Igen, kérem, a magyar hatóságok most dobbal fogják a verebet, verik a tamtamot irgalmatlanul, szerintem rövidesen beállítanak egy rezesbandát is, hogy nagyobb legyen a lárma – nehogy ugyanis véletlenül a titokzatos ukrán AN-2-es pilótája vagy pláne, az az azonosítatlan, feltételezett utasa, amelyik nem vietnami vagy afgán, véletlenül belesétáljon egy igazoltatásba.

Mintha kicsit sem akarnák megtalálni ezeket az embereket. Tegnapi írásomban (http://huppa.hu/szele-tamas-ejszakai-repules/) már levezettem, hogy erősen valószínű, miszerint egy fedett titkosszolgálati akció tanúi voltuk, melynek részei voltak a szerteszét szaladó vietnami és afgán menekülők is, mármint azért, hogy tereljék el a határvadászok figyelmét arról, hogy a pilóta és még valaki kényelmesen beszállnak egy terepjáróba és elhajtanak. A művelet – ha így zajlott, de nagyon úgy néz ki, hogy ez a helyzet – teljes sikerrel járt, az összes utas megvan, a pilóta viszont nincs sehol, és az a személy sem, aki miatt az egész teadélutánt rendezhették. Persze, ez egyelőre csak egy feltételezett, hipotetikus személy, de ha nem tételezzük fel a létezését, még nagyobb a baj: akkor ugyanis semmi értelme az egész légiparádénak. Tizenegy menekülőért senki sem ad fel, hagy el a méregdrága repülőgépet, ami ráadásul elég jó állapotban van.

Itt maradtunk el tegnap, lássuk, azóta mennyivel lettünk okosabbak?

Nem sokkal.

Inkább részletekkel gazdagodtunk, melyek ismeretében a kémfilm egyre jobban hasonlít egy abszurd vígjátékra.

Hogy az elején kezdjem, az ukrán és a magyar hatóságok elismerték, hogy a berepülés ténye megtörtént. Ennek nagyon sok értelme van, ugyanis, ha nem történt volna meg, akkor most nem is beszélnénk róla, és az az Ancsa is elég nagy tárgyi bizonyíték. De lássuk a hivatalos ukrán bejelentést. (http://huppa.hu/fejlemenyek-az-egbol-pottyant-migransok-ugyeben/)

„Az Ukrán Állami Határőrszolgálat megerősítette, hogy Ukrajnában szállt fel az a tizenegy migránst szállító repülőgép, amelyet még hétfő este találtak meg a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kállósemjén határában – tette közzé oldalán a www.karpathir.com.

„Tényleg megtörtént az eset, a repülőgép az ukrán-magyar határtól távol eső régióban szállt fel” – nyilatkozta az Ukrinform hírügynökségnek Oleg Szlobodjan, az Ukrán Állami Határőrszolgálat szóvivője a kárpátaljai magyar hírportál tudósítása szerint. A szóvivő elmondta, az ukrán határőrségnél észlelték a Magyarország felé tartó An-2-es típusú repülőgépet, ám szavai szerint nem rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyekkel meg tudnának állítani egy, az ukrán légteret átszelő légi járművet. Oleg Szlobodjan kiemelte, a magyar hatóságokkal szorosan együttműködve dolgoznak az ügy részleteinek felderítésén, a repülőgép tulajdonosának – aki avdijivkai (Donyeck megye) lakcímen van bejelentve – adatait már átadták az illetékes hatóságoknak. Hozzátette: vizsgálják, hogy a tulajdonosnak lehetett-e köze a nem éppen hétköznapi embercsempészéshez, valamint azt is, hogy az illetékes szervek miért nem reagáltak kellően a határőrség riasztására.”

Kérem, ez olyan, mintha megkérdezték volna az ukránoktól, hogy „Sto eto?” és ők azt válaszolták volna: „Da. Eto sto.” Az, hogy nem rendelkeztek megfelelő eszközzel a gép megállításához, csak részben igaz: sugárhajtású vadászt tényleg nem érdemes az AN-2 ellen küldeni, de azért az elmúlt évek során többször is kiderült, hogy Ukrajnának bizony vannak légvédelmi fegyverrendszerei. Az megint más kérdés, hogy ilyen célpontra a rakéta is pazarlás lett volna, és hát kár lett volna a szerencsétlen, átvert utasokért - bár a kérdés soha nem úgy vetődik fel ilyen esetben, hogy ki van a fedélzeten, hanem úgy, hogy ki lehet. Mindegy, nem lőttek, drága a rakéta.

A szétszaladt menekülők viszont, akiket mind egy szálig elfogtak, egészen érdekesen viselkedtek. Kérem, fogalmuk sem volt, hogy hol vannak. A kilenc vietnami, amint észlelte, hogy mintha rossz helyen lennének és a környezet sem túl barátságos, érdekes módon a templomkertben kötött ki – ezt talán úgy magyaráznám, hogy Vietnam hosszú ideig volt francia gyarmat, a lakosság nagy része máig keresztény és hát a templom az európai kultúrákban hagyományosan menedék, asylum.

Afganisztán viszont sosem volt gyarmat, csak mindig szerették volna, hogy az legyen, ám nem jött össze: az afgánok tehát elindultak a buszmegálló felé, és útközben afelől tudakozódtak, hogy miképpen juthatnának el Magyarországra... mindezt egy Kállósemjén méretű településen. A feltűnés elkerülése végett. Nyilván mindenkit elfogtak, és egy fő kivételével, aki menedékért folyamodott, a maradék tízet már át is adták az ukrán hatóságoknak.

Mondhatni, fénysebességgel zajlott a kitoloncolás. Pedig lehet, hogy tudtak volna érdekeset mesélni, olyasmiről, hogy hányan voltak a pilótafülkében, kik voltak, hova lettek... de nem fognak, kérem, mert már bottal ütjük a nyomukat. Nagyon hamar meg kellett tőlük szabadulni, tán azért, nehogy eljárjon a szájuk.

Magát a gépet pedig szétszedik, hogy nyom se maradjon. Illetve, hivatalosan nem azért szedik szét, hanem ellenkezőleg, lefoglalják, mint bizonyítékot, de ahhoz szét kell szedni, akkor is, ha ezzel megsemmisülnek az értékes nyomok. Világos, mint a vakablak. Ahogy a szon.hu írja:

„Az AN-2-esen szerdán reggel kezdtek el dolgozni a Nyír Air Service Kft. szakemberei: ahhoz, hogy a gépet a rendőrség, valamint a katasztrófavédelem felügyeletével a nyíregyházi repülőtérre szállíthassák, el kell távolítani a két szárnyát.

- Tizenhat méter széles, így közúton nem szállítható, ezért van szükség a várhatóan két napig tartó munkálatokra – mondta lapunknak Sógor Csaba rendőr alezredes, a megyei rendőr-főkapitányság bűnügyi-technikai osztályának vezetője. Sokakban felmerült a kérdés: miért kell szétszedni a repülőt, miért nem lehet vele egyszerűen elrepülni Nyíregyházáig? Ez egy ukrán lajstromozású gép, ami nem rendelkezik a légügyi hatóság engedélyével, azaz legálisan nem használhatja a magyar légteret. Bűnjel, ezért lefoglaltuk és nem maradhat itt – mondta az alezredes, hozzátéve: a gépben 13-15-en férnek el, de súlytól függően ettől több utast is elbír az AN-2.”

Kérem, szabál az szabál. Legfeljebb még annyit sem fogunk tudni az esetről, amennyit kideríthetnénk.

Akkor összegezzük. Úgy tűnik, jól szervezett akció keretében az embercsempészek – vagy a fedett akció vezetői - feláldoztak tizenegy utast annak érdekében, hogy egy tizenkettedik meg a gép pilótája eltűnhessen. Van az az összeg, amennyiért érdemes ilyesmit összehozni. (Az már gazemberség volt részükről, hogy a tizenegyektől pénzt kértek, de az ingyen fuvar is gyanús lehetett volna). A magyar hatóságok akkora felhajtással és olyan nyilvánosan intézkednek, hogy ha az eltűnt két személy nem vak és süket, hát soha meg nem találják őket, de mintha nem is ez volna a fő cél. Meglehet, nem akarják ők olyan nagyon beleütni az orrukat valamibe, ami a jelek szerint ér annyit, hogy repülőgépet is áldozzanak érte.

Most akkor két dolog lehetséges.

Ha véletlenül csoda történik, és valahogyan ennél többet is megtudunk, talán ki lehet deríteni, igazából mi történt és miért.

Valószínűbb azonban, hogy ennél több sosem kerül napvilágra, és az ügy szépen, csendben elalszik. Mármint az után, hogy a magyar kormány kiaknázta a propaganda-értékét.

A magyar történelem folyamán azért akadt már rejtély repülőgépekkel kapcsolatban, amire sosem találtunk megnyugtató választ.

Még örüljünk, hogy csak Ancsa 2-es jött és csak embereket hozott.

Elvégre bombázhatta volna Kassát is.

Illetve, az most nem a mi dolgunk lenne.

No, mindegy. Jó eséllyel sosem fogjuk megtudni, mi volt ez

Legalábbis addig nem, míg dobbal fogjuk a verebet.

Szele Tamás

Kérem, nagy idők jöttek el reánk, amint egy KDNP-s szónok fogalmazna, miután bevásárolt 1,2 millió forintért lekvárból és beleült a 225 ezer forintos gerincerősítő székébe. A „Stop Soros” törvény körüli forgatagban fel sem tűnik a hírfogyasztónak a látszólag jelentéktelen esemény, miszerint rejtelmes Antonov-2-es landolt Kállósemjén térségében, fedélzetén menekülőkkel, akiket természetesen elfogtak.

Pedig ha jobban megnézzük a szűkszavú hírecskét, igen érdekes dolgok jutnak az eszünkbe. Olyan érdekesek, hogy az már-már egészségtelen. Hát, akkor lássuk csak, miről van szó?Vegyük a Police.hu hivatalos tudósítását (http://www.police.hu/hu/hirek-es-informaciok/legfrissebb-hireink/bunugyek/legi-uton-illegalisan-erkeztek-magyarorszag#1), mert elvben ennyit szabad tudnunk az esetről.

