Kérem, színesedik újra a magyar politikai paletta, jobban mondva barnul, feketül – kezdenek előkerülni megint a naftalinból a régi szélsőjobboldali szövegek, fenik már a fogukat azok, akik fájdalmasan hiányolták az elmúlt időszakban ezt a gondolatvilágot a közéletből. A kormány befogadási ügye megnyitotta az utat a Jobbiknak vissza a jobbszélre, a radikálisoknak meg a nyilvánosságba.

Kesergő bőrfejűek öröme, hogy a Jobbik retorikájából megint tünedeznek a kutyulik, ciculik és előkerülnek a menekültellenes szlogenek – ezt akár Vona Gábor szombati beszédén is láthattuk (https://index.hu/belfold/2018/01/27/vona_gabor_valasztas_kampanynyito/), amiből pedig az a tanulság, hogy nem szelídült ez a párt semennyit sem, csak éppen pragmatikusan alkalmazkodott a helyzethez. A kormány évekig szó szerint ellopta tőle a nacionalista-kirekesztő showt, mellettük nem lehetett labdába rúgni, no, de most, hogy kiderült, miszerint mégis menedéket kapott az országban pár szerencsétlen a befogadási kvóták alapján (és jóval több gazdag szerencsés, a pénze alapján) előkapják újból a rezes fringiát, amiről azt hittük, fogason függ, rozsda marja. Ésszel élő ember mást nem is várt – így tessenek megválasztani őket, előszednek majd ezek mindent a sifonérből, amit a cukiság korában megtagadtak.

Mondjuk a kormány meg lemásolta az ő sifonérjukat, egyik kutya, másik eb, szalonna egyikből sem lesz.

Hanem ha csak a Jobbik orientálódna a szélsőségesek felé, még egyszerű volna a képlet. Mozgolódik arrafelé már mindenki, kísértetek huhognak az éjféli keresztúton, elfeledett csontvázak esnek ki a szekrényekből, aki csak tud még, mind mozdul, várja a szélsőjobb feltámadást.

Februárban valóságos nácifarsangot rendeznek Budapesten.

Nácifarsang, az ám – persze, össze kell rakni a mozaikot, hogy rájöjjünk, ezek azért koordinált események.

Ugyanis még véletlenül sem ütik, fedik egymást. Nem szervezték egyiket a másikra.

Kezdődik az ünnepségsorozat egy balladaesttel egybekötött bajtársi találkozóval, a Kanguru Kulbban, a Bécsi úton, február kilencedikén. Szervezi, aki szervezi: én a Skins4Skins oldaláról értesültem róla. Megjegyzem, ebben az írásban NEM fogok hivatkozásokat és linkeket megadni az eseményekről, ugyanis reklámozza ezeket az embereket és rendezvényeket a radai rosseb. Fellép egy magyar és egy német zenekar, akik feltehetően mégsem teljesen balladákat fognak előadni, de hát annak idején a Magyar Gárdát is kulturális egyesületként jegyezték be, jobbszélen a szavaknak nem mindig fontos a jelentése.

Másnap, tizedikén meg már indul is a karnevál, jelmezes maskarák fognak felvonulni, alakoskodni, egyelőre meg nem határozott helyszínen, de majdnem bizonyos, hogy a Várban, „becsületnapi megemlékezés” címén. Mármost idén mozgalmas egy karnevál várható, ugyanis tavaly a miniszterelnök bejelentette, hogy ezt a vidám, pajzán, aljas megmozdulást legközelebb karhatalommal fogja feloszlatni – meglátjuk, lesz-e a műsorban utcai harc- valamint svédtorna-bemutató is, vagy csak ígérgetett. De hogy a legváltozatosabb jelmezeket láthatja majd a nagyérdemű, legalábbis az elején, az bizonyos: én azért kettőt-hármat hiányolnék, hogy teljes képet kapjunk a korról. A rongyokba öltözött, flekktífusszal küzdő munkaszolgálatost, a csontig fogyott, halálra kínzott deportáltat és a papírtalpú bakancsban, szakadozott egyenruhában, lőszer nélkül menekülni próbáló honvédet, akinek a beleit épp kiontották egy szuronyrohamban.

Bemutatásuk alaposan árnyalná a képet.

Ez előtt vagy után várható a Budai Kitörés Emléktúra, aminek titkolják az időpontját, de aki érdeklődik iránta, bizonyára meg fogja tudni, mikor és honnan indul az időgépük. Én csak egyet kívánnék nekik a történelmi hűség kedvéért: szovjet pergő- és aknatüzet.

A farsangi szezont a Horthy Miklósra megemlékező istentisztelet zárja, természetesen tizenegyedikén, hogy meg ne törjön a hangulat.

Pillanat. Azt már egyszer elhalasztották, nem?

De. Ugyanis a cinikusan a holokauszt-emléknapra tervezett első megemlékező misét, melyet elvben a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége tartott volna, Osztie plébános a dátumra való tekintettel elnapolta volt. Nem elmaradt, csak halasztják – ámde ez nem katolikus mise lesz, hanem református istentisztelet, a Horthy Miklós Társaság rendezésében, a Szabadság téri Hazatérés Templomában, igét hirdet régi ismerősünk, a szószék Mick Jaggere, ifj, Hegedűs Lóránt.

Mi ez?

Ez egy helycserés támadás, semmi egyéb. Visszaélés azzal a ténnyel, hogy sem misét, sem istentiszteletet betiltani nem lehet. De tiltakozni lehet ellene – szerveződik is egy demonstráció. (https://www.facebook.com/events/742604669265940/) Persze, nem az Isten tiszteletét kifogásolja az ember, hanem a Horthyét – akinek sok keresnivalója az Isten házában nincs. No, de hiszen történtek más csodák is abban a templomban, meg kell hagyni. Amolyan fordított csodák, nem vad farkasok szelídültek meg, hanem emberek vadultak el állati szintre.

És ezzel véget is ér a budapesti nácifarsang, mert február tizennegyedikén jön Hamvazószerda, véget ér a farsangi időszak, kezdődik a Nagyböjt.

A résztvevőknek és szervezőknek kívánom, hogy nagyon nagy böjtje legyen ezeknek a rendezvényeknek, foguk vássék tőle, gebedjenek is bele.

Szele Tamás

Sokat temettük már a független sajtót és annak szabadságát az elmúlt nyolc év folyamán (tetszenek látni, most az én kezembe került ez az elkoptatott szlogen, de hát bizony nyolc éve ül a nyakunkon a Fidesz), azonban most jött el az a pillanat, mikor már kész a szemfödél, szegezik ránk a koporsót, és a temetés napja is ki van tűzve. Ez hosszú írás lesz, de tessenek végigolvasni, érdemes.

Már csak azért is érdemes, mert le merném fogadni, hogy fél éven belül kevés ilyen írást látnak majd, akár tőlem, akár mástól. Nem lesz, és majd a gyáva sajtót tetszenek szidni, arról tudomást sem véve, hogy már nincs is. No, vágjunk a média résébe, essünk neki.

Tegnap jelent meg a Népszavában (http://nepszava.hu/cikk/1151315-kozos-karamba-terelnek-az-ujsagirokat), hogy kormányhoz közeli sajtókörök szakmai kamara felállításán dolgoznak – ennek bevezetésére a választások után kerülne sor, miután a Parlament meghozott egy támogató törvényt is. Mondjuk irigylem azt a magabiztosságot, amivel bizonyosak benne, hogy a mostani koalíció nyeri a választásokat, de lássuk be: még mindig erre van sajnos a legnagyobb esély, ezen a pályán az ellenzék legfeljebb egymást verheti meg, és amint látom, nem is akar válogatottat kiállítani – pedig hát ez bajnoki meccs volna, nem a BLSZ 2, nem kiesésre kéne játszani.

