyalásokon, ma jön utána a feketeleves.

Éspedig egy nagyon nagy feketeleves. Ugyebár, Észak olimpiai részvétele ellen senkinek sem lehet kifogása, amint a tárgyalások újraindulása ellen sem – tulajdonképpen senki nem is kifogásol semmit ezekben az ügyekben. Az Egyesült Államok viszont, mely ellen nem enyhült a háborús fenyegetés, csak Dél-Korea ellen, most egy nagyon sajátos válaszlépésre készül. (http://huppa.hu/a-verzo-orr-strategia/)

„Washington azt fontolgatja, hogy célzott csapásokat mér észak-koreai célpontokra, és abban bízik, hogy emiatt nem robban ki háború a Koreai-félszigeten – jelentette a The Wall Street Journal című amerikai napilapra hivatkozva kedden az Axios című hírportál.A lap úgy tudja, hogy bennfentesek „vérző orr” stratégiának nevezik az elképzelést, mert terveik szerint ennek úgy kellene hatnia, mintha „behúznának” egyet Észak-Koreának. “Egy kísérleti atomrobbantásra vagy rakétakísérletre célzott csapással reagálni, hogy Phenjannak „eleredjen az orra vére”, és felfogják, milyen drágán megfizethetnek azért, ahogy viselkednek” – írja a The Wall Street Journal.

Az Axios szerint viszont nagy a kockázata annak, hogy támadás esetén Phenjan teljes erejével vág majd vissza. Ráadásul mindez akkor kerül napirendre, mikor a két Korea két év után végre újra hajlandó volt szóba állni egymással, és a februári téli olimpiával kapcsolatban meg is állapodtak arról, hogy Phenjan delegációt küld a megmérettetésre, amit az Axios az enyhülés jeleként értékel.”

Hát igen, van, amikor a háború zavarja meg az egyensúlyt, van, amikor a béke, bár ez a stratégia letagadhatatlanul trumpi. Miről is van szó? Az Egyesült Államok valóban nem örül annak, hogy Dél-Korea esetleg eltávolodhat tőle bizonyos szempontból, mármint abból, hogy Észak Déllel békülne (látszólag), de Washingtonnal esze ágában sincs. Nyilvánvaló, hogy ez az északi lépés pont azt a célt szolgálja, miszerint Dél-Koreát kiszakítsa korábbi szövetségi rendszeréből (kizárólag egy átmeneti béke érdekében), aztán, ha majd jól összeveszett az Egyesült Államokkal és nem számíthat többé a segítségére, le is lehet akár rohanni. Igazi ázsiai politikai húzás volt – de hát ezt Washingtonnak is látnia kellett volna.

Vagy kellene.

A „vérző orr” alkalmazása különben is nagyon sok problémát okozhat. Tavaly decemberben tömegek ünnepelték volna a kemény csapást, de most, mikor ugyanezek a tömegek annak örülnek, hogy a mindenki által félt háború egyelőre elmarad, már nem lenne népszerű még Délen sem. Aztán meg, ha belátható időn belül történnének ezek a csapások, érdekes módon nem Észak-Korea veszélyeztetné a téli olimpiai játékok biztonságát, hanem maga az Egyesült Államok.

Akkor most hogy is van ez? „Néha fel kell égetnünk egy falut ahhoz, hogy felszabadítsuk”, mondta egy névtelen, de legendássá vált tiszt egy azóta elfeledett hadművelet során a vietnami háborúban, majd kattintgatni kezdte az öngyújtóját. A mondat azért lett szállóige, mert egy tudósító előtt hangzott el... nos, a vietnami háborúnak csak annyi köze van Koreához, hogy tökéletesen elhibázott taktikai-stratégiai döntések sorozata volt, és ha most alkalmazzák a „vérző orr” taktikáját, az is hatalmas hiba lesz.

Pont, mint amikor felégetjük a falut, hogy felszabadítsuk.

Szövegértési gondjai is lehetnek egyeseknek, ugyanis azt a hírt, miszerint Észak és Dél között helyreállítják a katonai forródrótot, páran úgy értelmezték, miszerint a két ország szövetségre lép. Dehogy lép, ez csak azt jelenti, hogy egyáltalán szóba állnak egymással, például egyeztetik a járőrözések időpontját, útvonalát, ebből következően nem fogják egymást lelövöldözni a határon, ha véletlenül találkoznak. Szó nincs szövetségről, egyeztetésekről van szó.

Egyáltalán, gondoljuk már végig: az, aminek tanúi vagyunk, nem több egy átmeneti enyhülésnél. Rövid, forró béke a hideg háború szünetében. Tarthat akár sokáig is, fejlődhet gyümölcsöző együttműködéssé is – de nem lesz örök. Amíg a két Korea nem egyesül, valódi béke sem lesz, és mivel mindkét fél úgy gondolja, hogy ez az egyesülés kizárólag az ő vezetésével történhet, hát belátható időn belül nem várható nagy összeborulás.

Az Egyesült Államok reakciója gyerekesen agresszív: megfontoltabb lépés lett volna kibocsátani egy jegyzéket, mely üdvözli az enyhülést, ámde felhívja a figyelmet a közeledés hátulütőire és az északi diplomácia álnok voltára.

Magyarul, szólni kellett volna: „Látlak!”

Na, de nem látták...

Amerikának jelen pillanatban nem érdeke egy általános béke a félszigeten, Kínának nem érdeke, továbbmegyek: Észak-Koreának sem érdeke, nekik egy pusztító, hódító háború az érdekük – egy csendes, nyugodt felkészülési periódus után.

A valódi béke egyedül Dél-Koreának érdeke.

Kicsit egyedül van ezzel.

Egyet mondok: keserű lesz még ez a koreai feketeleves, nagyon keserű.

Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, örömmel jelenthetem, hogy elrajtolt a panmindzsoni maraton, és szó szerint már az első percekben győzött mindkét fél, de a versenyszám folytatódik, tehát még több eredmény várható. Ez úgy lehetséges, hogy illető maratonon nem futnak, hanem tárgyalnak a két Korea képviselői – és van mit tárgyaljanak, annyi biztos.

Kezdjük a jó hírrel: Észak-Korea részt vesz a Phjongcshangban rendezendő téli olimpián. Részt bizony, de még hogy! Sportolókat, szurkolókat, edzőket, kísérőket, fellépőket, megfigyelőket, újságírókat és egy teakwondo-bemutatót tartó csoportot is küld a játékokra. Szöul azt is javasolta, hogy az érkezőknek szervezzenek találkozót Dél-Koreában élő családtagjaikkal. Ez valószínűleg szintén belekerül a hivatalos programba, amint a gazdasági közeledés újrakezdése is – ebből a szempontból különösen fontos lesz a két állam által korábban közösen működtetett keszongi ipari park sorsa.

A békesség érdekében elmarad Dél-Korea és az Egyesült Államok közös hadgyakorlata is, melyet bizony a határ mentén rendeztek volna. Mintha tisztulna az ég a félsziget fölött...

Na, akkor hagyjuk a meteorológiát, és gondoljuk át, mi is történt. A Panmindzsonban alapos előkészületek és előzetes megbeszélések után újrakezdett tárgyalások során a két állam képviselői fénysebességgel egyeztek meg – abban, amit előre egyeztettek. Észak látszólag megmagyarázhatatlanul, de hirtelen kezet nyújtott, Dél pedig örömmel sé azonnal elfogadta. Mondjuk nem is nagyon tehetett mást, bölcs lépés is volt, hiszen ha kardcsörtetéssel válaszol, attól csak a feszültség nő, és Észak-Korea ugyanott marad, vagyis testközelben – ezt az ajánlatot itt és most csak elfogadni lehetett. Béke lesz tehát a játékok alatt. Béke és közeledés, találkozások – még akkor is eredmény ez, ha tudjuk, hogy az északi delegációba valószínűleg kizárólag a legmegbízhatóbb elvtársak kerülhetnek majd be.