„Szabadnapos rendőr riasztotta szolgálatban lévő kollégáit azzal, hogy kállósemjéni háza fölött egy alacsonyan szálló kisrepülőt észlelt 2018. január 15-én 19 óra körül. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr-főkapitányság Tevékenység-irányítási Központja által azonnal a helyszínre irányított rendőrök a repülőgépet egy mezőgazdasági területen landolva megtalálták. A rendőrök jelentős erőkkel, nyomkövető szolgálati kutyák és hőkamerák segítségével terepkutatást végeztek, ellenőrizték a környező útvonalakat és közlekedési eszközöket. Az összehangolt tevékenység eredményeképpen rövid időn belül elfogtak három afgán és nyolc vietnami állampolgárt, akik a rendelkezésre álló adatok szerint illegálisan jutottak be Magyarország területére légi úton. A külföldi állampolgárokat idegenrendészeti eljárás keretében történő meghallgatásukat követően a rendőrség őrizetbe vette. Az ügyben a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Igazgatósága embercsempészés elkövetésének megalapozott gyanúja miatt folytat nyomozást.”

Bikkfanyelv, a hírszerkesztő fásultan legyint, csak pár magát ellenzékinek tartó lap reklamált, azok sem további információkért, hanem azt hiányolták, hol volt épp a magyar légvédelem. A helyén volt, kérem, amint azt a HM kommünikéje is tudtunkra adja (http://www.honvedelem.hu/cikk/67053_nem_volt_indokolt_a_gripenek_riasztasa)

„Az MH Légi Vezetési és Irányítási Központ 24 órás légtérvédelmi készenléti szolgálata a NATO integrált légvédelmi radarrendszerével folyamatosan figyeli az ország légterét. A szolgálat január 15-én, hétfőn, a kora esti órákban már az országba lépés előtt észlelte a Magyarország légtere felé alacsony magasságban közeledő, azonosítatlan kisrepülőgépet. Annak helyzetéről, mozgásáról és haladási irányáról - az eljárásrendnek megfelelően - folyamatosan tájékoztatta az illetékes szervezeteket, ezzel együtt a határvédelmi szolgálatba bevont rendőri erőket. A rendőrség határvadász egységei azonnal életbe léptették az ilyen esetekre vonatkozó rendszabályokat, aktivizálták erőiket. A kisgép magasságvesztése nyomán a radarjel megszűnt. Ezután az országhatárt átlépve az azonosítatlan kisgép leszállt, amelyet követően a rendőrség haladéktalanul intézkedni tudott. A radarjel megszűnése okán az ország légvédelmi rendszerébe bevont Gripen vadászrepülőgépek felszállása az érvényben lévő szabályozásnak megfelelően nem volt indokolt.”

Mondjuk azt értem is, hogy nem küldenek Gripen elfogó vadászokat valamire, ami nagyon lassan és nagyon alacsonyan közlekedik, mert egész egyszerűen nem tudnának vele mihez kezdeni a vadászok: célkeresztbe még egy egész másodpercre sem kerül, pont, mert annyira lassú a Gripenhez képest. Meg hát, ismerjük már ezt a fajta madárkát. Ezt nem rakétával, hanem vadászpuskával lövik, ugyanis csak a törzse fémépítésű, a szárnyak vászonborításúak, ne tessék nevetni a dolgon, de bizony a derék régi pilóták az MHSZ-nél és a Mezőgazdasági Repülőgépes Szolgálatnál tűvel-cérnával javítgatták, mikor kellett. Szóval: akinek van fogalma a repülőgépekről, tudja, hogy kár ez esetben a légvédelmet hibáztatni.

Mikor az első hír befutott, még halálosan biztos voltam abban, hogy ez a gép csak magyar lehet, ugyanis kis honunkban rengeteg repült belőle, ez volt a szocialista mezőgazdaság és légiközlekedés kétfedelű igáslova, munkakutyája, ezzel permeteztek, ezek húzták fel a vitorlázógépeket, ezek parádéztak augusztus huszadikán a Duna fölött (meg a MiG-ek és a helikopterek) de még egy Fonográf lemez borítójára is felkerült az egyik. Szovjet gyártmányú gép volt, de úgy megmagyarosodott, mint a Sokol rádió. És tévedtem volna: a felségjel és a lajstromszám (UR-68106) alapján ukrán tulajdonú. Megvan a története is: An-2R típusú gép, mely 1981. decemberében készült el Lengyelországban, a PZL Mielec-nél. 1982. január 13-tól az Aeroflotnál repült, 1993-ban az ukrán Air Ukraine vette meg. 2011. április 14-e óta nem szerepel a légitársaságok listáján és 2015-ben magánkézbe került. Már, ha ez a gép az a gép... ugyanis Ukrajnában zuhant már le olyan AN-2-es pár éve Skulina körzetében, ami a lajstromszám alapján hónapokkal korábban már egyszer lezuhant és ízzé-porrá tört.

Kissé szabadosan bánnak ezekkel az azonosító jelekkel arrafelé.

Mármost, ha elvileg tudjuk, miféle géppel van dolgunk, lássuk a furcsaságokat. Nem csak nekem tűntek fel, a 24.hu (https://24.hu/kozelet/2018/01/18/megannyi-rejtely-ovezi-a-migransszallito-repulot/) is észrevette őket, ha nem is mindet. Első sorban is: miért pont repülőgéppel csempészték ezeket az embereket, mikor gyalog sokkal olcsóbban és biztosabban átigazíthatták volna őket a határon? Kinek érte ez meg? Nem a levegőbe beszélek, egy ilyen, 1980-82-es gyártású gép ára használtan, a legális piacon (http://www.planecheck.com/index.asp?ent=ap&man=Antonov&des=AN2&type&grp=An-2&id=0) 77 200 euró, vagyis forintban 23 094 380. Mondjuk olcsóbb, mint a gyufa, ha azt veszem, hogy mégis működőképes, bevált típusú, strapabíró repülőgépről beszélünk, de ha belegondolunk, hogy ennek műszaki- hangár- és üzemanyagköltségei is vannak, be kell látnunk, a tulajdonosának évente is sokba kerülhet. Nem érdemes kockára tenni.

Márpedig kockáztatták és el is vesztették. Mondjuk a fehér festés sem volt nagyon előnyös a Nagy Magyar Éjszakában, csak a vak nem látta, ahogy földközelben berregett, és a gép belülről is szokatlanul tiszta volt, műszakilag is jó állapotban lehetett a fotók alapján. De miért szántóföldre szállt le a nagy sötétségben?

Esküszöm, mint egy rossz második világháborús filmben... Másenyka és Natasa petróleumlámpákkal jelölik ki a kukoricásban a sík területet, ahol landolhatnak a hős partizánok. A valóságban a szántóföld, sötétben nagyon rossz landolóterep, mert nincs hozzá elég részletes térkép, nem is lehet, bármikor szembejöhet egy árok, gémeskút, villanypózna, akármi, és törik a landoló gép. Ez bezzeg nem tört. Ha vaksötétben kel landolni még egy földút is jobb választás, mert az viszonylag sima és jó esetben rajta van a GPS-en.

Ez bizony arra utal, hogy az érkezőket valakik várták, persze, nem petróleumlámpával, hanem odaálltak pár kocsival, terepjáróval, azoknak a fényszórói adhatták az irányfényt. No, de ha volt ott kocsi, miért gyalogosan menekültek a tizenegyek, miért nem vették fel őket? Tán azért, mert nem az afgánokat, vietnamiakat hozták igazából, ők is balekok voltak, az álcázás részei. Amíg őket kergették hóban-sárban, éjszakában a nem túl képzett és ravasz határvadászok, a valódi utasok jól fűtött terepjárókban hagyták el a körzetet. Szerencsétlen menekülők örülhettek a fuvarnak és eszükbe sem jutott: ők tulajdonképpen csak azért jönnek, hogy tereljék el a figyelmet.

Aztán jön a következő kérdés. Hol vannak a pilóták? Ép pilóta sértetlen gépet nem hagy el, csak ha vagy az életét menti, vagy erre kapott parancsot. Beleragadt a sárba a rögzített futó? Lehet, kérem, nem vitatom, csak éppen hol vannak a fotókról a keréknyomok? „A gép nagyon hangosan erőlködött, hogy újra felszálljon, de a kerekei beleragadtak a szántás földjébe, így nem tudott elindulni – mondta a gépet észlelő rendőr a Kállósemjénben megtartott sajtótájékoztatón.” (24.hu)

Vagy felpörgették párszor a hajtóművet, hogy vegyék már őket észre...

Túl sok itt a gyanús jel. Ez vagy a világ legelcseszettebb embercsempészési kísérlete, vagy fedett titkosszolgálati akcióval van dolgunk. Arról elképzelésem sincs, melyik gumitalpú csapat dolgozott, de nagyon úgy néz ki, mintha maga a fedett akció teljes sikerrel járt volna, és mi most pontosan azt művelnénk, amit elvárnak tőlünk: embercsempészetről beszélünk, elhisszük, hogy már légi úton is folyik, és ez pillanatnyilag jó a magyar kormánynak, alátámasztja a nagy törvénykezési paranoiájukat. Még ugyan az a jó, ha csak valamelyik magyar szolgálat keze van a dologban, de nem hinném, hogy így áll a dolog: nem magyaros észjárásra utal az egész.

Baj akkor van, ha orosz vagy ukrán szolgálatok érdekeltek az ügyben, mert akkor idehoztak valakiket vagy valamiket, akiket vagy amiket közúton nem lehetett volna. Hogy kikről vagy mikről van szó: nem tudjuk.

Hát, kérem, itt tartunk most.

Van Zsivány Egyes és Ancsa Kettes.

A többit majd meglátjuk.

Szele Tamás

Kérem, nagyot ment tegnap a hírpiac, az értő elméjű tudósító hatalmas röhögésekkel kezdte délelőtt Kerényi Imre nyári táborának kapcsán, ez átcsapott némi aggodalomba, mert Gulyás Márton újabb freskókkal látott el egy középületet, majd átadta a helyét az elemi felháborodásnak a „Stop Soros” törvény kapcsán, ami nem egyszerűen stupid: az maga a lánc, amit ránk vernek egy életre.

Akkor menjünk sorjában. Azt mindannyian tudjuk, miszerint az érdemes Kerényi Imrére nem volna bölcs dolog nagyobb és/vagy költségesebb dolgok vezetését bízni, mint csatahajók, intézmények vagy arató-cséplőgépek, mert félő, hogy kárt tenne velük a környezetében, esetleg ennenmagában. Ha nála vannak az iratai, lemehet a sarokra tejért és kenyérért (a pénzt kiszámolva kell neki odaadni, nehogy becsapják), de iratok nélkül ne menjen ki a házból, mert eltéved, sosem talál haza és a végén Abesszíniában köt ki, ahol mixernő lesz. Kisebb dolgokat, babaházat, bélyegalbumot rá lehet bízni, de például kutyaólat már nem, mert a kutya haraphat is.