Mindegy.

Most nem erről van szó.

Lássuk, mivel foglalkozna az a bizonyos sajtókamara.

„ ...elsősorban az érdekvédelem lenne a cél, ezért „a szakma megosztottsága és kiszolgáltatottsága miatt” olyan törvényjavaslatokat kezdeményeznének, amelyek – állításuk szerint - javítanák az újságírók helyzetét.

Az elképzelések között szerepel, hogy csak olyan kiadó nevezhetné magát országos médiumnak, amely tagja a kamarának, elfogadja a szervezet etikai és szakmai előírásait, valamint vállalja, hogy csak kamaratagokat alkalmaz. Az újságírók csak bejelentve – tehát nem számlásként – dolgozhatnának és egy bizonyos bérszintnél nem kereshetnének kevesebbet. Az is felmerült, hogy a kamaratagok - más nyugat-európai országokhoz hasonlóan - nyugdíjkedvezményt vagy akár kedvezményes utazási lehetőséget kapjanak.

Ahhoz, hogy valaki kamarataggá váljon meg kellene felelnie több elvárásnak is, így például előírhatnák, hogy csak bizonyos képzettség vagy tapasztalat megléte esetén léphet be valaki, és el kellene fogadnia a szakmai és etikai szabályokat. A legfontosabb érv a tagság mellett természetesen az lenne, hogy licenc nélkül nem lehetne a nagyobb médiumoknál dolgozni. "Fel akarunk lépni az ellen, hogy a kiadók fillérekért alkalmazzák az újságírókat, valamint, hogy megfelelő képességek hiányában dolgozzon valaki ebben a szakmában" – fogalmazott egyik forrásunk. A kiadókat akár adókedvezménnyel, vagy különadó kivetésével is ösztönözhetnék arra, hogy elfogadják a kamara szabályait.

Úgy tudjuk, a szabályozás nem vonatkozna a kisebb médiumokra, tehát továbbra is lehetne blogokat, de akár nagyobb újságokat is működtetni kamarai tagság nélkül. A különbség az lenne, hogy a nagyobb újságok más minősítéssel rendelkeznének, így pedig „az olvasó tudná, hogy milyen lappal van dolga”. "Ha van egy kórház, amelyik azzal hirdeti magát, hogy diplomás orvosai vannak, míg egy másik azzal, hogy nála nincsenek diplomások, akkor nem kérdés, hol kezeltetem magam" – érvelt egyik forrásunk a tervek mellett.” (Népszava)

Mi ebben a rossz? - tetszenének kérdezni. Az egész. Lássuk sorban, apróra. Egyrészt, maga a külön törvényi szabályozás. Egy – vagy több – törvényt hoznának külön a sajtókamara kedvéért, holott a mostani médiatörvény is kimondja, miszerint „Magyarországon a médiaszolgáltatások szabadon nyújthatók, a sajtótermékek szabadon közzétehetők, az információk és a vélemények a tömegkommunikációs eszközök útján szabadon továbbíthatók, a nyilvános vételre szánt magyarországi és külföldi médiaszolgáltatások szabadon elérhetők.” Márpedig ez sarkalatos törvény, csak kétharmaddal lehet megváltoztatni, szóval a sajtó számára is van tétje a választásoknak, no, de szerintem az sincs kizárva, hogy inkább hoznak pár ellentmondó, diszharmonikus törvényt, és utána le se tojják magát a médiatörvényt, ha teszem azt, nem lesz meg a kétharmad.

Azt mondja: „Az újságírók csak bejelentve – tehát nem számlásként – dolgozhatnának és egy bizonyos bérszintnél nem kereshetnének kevesebbet. Az is felmerült, hogy a kamaratagok - más nyugat-európai országokhoz hasonlóan - nyugdíjkedvezményt vagy akár kedvezményes utazási lehetőséget kapjanak.” Itt a csali, kérem, itt a méz, de hol a madzag? Megvan az is: „Ahhoz, hogy valaki kamarataggá váljon meg kellene felelnie több elvárásnak is, így például előírhatnák, hogy csak bizonyos képzettség vagy tapasztalat megléte esetén léphet be valaki, és el kellene fogadnia a szakmai és etikai szabályokat. A legfontosabb érv a tagság mellett természetesen az lenne, hogy licenc nélkül nem lehetne a nagyobb médiumoknál dolgozni. A kiadókat akár adókedvezménnyel, vagy különadó kivetésével is ösztönözhetnék arra, hogy elfogadják a kamara szabályait.” Mit jelent ez?

Azt jelenti, kérném tisztelettel, hogy ha engem itt el tetszenek olvasni átlagos napon olyan öt-hatezren, jó napon tízszer ennyien, akkor hiába teljesítettem egymagam úgy, mint a teljes Magyar Hírlap (vagy tízszer úgy), mégsem illetnek meg azok a jogok, amelyek az említett lapnak akár a gyakornokát is. Már persze, ha nem vagyok kamarai tag, de nem leszek. Ugyebár, nem kötelező, csakhogy ha egy „kisebb” médiumnál – fentebb jeleztem, hogy a sajtókamarai logika szerint nem a méret a lényeg, lehet az ember tízszer nagyobb egy kormánylapnál, az sem számít – dolgozom, az nem minősül országosnak. Nagy ügy, mondhatná a laikus – de tényleg az, mondja a profi. Ugyanis az egészen biztosan várható, hogy, mint a HVG is nagyon helyesen rávilágít (http://hvg.hu/itthon/20180127_Legalabb_ez_is_vilagos_a_Fidesz_eltiporja_a_kritikus_sajtot_ha_nagyot_nyer_aprilisban), sajtótájékoztatókra, más helyekre csak kamarai tagokat engednek be, sőt, a kormányhű szervek és szervezetek is csak velük állnak majd szóba.

De kit érdekelnek ezek? Mindenkit: egész szakmai műfajok kerülhetnek kormánybefolyás alá, mint a bűnügy, a sport vagy a külpolitika. A nem kamarai tagoknak marad a belpolitika, abból is annyi információ, amennyit vagy nyilvánosan közöl az MTI, és az kisebb a hangya nemi szervénél is, vagy amennyit a még létező nem kormánypárti politikai szervezetek adnak, rendszerint nagyon elfogultan.

De menjünk tovább. Eddig is félig vakon repültünk, ugyanis én személy szerint nem járok kormányinfóra, hiszen előre le tudnám írni, miket fognak nekem ott hazudni, ugyanezért nem interjúvolok minisztereket, inkább dolgozom az eseményekből és hivatalos nyilatkozatokból, fontosabb az elemzés ebben a helyzetben, mint az, hogy ki mit állít. No, akkor fordítják a másodikat a présen. Az engem és másokat alkalmazó kiadót választás elé állítják: vagy belép a kamarába és kap adókedvezményt, vagy nem lép be, és akkor különadóval sújtják. Nincs olyan magyar munkaadó, amelyik vállalná a különadót, jobb, ha tudomásul vesszük – és ha mégis lesz, úgy megvámolják, hogy pár hónap alatt nem lesz, mert csődbe megy.

De tegyük fel, mégsem lép be, gyémántbányára bukkanunk a nyóckerben és fizetjük a sápot, harácsot, különadót. Akkor még mindig követelhetik tőle X. vagy Y. elbocsátását, különben ellentmond a kamara által a jövőben meghatározandó szakmai és etikai feltételeknek. Nekem például nincs diplomám, jártam egyetemre, de sosem fejeztem be, nem is vizsgáztam, viszont harminc éve írok újságot, elvben a tapasztalatom meglenne... de mondjuk az én esetemben biztos, hogy ragaszkodnának egy diplomához. Tehát elvennék jó esetben az én licencemet, rosszabb esetben a kiadóét is.