Viszont egy pillanatra se feledjük, hogy a tárgyalások nem értek véget – és nem is az volt a fő céljuk, hogy eldöntsék egy sportrendezvény sorsát. Itt másról, többről van szó.

Első sorban arról, hogy senki se haljon éhen, és ha lehet, háború se legyen, ellenben mindkét fél járjon a lehető legjobban. Emiatt annyira fontos a megszakadt gazdasági együttműködés újrakezdése. És amennyiben megszűnik a háborús fenyegetés, miért is ne?

Hát, azért az nem olyan egyszerű. Kim Dzsongun most valódi kelet-ázsiai módszert alkalmazott. Mert rendben, nem fenyegeti a továbbiakban a gazdag szomszédot (különben a koreai háború után még Észak volt a gazdagabb, ugyanis náluk maradtak a régi japán bányák és a japán megszállók ipari infrastruktúrája is), de azt egy szóval sem mondja, hogy nem fenyegeti az Egyesült Államokat! Sőt, ellenkezőleg, nem mulasztja el megemlíteni egyetlen adandó alkalommal sem, hogy az USA bármely pontját képesek elérni a rakétái. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy míg a dél-koreai küldöttséget vezető Cso Mjung Gjon felvetette a nukleáris fegyverek leszerelését, az északi delegáció vezetője, Li Szon Gvon erre a kérdésre „nem adott választ”, magyarul nem mondott semmit, nem is reagált, ámde jelét adta annak, hogy figyel, amint a CNN jelenti. Hogy a CNN minől gondolta ezt a figyelmet, ha az északi főmufti csak ült a helyén, mint a kapubálvány, azt nem tudom, de higgyük el nekik.

Tehát, ha Dél MOST akar békét – és ez a helyzet – akkor várható a távolodása legfontosabb, amerikai szövetségesétől. Ami hosszú távon a biztos pusztulását is jelentheti: alaposan fel kell kösse Szöul az alsóneműt, ha ezt a hintapolitikát sérülés nélkül meg akarja úszni, hiszen ő ül a hintán és a két ellenérdekű fél lökdösi. Béke ugyan lehet és tán lesz is, de vagy jobbra, vagy balra, előbb-utóbb meg kell majd fizetni az árát: rossz esetben mindkét oldalra pengetni kell, vagy pénzben, vagy gesztusokban.

Ugyanakkor Északnak is csak pillanatnyi szempontból jó a mostani helyzet – bár Phenjan céljaival nem vagyunk tisztában, csak találgatni tudunk. A mostani enyhüléssel mindenképpen időt nyernek, és talán némi anyagi bevételre is szert tesznek, hiszen most úgy tesz mindenki, mintha az elmúlt három év meg sem történt volna. A térség békéje érdekében ez az ár megfizethetőnek tűnik, csakhogy nem biztos, miszerint a térség békéje a cél. A ballisztikus rakéták és a nukleáris robbanófejek most már bármikor előkerülhetnek, okos ember nem ül le olyannal pókerezni, akinél mindig van nem, hogy négy, de öt ász is... szóval kicsit hideglelős ez a közeledés valakihez, aki bármikor elpusztíthatja a tárgyalópartnerét. Talán nem is egyenrangúak vitája, sőt, talán nem is vita, hanem diktátum.

Viszont Észak is bajban van, mert nincs kedve éhen halni. De hogyan kerültek mostani, kétségbeejtően nyomorúságos helyzetükbe?

Ötven év munkájával.

Persze, hogy nem volt ott mindig éhezés, hiszen akkor emberek sem élnének arra. A koreai háború végén, mint mondtam, Délnél előnyösebb helyzetből indultak, ezt tetézte, hogy a hatvanas években komoly munkával színesfém- és egyéb ásványi nyersanyag-forrásokra bukkantak. Csak éppen kiaknázni nem tudták őket, a fejlesztésekre tehát rövid lejáratú kölcsönöket vettek fel különféle nyugati pénzintézetektől, arra spekulálva, hogy a fémek ára emelkedni fog a világpiacon. Nem emelkedett, viszont bekövetkezett az olajár-robbanás, minek következtében a már zajló kitermeléseket is le kellett állítani. A kölcsönöket valahogy visszafizették, de egyszerűen üzemanyag nem volt a munka folytatásához. Ez alapozta meg az észak-koreai nyomort, amit csak súlyosbítottak a hetvenes évek értelmetlen, ám gigantikus építkezései és a kegyelemdöfést a nyolcvanas évek erdőirtásai adták meg: a hegyek erdőit ugyanis kiirtották, részben, mert a faanyagnak magas az ára, részben pedig, mert így próbáltak termőterületeket nyerni. Azonban olyan alapos erdőirtást végeztek, hogy az így nyert termőtalajt az eső szó szerint lemosta a hegyoldalakból... és évekig hatalmas áradások is voltak, pont a megbolydult ökoszisztéma miatt. Még annyi élelem sem terem most, mint régebben. Az 1995-96-os árvizek miatt szorultak először nemzetközi segítségre és azóta kicsit sem javult a helyzet. Tehát sok szempontból nagyon fontos nekik az enyhülés, ha az azt is jelenti, hogy újból tárgyalóképes partnerei lesznek a világnak, direkt vagy indirekt módon, szó szerint az életük függ ettől.

De azért a ballisztikus rakétákat nem szerelik le – hogy a világ élete is függjön őtőlük... Egyszóval, most mindenki fogja mindenkinek mindenét, mint egy különösen bonyolult Káma-Szutra-illusztráción, és mindenki vigyáz, nehogy nagyon megszorítsa, ami a kezében van, mert elég egy kis fájdalom, és a békülésből háború lesz.

De miféle háború? Atomháború a félszigeten nem elképzelhető, a támadó fél a saját környezetét is elszennyezné. A hagyományos, vietnami típusú háború megvívhatatlan a klíma miatt – Korea nem Délkelet-Ázsiában fekszik, hanem jóval északabbra, nyáron nagy melegek vannak, télen csikorgó hideg, esőerdők nincsenek, a fák lombhullatóak. A gerillaharc vagy az elhúzódó hadműveletek hatalmas áldozatokkal járnának – ahogy jártak is. Ellenben távolabi államok elleni rakétatámadás lehetséges.

Ráadásul a két Korea viszonyában Kína a kulcsszereplő. Kínának kell Észak-Korea, mint ütközőállam. Nem lenne jó nekik egy közös határ az Amerika-barát Dél-Koreával. Épp ezért bármilyen jó hír is az enyhülési folyamat újraindulása, valószínű, hogy Kína sosem fogja engedni a feszültségek teljes lenyugvását – ahogy a forrpontra hevülésüket sem, ő egy kényes egyensúlyban érdekelt.

Igen, ez lehet az elérhető és várható célja a mostani tárgyalásoknak: egy új, a korábbinál is kényesebb egyensúlyi állapot kialakítása.

A cirkuszi előadásban Dél-Korea lesz a kötéltáncos – és csak remélni merem, hogy most sem hagyja cserben hihetetlen tehetsége és szerencséje a szabadságszerető kis államot.

Addig is, örüljünk, hogy a hideg háború forró békévé kezd alakulni.