A mostani ötlete az, hogy méregdrága nyári tábort szervez a honi elit 16 év körüli gyermekeinek. Egyfelől, nem találom egészségesnek ezt a társadalmi homogenitást, jobb lenne, ha kicsit sokszínűbb volna a közösség, de ez semmiség ahhoz képest, ahogy Kerényi a mai 16 évesek világát elképzeli. Azt mondja a babérköszörűs rendező, miszerint:

„A táborozók alapfelszereléséhez tartozna egy görög peplon, egy római tunika, egy puhafából készült rövid római kard, egy cserkészzsinórral ellátott napkalap

Programpont, hogy az ifjak római centuriák mintájára masíroznak és hadi versenyt rendeznek, a lányok pedig népi körtáncot, úgynevezett leánykarikázót lejtenek, és szobrokat utánozva megismerik az ókori ruhaviseletet.

A gyerekek karénekeket és színpadi jeleneteket tanulnak, a tábor végén pedig „énekelnek, táncolnak, alakoskodnak” szüleik előtt.

Angyalként ezt éneklik majd: „Született világ megváltója”, ördögként pedig így csúfolódnak: „Bíró, pandur, lakatos, tiéd lesz egy láda fos”.

Az első foglalkozáson a diákok megtanulnak egy egyszerű menettáncot és egy leánykarikázót, ezt folyamatosan gyakorolják, s a harmadik nap kirándulásán, valamint a tizennegyedik nap gálaműsorában elő is adják e műsorszámot.”

Izgalmas egy pihenés lesz a srácoknak. Megnézem én azt a mai, majdnem felnőtt, ráadásul tehetős családból származó kamaszt, aki fakarddal fog masírozni, lepedőbe öltözve, míg a lányok karikáznak. Kerényi különben úgy érvel, hogy ennyit megér a trónörökös. Hát, reményeim szerint Magyarország egyelőre még köztárssaság, de ha monarchiává is alakítják Kerényi rendezői koncepciója szerint, így akkor is maximum Caligulákat lehetne nevelni. De különben: marhaság, a srácok majd megérkeznek, lepakolnak, kimennek a kocsmába, előszedik a cuccot, amit hoztak, elkezdik tolni és két hétig le fogják tojni, mit pampog a Kerényi. Elvégre nem lehet felpofozni a trónörökösöket.

Gulyás mester szabadtéri tárlatáról annyit, hogy más, hírszegényebb napokon akár szalagcím is lehetne, hiszen a performance roppant látványos volt, de ebben a speciális esetben nem mondhatunk mást: délutánra a kormány ellopta előle a showt. Ezért sincs igazuk azoknak, akik kollaborációval vádolják: aki kollaboráns, az jobban értesült lett volna, és egy nappal korábbra időzíti a nyilvános dekorációt.

És elértünk a valódi hírhez. A „Stop Soros” nevű förmedvényhez.

Úgy látom, nem igazán érti a kedves nagyérdemű, mi is ezzel a baj. Akkor lássuk, mit mond ez a törvénytervezetnek csúfolt valami?

„Az illegális migrációban részt vevő, azt támogató szervezeteket adatszolgáltatásra köteleznék. Bíróságnak kell kiadniuk az adatokat, és transzparens lesz az adatbázis. Hogy mi számát az illegális migráció támogatásának, az egyelőre nincs meghatározva. Ha például valaki ad Szerbiában egy menekültnek egy telefont, amin van egy térkép, az már ilyen tevékenységnek számíthat.

A nyilvántartásba vételen túl annak a szervezetnek, amelyik több pénzt kap külföldről, mint Magyarországról, magyar állampolgároktól, a külföldről kapott támogatásának 25 százalékát lesz köteles illetékként befizetni. A pénzt a NAV fogja beszedni. Ha nem teljesítik az elvárásokat a szervezetek, akkor az ügyészségnek kell akcióba lépnie. Ha az ügyészség jogosulatlan tevékenységet vél felfedezni, akkor bírósághoz fordulnak.

Létrehozzák az idegenrendészeti távoltartás intézményét: az érintett külföldi állampolgárokat Magyarországról távol tartanák, a magyarokat pedig a schengeni határ 8 kilométeres körzetétől tartanák távol bizonyos esetekben.” (Index)

Most jön Lencsi baba, az ő tágra nyílt szemecskéivel, és megkérdi ártatlanul, hogy ez miért baj, hiszen ez csak a Soros-ügynökökre vonatkozik.

Hát csak azért, mert mindenki és bárki lehet Soros vagy a Vatikán ügynöke, ha rámondjuk.

Éberség, elvtársak, éberség: ez vonatkozik magánszemélyekre is. A könyvelés transzparenciájával nincs semmi baj, azt a jobb társaságok eddig is közzétették, kéretlenül, és nem szokták elrulettozni a támogatásokat, főleg, mert én nem vagyok a vezetőség tagja, de hogy is van ez avval a huszonöt százalékkal? Mert mi van, ha nem Soros György küldi a pénzt egy civil szervezetnek, hanem Kovács Pista küldi egy magánszemélynek?

Lám, erre mondtam az előbb, elvtársak, hogy éberség: ha valaki rendszeresen pénzt kap külföldről, adja magát az ügynökgyanú. Tehát, ha Kovács Pista halálra dolgozza magát mondjuk a manchesteri Tescóban, mint árufeltöltő, munka után második műszakban villanyt szerel és költséghatékonysági okokból a kikötőben alszik egy mentőcsónakban, hogy hazaküldhesse a pénzt a családnak, akkor egyfelől az a család ügynökgyanús lehet, de másfelől, és ez a fontosabb, a küldött pénz negyedét el lehet szedni.

Hogy aztán ennek az lesz a vége, miszerint Kovács Pista beruházza egyheti bérét egy claymore nevű pallosba, kifeni, hazajön és megmutatja legalább egy illetékesnek, hol lakik a skótok Istene, az más kérdés, és ha valaki tiltakozni mer, az már bizonyíték arra, hogy ügynök.

Az idegenrendészeti távoltartás még bájosabb. Ugyebár, szervezetek mozgását igen nehéz korlátozni, mivel ezek fogalmak és a legritkább esetben szoktak közlekedni. Ellenben magánszemélyek mozgását lehetséges ellenőrizni. Mondjuk, dr. X., kiváló barátom, aki minden szabad idejében rászorulókat ápol, és nagyon büszke is vagyok arra, hogy barátomnak mondhatom, többet nem mehet a határsávba. Már ez is égbekiáltó aljasság, de vigyük tovább a gondolatot.

Honnét tudjuk, hogy egy magánszemély tagja valamiféle szervezetnek? Ha nincs a kezünkben a szervezet névsora, és nincs, sőt, ilyen civileknél többnyire névsor sincs, akkor csak vélelmezhetjük, mondjuk lakossági bejelentés vagy nyomozati tevékenység alapján. Aki sokat szidja a kormányt a sarki kocsmában, azt majd besúgja a szemfüles Brettschneider detektív, és utána korlátozzák a mozgását.

Na bumm, tetszik mondani, legfeljebb nem megy a határsávba.

Igen ám, csak sajnos a határátkelő is a határsáv része. Valósággal benne fekszik, földrajzilag, mint olyan, ugyanis ha nem így lenne, nem határátkelőnek hívják. Tehát, ha nem közelíthetem meg a határsávot, nem léphetem a határt sem át, maximum légi úton, de úgy sem, mert a légikikötők is határállomásnak számítanak jogi szempontból. Magyarul: aki sokat pofázik, többet nem utazhat.

Ez, kérem, fényesen mutatja, hogy pártunk és kormányunk igen sokat tanult Rákosi elvtárstól, aki pedig Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa volt.

Mi lesz ebből? Az, hogy végre értelmet nyer a szögesdrót a határon: nagy biztonsággal fog MINKET bent tartani.

Még van egy hírecske tegnapról, miszerint Jakutföldön mínusz hatvanhét fokot mértek.

Nálunk pedig a Richter-skála szerint tízes erősségű zsarnokságot.

Én cserélnék a jakutokkal, ha lehetne.

Jég hátán még csak megélünk valahogy.

De rabságban, zsarnokságban, pokolban nem.

Bíró, pandúr, lakatos – miénk lesz a láda fos.

Szele Tamás

Kicsit rezignált a mai reggel, kicsit olyan az idő, hogy kikéri magának az ember és meteorológusért kiált, bent halkan duruzsol a hőlégfúvó és kedélyesen törnek-zúznak a macskák, szóval hajnali idill. Valahogy még sincs jókedvem. Egy képet nézek, egy tudósításban, egy épületet, amihez valaha nagyon sok közöm volt – ott volt ugyanis az irodám. Galambok lakják most.

Nem is esik messze, itt van a Boldog Második János Pál Pápáról Elnevezett Köztársaság téren, amit rendes józsefvárosi mai is Köztérnek hív, a nagyon bakafántosak vagy lojálisak elmennek odáig, hogy Pápa tér, de nem tovább. Esetleg még mondjuk Közpápaság térnek is. Mi van ott? Mostanság csak pusztulás. De lássuk a hírt (https://index.hu/mindekozben/poszt/2018/01/15/mar_nincs_teto_az_egykori_koztarsasag_teri_partbizottsag_epuleten/).

„Már nincs tető az egykori Köztársaság téri pártbizottság épületén 

Ahogy korábban az Urbanistán is hírül adtuk, le fogják bontani a II. János Pál pápa téren (vagy ahogy a helyiek emlegetik, a Pápa téren) álló Horizont házat. Ez az épület az egykori pártház közvetlen szomszédja, s azzal nem csak stílusában rokon, de egykor közvetlen átjárás is volt a két ház közt. (…) Bár egyelőre nem vonultak fel a munkások, és kívülről nincs sok nyoma a változásnak, a tetőt már lekapták róla.” (Index)

Mielőtt felkapnák a fejüket az én kedves jóakaróim, akik számosan vannak és a legritkább trópusi betegségeket sem sajnálnám tőlük: nem azért volt énnekem ebben az épületben irodám, mert a pártbizottságon dolgoztam volna. Azért volt, mert a Kurír című napilapnál voltam rovatvezető. Méghozzá a Monitor rovatot vezettem, a hírfigyelést, de írtam én már akkor, huszonévesen is mindent, amit csak lehetett, meg amit kellett. Vagy két évig volt ebben a házban a szerkesztőségünk, a Hajós utcában kezdtünk, onnan mentünk Budára, a Hajnóczy utcába, Budáról a Köztérre, a Köztérről végül a Visegrádi utcába. Kilenc-tíz év alatt négy szerkesztőségünk volt, ez nem olyan nagyon sok, ha nem is kevés.