Így lehet tehát embereket kiszorítani a pályáról, lapokat megszüntetni, míg szemünket forgatva szakmai érdekvédelemre hivatkozunk.

Blogot persze nem volna tilos írni, netes lapot sem, a „kisebb” kategóriában, csak éppen lehetetlen volna. Tegyük fel, írok egy erősen kormányellenes anyagot valahova.

És írok, mert én egy olyan vagyok.

Ha az illető netes orgánum szervere, tárhely-szolgáltatója Magyarországon van, úgy a Sajtókamara követelheti, miszerint azonnal vegyék le akár az egész orgánumot is, mert megsértettem valamelyik, általuk hozott dogmát. És a szolgáltató leveszi, mert nem akarja becsukni a boltot. Most fog jönni pár okos ember, és azt a tanácsot adja, hogy tartsuk a lapokat külföldi tárhelyen. Nagyon jó ötlet: így meg a civiltörvény hatálya alá esnénk, már a domain-nevünk alapján is, és azonnal minősülnénk külföldről támogatott szervezetnek.

Azt már meg sem kérdezem, kik vezetnék a Sajtókamarát, mert gondolom: elsősorban a javaslattal előálló Szöllősi úr, a Nemzeti Sporttól, de gondolom, szükség lesz majd egy jól fizetett irányító testületre is, olyan szellemi és jellembéli óriásokkal, mint Bayer, Stefka, Bencsik és még sokan, túl sokan mások. Képzelhető, mennyi jóra számíthatunk ezektől.

Különben volt már Magyarországon Sajtókamara. 1938-ban. Igen érdekes intézkedéseket hozott, lássuk rögtön a legelsők egyikét! 

„A sajtókamarának, úgyszintén a színművészeti és filmművészeti kamarának tagja csak magyar állampolgár lehet. A tagság egyéb feltételeit a m. kir. minisztérium rendeletben állapítja meg. A sajtókamara, úgyszintén a színművészeti és filmművészeti kamara tagjaiul zsidók csak olyan arányban vehetők fel, hogy számuk a kamara összes tagjai számának húsz százalékát ne haladja meg.”

Ja bizony. És ennek a törvény útján történő megalapításakor is a szakmai érdekvédelemre hivatkoztak.

Akkor összegezzük. Ha nyer a mostani kormány, és nyer, törvénnyel, korbáccsal, kaláccsal és árulók bevetésével megszünteti a független magyar sajtó maradékát is.

Az ellenzék pártjai nem fognak kiállni érte, részint, mert nem sikerült a független lapokat – igen kevesen vagyunk már – befolyásuk alá vonni, tehát számukra nem vagyunk hasznosak, részint pedig, mert a mára kialakított saját blogszférájukat nem éri bántódás.

Az olvasók veszítenek, ahogy a szakma is, de senki sem fog kiállni értünk, egyrészt, mert törvényi szabályozással kéne szembeszállni, másrészt, mert bizonyos méretek alatt a tüntetésekkel a kormány nem foglalkozik, harmadrészt, mert az olvasónak van más, jobb dolga is, és negyedrészt, mert az elnyomó intézkedéseket valószínűleg több lépcsőben fogják bevezetni, nem egyszerre.

És egy nem túl szép napon arra tetszenek majd ébredni, hogy az egész országban kizárólag kormánymédiumok léteznek, a teljes tömegtájékoztatás a kormány kezében van, azt tetszenek megtudni, amit elmondanak maguknak.

Azon a napon fogják végleg, de legalábbis évtizedekre eltemetni a független magyar sajtót és a sajtószabadságot. A hivatalos ellenzék cinkos közreműködésével.

Nyugodtan tessenek majd melléjük fektetni a Magyar Szabadságot is, úgy általában: aki uralja az információt, uralja az elméket is. Szabad sajtó nélkül rabszolgák leszünk egy ország méretű ültetvényen.

Én szóltam.

Béke porainkra.

És sorainkra. 

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, míg kis honunkban mindenki azon kattog, hogy mit mondott Orbán Viktor és mit Soros György, valamint ki kinek a bérence de főleg mennyiért, azalatt a bolygó többi része egészen mással foglalkozik. Háború van most a nagy világban, mégpedig cyberháború, és a legérdekesebb mozzanatok épp tegnap kerültek nyilvánosságra.

Az eddig sem volt titok, hogy a cyberháború zajlik, és benne a legnagyobb hatalom Oroszország. Boldog kétezres évek, mikor a kínai hackerektől kellett a legjobban tartani... mondjuk, ők sem vizesnyolcasok, csak Kína érdekei annyira eltérnek a többi államétól, hogy mostanság nem szoktak komolyabb akciókat végrehajtani (vagy de, csak ahhoz nekünk kevés közünk van: elvégre ők kifejezetten a harmadik világban és a kelet-ázsiai térségben szeretnék érvényesíteni a befolyásukat). Pillanatnyilag elmondható, hogy a két legveszélyesebb cyberhatalom Oroszhon és Észak-Korea. Phenjan fiai valóságos műrepülést mutattak be a virtuális térben a bitcoin körül, Oroszország pedig minden idők legnagyobb hírszerzési bravúrját érte el az amerikai választások befolyásolásával.

Nono, mondhatná erre az, aki híve Putyinnak: nono, arra nincs bizonyíték.

Dehogy nincs. Tegnap óta van.

Illetve, jóval régebb óta, csak épp tegnap került a nyilvánosság elé, a Politico (https://www.politico.eu/article/report-dutch-agency-spied-on-russian-group-accused-of-us-election-hack/) hasábjain, de foglalkozott vele a Techcrunch (https://techcrunch.com/2018/01/25/dutch-intelligence-group-has-reportedly-been-monitoring-russian-election-hackers-since-2014/) és magyar nyelven az Index (https://index.hu/tech/2018/01/26/holland_titkosszolgalat_orosz_beavatkozas_amerikai_valasztas/) is.

Na, hát akkor mi ez, elvtársak, sto eto? Ez eto egy nagyon nagy sto, ócseny balsaja, plusz, ha belegondolunk, egy burleszkfilm is, mert az történt, hogy míg az oroszok évek óta figyelték (és befolyásolták) az amerikai politikát, addig a hollandok évek óta figyelték az oroszok megfigyelő tevékenységét és minden lépésükről tudtak. Megfigyelték a megfigyelőket. Meghackelték a hackereket. Amint az Index írja:

„A holland titkosszolgálatnak, az AIVD-nek dolgozó hekkerek fontos információkhoz jutottak az oroszok tevékenységéről a 2016-os amerikai választásokat illetően, írja a holland Volkskrant. A lap szerint az AIVD évekig be volt épülve a hírhedt orosz hekkercsapatba, a Cozy Bearbe (ami nem összekeverendő a Fancy Bear nevű, talán még hírhedtebb csoporttal, akik amúgy szintén meghekkelték az amerikaiakat.

2014 nyarán kezdődött az akciójuk, amiről akkor még nem is sejtették, hogy mi lesz belőle: egy hekker egy Vörös Tér melletti egyetemi épület hálózatába jutott be, de akkor még fogalma sem volt, mibe keveredett. Egy évvel később az AIVD központjából, Zoetermeerből ő és a kollégái látták, hogy orosz hekkerek megtámadták az amerikai Demokrata Pártot. Mégpedig úgy, hogy akkor már benne voltak a Cozy Bear hálózatában.