És tegyünk úgy, mintha nem tudnánk: Panmindzson békéjéhez a kulcs Pekingben van.

De egyelőre oszlanak a felhők a Jalu folyó felett.

Feltámadni látszik a szél.

Szele Tamás

Kérem, előrebocsátanám, hogy szokásomtól eltérően most meglehetősen trágár módon fogok fogalmazni, szóval aki erre érzékeny vagy netán attól tart, kárt tesz a naturalista szókincs a lelkivilágában, ezt az írást inkább hagyja ki. Mentse indulataimat az, hogy az európai kultúra védelméről van szó, és hát a bélsár valóban nem festék, még ha úgy is tesznek egyesek.

Szóval, hogy őszinte legyek, nem minden nap olvasok 888-at, valahogy nem szokásom, főleg, mivel a lap a létező legtehetségtelenebb betűhuszárokat tömöríti, akik ráadásul „faszagyerekeknek” nevezik magukat. Meg lázadóknak, akik vannak olyan hősiesek, hogy a kormány MELLETT lázadjanak fel. Hát, nagy bátorságra azért nincs szükségük, mit ne mondjak. Szóval, a seggnyalás parádéja zajlik a médiaipari termékben, de néha érdemes belenézni, mert e hó harmadikán is akkora marhaságot írtak, hogy nincs az a fal, amelyik a másikat tudná adn, ez minden falat garantáltan átvisz. (https://888.hu/article-ha-nem-vigyazunk-zeusz-utan-szent-istvan-is-fekete-lesz) De lássuk a magnum opust magát, írta bizonyos Pörge Béla.

„Ha nem vigyázunk, Zeusz után Szent István is fekete lesz

A szép, új világban minden megtörténhet, vigyázzunk hát, hogy ide ne gyűrűzzön be!

A szerdai nap talán legdöbbenetesebb híre, hogy a BBC és a Netflix új, közös sorozatában, a Trója: Egy város bukása című műben Zeuszt, Plutarkoszt és Akhilleuszt fekete színészek alakítják majd. Sőt, a folytatásban Aineiasz is fekete lesz.

Ezen a görögök természetesen felháborodtak, sokak szerint csak szimpla történelemhamisításról van szó, mások szerint ami történik, az egyenesen rasszizmus a görögökkel szemben. A Greek Reporter több hozzászólást is idéz a témában.

Itt érdemes egy kicsit elgondolkozni azon, milyen lenne Magyarország, ha a „haladók” irányítanák.

Vajon az István, a király újragondolásába már az is beleférne, hogy István fekete, esetleg mondjuk román volt? Vagy egy új Egri csillagokban Dobó Istvánról kiderülne, hogy ő is muszlim volt, mint az ellenfelei? Talán eljutnánk oda is, Széchenyi István nő volt.” (888)

Eddig a minket érdeklő klasszika-filológiai rész. Hát elsőre elméláztam, hogy már mitől lenne veszélyben az európai kultúra, miért pont két-három fekete színész fenyegetné? Hiszen láttam én már etióp ikonon fekete Jézust, mégsem dőlt rá Lalibela monolitikus temploma, láttam filmen, méghozzá nem tegnapin fekete Orpheuszt is, abból sem lett világvége. Aztán a Jézus Krisztus Szupersztárban meg Júdás fekete – az nem baj? És még sorolhatnám, Monostatos is fekete a Varázsfuvolában, csak mivel ő negatív szereplő, Pörge mester ezt nem fájlalja – bár az is lehet, hogy egyszerűen nem ismeri a Vaázsfuvolát.

Ja, meg mondjuk az Iliászt, azt sem.

Azt, amit kivont szablyával védelmez.

Azt írja ugyanis, miszerint „ Zeuszt, Plutarkoszt és Akhilleuszt fekete színészek alakítják majd.” Zeusz van az eposzban, Akhilleusz is van, nélkülük meg se lehetett volna írni, de hogy a Mennydörgő rézzel pántolt, gyémánt hegyű, kovácsoltvasból vert falloszába kerül Plutarkhosz Trója városába, Priamosz idejébe? Hiszen jó ezerháromszáz évvel később élt, ráadásul leginkább Rómában. Ő írta a Párhuzamos Életrajzokat, mely igen tanulságos olvasmány, bár Trójához úgyszólván igen kevés köze van. Nézzük meg a Greek Reporter eredeti írását (mondjuk az sem egy nagyon komoly sajtótermék, de mégis: forrás). (http://hollywood.greekreporter.com/2018/01/02/controversy-looms-as-mythical-achilles-is-played-by-black-actor-in-new-bbc-epic/)

És lőn. Az eredetiben bizony más név szerepel.

Nem Plutarkhosz, b+, Patroklosz!

Ja, kérem, az más. Az volt Ílionban. Akkor bizony a magyar változat szerzőjének volt mindegy, melyik „P” betűs melyik – és valószínűleg azt hitte, más sem tud különbséget tenni a kettő között. Hát, ez valóban nem újságírói, hanem faszagyereki teljesítmény. Lehetne még Polübiosz, Parmenidész, Periklész, de ha már az európai kultúrát védjük, akár Papageno is, mind ugyanazzal a betűvel kezdődik.

Hát, szerzőnk se nagyon őszülhetett bele az Iliász tanulmányozásába, az már biztos, ezúton ajánlom a figyelmébe Devecseri Gábor kiváló fordítását. (http://mek.oszk.hu/00400/00406/00406.pdf)

És ő beszél az írása végén „liberális véleményterrorról”. Nem vélemény ez, Héliosz jószága, te, aki az Odüsszeiát is csak rajzfilmen láttad, hanem tény! (Akit érdekel: Héliosznak barmai voltak Trinákié szigetén). No, jó uram, te biztonságban lennél Kirkétől is, ugyanis téged már nem változtatna semmivé sem, te már készen vagy...

Ahogy az is tény, hogy az Iliász nem dokumentumfilm vagy hadijelentés, hanem hőseposz, ami meglehetősen szabadon kezeli a harci események krónikáját – nevezett Patrokloszt a halála előtt például háromszor löki le Trója várfaláról Phoibosz Apollón, aztán még a sisakot is leveri a fejéről, márpedig azt elhiszem, hogy lelökték, azt is, hogy leütötték, de azt azért már nehezebben, hogy egy ölümposzi isten öklelőzött vele. Márpedig, ha itt csak az a baj, hogy Homérosz Akhilleuszt szőkének írja le, és Homérosz minden szava szentírás, akkor Apollónban is hinni kéne, nincs mese, sőt, felvenni a stáblistára. Aztán gondolkodjunk még. Mondjuk elő akarják adni a Hamletet Lagosban vagy Manhattenben, mindegy, hol, és fekete színészre osztják a dán királyfi szerepét. Összedől az európai kultúra attól, hogy nem skandináv játssza a borongós dánt?

Dehogy dől. Játszották azt már sokan, az európai kultúra meg köszöni, jól van.

Vagy tilos lenne fehér embernek játszani Othellót, ha úgy hozza a sors, a rendezői koncepció és a szereposztás?

Aki meg filmsorozatokból tanulja a történelmet, mint a példa szerint szerzőnk is, az egy nagyon színes és a valóságtól nagyon eltérő világban élhet... elég csak a Herkules-féle tévésorozatra gondolnunk, szegény Héraklész harmincszor annyit dolgozott, mint ahány munkája volt neki a mitológiában.

Különben is, nem értem, hol a baj: ha a Mennydörgőnek nem tetszik a színész, aki játssza, akkor majd odacsap ő maga. Villámokkal, ahogy szokott. Ha nem csap oda, akkor tetszik, a hallgatása beleegyezés.