Hej, de hol a hawaii tó?

A Köztéren például a földszinten csak kantin és büfé volt (Lajos mester kiváló műintézete), az első emeleten lakott a főszerkesztő, a másodikon volt az adminisztráció, a belpolitikai rovat, a sport, a külpol, a bűnügy, a riport, maga a szerkesztés, tördelés, egyáltalán, majdnem minden – a harmadikon pedig mi, gyanús elemek: a fotórovat a laborral, a monitor meg a telefonközpont. No, és a gondnokság, a beszerzés. Az jó ötlet volt, hogy az egyébként hangos Monitor rovatot – egyszerre öt-hat tévé szólt, aki nem szokott hozzá, belebolondult fél óra alatt – kicsit külön költöztették a többiektől, az már nem annyira, hogy gyakorlatilag a telefonközpont mellé, ami meg csendet igényelt volna, de hát valahogy csak kibírtuk, megoldottuk. Tény, hogy nálunk dolgoztak akkoriban a legjobban értesült telefonosok.

Fölöttünk már csak a kék ég volt, bennünk a kategorikus imperatívusz, unikummal.

Hát ennek az irodának nincs már teteje, ebben laknak galambok, hírek és hírkergetők helyett. De nem volt ez mindig szerkesztőség, magam is tudom. Sőt: a Horizont épület legtöbbször minimum kétes politikai célokat szolgált.

„A negyvenes évek elején itt volt a nemzetiszocializmus szimpatizánsainak és külföldi vendégeinek bázisa, a Reichsdeutsches Haus (Birodalmi Német Ház), benne olyan ernyőszervezetekkel mint a Német Tanítónők és Nevelőnők Otthona vagy éppen a Volksbund. 1945-ben a menekülő németek alig hűlt helyét a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Bizottsága, majd az MKP (1948 után MDP) Budapesti Bizottsága foglalta el. A hazatérő Vas Zoltán szerint „A Tisza Kálmán tér 27. a város szíve. Párt és szakszervezet, városháza, rendőrség, népbíróság és ingyenkonyha működik itt, nagy összevisszaságban.”

A szépen berendezkedő kommunisták szívesen hangoztatták a térhez kapcsolódó mozgalmi emlékeket, és lassan kiderült, hogy az akkor már Köztársaságnak hívott tér mindig is valóságos kis „Vörös tér” volt a Józsefvárosban.

„Legelőször itt, ezen a téren bontották ki a főváros nyilvánossága előtt a munkásság vörös zászlaját” – vagyis az itteni gázgyár előtt zajlott le 1869-ben az Általános Munkásegylet első tömeggyűlése. Majd az 1890-es évek május elsejéin itt adtak találkozót egymásnak a város különböző pontjairól érkező munkáscsoportok.” (Index – Urbanista)

Megvoltak a térnek, a háznak a maga kísértetei – és akkor még nem beszéltünk a szégyenletes, 1956-os ostromról. Igaz, az elvben a szomszéd épület ellen zajlott, de ezt is lőtték, hiszen a két ház között volt átjárás, lehetett volna menekülni a Horizont házon keresztül. Nem lehetett.

Aztán csak pártépület volt, míg bérbe nem vettük, mi viszont vittünk egy kis életet a falak közé. Nem szerettük feltétlenül eleinte, kicsik voltak a helyiségek, szűkösek a korábbiakhoz képest, hol huzatos volt, hol dohos, hol hideg, hol meleg – de a miénk volt, mármint voltunk lakói, mint Budapestnek, ami szintén ilyenformán a miénk, nem közjogilag.

Emlékszem röviddel a költözésünk után zajlottak az 1994-es választások, az MSZP kölcsönkérte az udvart, hogy többen figyelhessék az eredményeket (és a várható győzelmet). Hát, jöhetnek, mondta az ügyben illetékes, vagyis a főszerkesztő – hanem hát mégis sajtó vagyunk, ha győznének, ne legyen zajos ünneplés, ne legyenek szónoklatok és győzelmi himnusz. Este éktelen lárma, győzelmi himnusz rezegteti az ablakokat, a gangról nézzük, ahogy bevonul diadalmenetben a teljes pártvezetőség. Persze, hogy nem tartották be az ígéretüket, mehettünk volna panaszra Sztálinhoz, ők győztek, nekik szólt a dal, nekik állt a zászló. A belpolitikai rovat ügyeletes szerkesztője mellettem állt, megkérdezte:

- Mit szólsz, Tamás?

- Azt, hogy ez az Oswald már megint elkésett – mondtam bosszúsan, hiszen zavart a csinnadratta és én akkor az aznap még rivális, pár nap múlva már szövetséges SZDSZ híve voltam.

Kicsit furcsán nézett rám, meggyőződéses szocialista létére, de becsületére szóljon, nem mondott semmit, sem akkor, sem később. Legfeljebb ebből a beszólásomból házon belül szállóige lett. De esett ott ezer csíny, kaland, szakmai bravúr, egyszer még fel is gyújtottuk a házat, Advent alkalmából.

Akkor éppen nagyon nem volt pénzem, és kölcsönért jártam egy derék kollégám nyakára, aki halasztgatta az igent vagy nemet – én meg ingajáratban közlekedtem a második és a harmadik emelet között. Sötétedés után látom ám, hogy villog valami a kihalt pénzügyi osztály ablakában. Mintha diszkófények volnának, bár ott ugyan nem lehet buli. Közelebbről már látszott: nem buli volt, hanem tűz, égve felejtették az adventi koszorút, már a bútorzat is parázslott. Rohanok a kollégához, aki nagydarab, kisportolt ember volt, mondom neki halkan, hogy ne keltsek pánikot: ég a ház. Erre már csak felkelt, bár hozzátette, hogy ha ez megint egy lejmolós trükk, szétszed – nem az volt, azonnal elküldött a tűzoltókészülékért, míg ő betörte a zárt ajtót. Mire a többiek előkerültek, már nem is égett semmi. (A kölcsönügylet később fényesen megoldódott).

Hogy szakmailag mi folyt a házban? Ahogy azt annak idején valaki megjegyezte: „az improvizáció zsenialitása”, hogy szerény legyek. Jó lap volt a Kurír, nagyon jó, nem véletlen, hogy manapság mindenki igyekszik kényszeresen elfeledkezni róla: ugyanis ha emlékeznénk rá, arra is kéne emlékeznünk, hogy a mai magyar napisajtóban alkalmazott módszerek és technikák szalonképesebb felét ott találtuk ki.

No, de most galambok lakják a hajdan székházat, a munkatársak is ezerfelé – ha ez japán legenda volna, hold kelne a romos kastély fölött és szél süvítene a csarnokban, ami egykor kupák csengésétől volt hangos.

De ez csak egy magyar legenda. Nem is olyan nagyon régi. A Kurírt 1998-ban megszüntette az első Orbán-kormány (akkor már a Visegrádi utcában lakott a cég), az emlékét is igyekeztek eltörölni, némi sikerrel. Az akkori székházból okmányiroda lett – cifrát káromkodtam, mikor ott kellett átvennem az útlevelemet – a korábbiból romhalmaz, a legelsőre magunk raktunk ki egy emléktáblát, olyan magasra, hogy senkinek sincs kedve leszedni. Ez maradt a Kurírból, ennyi maradt a kilencvenes évek lendületes és szabadelvű magyar demokráciájából is.

Magyarországból se sok marad esztendőre.

Galambok maradnak, a hajdani szerkesztőségek irodáiban.

Szele Tamás

(Jonathan Swiftnek, tisztelettel)

Kérem, én azt hiszem, rájöttem, mi történik velünk, mi zajlik hónapok, talán évek óta a szemünk láttára és fényes nappal. Nem fognak neki örülni, ha elmondom – de elmondom. Viszont sokkal könnyebben tudom érzékeltetni egy példával, mintha egyenesen a közepébe vágnék. Az a lényeg ugyanis, hogy az emberevés is lehet szalonképes.

Tehát, tegyük fel, hogy én megbolondulok, és be akarom vezetni Magyarországon a kannibalizmust. Az emberevést. De legalábbis engedélyeztetni szeretném, elfogadottá tenni, ugyanis tudtommal nincs törvényünk, mely tiltaná – maximum a tisztiorvosi.

Ha én ezzel kiállok a nagyközönség elé vagy aláírásokat kezdek gyűjteni az ügy érdekében a köztereken, szerencsés leszek, amennyiben nem vernek agyon vagy húznak fel az első fára jogosan felháborodott honfitársaim. Hiszen az ember ösztönösen irtózik az ilyesmitől. Tehát nem így kell csinálni.

Hanem akkor hogy?

Először is, megkeresek egy jobb nevű történészt, és felkérem, hogy tisztes honoráriumért írjon egy népszerűsítő cikket a néhai aztékok vallásáról, melynek szerves része volt a rituális emberevés. Ugyanígy felkeresek egy ismertebb embert, aki sokat utazik, és járt már Pápua Új-Guineában, őt arra kérem, írja meg, milyen szépen, békésen élnek az ottani kannibálok, a természettel harmóniában, legfeljebb néha embert esznek, na bumm. Aztán publikáltatok egy tanulmányt a gépkocsibalesetek halálozási rátájáról egy közlekedésrendészeti szakemberrel. Egyiket sem ingyen, szép pénzt fizetek értük.

Egy irodalomtörténésszel elővétetem Jonathan Swift keserű szatíráját, a „Szerény javaslatot”, melyben emberevést javasol a nyomor ellen – Swift tehetetlen gúnyból írta ezt, de mi kezeljuk teljesen komoly programnak, melyet csak a kor viszonyainak köszönhetően nem sikerült megvalósítani.

Mindezen írásokat szétszórom a sajtóban, némi pénzzel, befolyással elintézem, hogy a szerzőket meghívja beszélgetésekre a Klubrádió, az ATV, az RTL Klub és aki még hajlandó erre.

Ezek után konferenciát rendezek egy jobban svejfolt szállóban „Kannibalizmus: bűn vagy lehetőség?” címmel. Erről is tudósítások jelennek meg mindenfelé.

Elterjesztem a jelszót: „Az emberevés szokatlan, de nem ártalmas!”

Innentől már majdnem magától megy a verkli, a Facebookon egyesek mellém állnak, előszámlálják, mennyi éhezést lehetne enyhíteni az emberhússal, és nem is halnának bele annyian évente, mint az autóbalesetekbe, egyszóval kifejezetten humánus valami, ha elég nagyvonalúak és tág látókörűek vagyunk, mások nekem esnek, egyszóval pörög a téma a köztudatban. Kannibál kultúrnépek neve kerül elő, középkori példákat ásnak ki.