Értesítették az amerikai társszolgálatokat, és ez a figyelmeztetés, valamint az éveken át tartó holland hozzáférés lett az egyik alapja az orosz befolyást vizsgáló FBI-nyomozásnak is, ami mára eljutott odáig, hogy az amerikaiak meg vannak róla győződve, hogy volt orosz befolyás az elnökválasztásra.

2014 nyarán, még az MH17 maláj utasszállító tragédiája előtt támadtak a hollandok. A Cozy Bear hekkerei egy Vörös Tér melletti egyetemi épületben vannak, a csapat összetétele változó, általában nagyjából tíz ember aktív. A hollandok bejutottak a hálózatukba, és ez még nem minden. A helyi biztonsági kamera rögzíti, hogy ki megy be és ki jön ki a hekkerek terméből. Ehhez a kamerához is hozzáférnek a hollandok: látták, mit csinálnak, és kik csinálják. A képeket Zoetermeerben elemezték, és összevetették az orosz kémek adatbázisával.

Mindez aranybánya volt. Éveken át szereztek infókat a célpontokról, módszerekről, és a legmagasabb rangú orosz hírszerzők befolyásáról. A látogatókról készült képek alapján az AIVD arra jut, hogy a hekkercsapatot az orosz külső hírszerző szolgálat, a KGB-utód SVR irányítja. Az AIVD ezek alapján már a 2014-es éves jelentésében azt írta, hogy sok orosz kormányzati ember, köztük Putyin is felhasználja a titkosszolgálatokat, hogy információhoz jusson.

Novemberben az oroszok az amerikai külügy ellen terveztek támadást. Addigra több hivatalnok emailcímét és belépési kódjait megszerezték, és ezekkel bejutottak az amerikai hálózat nem titkosított részére. Az AIVD és a katonai társzervei értesítették az amerikaiakat, ezután a támadók és a védelem (FBI, NSA) 24 órán át csatázott azok alapján, ami információt a hollandoktól kaptak. Az oroszok agresszívak voltak, de nem tudták, hogy őket is figyelik. Az NSA közvetlen vonalat nyitott Zoetermeerhez, hogy olyan gyorsan információhoz juthassanak, ahogy csak lehet. A CNN-nek egy forrás azt nyilatkozta, hogy ez volt az amerikai kormány elleni valaha volt legdurvább támadás. A külügynek egy hétvégére le kellett zárnia az email-hozzáférést.” (Index)

Izé. A minimum, hogy ez kínos. Nagyobbat buktak az orosz gumitalpúak, mint az angolok Kim Philby idejében: nekik még az arcuk is ismert a jelek szerint. Mondjuk azt nem lehetett megakadályozni, hogy bejussanak a Fehér Ház rendszerébe, ugyanis egy igen okos hivatalnok csak rákattintott az egyik hamis e-mailjük csatolmányára, és rajta keresztül már szabadon hozzá is fértek mindenhez – de hát hülyeség ellen nincs orvosság és nem segít a legjobb elhárítás sem.

Ugyebár, az első kérdés, ami az ember eszébe jut az, hogy ha tudták, mi zajlik, miért nem tettek ellene? A válasz meg az, hogy tettek, csak részint későn, másfelől meg keveset, valószínűleg nem mérték fel, milyen hatalmas területre sikerült a Cozy Bearnek beszivárognia. És milyen váratlan helyekre.

A második kérdés: lehet ez ellen védekezni egyáltalán? Hát épp lehet, egyelőre, de állandóan résen kell lennie annak, aki a moszkvai és olginói srácokkal száll szembe. Igen, kérem, önnek is, aki most ezt olvassa. Milyen vírusirtó van a gépén? Kaspersky? Öreg hiba... ugyanis a Kaspersky Lab dekonspirálódása volt a második jelentős cyberháborús esemény az utóbbi időben. Bár mondjuk soha nem is volt valami nagy titok, hogy közük lehet az orosz hírszerzéshez – hiszen maga Eugen Kaspersky is a Dzerzsinszkij Főiskolán végzett 1987-ben, amit mostanság FSZB Akadémiának hívnak (akkoriban KGB Akadémia volt). És hát az illetékes orosz szervek nagy szívességet tettek neki, mikor 2011-ben kiszabadították a fiát bizonyos emberrablók fogságából. Mondjuk azt sem tartom kizártnak, hogy ők maguk rabolták el, annak okából, hogy tehessenek egy ilyen gesztust, de hát a jó csekista fortélyos, mint tudjuk. És az ilyen szívességeknek az szokott lenni a vége, hogy majd egyszer ők is kérnek valamit – esetünkben nem vártak vele a majdra, azonnal kértek. Konkrétan azt, hogy a cég világszerte elterjedt vírusirtóin keresztül legyen bejárásuk bárhova, ahol azok futnak.

Legyünk őszinték: Eugen Kasperskynek nem véletlenül juthatott eszébe pont hozzájuk fordulni, ha tekintetbe vesszük, hol végzett, jóban lehettek ők egymással mindig is... de miért nagy baj ez a vírusirtó által biztosított hozzáférés? Csak azért, mert a vírusirtó nem akármilyen szoftver. Pont az a lényege, hogy a gépen (és annak környezetében) minden fájlhoz hozzáfér, különben nem is irthatna vírust eredményesen. Nem korlátozható, nem lehet előle eldugni semmit, a böngészési előzményektől a nyaralási fotókig mindent lát, mint Isten szeme. Mikor – részben a hollandok figyelmeztetéseinek hatására – az Egyesült Államokban rájöttek, mi a helyzet, Trump elnök maga tiltotta meg minden kormányzati szervnek a Kaspersky-szoftverek használatát, a cég rohamléptekkel építi is lefelé az amerikai üzlethálózatát, irodáit.

Hát, kérem, van az úgy, hogy egy ügynökhálózat dekonspirálódik, illetve ebben az esetben nem is hálózat, hanem egy eszköz.

Akkor tegyük fel a végső kérdéseket: mit tudhatnak meg az oroszok? A tudomány jelenlegi állása szerint amit csak éppen akarnak. Legfeljebb lelassítani tudjuk őket vagy ideiglenesen blokkolhatjuk a kotorászásukat.

Mire jó ez nekik? Nos, a hidegháború idejében világos volt, arra, hogy felkészüljenek egy jövendő világháborúra. Most már más a helyzet. Valószínűleg senki sem tervez világméretű katonai konfliktust, ellenben fontos a manipuláció, a különböző országok szerveinek és szavazóinak célzott dezinformációja, a befolyásolás. Hiszen, ahogy Szun Ce mondaná, az a legjobb katona, aki úgy nyeri meg a csatát, hogy meg sem vívja. Ha sikerül az ellenfelet eléggé befolyásolni, megveri az saját magát.

Az amerikai elnökválasztás eredményét láthattuk, a Brexitet láthattuk és a kelet-európai szélsőjobb előretörését is láthatjuk (sőt, ez világméretű jelenség). Ezekről a folyamatokról csak az egészen naiv, szende kis szűzleánykák hihetik, hogy mentesek az orosz befolyástól és spontán alakultak ki.

Mivel Magyarországon mindent magyar prizmán keresztül látnak, azt is hozzá kell tenni, miszerint természetesen az idei, honi választásokat is befolyásolni fogják. Sőt, máris teszik, jó ideje. Csak éppen azt felejtjük el, hogy Oroszországnak nem az az érdeke, hogy Magyarország behódoljon neki vagy netán csatlakozzon az Orosz Föderációhoz. Nekik az az érdekük, hogy tagjai maradjunk az Európai Uniónak, és közben legyen nálunk minél nagyobb zűrzavar és felfordulás.