Egyszóval nagyot lőtt mellé az európai kultúra fogadatlan védelmezője. Előrángatott a hajánál fogva egy készülő tévésorozatot, hogy aztán az alt-right és a kormánypropaganda nevében megvédhesse tőle Európa kultúráját, de úgy megvédte, hogy abból kiderült: a védelmezett alanyt nem is ismeri.

Mondom én: cacatum non est pictum, ami annyit tészen magyarul, hogy a bélsár nem festék.

Igaz, mindkettőt lehet kenni. De ezzel véget is ér a hasonlóság.

Kérem elnézésüket.

Szele Tamás

A szigeti izgalmasabb volt, de ez sem kutya. Hej, nagy a ceglédi nép vitézsége, Szulejmán is megkeserülte volna, ha történetesen arra jár. De inkább Zrínyivel akaszkodott össze Szigetváron, mert nem tudta, hogy a jó bán bátorsága semmi a ceglédiekéhez képest. Ők akkora legények, hogy még az árnyékukkal is megharcolnak, de igaz, tartanak is tőle.

Hát minő haditettet éneklek én itt? Nem írom pennával, fekete téntával, de szablyám élivel ellenség vérivel, miszerint az éber ceglédiek már egy átutazó turistacsoporttól is úgy megijedtek, hogy darabontokért kiáltottak. Bizony rendőrt hívtak, amint arról a Ceglédi Panoráma is beszámol (http://cegledipanorama.hu/2018-01-05/migransok-cegleden/):

„Felbolydult csütörtökön délután csendes kisvárosunk élete, ugyanis egy nagyobb létszámú színesbőrű egyénekből álló csapatot láttak több helyen a városban.

Egy hölgy olvasónk így számolt be arról, mit tapasztalt: „Jó estét! Ma moziból hazafelé egy négerekből és barna bőrű férfiakból álló csoporttal futottunk össze. Először a Rákóczi úton voltak, idegen nyelvet beszélve, persze az arab nyelv valamelyikét. Ezután a Kossuth Ferenc utcán sétálgattak, az úton is. Félig eltakart arccal. Rémisztő volt! Kérem a migráns-veszély miatt és főleg a nőkre tekintettel hívják fel a CEGLÉDI emberek figyelmét, hogy ne járkáljanak egyedül az utcán, mert már itt sem biztonságos.” – írta meg nekünk K.L.

Volt olyan szemtanú, aki be is telefonált a rendőrségre, amikor látta a 10-15 arabot. – Egy alkalmazottam mondta, hogy furcsa alakok járkálnak a városban. Szembetűnő volt mindenkinek. Szóltam egy rendőr ismerősömnek, hogy nézzenek utána, nehogy gond legyen.

Egy másik férfi egy benzinkúton futott össze az „ismeretlen eredetű” társasággal: – Valamit vettek. Akár sportolói csapat is lehettek – tette hozzá – de nem volt rajtuk egységes ruha, viszont a nyakukban valami egységes cucc volt, amit a kabátjuktól nem lehetett látni és feketék voltak. – mesélte a férfi.

Végül egyik szemtanúnktól megtudtuk: mindenki megnyugodhat, nem migránsok lepték el Ceglédet, csak idegenvezető kíséretében utazott át városunkon egy arab turistacsoport.”

Még jó. Ha például egyedül jár arra, mondjuk Szindbád, a Messzeutazó vagy Ibn Battuta, tán agyon is verhették volna, de így, hogy volt velük idegenvezető is, mindjárt más. Szerencsétlen turisták, akikről valószínűleg sosem fogjuk megtudni, kik lehettek, valószínűleg megálltak útközben pihenni, kávézni, és nem is sejtették, hogy ezzel közepes felfordulást okoznak abban a mezővárosban, ami azért valamikor Kossuth beszédéről volt híres.

„Ismeretlen nyelven” beszéltek, mármint a rájuk fülelők előtt volt az ismeretlen, ó borzalom – pedig hát Cegléd történetében volt már ilyen is. 1849 júliusában egy hétig Cegléd volt a magyar kormány székhelye. A Pesti út 6. szám alatt, Ferenchich József uradalmi tiszttartó házában volt elszállásolva Kossuth Lajos és családja. A július 8-i haditanácson Kossuth mellett részt vett Horváth Mihály miniszter, Perczel Mór, Józef Wysocki, Aulich Lajos, Dessewffy Arisztid hadtestparancsnokok, de itt tartózkodott Degré Alajos, Bem József (akiről az Ipari Szakmunkásképzőt nevezték el) és Henryk Dembiński is. Mármost elképzelem, ahogy Bem mond valamit Dembińskinek vagy Wysockinak – nyilván lengyelül mondta, nem magyarul, hiszen az volt az anyanyelvük. A jó ceglédiek mégsem kaptak akkortájt sikítófrászt az ismeretlen nyelvtől.

Aztán ezek a turisták vettek valamit a benzinkútnál. No, ez ám csak az igazán gyanús, elvégre sok mindent nem vehettek, maximum kávét, szendvicset, süteményt. Mármost érdemes volna eldönteni, hogy mire jó a benzinkút, mert ha erre nem, sőt, a naftát is csak helybélieknek szabad benne mérni, esetleg még egyéb magyar állampolgároknak, de nekik is csak személyi bemutatása után, hát egyszerűen szüntessük meg az idegenforgalmat és vezessük be a jegyrendszert, az minden ilyen gondot megoldana.

Nagy baj van itt, feleim, nagyon nagy baj. Még ha a ceglédi eset egyedi volna, azt mondanám, botrány volt ez Clochemerle-ben, vihar az éjjeliben, de volt előtte több hasonló. Kömlőn, Nagymágocson, sokfelé. Oktalan vaklármák, de azt mutatják: a magyar ember most már mindenkitől fél, akit nem ismer, egymástól is, és ezért mindenkit meg is akar támadni. Az már banalitás is, hogy ez a kormánypropaganda miatt van, ez világos, csak azt nem értem, hogy ez a nép hogy hiszi el azt a sok paranoiás sületlenséget, amivel butítják? Nem hittek itt annak idején Kádárnak, nem hittek Rákosinak, nem mindenki hitt Szálasinak sem, most mi ez a hirtelen naivitás és elbutulás?

Celédet ismerem és kedvelem is: távoli rokonaim éltek, élnek ott, kamaszkoromban vagy két hétig vendégeskedtem náluk. Senkinek eszébe nem jutott, hogy tizenöt évesen külföldi létemre veszélyt jelentenék bárkire is, kedélyes, nagyon csendes, álmos városka volt, kádári jólétben és nyugalomban. Most már nem túráznék arra, mert félő, hogy ötven évesen nem ismernének rám, és rendőrt hívnának.

De utaztam én pár napja máshova. Jelesül Nagyváradon töltöttem egy hetet. Ott viszont semmi jelét nem láttam az idegenkedésnek az ismeretlenektől, légyen szó külföldiről vagy belföldiről, pedig hát ott is fogható a budapesti kormány tévéadása – fogható, az igaz, csak éppen nem hihető. Ha én ott lementem vásárolni, nem belföldi voltam és nem külföldi, nem magyar vagy román, nem migránsgyanús egyed vagy uniós polgár, hanem vevő. Igaz viszont, hogy vonattal jártam-keltem, meglehet, ha kocsival hoz valaki, és megállunk egy benzinkútnál pihenni az Alföldön, tán mi is szorultunk volna.

Amint látom, Magyarország odajut, hogy aki épp otthon van, nem fog egyedül járkálni, mert migránsveszély van, akinek meg máshol van dolga, az is csapatostól intézi, ugyanezért.