Na, akkor már el lehet kezdeni mozgalmat szervezni, aláírást gyűjteni, mert az emberek nem az első indulatukra hallgatnak: hozzászoktak ugyanis a megszokhatatlanhoz, elfogadhatatlanhoz.

Esztendőre meg már mérik is az embersonkát a mészárszékek.

Hogy miről is jutott ez eszembe?

A Jobbikról és a technikai koalícióról.

A Jobbik ugyanis mereven tagadja, hogy bárkivel is technikai koalícióra készülne.

Az ellenzéki pártok is tagadják, hogy erre készülnének a Jobbikkal.

A közbeszéd mégis erről szól.

Akkor itt valaki hazudik: vagy azok, akik minden tagadás ellenére technikai koalíciót követelnek, vagy azok, akik tagadják - mert nem kizárt, hogy titokban folynak a tárgyalások.

Vérfagyasztó ötletem tárgya a következő: mi van, ha azok a tárgyalások már réges-régen lezajlottak, a technikai koalíciót megkötötték, csak éppen még titkolják?

Ugyanis ha egyből bejelentették volna, sok választónak fordulna fel a gyomra.

Így viszont, hogy erről szól a közbeszéd, a csapból is ez folyik, hozzászokunk a gondolathoz, veszekszünk rajta egymás között, támadjuk és pártoljuk, tehát mikor bejelentik, már nem lesz sokkoló, még meglepő sem - és így nem is vesznek el szavazatok.

Mi van, ha az egész propaganda-hadjárat célja a szoktatás?

Mi van, ha nem készülnek az árulásra, hanem már régóta el vagyunk árulva?

Mi van, ha jövőre legális lesz az emberevés?

Mint a példa mutatja: lehet az is szalonképes – és attól már csak egy lépés az elfogadás.

Szele Tamás

Elnézést kérek az olvasóktól a kissé szabadszájú és ráadásul becsapós címért: most speciel nem a miniszterelnökről lesz szó, bár vele is kivan, hanem hűséges fegyverhordozójáról, a jeles múzsafiról, bizonyos Orbán János Dénesről. Aki a kormányfőnek tudtommal nem rokona, csak ismerőse és minden ismeretségnél fontosabb, hogy igen nagy híve.

No, de a politikai hűség olyan természetű, hogy időnként bizonyítani kell, különben B. listára kerül a mameluk, mint a másik jelentős múzsafi, L. Simon László, aki hanyag volt, nem bizonygatta szívének mély indulatját, nem tett gyakorta hűségesküket, nem sóhajtozott a miniszterelnök erkélye alatt, lassan már virágot sem küldött, egyszóval elkanászodott – aztán már csak a sajtóból tudta meg, hogy kirúgták, az idei választásokon meg már egyéni körzetben nem is indul, a listán sem kapott szabad szemmel is látható helyet. Pedig milyen ígéretes karriert futhatott volna be! Most meg majd visszavonul a birtokára, melyet közmunkások művelnek, dalolgatván, és termeli a barackmagot.

Hanem Orbán János Dénes gondos atyafi, vele ilyen meg nem eshet. Akkora hűséget esküdött szombaton is a kormánynak és a konzervatív elveknek, hogy szinte bele se fért a Magyar Időkbe, de kiengedték belőle a levegőt, összehajtogatták, és úgy már igen. (http://magyaridok.hu/velemeny/polkorrekt-irodalmi-atiratok-2673538/?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201801)

Hát akkor lássuk, mit ostoroz ő, mitől óvja a hont kivont szablyával?

Természetesen a liberalizmustól. De figyeljük csak keresetlen szavait, letisztult nyelvezetét, ezt a pontos, tárgyra törő fogalmazást!

„Sajnos egyesek értelmezésében a nyugati civilizációhoz való tartozás abban nyilvánul meg, hogy a hasonszőrű kreténségekkel kicsiny hazánk életébe is bele kell rondítani. Például a liberális szellemi transzvesztiták rácuppantak Jókai Mór, Katona József, Berzsenyi és más klasszikusok tankönyveinkből való kisöprésére is. Nemtelen és nemzettelen, az idők próbáját ki nem állt kortárs művekre cserélnék nagyjaink műremekeit.”

No, ez ugyan magasan kezdi, lássunk még belőle!

„Semmi sem számít, csak az újidiotizmus, az aberráció, az ember polkorrekt gendermajommá formálása.

Az angolszász univerzitások behülyített, degenerált diákjai a „halott fehér csávók” (dead white dudes) tanrendből való kiebrudalását követelik. A halott fehér csávók alatt Arisztotelészt, Platónt, Dantét, Shakespeare-t meg hasonszőrű fehér, hímnemű műkedvelőket kell érteni, helyettük színes bőrű és feminista filozófusokat, gyarmati írókat szeretnének tanulmányozni ezek a szerencsétlenek, akik a fél napot az egyetem védett zónájában (safe place) töltik, és ott szipognak a történelem és a jelenkor mindenféle kisebbségeket és a hülyéket sújtó igazságtalanságán.

Sajnos egyesek értelmezésében a nyugati civilizációhoz való tartozás abban nyilvánul meg, hogy a hasonszőrű kreténségekkel kicsiny hazánk életébe is bele kell rondítani. Például a liberális szellemi transzvesztiták rácuppantak Jókai Mór, Katona József, Berzsenyi és más klasszikusok tankönyveinkből való kisöprésére is. Nemtelen és nemzettelen, az idők próbáját ki nem állt kortárs művekre cserélnék nagyjaink műremekeit.”

Mondja, jó uram, mondja még!

„Mert – próbáljuk a polkorrektség torz szemüvegével szemlélni – micsoda felháborító mű például a Bánk bán! A Gertrudis ellen elkövetett erőszak a fent említett operában történteket is felülmúlja. Nem mellékes, hogy egy liberális germán muttiról van szó, aki egy multikulti burkus központból érkezett… Ráadásul Melindát is megerőszakolják… Micsoda sötét, ostoba mű, na gyorsan cseréljük ki trendi kortárs valamire, amely, teszem azt, a genderproblémát boncolgatja. Legfeljebb úgy maradhatna benne a tantervben, ha a szexista konzervatív Bánk bánt gyilkolnák meg benne, és Biberach meg Ottó elszívnának egy füves cigit, miközben a nemváltó műtétről folytatnának párbeszédet.”

És így tovább, da capo al fine, a végét nyugodtan össze lehetne kötni az elejével, ha közben meg is csavarnánk, megkapnánk a publicisztikai Möbius-szalagot, a végtelenített, kétdimenziós seggnyalást. No, de mire gondolt a költő, midőn fenti sorait írta?

A költő a honoráriumra gondolt és az anyagi biztonságra. Rendben van, annak apropóján szólalt meg, hogy a firenzei operában átírták a Carment. Azt, kérem, magam sem találom szerencsés ötletnek, de sajnos nap, mint nap megesik, hogy jön egy dramaturg meg egy rendező és átírnak egy klasszikus darabot, ez színházban bevett szokás, és az ő kockázatuk. Ugyanis ha tetszik a közönségnek, jó, ha meg nem tetszik, az pont az ő bajuk lesz. Én a sikeres történeten nem változtattam volna, de hát nem is ismerem a firenzei közönséget, lehet, ők szeretni fogják. Az meg az ő dolguk.

Mindenesetre azt leszögezhetjük, miszerint Firenze – egyelőre! - nem magyar felségterület.

Nem értem, honnét veszi, miszerint a magyar klasszikusokat 1. kihajítanák a tantervből (ez, míg a tanterv az EMMI kezében van, különben is Balog miniszter hatásköre), 2. valakik át akarnák írni a klasszikusaink cselekményeit, 3. a liberálisok szellemi transzvesztiták lennének. Mondjuk a liberalizmust ilyen vádakkal (meg dekadenciával, gyengeséggel és hasonlókkal) Göbbels illette először, tőle tanulhatott OJD, csakhogy Göbbels doktor vádjait kissé cáfolja a tény, hogy ezek az állítólag gyenge és perverz liberálisok a sátáni bolsevikiekkel együtt úgy pocsékká verték a felsőbbrendű Harmadik Birodalmat, ahogy az meg is érdemelte. Tény, hogy egyes nyugati egyetemeken pillanatnyilag központi kérdés a gender-probléma, de ebben nem a kultúra megváltoztatásának szándékát látom – Arisztotelész mindig is Arisztotelész marad – hanem a helyi rendszerrel való szembenállás, ellenzékiség jelét. De ez meg legyen az ő dolguk, ebben a kérdésben nem foglalnék állást.

Hanem a magyar klasszikusokat senki, de senki nem akarja átírni. Megjelent ugyan pár egyszerűsített kiadás az utóbbi időben, a tanuló ifjúság számára, de az sem nyúl a cselekményekhez: inkább húz, rövidít, és a nyelvezetet korszerűsíti, aminek megítélését a pedagógusokra bíznám: de hogy a szereplők és a cselekmények változatlanok maradnak, az hétszentség.

Akkor mi van? Semmi, nincs veszély, nincs mi ellen védekezni, OJD lovag üres mezőben vagdalkozik rettentő pallosával, úgy is, mint kiváló és meglehetősen túlfinanszírozott múzsafi.

Ő az írását egy teljes Berzsenyi-poémával zárja, azzal a felkiáltással, hogy ezt nem engedi bántani és ebben minden benne van.

Berzsenyit én is szeretem, épp ezért nem akarnám idekeverni. Inkább idézném magának Orbán János Dénesnek egy meghatározó művét, ha nem is teljes terjedelmében, de ez is megmutatja a költő visszafogott, konzervatív elveit, neoklasszicista nyelvezetét, undorát a szexuális szabadosság és a trágárság iránt, valamint mély elkötelezettségét a nemzet ügyében.

„Orbán János Dénes

Laurával a fasz kivan

Hölgyem, Önnel a fasz kivan,
miért, hogy folyton énekel?!
Hölgyem, maradjunk annyiban,
hogy a művészet érdekel,
szeretem a harmóniát,
s a harmónikát is, de fel-
háborít, hogyha a csöndbe,
tiszta pohárba belehánynak

…

Hölgyem, én szekrényben lakom,
egy senki vagyok, nincstelen,
és ez a szekrény az Öné,
és Ön leszop, ha akarom...”

Nem folytatom, nehogy belezavarodjon a széles olvasóközönség a mértéktelen műélvezetbe.