Azt meg tudunk mi nélkülük is csinálni, de azért az ő segítségükkel az igazi.

Van zűrzavar?

Van.

Lesz?

Pláne lesz.

Háború van most a nagy világban, cyberháború, és ne legyenek illúzióink: mi megint csak statisztaszerepet kaptunk ebben a nagy produkcióban.

Inkább tessék ennek örülni.

Egy főszerep borzalmas lenne.

Szele Tamás

Tulajdonképpen ma reggel is minden ugyanúgy kezdődött. Végül is nehezen kezdődhetne egy nap napkelte nélkül. Kibotorkáltam a konyhába, és főztem egy olyan kávét, ami szűkösebb időkben megfelelne vegyi fegyvernek is, legalábbis Ypernnél valószínűleg tömegével irtotta volna a blümchenkafféhez szokott német alakulatokat. Elég annyi, hogy azért nem állt benne meg a kanál, mert kivettem: szétmarta volna.

Igen, akkor mi is van mára? Ja, meló. Oké, este még tüntetni akartunk. Tulajdonképpen akarunk is. Tulajdonképpen a fene tudja, de vegyük a dolgot magát, nézzünk vele szembe, Arisztotelész vagy Melanchton módján.

Oké, ez megírva.

Akkor írjunk sportot. Magyarország öt érmet nyert a jég-sárkányhajók bajnokságán. Belső-Mongóliában. Ilyen van?

Ilyen van, Belső-Mongólia kínai felségterület, a Csinghua hírügynökség is leadta. Segédfogalmam nincs, hogy a sunyiban lehet jégen lapátolni Csü Juan emlékére, de tény.

Jó, közben fogy a kávé, és benne már a bowdenkábel is, pedig az próbált acélból van. Azt hiszem, mégis valami vegyi fegyvert főztem. Nem adom meg a receptet, mert nekem sem jut eszembe, de volt benne kömény és valószínűleg curry is.

Hm, akkor nincs tüntetés. A tiltakozás hatására a szentmise elmarad, vagy elhalasztódik. Olcsó győzelem, túl könnyű. Következő kérdés: ki hívott fel és kit?

Sosem fogjuk megtudni.

Közben az anyag lejött, de hát olyan érzés ez, mintha Botond előtt kinyitnák Bizánc kapuját. „Ne kopogj, gyere be!” És akkor hol tehetem le a buzogányt? A ruhatárban?

Mindazonáltal mégis vannak, akik tüntetni akarnak. Lelkük rajta, csak nagyon érdekelne, mi ellen?

Na, menjünk le dohányért, kajáért. A kocsma előtt nagyon ittas ember áll, és mivel a mi környékünk nem a legrosszabb, mielőtt kirabolnák, legalább megkérdik, hova valósi? Senki sem érti. Hm, hallottam én ilyen szavakat... „swagman”, „billabong”... ez ausztrál. Az ausztrál nyelv minden angol szerint emberiség elleni bűncselekménynek minősül, és tulajdonképpen büntetni kéne, de hát a gyakorlatban mégis érvényesül a genfi egyezmény, igyon egy kávét.

Segít.

A neve Malcolm McThomas, volt katona, de kicsit volt börtönben is. Megesik, kérem, olyan szép triád-tetoválásai voltak, hogy olyant még európain nem láttam. Volt rajta minden, Szalmapapucstól Mesterig, ahogy kell – bizonyára kínaiakkal ülhetett.

Kérdezett.

- Ez ugye egy kedves ország?
- Erre nem esküdnék meg.
- Itt megölik a külföldieket?
- Többnyire csak kiutasítják, kirabolják vagy megzsarolják őket.
- Ugye, ez egy királyság?
- Tulajdonképpen...

- Miért nem vagytok tagjai a Brit Nemzetközösségnek?
- Ennek talán az a fő oka, hogy nem angolul beszélünk és sosem voltunk brit gyarmat, sajnos.
- Mondjuk én sem angolul beszélek...

Tény, ami tény, a veterán úriember által beszélt nyelv tényleg inkább csak hasonlított az angolhoz, de hát beszélek én mongolul is, tibetiül is, ahhoz képest ez apróság. Legalább a nyelvtanát ismerjük. Olyan, mint a szuahélié...

- Hol kapok én itt kurvákat?

- Szabatosan: az interneten.

- Itt nincsenek kurvák?

- Itt nincsenek...

Na, valahogy sikerült betenni egy motoros talicskába, hogy aludja ki magát. Nekem voltak illúzióim a brit modorról, de amikor nekiállt öt eurós jattokat osztogatni, azért visszagyűrtem a zsebébe.

Ugye, bennszülöttek vagyunk.

Abók.

Hazaérek, és mi vár?

Kemény vád. Történt pedig, hogy egy netes lapban megjelent egy interjú Soros Györggyel. Történetesen én abban a különös helyzetben vagyok, hogy életem folyamán már találkoztam ezzel ez emberrel, szerintem sem nem ördög, sem nem angyal, hanem csak egy okos ember, akinek bizonyos nézeteivel egyetértek, másokkal meg nem okvetlenül, ha van pénze, jó, ha nincs, az is mindegy: nekem legalábbis. De hogy szamárságokat nem beszél, az biztos.

Nos, az interjú szamárságokat tartalmazott. Én nehezen hinném, hogy a Wall Street farkasa a legprimitívebb nyelven fogalmazna – főleg egy olyan ember számára, aki annyira nem beszél angolul, hogy a „Mary has a little lamb” kezdetű gyermekmondóka számára királydráma. Az interjú fake volt, de legyünk becsületesek: a szerző nem is szánta komolynak.

A lap maga is tisztázta magát, ha nem is szalonképesen, de jelezték, hogy nem komoly.

Ja, csak vagy tízezren megosztották. Én mindenkinek elhiszem, hogy jóhiszemű, elvégre mindannyian dolgoztunk a Leningrádi Bicikligyárban, csak ahány biciklit kihoztunk, abból mind T-72-es tank lett.

Nos, két üzenet várt. Az egyik egy nehezen értelmezhető, de különben valami olyan volt a veleje, hogy ha igazam van, akkor sem vagyok baloldali, mert a hazugság a sajtóban megengedhető.

A másik egy kedves nácitól, aki megüzente, hogy mától ezer szem fog figyelni és nézzek hátra az utcán.

Ez utóbbira az a válaszom, hogy így is több ezer szem figyel, szóval kinyalhatja, elvben és gyakorlatban is újságíró vagyok, most mondd már, ezerrel több szem...

A másik kérdés problémásabb. Ugyanis nekem az a nézetem, hogy sajtóban, tudatosan soha, soha, azaz soha nem szabad hazudni. Nem érdekes, hogy politika, pénz vagy asszony kérné: hazudni pedig nem szabad. Harminc évet eltöltöttem ebben a szakmában, és meglehet, néha tévedtem vagy félreinformáltak: de soha nem hazudtam tudatosan, Isten engem úgy segéljen.

Akkor még majd kibírok pártos hazugságok nélkül vagy harmincat.

Ez nem nap volt. Ez egy Beatles szám... A Day in the Life.

https://www.youtube.com/watch?v=53Dh-I0_m5Y

És még nincs vége.

Szele Tamás

Tetszettek már képtárban járni? Akkor tudják, hogy vannak képek, amiket nem közelről nézünk, hanem hátrább lépünk pár lépést, hogy érezhessük az összhatást – hát, így kéne most ezzel a Horthy-misével is tennünk. Lépjünk hátra és nézzük a dolgot összefüggéseiben, különben elveszünk a részletekben. Tehát tekintsük, miről is van szó?