Lesz majd sok szép verekedés. Aztán majd településen belül is összekap az alvég a felvéggel.

Hogy migráns nincs ehhez, az nem baj, mumus sincs, azt is elég csak emlegetni.

Nem tudom, hová süllyedhetünk még, de én mindjárt lemegyek pipadohányért.

Egyedül.

A Keletibe.

És lefogadom, hogy senki sem fog bántani.

Éljünk veszélyesen!

Szele Tamás

 - Jó reggelt, Hacsek, hol volt, hogy hála Istennek jó ideje nem láttam?

- Hát csak itt, Bajorországban, szokás szerint.

- Magának szokása Bajorországba járni?

- Tudja, a fiamat kísértem, az Izidorkát, ő a miniszterelnöki hivatal alportásának a titkára, mondta, hogy bekerülhetek a küldöttségbe, ha szól pár jó szót az érdekemben. Ki is vittek, mint kutyamosó-helyettest.

- És milyen volt?

- Egy élmény, kérem, egy élmény. Főleg, hogy a miniszterelnöki delegáció nem vitt kutyát, nem volt mit mosni.

- Hol jártak, mondja, az Oktoberfesten?

- Maga olyan hülye helyből, mint más nekifutásból. Oktoberfest januárban? Mi, kérem, a seeoni kolostorban voltunk.

- Na, azt se hittem volna, hogy maga egyszer kolostorba vonul.

- Nem is én vonultam, hanem az Orbán Viktor.

- És végleges a döntése?

- Maga szerencsétlen, nem marad ott!

- Látja, emiatt tényleg szerencsétlenek vagyunk.

- Maga vizesnyolcas, a kolostorban a Keresztényszociális Unió szövetségi parlamenti képviselőinek háromnapos tanácskozását tartották!

- És Orbán mióta tagja a Bundestagnak?

- Nem tagja, ő csak vendég volt.

- Kár, azt hittem, átigazolt. Esetleg megvette a Hertha.

- Dehogy vette, nem vette azt meg senki, pedig nagyon értékes államférfi.

- Értékes? Honnan veszi?

- Ő maga mondta.

- Az mindjárt más. És hogy mondta?

- Idézem: „Továbbra is tekintsenek engem Bajorország végvári kapitányának. Bajorország déli határa a szerb-magyar határnál van, és amikor mi azt a határt védjük, akkor azzal védjük Bajorországot is!”

- Nocsak, Csinom Palkó, Csinom Janó, csontos kalabérom...

- Szép selymes lódingom...

- Lóding a hátsó felébe, mit játszunk, két kuruc beszélget?

- Hát jobb, mintha két labanc beszélgetne a vonaton.

- De tényleg, hogy volt képes ilyent mondani a miniszterelnök? Még nem látott térképet?

- Kellett lásson. De ha a bajor határ Szerbiánál van, akkor mi is Bajorországhoz tartozunk!

- Bizony, bizony, másként nem lehet, Bár én jobban szeretnék hindu lenni.

- Hindu?

- Igen, át akarok járni hétvégenként Párizsba.

- Párizsba?

- Hogyne. Hát nem tudja, hogy Franciaország és India határos?

- De közöttük az út nem nagyon mulatságos.

- Én vagyok a hülye, hogy leállok magával trécselni... és mondja, nagyon meg van szorulva most az Orbán?

- Nincs az egyáltalán, miért lennének anyagi gondjai?

- Kaptam tőle egy levelet, amiben pénzt lejmolt.

- Ja, hát az más, az a Soros elleni harcra kell. És küldött neki?

- Elküldtem a grósztata Békekölcsön-kötvényeit, azoknak az értékét a mindenkori magyar állam garantálja.

- Akkor ki van segítve a kormányfőnk alaposan.

- Ja, annyit még üzentem neki, hogy ne egyszerre költse el ezt a szép summát. És ne cukorra vagy csokira.

- Hanem?

- Gyógyszerre.

- Mintha maga kissé pikírt volna, kérem... különben ha már politikusokról beszélünk, hallotta, mi lett a Kossuth Lajossal?

- Mi lett volna? Utoljára Turinban látták, mint remetét.

- Ahogy maga téved, kérem, ahogy maga téved! Kitették az Orczy-kertbe, törpének.

- Hova?

- Na, szóval. Ugye, Kossuth szobra kint állt a róla elnevezett téren, a Parlament előtt, és az Országházra mutatott. Körülötte álltak a mellékalakok, mindez bronzból.

- Igen, ott állt bizony.

- Na, de rendezték a teret, és rájöttek, hogy ezen a téren semmi szükség egy Kossuth-szoborra, ha már róla van elnevezve, tettek a helyére Tiszát, Andrássyt, Nagy Imrét is csak a sarokig engedték be, onnan nézheti merengve, mi lett ebből az egészből.

- Értem. Így lett a Kossuth térből Andrássy út és Tisza tér.

- Nem lett, mert azok már vannak, de Kossuth tényleg nincs most ott, mert minek lenne. Elvitték a szobrot, azt mondták, hogy restaurálás után, Esztergomban, a Prímás-sziget csúcsán állítják majd fel.

- És nem oda vitték?

- Nem, hanem kitették az Orczy-kertbe, az Átlátszó találta meg. Kossuth most ugyanazzal a lendülettel nem az Országházra, hanem egy kazánházra mutat.

- Országház, kazánház, ganzegál... várjon, van még Orczy-kert?

- Van, csak zárva tartják és az a neve, hogy Ludovica Campus. Az most a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kertje.

- Hát, szerintem Kossuthnak egész életében az volt az álma, hogy egyszer ludovikás lehessen.

- Az bizony, semmi egyéb. Inkább örüljünk, hogy nem a Lajta monitorra telepítették, akkor még tengerész is lenne. József Attilát is beletették a Dunába.

- Hát, ha már kolostorba nem vonulhatott Orbán módjára... és mondja, üzent valamit?

- Igen. Kossuth Lajos azt üzente, kivitték az Orczy-kertbe. Nincsen hozzá semmi kedve, nem lesz ő ott kerti törpe.

- Éljen a magyar szabadság?

- Éljen a haza...

Szele Tamás

Bizony, Panmindzson szelleme nem egy kedélyes kísértet, inkább rémalak, ha jobban belegondolunk: ez a helység jelképezi ugyanis a koreai háborút lezáró fegyverszünetet, itt kötötték meg az idevágó egyezséget. De bizony mostanság erősen kísért ez a szellem, és valamiért Donald Trump nem nagyon tud mihez kezdeni vele – lehet, hogy Phenjanban valaki elolvasta Szun Cét?

Újévig ugyanis a dolgok mentek a maguk medrében, ahogy szoktak, csendesen eszkalálódgatott a koreai válság, időnként felrobbantottak egy-két nukleáris szerkezetet, csak, hogy meg ne nyugodhasson senki, volt bizonyos szeizmikus aktivitás is, ami nem csoda, mert ha valahol hidrogénbombákat sütögetnek, az eléggé megrázó hatást szokott gyakorolni a tektonikus környezetre is, szóval folydogáltak az események csendesen, mint a Jalu folyó, haladtunk egy távol-keleti nukleáris konfliktus felé, a fene ott enné meg... Időközben kiderült, hogy a nagyon sikeres északi rakétaprogram nem is olyan sikeres, mert tavaly áprilisban egy Hwasong-12/KN17 rakéta véletlenül nem az óceánt találta el, hanem Tokcson városát, mely éppenséggel saját területükön fekszik, de hát ugye, elvtársak, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Szilveszterre állítottak is Phenjanban egy jégből faragott Hwasong-15-öst a főtérre, hogy ezzel ünnepeljék az új évet (micsoda imperialista fertő, hát a dzsucse hazájának nincs saját naptára, a dolgozó koreai nép ugyanakkor kényszerül ünnepelni az új évet, amikor az amerikai burzsoázia és a dekadens Európa?), mondjuk egy karácsonyfa nekem jobban tetszett volna, de hát szegény atomhatalom vízzel főz, fenyőjük nem volt, rakétájuk volt.