Íme, egy gondos atyafi műve, mely lehetne egy ondós gatyafié is.

Maradjunk annyiban, hogy irodalmunk klasszikusait ugyan senki sem támadja, de ha ilyen álszent, korrupt és nem is túl tehetséges figurák védik őket, akkor már tényleg nagy a baj.

OJD-vel a fasz kivan.

Szele Tamás

 - Jó reggelt, Hacsek, hol volt, hogy nem láttam egész héten hála Istennek?

- Ne is kérdezze, kérem, magamon kívül...

- Magánál már volt valaha?

- Ne marháskodjon, ez most nagyon komoly, ha tegnap nem kerülök be a detoxba és nem mossák ki a gyomromat, lehet, hogy csak a főtárgyaláson látott volna újra.

- Hát mi volt, mondja?

- Kérem, hétfő reggel bevittem a Lipótkát az óvodába, tudja, az Izidorka fiát.

- Nahát, maga már nagypapa?

- Az vagyok, kérem, és örülök, hogy a Lipótka nem lánynak született.

- Miért? Nem lenne rosszabb az sem.

- Neki nem, de én akkor nagymama kéne legyek.

- Így meg síkhülye, de folytassa.

- Na, kérem, az Örsön bementem a Sugárba újságért, meg egy kávéra, nézem, hogy a kávéautomata kijelzőjén nem reklám fut.

- Hát mi?

- Az M1 hírei mentek.

- Még jó, hogy nem a Star Trek.

- Hogy képzeli, az jogdíjas!

- De ugyanúgy sci-fi. Na és, mi történt?

- Én nem tudom, mit tettek abba a kávéba, de ahogy megittam, vettem egy Magyar Időket, aláírtam az aluljáróban a tiltakozást a Soros-terv ellen és beléptem a Fidelitasba.

- Maga megőrült. És pont a Fidelitasba? Az ifjúsági szervezet, maga meg nagypapa!

- Nem voltam egyedül az újoncok között ebben a korban, meg hát kormánypártinak még egész fiatal voltam, alig egy napos.

- Na, szépen állunk. Még jó, hogy elmúlt: a doktor mit mondott?

- Azt mondja, valami egészen ritka karibi méreg lehetett a kávéban, tetrodotoxin, tudja, amivel a zombit is csinálják.

- Ja, csak azt előbb eltemetik.

- Én se érzem magam a legjobban...

- Szóval magából hétfőn zombi lett és belépett a Fidelitasba. Aztán mi történt?

- Kedden kimentem pénzért Pekingbe.

- A kormánynak?

- A kormánynak.

- És kapott?

- Maradjunk annyiban, hogy a kínaiak hajlandóak tárgyalni.

- Bővebben?

- Adnak hitelt, sőt, ideadják a Nagy Falat is, a déli határkerítés helyett, mégis jobban néz ki, csak össze kell kicsit csukni ezen a szűk helyen, pöttyet magas lesz, de szerkezetkész stadionban kell törlesztenünk, amiket léghajón viszünk el nekik a Himalája felett.

- Nem lesz egyszerű.

- Meg nem is pénzben adják a hitelt.

- Hanem?

- Tavaszi tekercsben. Amit aztán szabadon értékesíthetünk a világpiacon, napi áron.

- Maga megőrült? Az romlandó!

- Ezek a tavaszi tekercsek nem. Ezek még a Szung-korban kövesedtek meg, műértékük felbecsülhetetlen.

- És a világpiaci értékük?

- Az viszont elhanyagolható.

- Ezt a kölcsönszerződést... na, maga sem az a született üzletember, hallja...

- De, kérem, mikor nincs bennem drog, egész nyereséges üzleteket kötök. Csak most volt.

- És aztán mi történt?

- Mikor visszaértem Kínából, kivettem a Lipótkát az oviból, és feljelentettem a gyermekkertészetet, mert nincs még Honvédelmi Intézkedési Tervük. Aztán kérelmeztem, hogy hívják be az óvónőket katonának, méghozzá a tüzérséghez.

- Miért pont a tüzérséghez?

- Mert a Magyar Honvédség kötelékében pillanatnyilag több a zenész, mint a tüzér.

- Talán azért, mert hegedűnk is több van, mint ágyúnk.

- Látja, ez nem jutott eszembe.

- Maga nagyon hülye tud lenni, ha drogozott. A kábszi rossz, értem?

- Értem, de nem magamtól kattantam rá. Aztán lementem Ceglédre.

- Miért pont oda?

- Azt mondták, migránsokat láttak a városban.

- És, felvette velük a harcot?

- Fel, nagyon örültek nekem.

- Hogyhogy örültek?

- Nem migránsok voltak, hanem szaúd-arábiai rendőrök, akik kutyás kiképzésre érkeztek a városba, csak erről senki sem tudott, mert hadititok.

- Értem. És mégis, miért örültek?

- Végre volt kin gyakorolni a csibészelést. Két napig kergettek a német juhászok és a szaúdi rendőrök. Pedig én mentem oda migránst kergetni.

- Elkövetett még valami szépet ezalatt a hét alatt?

- Tulajdonképpen ezen kívül nem sokat: tiltakoztam a civilek ellen, zarándokoltam a magyar Szent Család nyomában, meg elintéztem egy hamis légiriadót Hawaii szigetén.

- Magyar Szent Család? Azok kik?

- Szent István, Boldog Gizella és Szent Imre.

- Azért a Szent Imre születésekor nem volt jászol a helyiségben.

- De barmok lehettek a környezetében...

- A légiriadót meg miért?

- Azt mondták, ott van a Soros és ettől kitöri a frász.

- És ott volt?

- Nem, de utána megittam egy liter kisüstit a körömpörkölt mellé, és olyan rosszul lettem, hogy kimosták a gyomromat, attól magamhoz tértem.

- Hát, volt egy hete, nem mondom... de legalább tudjuk, mit isznak a kormánytagok.

- Mit?

- Kávét, az Örsön!

- Mars ki!

Szele Tamás

Kérem szépen, már megint nagy hírek vannak, a fene enné meg őket, megint jobb hely lesz a Facebook, kérdés, hogy kinek – leginkább a tulajdonosának lesz az, amint látom, a felhasználóknak már nem annyira. De hát mindig ezzel jár, mikor nagy csinnadrattával „javítanak” egyet a közösségi oldalon: ha teljesen megjavul, tán el is tűnik majd, mint erdőben a vadnyom.

Első sorban szögezzük le, rögtön kezdésként, hogy Mark Zuckerberg egészen pontosan azt tesz a közösségi oldallal, amit éppen akar, lévén, hogy az övé. Ha úri kedve úgy tartja, megváltoztathatja az alapszínét kékről hupililára, de akár masnit is köthet rá, és leengedheti a Niagara-vízesésen, ezt mind szabad neki, hiszen nagyrészt a saját tulajdonáról van szó (bár vannak más tulajdonosai is).

Másodsorban viszont azt szögezzük le, hogy nekünk, felhasználóknak nem kötelező rajongani ezekért a „javítgatásokért”, sőt: mi az üzleti partnerek vagyunk (voltaképpen, ha tetszik, ha nem mi vagyunk az áru, amit Zuckerberg elad a hirdetési cégeknek), ha nem szeretjük, mehetünk máshova, nem vagyunk ide bilincselve. Nem a csodát: a Facebook lévén a legnagyobb és legáltalánosabb közösségi felület, részévé vált nem csak a magánéletünknek és a hétköznapjainknak, de már dolgozni sem lehet nélküle nagyon sok területen.

Harmadsorban az igaz, hogy Márkus testvér úri kedve szerint tönkre is mehet, de bölcs üzletember azért meggondolja a hirtelen támadt ötletei átültetését a gyakorlatba, előtte elvégeztet egy piackutatást – ez esetünkben vagy elmaradt, vagy dilettánsok végezték. Meg kellett volna kérdezni olyan embert is, akinek van fogalma a globális közgazdaságról, ennek sem látom jelét – na, de lássuk, miről van szó! Mint az Index írja (https://index.hu/tech/2018/01/12/oriasi_valtozasok_jonnek_a_facebookra/):

„Mark Zuckerberg eget-földet megrengető változásokat jelentett be csütörtökön a Facebook háza táján. Újragondolták a hírfolyamokat, vagyis azt a felületet, amit ön is Facebookként ismer, és ami az elmúlt években kattintásvadász hírek, fizetett hirdetések és cuki kisállatos videók végtelen folyamává változott.

A következő hetekben azt fogja tapasztalni, hogy a falán egyre kevesebb lesz a figyelemvadász tartalom, és egyre többször jelennek meg az ismerősök és családtagok személyes bejegyzései, pont úgy, mint régen. De azokból sem minden.

Az új Facebookban az aktív tartalomra helyezik a hangsúlyt. Nagyobb teret kapnak például a vitaindítóra sikeredett kommentek, az olvasmányos bejegyzések, az élő kapcsolatot jelentő videók és minden olyan tartalom, ami körül beszélgetések, párbeszédek alakulnak ki. Háttérbe szorulnak azok a posztok, amiket mindenki csak belájkol, és továbbgörget.”

Hát, izé... ezt most hogy értsük? Lássuk az eredetit!

„We built Facebook to help people stay connected and bring us closer together with the people that matter to us. That's why we've always put friends and family at the core of the experience. Research shows that strengthening our relationships improves our well-being and happiness.”

Vagyis:

„Azért hoztuk létre a Facebookot, hogy összekössük és közelebb hozzuk egymáshoz azokat az embereket, akik fontosak egymásnak. Ezért koncentrálunk munkánk során a baráti és emberi kapcsolatok erősítésére. A kutatások azt mutatják, hogy kapcsolataink erősítése javítja jólétünket és boldogságunkat.”

Hát ez első körben nesze semmi, fogd meg jól. Körülbelül annyit tesz – kissé utánaolvasva – hogy a jövőben akkor is kapunk értesítést az ismerőseink tevékenységéről, ha azok épp csak bevetették kiskertjüket tavasszal, vagy sütöttek reggelire két tükörtojást, ellenben korlátozzák a céges és kiadói tartalmakat. Magyarul kevesebb lesz a reklám-kategóriába sorolható poszt (kivéve, ha fizettek érte, kérem, business as usual) és a hír meg az újságcikk. Sőt, egymással is kéretik többet írogatni, kevesebb fotót, videót feltenni.

Hát, ha Zuckerberg hollywoodi nyálgépet akar csinálni a tulajdonából, ám tegye, jogában áll, nekem meg az áll a jogomban, hogy kritizáljam.