Arról, hogy tegnap a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége a következő meghívót tette közzé, a nagy nyilvánosság számára.

„A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ Budapest Belvárosi Csoport) tisztelettel meghívja Önt 2018. január 27-én (szombaton) 10:00 órára a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban tartandó megemlékezésére.

Szentmise keretében szeretettel és tisztelettel emlékezünk a 150 éve született vitéz nagybányai Horthy Miklós (1868-1957) néhai kormányzónkra, és kedves menyére, munkatársára, a 100 éve született özv. Horthy Istvánné (1918-2013) született Edelsheim Gyulai Ilona grófnőre.

Emlékező beszédet mond:
Dr. Boross Péter úr, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke
Lezsák Sándor úr, a Magyar Országgyűlés alelnöke
Prof. Dr. habil Szakály Sándor úr, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója

Felhívjuk a figyelmüket arra, hogy a helyfoglalás az érkezés sorrendjében történik. Előzetes helyfoglalásra a várható nagy érdeklődés miatt nincs lehetőség.”

Már maga a levél is elgondolkodtató, elvégre teljesen új értelmet kezd nyerni a „körúton belüli értelmiség” csúnya, szalonzsidózó fogalma, ezek az emberek mindenképpen értelmiségiek, mint nevük mutatja (más nem igazán) és körúton belüliek is, de nagyon nem úgy azok, ahogy ezt mondjuk a bayerzsoca értené. A szervezet maga még 1989-ben jött létre, tehát nincs sok köze a mostani kormánykurzushoz, mondjuk azt kivéve, hogy természetesen a kormány hívei, de maga a fogalom – keresztény értelmiségi – is elgondolkodtató. Hiszen egy értelmiségi életében talán nem az kéne a főszerepet játssza, hogy mely felekezethez tartozik, megértem, ha mondjuk Pilinszkynek ez központi kérdés volt, de Pilinszkyt sem elsősorban azért szeretjük, mert sokat járt templomba. Hanem mondjuk azért, mert csodálatos költő volt. Ennyi erővel lehetne a balkezes vagy abszolút hallású értelmiségieknek is szövetsége, hiszen a mai szekularizált világban azért nem az a központi probléma, ki miféle módon tiszteli Istent.

No, de miért lenne sérelmes egy szentmise?

Egy szentmise soha nem sérelmes, misézni mindig és mindenkiért szabad, extrém esetben még a Sátánért is lehetne, legfeljebb felesleges volna, rajta már nem segítene az ima. Csak tetszik tudni, nem mindegy, mikor tartják azt a misét és kiért. Ugyanis január 27. az auschwitzi haláltábor felszabadításának az évfordulója, ekkor ért oda a Vörös Hadsereg 322. lövészegysége. Ebből következően ez a nemzetközi holokauszt-emléknap.

És akkor már nem lenne szabad misézni?

Dehogynem. Csak épp nem Horthyért. Ugyanis a valamikori vitéz és nagybányai kicsit sem volt ártatlan a vészkorszak bűneiben. Ne kezdjük el a „német befolyást” hibáztatni, a zsidótörvényeket korábban hozták még annál is, hogy az Ezeréves Adolf Németországban kancellár lett volna. És hát nem csak a zsidótörvényekről van szó.

Ahogy Hobo mondta: „Négyszázezer a fagyhalálba, hatszázezer a füstbe ment.” Ahogy a holokauszt sem „zsidó ügy”, hiszen egyfelől a deportáltak mintegy harmada nem is volt izraelita, hanem roma volt, meleg volt, vallásos keresztény volt, pacifista volt, baloldali volt vagy csak nem tetszett a házmesternek, úgy bizony Horthy számláján ott van, nagy betűkkel a Don-kanyari katasztrófa is. Amiben több százezer magyar katona halt meg harci cselekmények miatt, vagy menekülés közben, fagyhalállal, éhezés miatt vagy a kolera végzett a szánalmasan felfegyverzett, áldozatul odadobott Második Magyar Hadsereg tagjaival. És bizony, munkaszolgálatosok tömege is. Nem nevezhető Horthy bűnlajstroma „felekezeti ügynek”. Ez bizony össznemzeti gyász, baj, szégyen, keserűség.

Horthy olyan nagy hazafi lett volna, hogy ez elnézhető neki? Lehet, hogy nagy magyar hazafinak mondta magát – de nem mindig viselkedett eszerint. Idézzük csak Faludy Györgyöt!

„Az I. világháború alatt Fényes László hadiözvegyek és hadiárvák érdekeit védte szolgabírák és főispánok ellen, akik a jogos pénzüket elsikkasztották előlük. Összetűzésbe került Horthy Miklós korvettkapitánnyal is, aki az úgynevezett otrantói csatában két angol csapatszállító hajót süllyesztett el, de az Adriai-tengerből nem tudott kitörni az osztrák-magyar hajóhaddal, és saját hajóját is elvesztette. Maga Horthy is megsebesült, és a polai kórházban feküdt, amikor Az Est újságírója meglátogatta, és a lapban közölt riportja végén azt írta: „Elbúcsúzunk tőle. Kórházi ágyán a tengerészkapitány szép kék szeme Budapest felé tekint.” Néhány nap múlva Az Est levelet kapott a beteg tengerésztől: „Egy beteg korvettkapitány szeme nem Budapest, hanem Bécs fele tekint.” (Faludy György: A Pokol tornácán)”

Ezek szerint Horthy Polában azért még nem volt akkora patrióta.

Egy évben többnyire 365 nap van, négyévente eggyel több, mely tény a Gergely-naptár ismeretében tagadhatatlan. Hát pont ezt a bizonyos napot kellett kiválasztani erre a szentmisére, ami egy, mint vázoltam, nagy bűnökben érintett politikusért szól?

Persze, vannak megmagyarázhatatlan véletlenek, ezt mondta a Zolika zsebtolvaj is, mikor megtalálták nála a pultos mobiltelefonját, de a kocsmai esküdtszék ezt nem vette különösebben tekintetbe, így jelezném, hogy a közélet előtt sem érv, hogy „nem is jutott eszünkbe, milyen nap ez”. Előtte is van nap, utána is, nem szakadna senkinek a fejére a Belvárosi Plébániatemplom, ha máskor miséznének ez ügyben.

Világos, hogy nem vallási eseményről, hanem politikai provokációról van szó.

Arról is érdemes pár szót ejteni, hogy ez a szemforgató, álnok magatartás sok minden, csak nem keresztény. Ama Galileus, a Szelíd Mester nem tanított ilyesmire senkit, soha. Ugyan még a templom profanizálásának sem volt barátja, sőt, meg vagyon írva, miszerint „Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek” - mondá, és átrendezte a kufárok pultjait. A kereszténységre nézvén is szégyen, hogy a nevében ilyen sunyi, aljas provokációt követnek el. Bizony mondom néktek, kevesebbért is átkoztak már ki embereket. És egy kis anathéma Ferenc pápától azért ide sem ártana, csak, hogy érezzék a törődést. Szimónia ez, a javából, egyházi és lelki javak megszerzése vagy áruba bocsátása, világi okokból.

Akkor most mi lesz?

Nem lesz semmi. Írunk ezer felháborodott jegyzetet, már szerveződik a nyilvános tiltakozás is (https://www.facebook.com/events/1487200158059325/) de bizony a misét meg fogják tartani, mert templom van, pap van, és „nagy érdeklődés” is várható.

Hadd szégyelljem legalább én magamat azok helyett, akik ebben a sátáni feketemisében, szentségtörésben részesek. És hadd idézzek számukra egy gondolatot a Szentírásból.

„Jakab 5:16
Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.”