Egyszóval lassan, de biztosan haladtunk a teljes összeomlás felé, már saccolgatta az elemző a halottak becsülhető számát a kitörni készülő háborúban, mikor – megszólalt Kim Dzsongun. És ezzel teljesen megváltozott a helyzet.

Előre bocsátanám, hogy az északi diktátor nem változott meg az újévi beszédétől, maradt ő ugyanaz a sötét gazember, aki mindig is volt, szóval óva intenék mindenkit a szertelen megnyilvánulásoktól, talán még nincs itt az ideje annak, hogy örömtüzeket gyújtogassunk vagy ökröt süssünk az utcán, de az újévi beszéd fényében úgy tűnik, az újabb koreai háború elmarad. Pillanatig sem gondolnám, hogy Kim Dzsongunnak megjött az esze, de azt igen, hogy feltűnhetett a környezetében egy kiváló és értelmes tanácsadó.

De hát mit bírt mondani ez a különös hajviseletű ember abban az újévi beszédben?

Csak annyit – és kérem, most figyeljünk a részletekre, Kelet-Ázsiában nincsenek lényegtelen apróságok, ha egy pillangó meglebbenti a szárnyát, abból lehet még a sárkány pusztító lehelete is – miszerint egyelőre abbahagyják a robbantásos kísérleteket, az atomfegyvereik üzembiztosak, meg vannak velük elégedve, most már nincs hova kísérletezni velük, nincs több fejlesztés, most már ráállnak a sorozatgyártásra. Főleg, mivel az Egyesült Államok bármely pontját képesek velük elérni. Ezzel azért kicsit vitatkoznék, ugyanis a Hwasong rakéták közismert pontosságával ugyan elképzelhető, hogy „bármely” pontot elérnek, de egy bizonyos pontot, más szóval a célpontot már nem valószínű. Azzal a sorozatgyártással is bajok lesznek, ugyanis ahhoz első sorban némely hasadóanyagok kellenének. Melyek, fájdalom, nem állnak megfelelő mennyiségben rendelkezésre – de hát erről szól a nukleáris diplomácia. Mármint arról, hogy ki bír nagyobbat mondani. Eddig ez csak a szokásos kardcsörtetés volna, de most jön a fekete kimcsi.

„A szomszédos Dél-Koreával szemben pedig még békülékenyebb hangot ütött meg. Egyrészt azt mondta, hogy alapvető fontosságú a két ország kapcsolatának javítása és a Koreai-félszigeten tapasztalható fegyveres feszültségek visszaszorítása. Másrészt felvetette, hogy az országa delegációt küldhet a februári dél-koreai téli olimpiára. Ez már csak azért is biztató, mert világszerte többen aggódtak az esemény biztonságáért az utóbbi idők konfliktusai miatt.” (Index)

Tessék? A fontos merény kifordult medribül s elveszté tett nevét? Hiszen ha nem akarják megtámadni Dél-Koreát, hanem ezzel szemben ki akarnak békülni vele, akkor az egésznek semmi értelme, a háború érdeklődés, sőt, ok hiányában elmarad!

Úgy jött ez a délieknek, mint mennyből az angyal, nem is kérdeztek semmit, az első alkalmas pillanatban üzentek, hogy készen állnak a tárgyalásokra, melyeket valószínűleg Panmindzsonban ejtenek majd meg, január kilencedikén. Csakhogy...

Csakhogy, ha tetszenek figyelni, a nukleáris fenyegetés ténye továbbra is fennáll. Annyi a különbség, hogy most már nem Szöult fenyegeti Észak, hanem Washingtont vagy Manhattant, egyszóval az Egyesült Államokat. Viszont, mivel Dél-Koreát senki sem akarja bántani, így nem is lehet megvédeni ezt az államot katonai erővel, nincs casus belli. Most csak annyi van, hogy imádság és sűrű sóhaj szükségeltetik, nehogy Kim Dzsongun valami rosszat álmodjon, és megnyomja azt a bizonyos gombot, mely mindig az asztalán van. A kezdeményezés Phenjanhoz került, innentől ők határozzák meg, mi lesz.

Donald Trumptól ebben az esetben is csak óvodás hetvenkedés tellett, a Twitteren, mert hol máshol, olyant szólt, miszerint „Az észak-koreai vezér Kim Dzsongun azt mondja, hogy »az Atomgomb mindig az asztalán van.« Megmondaná neki valaki abból az elgyengült és éhező rezsiméből, hogy nekem is van Atomgombom, de sokkal nagyobb és erősebb az övénél, és az én Gombom működik!” Ez a létező legrosszabb reakció volt. Gyerekes, kicsinyes és pont azt tette, amit Kim Dzsongun akart: Elfogadta a kihívást, belement a játékba.

Sajnos, manapság nincsenek Kissinger-kaliberű tanácsadók a Fehér Házban, mert ha lennének, ez a pár sor sosem kerül nyilvánosság elé. Trumpnak a jelek szerint fogalma sincs Kelet-Ázsia természetéről és az ottani diplomáciáról: ezek az emberek már akkor politizáltak, amikor a mi őseink még Tróját ostromolták vagy római légiókat mészárolgattak a teutoburgi erdőben.

Hiszen pont azt akarják, amit Trump művel!

Ugyanis Észak-Koreának esze ágában sincs kirobbantani egy atomháborút. Mire volna az nekik jó? Észak-Korea csak zsarolni és sarcolni akarja a világot, és most stratégiát váltott: mivel kényelmetlen volna háborúzni otthon, a félszigeten, mondhatni a saját hátsó udvarukban, meg kicsit sugározna is minden a környéken, látszólag elengedték a túszként tartott Délt, és a pisztolyt most egyenesen a seriff halántékának szegezik. Akinek meg nincs választása, teljesíteni kell a követeléseket, hiszen most nem mondhatja, hogy Dél-Koreát védi.

Az északi nukleáris fegyverek számomra most is kicsit kétségesnek tűnnek, úgy számban mint erőben: tény, hogy van valamijük, kell legyen, de akkora atomarzenáljuk egészen biztosan nincs, mint amekkorát emlegetnek... egy régi eset jut eszembe, midőn Ce Hszü anyacsászárnő a hadsereg és a flotta fejlesztésére szánt pénzt elköltötte egy csodás palotára, a kínai hadseregnek annyi anyagi forrása sem maradt, hogy a lándzsákra hegyet vásároljanak. Viszont az anyacsászárnő díszszemlét rendelt el, így hát Jüan Si-kaj marsall kínjában kiadta a parancsot: a lándzsanyelek végét kenjék be mésszel, hogy messziről úgy tűnjön, van hegyük...

Az északi atomfegyverek is ilyen meszes lándzsanyélnek tűnnek, de ez egyike azon dolgoknak, amiről biztos tudomást egyhamar nem fogunk szerezni.