Vegyük rögtön azt az egyszerű alaptételt, hogy nekem van több, mint ezer ismerősöm. Ha minden ajánlkozást, jelölést elfogadnék, lehetne már ötezernél is több, de valahol ezer fölött meguntam, és már csak azt engedem be, akinek az elfogadására nagyon, de nagyon nyomós okom van (különben, aki anyázni akar, így is megtalál, de ezt majd egy külön háromkötetes regényben fogom kifejteni). Mármost ha ennyi ember egy helyre kerül, tény, hogy közel lesznek egymáshoz, olyan közel, mintha egy tengeralattjárón volnának összezsúfolódva, vagy a hetes buszon, déltájt, tehát nem biztos, hogy összehaverkodnak, de az nagyon valószínű, hogy össze fognak veszni. Ilyen az emberi természet. Szóval, ha Márkus barátunk az emberi kapcsolatokat helyezi előtérbe, attól még nem lesz jobb, békésebb hely a közösségi oldal.

Meg aztán, a Facebook kora előtt nekem például fogalmam sem volt, mit gondolnak a tőlem távolabb élő ismerőseim, barátaim például a repülő csészealjakról, torlósugár-hajtóművekről vagy a politikáról. És hogy miképpen változnak a nézeteik. Ha valaki nem volt közszereplő, akkor nem tudtam, kire szavaz, kihez pártolt tegnap, kit támogat ma, kit fog holnap ajnározni. Így aztán ismerősök is maradtunk éveken át. No, ennek vége: most átalakultak a kapcsolatok, aki elveink társa, legyen szó bármiről, az haver, aki nem, az ellenség lesz előbb vagy utóbb – ha pusztán a nézetei miatt nem is tiltom le, amennyiben azokat hangosan és az oldalamon propagálja (és propagálják...) akkor muszáj lesz. Egy vagy tíz emberért, akikkel mondjuk harmincöt éve jóban voltunk, nem fogom elveszíteni az összes többi ismerősömet, emberi, sőt, üzleti kapcsolatomat. Emlékszem arra a régi haveromra, aki meg akarta nekem tiltani a sajtótevékenységet, mert nem tetszettek neki az elveim, azt mondta, a repülőgépes fotóim maradhatnak, de az írást hagyjam abba, mert hazaáruló vagyok. És különben nem sörözünk együtt. „Hát... mikor is söröztünk utoljára?” „Harminc éve.” „Akkor még harmincat tán csak kibírok, Sanyikám.”

Szóval, az emberi kapcsolatok erősítése csak akkor lenne egyértelműen jó, ha az embernek nem más, tőle esetleg homlokegyenest ellenkező véleményen lévő emberekkel volna kapcsolata, hanem Walt Disney egyszerű jellemű és csekély értelmű rajzfilm-figuráival.

A hirdetések számának csökkentése egyszerű halandzsa: aki fizet, az hirdetni is fog majd.

Nagyobb a baj a sajtó korlátozásával. Most fog felsikítani az összes kétbites lélek, miszerint: „Le a sajtóval, mindegyik sajtótermék hazudik!”, amin vérig szoktam sértődni, ugyanis ez nem azt jelenti, hogy hazudunk, hanem azt, hogy nem ők diktálták, amit írtunk. És minél szimplább valakinek a világképe, annál agresszívabb. Ma, Magyarországon már tényleg ott tartunk, hogy X. politikus jó, Y. rossz, ki vannak jelölve, akiket gyűlölni lehet X. vagy Y. kedvéért, és az egész ország vígan készül egymás agyonverésére, kisbaltával, ha egy mód nyílik rá. Na, kérem, a valódi és független sajtó pont ezt a sarkított világképet próbálná árnyalni, azért is nem olyan népszerű, mint a faék szintjére lebutított pártpropaganda.

Ha a magyar Facebookon korlátozzák majd az újságcikkeket, akkor megerősödik a propaganda – hogyne erősödne, ezrek visszhangozzák, mint megannyi jákópapagáj! - és eltűnik az elemzés, gondolkodás a helyzetről.

Ja: mellesleg csődbe jut és eltűnik a maradék független sajtó is, maradnak a pártlapok, azok nem halnak majd éhen, de a függetlenek igen.

Sőt, a nyugati sajtó olvasottsága és ebből következően reklámbevétele is csökkenni fog, tehát világcégek is mehetnek csődbe: a közösségi oldal jó eséllyel elveszi tőlünk a valódi sajtót, és cserébe csak saját magát adja, vagyis hírforgalom szempontjából szinte semmit, a magánélet erős előtérbe tolásával.

Mielőtt azonban kifennénk a rezes fringiát és elindulnánk a Szilikon-völgybe bosszút állni Márkus testvéren a hülyesége miatt (értem én az ő szempontjait is, mivel a Facebookkal a politika folyamatosan visszaél, inkább akar belőle színes, szélesvásznú családi vígjátékot csinálni, csak az már nem fog menni), nézzük csak meg jobban a hírt.

Mindez csak a hírfolyamra vonatkozik, amit mindközönségesen (és helytelenül) „kezdőoldalnak” tetszenek nevezni.

Ja, az más. Ha a megosztásokkal nincs változás, akkor sok csoda nem várható.

Akkor csak annyi történik, hogy a hírfolyam központilag algoritmizált, személyünkre szabott hírei mennek át technicolor PVC csillámfaszlámába és kicsiny, rózsaszín egyszarvúba, de ha egy általunk kedvelt személy vagy sajtótermék megoszt valamit, azt ettől még látni fogjuk.

Meg azt is, mit ültetett a szomszéd a kiskertjébe tavasszal és mit reggelizett.

Summa summarum: a Facebook megint úgy lesz jobb hely, hogy kicsivel rosszabb lesz.

Ahogy már megszoktuk.

Business as usual.

Szele Tamás

Kérem szépen, rájöttem, hogy Magyarország államvallása micsoda. Nem, nem egy „elfogadott” vallás. Mi tulajdonképpen cargo-hitűek vagyunk, az égből várjuk a segítséget és ebből jottányit sem engedünk. Nem volt ez mindig így, de szerencsére eljött a dicső új kor, és mindannyian részesülhetünk az istenek és a cargo áldásaiban. Mert azért a legfontosabb, hogy a nagy Tiki szeressen minket, és küldje cargóit.

A tikikkel.

Szóval álljon itt a hír a 444 nyomán (https://444.hu/2018/01/10/magyar-gogyi-kilatot-epitettek-a-buszmegallo-tetejere-mert-csak-arra-lehetett-palyazni)

„A Baranya megyei Nyugotszenterzsébet lakosai nagyon szerettek volna egy új buszmegállót, de mivel arra nem írtak ki pályázatot, csak kilátóra, kreatív megoldáshoz folyamodtak. Az RTL riportjában mutatták be a különleges kilátót, mely egyben buszmegállóként is szolgál.

A furcsa hibridnek örülnek a település lakói, mint arról az egyik helyi képviselő beszélt, folyton elázott az iskolások, óvodások lába, mire felértek a falu elejéről. A buszmegálló tetejére kilenc létrafok vezet, innen nyílik kilátás a lakóházakra és a szántóföldre, de akár a közeledő buszt is már messziről lehet látni.”

No, ez ám a fortély, Toki Ukamea! Kanakák és vahinék, akárhogy nézem, az építmény olyan, mint a Tadzs Mahal, vagyis mindenre alkalmatos. Lehetne flottakikötő, világítótorony, repülőtér, hindu síremlék vagy szükség és igény esetén ziggurat. De nem, mert kilátó. Merthogy arra lehetett pályázni. Ha mondjuk Rammsteinben lenne, akkor az a kis izé irányítótorony lenne, és légitámaszpontnak hívnánk, de Nyugotszenterzsébeten van, minek következtében kilátó.

Hej, Nagyabonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik, nem is említve Nyugotszenterzsébetet, mint olyant, ahol a kilátó látszik. Na, nagyon nem látszik, elvégre egy hanyagabb légi felderítés is áttekintene az építmény felett – bezzeg Tyukodon tizenegy kilátó is van, de az már valódi világlátványosság. Szegény erzsébetiek tényleg csak azt akarták, hogy a gyerekek lába ne ázzon meg, míg várják a buszt, és ezt joggal szerették volna – csak a mai Magyarországon így bírták összehozni.

Az építkezés költsége 450 ezer forint volt, mint megtudhattuk, létrával és kakasüllővel. Dehogy irigylem, dehogy sajnálom, tízszer ennyit is megérne, hogy akár csak egy kisgyerek lába szárazon maradjon.

De hogy jön ide Melanézia?

Történt pedig, hogy a jó melanézek körülbelül az idők kezdete óta békességben éltek, ették a halat, a gyümölcsöt, a tarót és ha nagyon unták magukat, akkor néha egymást is, mert kell egy kis szórakozás az embernek.

Hanem egyszer csak a hatalmas Tennónak, Amateraszu istennő unokájának, másként mondva a japán császárnak eszébe jutott, hogy meghódítja Óceániát. Mondjuk őt sokkal jobban izgatták Indonézia és más gyarmatok nyersanyag-forrásai, ugyanis a birodalmi Japánban csak két dolog nem volt: se egy cent kőolaj, se egy gramm gumi, ami nélkül, lássuk be, hadsereg nem létezik, de sajnos úgy alakult, hogy az amerikaiaknak ez talán nem tetszett volna. Nem is tetszett, ezért aztán Pearl Harbournál minimális veszteséggel megsemmisítették az amerikai csendes-óceáni flotta harmadát, de a jenkik összekapták magukat, és Midwaynél akkora pofont adtak vissza, hogy a maradék japán flotta szédülten kereste hazafelé a Fujiyamát.

Igen, csak hát a japán terjeszkedés azzal járt, hogy a kőköri szinten, meglehetősen kellemesen élő szigetvilágot meg kellett szállni gyalogsággal. Azért gyalogsággal, mert mondjuk mással nehéz lenne, én például nehezen tudnám elképzelni, ahogy partra ugrik négy-öt tengeralattjáró és beássa magát. Mármost a japán katona rossz vendég. Nagyon rossz. Rossz ugyanis a neveltetése: arra tanították, hogy a legyőzöttek már nem emberek, bármit megtehet velük, feltéve, ha az szenvedést okoz nekik. Ez a régi Bushido teljes félreértelmezése volt, de mégis úgy alakult, hogy a japán megszálló csapatokhoz képest az összes Ukrán Front és a Wehrmacht legfaragatlanabb képviselői is kifinomult, francia diplomatáknak tűnhettek, ők ugyanis csak loptak, raboltak, erőszakoltak és gyilkoltak, de kizárólag szükség esetén. Míg ezzel szemben a besorozott tokiói könyvelő rossz esetben meg is ette a civil lakosságot. De lehet, hogy megnyúzta elevenen. A kényszermunka viszont biztos volt: a Kaigunnak, a Haditengerészetnek ennie kellett.