Azért a gyógyulásért, azért viszont nem lenne oktalan dolog imádkozni...

Buzgósággal.

Szele Tamás

• Jó napot, Hacsek, mi a baja? Olyan furán néz, töri a fejét, lógatja az orrát, miben sántikál?

• Hagyjon már békén ezekkel a tornagyakorlatokkal. Nekem már az orrlógatás is egy tripla leszúrt Rittberger, nem hogy a sántikálás vagy pláne a fejtörés. Le vagyok égve, pénzt kéne csinálni valahogy.

• Lássa, milyen úr vagyok én magával, meghívom egy kockacukorra, szimplával.

• Nem egy szimplára, kockacukorral?

• Nem, mert ezt lekönyvelem, és így más adókulcs alá esik.

• Könnyű magának, Sajókám, maga mindig tudott élni, a vérében van az üzlet.

• Meg a nyomás is, jó bőven. De hát mi a baj?

• Elmentem két hónapja pincérnek egy ceglédi szerkesztőségbe.

• Pincérnek? Szerkesztőségbe? Ennyire isznak arrafelé az újságírók?

• Isznak azok mindenhol, de ez olyan szerkesztőség volt, hogy borozó.

• Értem, bent boroztak a munkában.

• Nem. Ez egy teljesen nyilvános borozó volt, amit szerkesztőségnek könyveltünk, mert arra kapták a támogatást, nem italmérésre.

• Hogyhogy?

• Hát lapkiadásra adott az önkormányzat 78 milliót, de ebből a tulaj kocsmát nyitott.

• És nem is jelent meg semmi?

• De, egy darabig megjelent egy Ceglédi Mozaik című kiadvány, aztán már csak a vendégek jelentek meg minden nap, a végén pedig a rendőrség. Bezárták a boltot, bennragadt két havi bérem, a tulajt meg nem lehet elérni, mert Szaúd-Arábiában rendez teveszépségversenyt éppen.

• Na, maga alaposan megjárta. Ráadásul a szaúdi teveszépségversenyt is leállították, húsz tevét kizártak, mert botoxot használta.

• Botoxot. A tevék.

• Botoxot: a tulajdonosok most azt állítják, semmi közük az ügyhöz, valami magyar turista adta el a szert azoknak a buta állatoknak.

• Akkor tényleg végem, ez a pénz odavan.

• Na, nyugodjon meg, van még remény. Jelentkezzen a Századvéghez, migrációkutatónak. Sok, fizetett külföldi út, első osztályú szállodák, magas bér.

• Mit kutat a Századvég a migráción?

• Amit tavaly. Meg tavalyelőtt.

• Ja, értem. És miért külföldön kutatja?

• Mert itthon nincs.

• Akkor hozassanak, még mindig olcsóbb lenne...

• Pont azért kutatják, hogy ne legyen. De ne féltse maga a Századvéget, van nekik most pénzük rendesen.

• Mégis, körülbelül mennyi?

• Naponta 20,4 millió forintot költhetnek csak erre.

• Micsoda? Ennyi pénzért leszek én akár migráció is, nem hogy kutató!

• Na jó, hát ezt nem mind maga kapja. Magának csak a napidíj és a költségtérítés járna. Meg az alapbér.

• Túl szép is lett volna...

• Vagy, ha ez nem tetszik, menjen el fővédnöknek, mint a Németh Szilárd.

• A rezsibiztos?

• Az hát. Az a kifinomult, kissé franciásan effeminált, szimbolista nüanszokra oly érzékeny értelmiségi.

• Meg volt birkózó.

• Na igen, az is volt. Magyar bajnok. Van, hogy a poétikus lelkek durva dolgokból kell megéljenek. Tudja, mint a Troppauer Hümér.

• Ja, igen, aki légiós volt és most Tobrukban minareteket árul bülbüllel.

• Az. Na látja, ez a Németh is egy ilyen Troppauer. Az ember azt hinné, hogy kizárólag a halfnelson jár a fejében meg a rezsicsökkentés, erre fel kiderül, hogy titokban, mondhatni rangrejtve ő az Arany János-év fővédnöke.

• Annak bizony tökéletesen alkalmas.

• Hogyhogy?

• Látja, mekkora ember: ez már nem csak védeni tudja azt a szegény emlékévet, ha rátámadnak, de fővédeni is!

• Ki támadna pont az Arany-emlékévre?

• Mondjuk a Holubár. A cseh vitéz.

• Maga, úgy látom, nem tudja, mi az a fővédnök.

• Dehogynem tudom, páncélban jár, meg van neki olyan izéje, aladárja... nem, alabárdja. Nagydarab ember, hárman sem bírnátok súlyos buzogányát, parittyaköveit, öklelő kopjáját, elhűlnétek, látva rettenetes pajzsát!

• Aranyból jeles, politikából elégtelen, leülhet.

• Már ülök.

• Maga szerencsétlen, a fővédnök egy tiszteletbeli cím!

• Akkor az aladárja is tiszteletbeli?

• Alabárd! És nincs neki, neki ollója van.

• Minek?

• Nemzetiszínű szalagokat vág vele át.

• Meg minket.

• Igen, minket is átvág, de a szalagokat is, mert avat.

• Akkor ez nem is fővédnök, akkor ez egy avatár.

• Micsoda?

• Avatér, régi magyar mesterség. Van futár, kádár, molnár meg avatár. A futár fut, a kádár kádakkal foglalkozik, a molnár molyokkal, az avatár meg avat. Milyen szép is Arany János nyelve!

• Mars ki az emlékévből, mert hívom a fővédnököt, az majd felavatja magát!

• Holnap bejön?

• Mars!

Szele Tamás

Kérem, akinek mostanság kezd elmenni a kedve a Facebooktól, annak vagyon némi igazsága: a közösségi oldalt oly mértékben tökéletesítik, hogy egyre rosszabb lesz, ha még javítgatják egy fél évig, lehet: kihal magától. Igen sok jó szándékkal van kikövezve az a pokolba vezető út, amin Zuckerberg úr csapata halad – méghozzá elég sietősen mennek.

Ugye, az egész az amerikai választási kampánnyal kezdődött, mikor a semmiből megjelent harminckétmillió álhír-oldal és elkezdték ontani a hülyébbnél hülyébb hazugságokat. Mondjuk mi, itt, Közép-Kelet Európában eleve minden hírt fenntartással kezelünk (ennek az a hibája, hogy emiatt többnyire csak azt szoktuk elhinni, ami amúgy is egybevág a nézeteinkkel), de Amerika erre nem volt felkészülve – és hát valljuk meg, nem is az a normális, hogy eleve mindent hazugságként kezeljünk, míg be nem bizonyosodik róla, hogy igaz. Ahogy személyit sem szoktunk kérni, ha valakit bemutatnak nekünk. Nos, Zuckerberg először tiltakozott, mikor felelősségre vonták az álhírek terjesztésének elősegítése miatt, aztán elismerte a rendszer hibáit, és azóta is csavarkulccsal javítgatják. Olyan is, egyre jobban csikorog. Idén év elején Márkus mester megfogadta, hogy megjavítja a közösségi oldalát, ha addig élünk is. Erre a nagy löttyös indulatra tíz nappal ezelőtti írásomban már kitértem volt (http://huppa.hu/szele-tamas-business-as-usual/), az volna a veleje, hogy több lesz az oldalon a személyes és családi hír, kevesebb az általános információ és sajtócikk, ami látszólag okos gondolat, mert ahol kevesebb a hír, ott kevesebb az álhír is.

Ahol meg nem beszélnek, ott nem is hazudnak.