Az valószínű, hogy Kim Dzsongun nem változott hisztis kiskamaszból államférfivá, ellenben teremhetett valahonnét egy igen fortélyos, elmés tanácsadója, méghozzá valószínűleg Pekingből, mert a politikai manőver messziről láthatóan kínai gondolkodás, kínai módszerek bélyegét viseli. Mégpedig - az öreg Szun Ce tanácsa szerint működnek most a dolgok:

„Minden hadviselésnek törvénye, hogy legjobb épségben hagyni az (ellenséges) országot, elpusztítani már nem olyan jó; legjobb épségben hagyni (az ellenség) lü-it, szétverni őket már nem olyan jó; legjobb épségben hagyni (az ellenség) cu-it, szétverni őket már nem olyan jó; sőt legjobb épségben hagyni még a wu-kat is, szétverni őket már nem olyan jó.

Ezért száz harcot vívni és százszor győzni nem a legjobb a jók között. Nem is harcolni, mégis alávetni az ellenséges sereget: ez a legjobb a jók között.

Így aki igazán ért a hadviseléshez, úgy töri meg az idegen sereget, hogy nem vív csatát vele; úgy foglalja el az idegen városfalat, hogy nem ostromolja meg; úgy semmisíti meg az idegen fejedelemségeket, hogy nem tart sokáig (a háború). S minthogy a (kölcsönös) sértetlenség által igyekszik győzni az égalattiban, a fegyverek alkalmazása nélkül is biztosítani tudja magának az előnyöket. Ez a csellel való támadás törvénye.” (Szun Ce: A háború művészete)

Érdeklődve várjuk, miféle érdemi választ ad erre a kihívásra az Egyesült Államok – ha egyáltalán képes rá. De a legfontosabb mégis az lenne, hogy akár anyagi áldozatok árán, azonban béke legyen.

Aztán majd később fenékbe lehet rugdalni a korpulens északi srácot – főleg, ha a tanácsadója már hazament.

Először azonban legyen béke és nyugalom.

Tudott ez az öreg Szun Ce, nagyon tudott...

Szele Tamás

- Méltóságos főkegyelmű dandárbéla úrnak jelentem, a 13. számú Pöttyöspepita Óvoda páncélelhárító félszázada díszszemlére készen áll!

- Rendben, bélám, pihenj. Hát akkor lássuk… mondja, melyik civil barom telepítette a lángszórókat a csúszda mellé?

- Jelentem, én voltam.

- Megmondaná, béla, hol tanulta ezt a civil hülyeséget?

- Kérem, én azt úgy gondoltam…

- Maga béla, maga ne gondolkodjék! Megőrülök, lángszóró a csúszda mellett, majdnem belelóg a libikókába, ha a lángszórós bélák elhajigálják a sörösdobozokat, leárnyékolják az alumíniumréteggel a radarállomást és az arab légierő behatol a körzetbe!

- De főkegyelműséged, ezek nem söröznek, ezek óvodások…

- Kuss, béla, vagy pofán vágatom! És az a tarack hogy kerül a homokozóba?

- Hát, ugye, meg kellett ásni neki az alapot, merthogy visszarúg.

- Visszarúg ám az a pejparipa, amelyik most vette ki a szerszámát a nénikéje piros viganójából! Homokozóban lövészároknak van a helye, értem? Gondolom, ezért a marhaságért is maga felel.

- Én, kérem, én vagyok itt a felelősbéla.

- Milyen rangban szolgál maga, béla?

- Jelentem, közbéla vagyok, de karpaszományos! Mehetek majd altiszti iskolára is.

- Ezer szerencséje, hogy önkéntes, béla, mert ahogy itt kinéznek a dolgok, lenne maga nálam alpótsegédközbéla-helyettes is! Hogy menetelnek azok a leventék? Jól látom, hogy kézen fogva?

- Hát, óvodások még.

- Béla, maga be van oltva katonaság ellen, maga sosem lesz még albéla sem. És mi az, hogy kiskacsa fürdik fekete tóban? LMP, környezetvédelem, grínpísz?

- Izé, méltóságos főkegyelmű pitykeséged, gyermekdal.

- Adok én magának gyermekdalt. Mától az Aida bevonulási indulóját éneklik, értem?

- Igenis, bokacsatt!

- Na, azért. Mondja, van valami, amire szüksége volna az alakulatnak a további fejlődéshez?

- Hát ugye, sallangságod, fel kéne tölteni az állományt, kölykök ezek még. Azt beszélik a többi bélák, a tavaszon várható a sorozás, kapjunk már középiskolásokat is.

- Sorozás? Miket beszél?

- Az hát. A tavaszon.

- Maguk olvasni sem tudnak, tavasszal nem sorozás lesz, hanem Sorosozás, maguk balbélák! Aztán a kormánytámogatással hogy állunk?

- Kapunk kormánytámogatást, haduram?

- Maga tényleg hülye. Nem kapnak, hanem adnak! Minél többet pengetnek le az államkasszába, annál tovább lehetnek bélák és annál bélábbak lesznek.

- Értem, bélaságod.

- Na, de nem is ezért jöttem ma ide inspiciálni. A maguk alakulata fogja biztosítani a közelben a jótékonysági vadászatot.

- Mit?

- A Hatalmas Főhubertusz Őkelmeminiszter úgy döntött, a határban fog jótékonyságilag vadászni, a gyermekkórház javára.

- De hát az egészségügyben most volt béremelés meg kaptak egy csomó pénzt, épp ő mondta.

- Magának betegesen jó az emlékezete, béla, mindjárt kiverem a fejéből. Ha a Főhubertusz Őkelme itt akar jótékonykodni vadászat útján, akkor az meg is lesz.

- De mire fognak vadászni?

- Szalonka van?

- Még szalon sincs, csak nappali. A szegényebbeknél meg éjjeli.

- Vadkan?

- Sosem volt.

- Toportyánféreg?

- Ötven éve ettük meg az utolsót, rágós volt nagyon.

- Barnamedve?

- Tán a hegyekben.

- Akkor mifene van maguknál?

- Minálunk, kérem, csak bélák vannak az egész faluban, városban, országban, kis bélák, nagy bélák, nagyon bélák, kevésbé bélák, óvodás bélák, középiskolás bélák, egyetemista bélák remélem nem lesznek most már, felnőtt bélák, öreg bélák…

- Akkor nincs más megoldás, a Főhubertusz bélákra fog vadászni.

- De honnan szerzünk annyi bélát?

- Elrendelem a sorozást!

- Végre, hetykeséged! Sorozhatok?

- Sorozhat, béla.

- Kopaszra nyirathatom a lánybélákat is?

- Fene a gusztusát, felőlem nyírathatja őket.

- Egy élet álma valósul meg, Bélaságosságod!

- No, csak szolidan tomboljon. Aztán a főméltóságú puskacsövek előtt nem ugrálunk, nem szaladgálunk cikcakkban, hanem szépen megállunk, fogadjuk a golyót és haláltusánkban még hálás köszönetet rebegünk, értve vagyok?

- Igenis, bokacsatt!

- Elvégre jótékonysági célra megy a vadászat.

- Elvégre, igenis!

Szele Tamás

Az úgy volt, hogy a Hobbitnak már egy napja vége volt, legalábbis ahogy én Tolkienben olvastam. Mondjuk abszolút nem értem, hogy került Tölgyfapajzsos Thorin ügyeibe Angmar Boszorkánykirálya, aki nem is boszorkány, hanem necromancer, az a lényeg, hogy az utolsó részbe háromszor sikerült belealudnom.