A dolgok ilyetén alakulásának a helyiek nem nagyon örültek. A Fülöp-szigeteken például nem értette a japán parancsnokság, miért pont a biciklis járőrök tűnnek el nyomtalanul. Aztán elkezdtek megjelenni a halott gyalogos járőrök is, furcsa kis szúrt sebekkel: a lakosság a biciklik küllőjét köszörülte stilettóvá. És nem kímélték a Tenno embereit.

Na, de lenyugodott a Felkelő Nap, eljött Midway, eljött Iwo Jima, és a japán megszállók emberfelettien kegyetlen harcok árán átadták a helyüket – az amerikai megszállóknak. Mármost azok nem olyan fából voltak faragva, mint a japánok. Egyrészt, szinte semmi szükségük nem volt a szigetvilág természeti erőforrásaira, kaptak ők otthonról mindent, ami kellett, tehát megszűnt a kényszermunka, másrészt többnyire még meg is kérdezték a lányokat, hogy van-e kedvük besétálni a bokrok közé, mert ha nem, hát legfeljebb nem. És míg a Kaigun emberei alultápláltak voltak és szegények, ők sosem látott gazdagságban dúskáltak. Naponta háromszor ettek, dohányoztak, kóláztak, kávéztak és mivel baromi unalmas volt az élet ezekben a kis helyőrségekben, egész jól összehaverkodtak a helybéliekkel, akiknek jó kedvvel, bőséggel adtak a javakból.

Étel dobozból, amit nem kell kifogni vagy levágni és megfőzni. Csokoládé. Cigaretta. Textilholmik. Nájlonharisnya... érthető, hogy a melanézek szó szerint sírtak, mikor Johnnyék hazamentek. Aztán két hét múlva még jobban sírtak, mikor rájöttek, hogy többet nincs szállítmány, nincs „cargo”. Ugyanis a tengerészgyalogosok mindig azt mondták, hogy ezt a sok földi jót a „cargo”, vagyis a szállítmány hozza nekik. És hát a helyi lakosság is látta, ahogy lerakodnak a repülőgépekről.

Az új vallás Vaunatu térségében jelent meg a negyvenes évek végén. Véletlenül vették észre – egy járőrgép eltévedt, és vészesen kevés üzemanyaggal kényszerleszállásra készült. Rádió volt a fedélzeten, de semmi egyéb – a legénység egyszer csak megpillantott egy teljesen szabályszerű haditengerészeti kifutópályát a dzsungel közepén, kicsit furcsa tájolással, de hát a háború alatt sok mindent csináltak, sokszor sietve, az a lényeg, hogy nem a fákon kell landolni. Torony van? Van. Nem válaszol. Biztos elhagyták. De gépek állnak a kifutón, hangár van mellette... mindegy, tegyük le a madarat, míg lehet.

A torony bambuszból volt. A hangár és a gépek is, viszont a lakosság azonnal kicsődült a vendégekhez, mert visszajött a „cargo”! A tikik és a Nagy Tiki küldte őket. Természetesen a mentőexpedíció megjutalmazta őket – mint kiderült, egy John Frum nevű derék melanéz ember találta ki ezt a vallást, aminek az a lényege, hogy ha légitámaszpontokat építünk az őserdőben, akkor jönnek a tikik és hoznak cargót.

Tetszik érezni a hasonlóságot?

A melanézek kifutókat építettek az erdőben – különben Isten áldja a kezüket, több bajba jutott pilóta életét mentették már meg ezzel – a kézzelfogható, nagyon is anyagi természetű isteni ajándék reményében.

Mi kilátót építünk, hogy legyen buszmegállónk.

Legyen, persze, hogy legyen – de ne legyen ez ajándék vagy kegy, amiért ügyeskednünk kell.

A buszmegálló egyszerűen jár oda, ahol szükség van rá.

Nem a tikik adják. Az állam kéne adja.

Még jó, hogy csak kilátót kellett építeni a tikiknek, és nem hindu síremléket.

Ahogy magunkat ismerem, megoldottuk volna.

Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, rossz hírrel szolgálhatok: az önök által eddig ismert politikai világ halott. Vége az eddigi kétdimenziós politikai gondolkodásnak, vége a politikai alkuknak: az elveink este az utolsót lehelték, igaz, kissé hangosan, és kiadták a lelküket. Most ki kell találnunk valami újat, vagy végünk, és én mehetek Svájcba, sakkozni a Tristan Tzarával.

Megrázó jelenetnek lehettünk tanúi, persze, mindenkinek másként lehetett megrázó. Az történt, hogy az RTL Klub műsorán Setét Jenő Brada és Heller Ágnes vitáját láthattuk: tényleg senkit nem akarok befolyásolni, kövezzenek meg, de én, mint elég régi liberális mélyen szégyelltem magam.

Ilyen érvek nem léteznek.

„Most én beszélek!”

Jó, akkor tessék.

„Mert a Fidesz minden alternatív jobboldali pártot elpusztított!”

Kétségtelen. Ám alternatív volt a kormányerőt adó MDF vagy Kisgazdapárt? Azt már nem mondom, hogy a hangerő miatt az SZDSZ-t is hallani véltem, de remélem, csak süket vagyok.

„Azt nem mondom, hogy szavazzanak a Jobbikra, de ha egy kerületben a Jobbik jelöltje esélyesebb, szavazzanak rá.”

Nem folytatom. Mely dicső ész bomla össze itten...

A másik oldal, Setét Jenő Brada higgadtan érvelt, a hangját egyszer sem emelte fel – hiszen megtette helyette Heller Ágnes.

Isten ne vegye vétkemül, de nagyon megkeseredett a szám.

Ha ez a magyar liberalizmus, én valamit rosszul olvastam. Ha a magyar liberalizmus azt jelenti, hogy elvtelenül megalkuszunk alapelveink legnagyobb ellenségeivel, átmeneti ígéretek alapján, melyekre nincs garancia, akkor Kossuth nem volt szabadelvű, de Washington tábornok sem.

Ha az a magyar liberalizmus, hogy alapelveinkből, melyek a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget említik, feladjuk elsőként az egyenlőséget – így roma polgártársainkét – akkor feladjuk a testvériséget is. A szabadságnak ezzel vége. Ha van magyar liberalizmus, hát nem ez az, ha van még szabadelvűség: ez nem lehet alku tárgya.

Nem lehet alkut kötni ebben a kérdésben. Eljött a pillanat, valakinek ki kell mondania, hadd legyek én az: a naivitás korának vége. Mindennél veszélyesebb zsarnokság leselkedik ránk, és a magyar szabadelvű gondolkodás korábbi bálványai szó szerint azt hiszik, hogy vagy a zsarnokkal, vagy a betyárokkal megegyezhetnek. Heller Ágnes, Konrád György - megannyi példája a politikai megalkuvásnak. Jobbra vagy szélsőjobbra. Én sem mondanám, hogy forradalomra lenne szükség, ugyanis az igen fárasztó, és általában lármás elfoglaltság, ráadásul sok sérüléssel jár. De ha ez a magyar liberalizmus, illenék újat szabni már magunkra – ha még vagyunk magyarok, szabadelvűek.

Nem győzöm ismételni: ennek meg kellett történnie. A bálványoknak sajnos le kell dőlniük, a liberalizmus nem paktálhat antiszemitákkal, cigányellenesekkel, nem paktálhat elvakult szélsőjobboldaliakkal, újbaloldaliakkal, a liberalizmus egyszerűen demokrata, mindenkit elfogadó, de nem mindent befogadó gondolkodási iskola. A kacérkodás korának vége.

Most jön Franklin kora. És Franklin kedves ember volt, nagy tudós. De maga számolt le három hesseni hadosztállyal, ha kellett. Na jó: nem egyedül, de egy embert sem vesztett: tudós volt, beállította a lőszögeket.

Igen, a bálvány ledőlt. Nagyon tiszteltem és tisztelem most is – de ledőlt.

Hirdessünk tehát új, valódi liberális gondolkodást, nem pártban, de az életünkben. Nem lesz könnyű. Én csak azt kérném, hogy párt ne legyen belőle, meg azt, hogy a hármas jelszót tartsuk be.

Meg azt, hogy ne szóban. Tettben tartsuk be.

Igen: a cigányellenesség sérti roma polgártásainkat.

Igen, a zsidók a legjobban a zsidózást utálják. Nem mind gazdagok, sőt.

Igen, a nők emberek és belőlük áll az emberiség nagyobbik fele.

Igen a legjobb barátod is lehet meleg. Csak titkolja mondjuk.

Igen, a határon túli is magyar. Akkor is ha ez neked nem tetszik.

Igen, a gyerekeknek is vannak jogai.

Igen, a menekültnek is vannak.

Igen, neked is vannak és élj is velük.

De nem ez a legfontosabb, ezt mind el lehet túlozni.

A legfontosabb, hogy senkit jogsérelem ne érjen.

És mindenki éljen jogával, vissza senki se éljen.

Ez jelen társadalmi rendszerünkben bizonyos gazdasági és strukturális okok miatt kivitelezhetetlen, ebből következően kívánatos volna a társadalmi rendszer gyökeres megváltoztatása. Erre pillanatnyilag reális lehetőséget nem látok, de amennyiben elképzelhető lesz, úgy az volna helyes, ha a vagyoni és biológiai viszonyok fenntartásával történne. Magyarul senkit sem lőnének főbe vagy rabolnának ki.

Új társadalomra és új Társadalmi Szerződésre van szükség. A világnézetünk bizonyos megváltoztatására is. A liberalizmus eddig sem volt a gyenge, elvtelen megalkuvás szinonimája, bár sokan hitték: ne is legyen az.

Ha puskacsövet látsz, ne tégy belé virágot.

Vedd el vagy törd el.

A rosseb egye már meg, száz szónak is egy a vége: minket, magyar liberálisokat elárultak.

A saját bálványaink.

Akkor most rajtunk a sor: ha semmirevaló vagy, állj be huszárnak valamelyik párthoz.

Ha meg legény (leány) vagy, gondolkozz el.

Mert valahogy kell legyen ezen túl is.

„Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.”

Valahogy csak lesz. De így már többet sose legyen.

A bálvány ledőlt.

A gyermekkornak vége.

Fend ki az elméd.

Tisztítsd meg a lelked.

És használd!

Szele Tamás