De hát ha van ember, aki ismeri ezt a világot, az én vagyok, ennek a történetnek annyi köze van Szarumánhoz, mint nekem Lady Galadrielhez, aki csodálatos tündekirálynő, de valahogy nem az esetem. Olyan szőke, meg olyan hideg arca van, meg olyan... olyan tünde, na. Komolyan mondom, nem értem ezt a Bilbót, de van ilyen. Nekem jobban tetszenek a valódi, emberből való nők, akik nem olyan tiszták, mint egy nemestünde, egyenesen Völgyzugolyból, és néha bablevest kell nekik főzni, babérlevéllel, mert úgy szeretik.

Valahogy beakadhatott a történet, mert a tévében még most is az megy, csak most jegesmacikkal, meg cuki kis kardszárnyú delfinekkel, de csak ugyanaz (belealudtam, háromszor is, olyan izgalmas volt...) Szerintem ebben Radagast és az eldák keze van, de hát na. Eldázzanak felőlem, míg nem kell belőle versenyvizsgát tenni, nem érdekes.

A' Elbereth, glithóniel!

Hanem felébresztett egy ismerősöm, egy írásával, én tudom, hogy tért kíván, fel is kérem a Fővárosi Önkormányzatot, hogy nevezze el már róla a Lóvásár teret, az amúgy is közel van, Mondjuk az írás nem volt rossz, az a lényege, hogy szerzőnk sikeresen felfedezte Nietzsche Frigyest, ezzel szemben Frigyesnek nem volt erre módja, lévén, hogy némileg korábban elhunyt. Mindig imádom, mikor negativista filozófiával ébresztenek az éjszaka közepén. Az igaz, a pozitivistát jobban utálom... Stokes, kérem, hozzon egy teát és a pipámat!

Ja, az egy másik film.

De Stokes, kérem, nem is baj, hogy korán keltem. Stokes, maga ezt nevezi teának? Kérem, reklamálni fogok a Brit Anarchista Pártnál, ez túlmegy Kropotkinon is! Na, szóval jó volt korán kelni, mert ma délben útra megyek, messze külországba, tegnap már össze is csomagoltam a legfontosabbakat, megyek én, mintha Edinboroughból utaznék Skótországba. Hát, nem vagyok egy Wallace, de még ugyan Szindbád sem – jó hat óra lesz, de a végén a Kedvesem vár. Nincs még egy ilyen szerencsés fickó a Felföldön!

Na, akkor ébresztő, de jó, hogy ez a telefon felköltött, a görcs állna a csengőjébe... akkor szerelvényt igazíts, tengerész, fegyvert súlyba indulunk, vár az Indianapolis!

Izé, nem vár, este meg délután a technikát és a szemüveget kivéve már mindent összecsomagoltam, inkább visszahanyatlok, mint drégeli rom, visszasüt rám a nap, ádáz tusa napja. Amit vinni kell még, felkötöm Csuri macskára, így leszünk karaván, tevém nincs, valószínűleg a Szent Inkvizíció és Semjén Zsolt is röhögne, ha valaki egy felmálházott macskával lépné át a magyar-román határt. Ráadásul a macska egész jól beszél magyarul, igaz, kissé palócosan, románul meg kifejezetten bihari tájszólásban, de már tanulja a kínai putonghuát is. Az ember adjon a macskájára. Jövőre beíratom Oxfordba, a Christ Church kollégiumba, legyen ember belőle. Vagy, ha nem ember, miniszterelnök, végül is azt is Isten teremtette.

No, a tévében valamiért még mindig Tölgyfapajzsos Thorin aprítja a birodalmi rohamosztagosokat. Akkor nézzünk valami szépet, romantikusat, még tíz óra indulásig, legyen mondjuk az Álom, luxuskivitelben, az nagyon szép.

Lószerszámot.

Holly szereti Pault, meg sok másokat is szeret ez a Holly, mert ilyen nekije a természetje, Paul szereti Hollyt. minek következtében összesen egy félmondatot képes leírni másfél óra alatt, de az megjelenik a New Yorkerben. Vannak ilyen faszagányos félmondatok, ez speciel úgy szól, hogy „volt egyszer egy nagyon kedves lány...” Hát Goethe sír a pamlag mögött, hogy ez neki eszébe nem jutott. Közben mindenki annyi pénzt költ, mintha nem lenne holnap, időnként felgyújtanak egy-két női kalapot, bejárnak a Sing-Singbe Rusty bácsikához, aki egy nagyon kedves ember, és kizárólag egy üzleti félreértés, valamint New York kiváltképpen nedves klímája miatt tölti a nyarakat, teleket, tavaszokat és őszöket ezen a száraz és sötét helyen, mindeközben Hollyról kiderül, hogy férjnél volt Minnesotában, vagy Ohióban, de a férje, ez a brutális állat, aljasul lemond róla és beadja a saját költségén a válókeresetet. Ámde Holly valódi neve Lulla Mae, és időközben Paulnak megjelenik egy könyve, a piacon mondjuk nem kapható, de a könyvtárban megvan. Azonban Holly Lulla Mae sürgősen férjhez megy Joséhoz, Kolumbiában, bár nem annyira sürgősen, mert Fred meghalt, és gőzöm sincs arról, ki lehet az a Fred.

Hollynak sincs, de biztos, ami biztos, összetöri a lakást, mert azt ilyenkor kell. Paulnak megjelenik újabb két félmondata a New Yorkerben, ámde mindenkit letartóztatnak kábítószer-kereskedelem vádjával, mert az alsó szomszéd, mr. Yunioshi utálja ezt a lármát. Azonban a vád nem áll meg, a frissen szabadlábra került macska elszalad az esőben, Paul megtalálja, majd forrón összecsókolóznak hárman a Tiffany előtt, mert New Yorkban törvény, hogy az előzetesből csakis és kizárólag a Tiffany előtt szabad elengedni az embereket, sehol máshol, valamint Moon River.

Hát, ennél azért még a Flatjarbók is érthetőbb, pedig abban időnként a walkűrök a halott hősök beleiből fonnak cérnát, osztán abból szőnek szőnyeget a hatalmas Odinnak, aki azonban puritán ember, és lövése sincs, mit kezdjen egy szőnyeggel. És ha nem a walkűrök, akkor a manikűrök.

Azt én értem, hogy abban az időben, úgy az ötvenes évek végén New Yorkban kicsit sok lehetett az LSD, ráadásul akkor még törvény sem tiltotta a használatát. Azt is értem, hogy a zseniális Truman Capote-nak kellett a pénz, már olyan fiatal nem volt, de kellett, na.

Mármost ez egy szép és romantikus film.

Munkával, pénz keresésével senki sem zavartatja magát menet közben, azt adja az Istenke.

Hát, no, szeresse, akinek kenyere, nekem speciel tetszik, a legjobb benne a macska.

Meg az Audrey Hepburn, aki azért embernek sem volt egy piskóta: kamasz kislányként a holland ellenállásnak dolgozott, futárként, igaz, akkor még Audrey Kathleen van Heemstra Ruston volt a neve, de őszintén szólva ennek a szép és okos, jólelkű nőnek az életéről kéne filmet forgatni, csak hát, már kissé halott. Az jobban tudna érdekelni.

Egyelőre téli ünnepek vannak, Zsákos Bilbó fénykarddal aprítja a birodalmi rohamosztagosokat, mi a bejgli hamvain siratjuk elmúlt lelkünk árnyait és Angmar Boszorkánykirályáról most sem tudom, mi sorsra jutott.

Hagyjuk ezt a kérdést függőben, majd csak vége lesz ennek az átok filmnek.

Vagy nem.

Utóirat: ezt az egészet azért írtam, mert kötöttem egy fogadást egy barátommal, miszerint képes vagyok politikamentes jegyzetet is elkövetni.

Szele Tamás