Hát, nagy ötlet, említettem is volt, hogy ez az online média csődje, Szlovéniában például, ahol az új rendszert kipróbálták, sikerült is az internetes lapok olvasottságát lefelezni, de hát mit érdekli Márkus testvért Szlovénia, Kongó vagy Magyarország? Nyugaton is szidják az ötletet, de a nyugati lapok egyelőre megengedhetik maguknak a fizetett megjelenést, így náluk kisebb lenne az olvasók számának csökkenése – de többe kerülne az alacsonyabb forgalom, szóval gazdasági rémálommá kezd válni az eddig bejáratott struktúra. De még csak most jön a feketeleves.

Mivel sokan tiltakoznak, tegnap a hatalmas főmufti saját oldalán bejelentette: újabb nagy ötlete van – ilyenkor kezd rosszat érezni az ember – éspedig az, hogy lassan, fokozatosan, de minden felhasználót megkérdeznek majd, mely híroldalakat talál megbízhatónak és melyeket nem. Aztán majd eszerint kapják a hírfolyamot.

Mi ezzel a baj? Hiszen demokratikus és még személyre szabott is. Mindenki azt kapja, amit kér.

Hát csak az, hogy ellentmond a sajtó természetének. Teszem azt, nekem a tudomásomra jut, hogy hétfejű sárkány közeleg Budapest felé, és tüzes leheletével porrá akarja égetni a várost. Először is megbizonyosodok az információ valóságtartalmáról, tegyük fel, igaz. Aztán megírom, mert közérdekű információ, és fontos, hogy meneküljön, ki merre lát.

Viszont csak azok fognak róla tudni, akik már eddig is megbíztak bennem, és hitelesnek tartották az írásaimat, valamint azokat a sajtótermékeket, melyeknek dolgozom. Azok, akik nem értenek egyet a nézeteimmel – és azért akad pár ilyen ember – nem is fognak hallani a sárkányról, míg fel nem tűnik az égen. Tehát ez az intézkedés nem feloldja, hanem még meg is erősíti az „információs buborékot”.

Hogy az micsoda? Azt a Facebook-algoritmust hívjuk így, ami figyeli a felhasználó szokásait, és aszerint teszi elé a híreket, bejegyzéseket, hogy korábban mi tetszett neki. Így aztán mindenki bezárkózik a saját kis világába, amit szeret, annak a legkisebb rezdüléséről is hall, amit nem szeret, arról semmit sem tud. Így alakulnak ki a különféle Facebookos és politikai szubkultúrák, de ez a melegágya a mobbingnak is, ami a módszeres terrort jelenti – azt, amikor egy csoport rászáll valakire valamiért és addig gyalázzák, míg bele nem őrül. Vagy ennek az ellentéte is elképzelhető, mikor egy közösség elkezd isteníteni valakit. És az sem kevésbé ártalmas.

Ez az információs buborék eddig csak algoritmus szerint működött, és valamennyire áttörhető volt, egy-egy nagyobb szenzáció mindenképpen átütötte a falát – ezen túl viszont betonból lesznek azok a falak, páncéllal borítva. Ha a felhasználó hitelt ad egy sajtóterméknek vagy sajtótermékek bizonyos csoportjának, onnantól kezdve az ő világukban él. Máshonnét véletlenül sem fog hírt kapni.

Újságírónak külön pokol, hogy ha jól akarjuk végezni a munkánkat, nekünk a velünk szemben állókat is olvasni kell, de legalábbis kéne. Mostantól nem lesz ugyan tilos, de magától nem fog elém kerülni mondjuk a Magyar Idők vagy a 888 egynémely szösszenete.

És hát a másik gond: a népszerűség. Mostanáig ezt a megnyitásokkal, olvasottsággal mértük, ezen túl a követőkkel kell majd? Előre látom, hány követője lesz a mindenegybennek, a világtitkainak és a tudnodkellnek, és mennyi mondjuk az Átlátszónak vagy az Élet és Irodalomnak. Az új módszer elkötelezi az olvasót. Sőt: eddig olvasókat keresett az ember, mostantól olvasótábort, követő hadat kéne. Ami megint csak radikalizálni fogja a megjelenő írások hangvételét, hogy el ne veszítsük a már meglévő csapat tagjait. Egyszóval: a sajtó szempontjából hatalmas hibát követ el Zuckerberg, egymással is harcban álló törzseket hoz létre az új rendszer.

Megnézem majd, hányan fogják hitelesnek nevezni - teszem azt – a Breitbartot. Sokan. Nagyon sokan.

Közben a meglévő, reális problémákkal senki sem törődik, így például a tartalom szerinti moderáció abból áll, hogy ha bizonyos szavak szerepelnek a posztban, illetve a robot úgy találja, hogy a kép meztelenséget ábrázol, akkor jön a tiltás, meg akkor is, ha jóakaróink jelentenek minket – még ha az illető szavakat nem sértő értelemben használtuk is. Nyilván egy robot képtelen értelmezni a szöveget, ide emberi moderálás kéne, csak az meg nagyon sok pénzbe kerülne.

Vagy ott van a posztlopás esete. Az ember kiírja a falára, miszerint kinyílott a pitypang, abban a tudatban, hogy ezt csak az ismerősei látják. De jön egy elvben vele politikailag azonos (vagy épp ellentétes) oldalon álló híroldal, és közzéteszi a posztot saját hasábjain, persze értesítés és engedély nélkül. Nem kell mondanom, hogy az ember nem fog ugyanúgy beszélni a szónoki emelvényen, mint ahogy a kávéházban szokott: ez a módszer kiválóan alkalmas bárkinek a lejáratására. De lehet belőle sajtóper is. Mert teszem azt, én X. politikust mondjuk gyengeelméjűnek tartom. Ebbéli véleményemnek hangot is adok az oldalamon, ami azonban nem teljesen nyilvános: az ismerőseim látják. Mások csak akkor, ha rám keresnek és egyenként elolvassák minden hasfájásomat. Az ám, de a sok ismerős közül valaki kiviszi ezt egy ilyen hírtolvaj lapba. Míg az első esetben csak zárt körben követtem el becsületsértést, a második esetben – tudtomon kívül! - sajtó útján követem el ugyanazt, a személyiségi és a jó hírhez való jog megsértésével. És a második eset büntetési tétele már sokkal szigorúbb. A hírtolvaj oldal meg röhög a markába.

Erre egy gyógyszert tudok. Az ilyen oldalakat a jövőben perelni fogom, éspedig nem szerzői jogi alapon, mert a bejegyzés viszonylagos nyilvánossága miatt ez lehetne vitatható. Hanem szakmai és üzleti hitelem rontása miatt – ugyanis tényleg árt szakmai hírnevemnek, ha akár csak egy sor is megjelenik tőlem olyan orgánumban, melyet szemmel láthatóan fanatikus analfabéták szerkesztenek. Akik vissza akarnak élni vélt politikai türelmemmel bizonyos irányzatok iránt.

A türelem elfogyott, aki anyagot akar, írjon magának, a lopásnak ezennel vége.

No, például ezt a jelenséget sem kezeli a Facebook, de legalább meg sem próbálja.

Egyáltalában véve: minden szabályozási kísérlet csak tovább ront a már amúgy is pocsék helyzeten, szinte mindegyik intézkedés olyan, hogy nehezebb vele élni, mint visszaélni, és mintha minden reform csak a további megosztottságot és radikalizálódást támogatná.

Nem lesz ennek jó vége, Márkus mester, amondó vagyok én.

Nem kéne sajnálni azt a pénzt, van belőle épp elég, emberi, élő moderátorokat kéne alkalmazni, ráadásul elfogulatlanokat.

Kivéve Magyarországon.

Itt ugyanis ez lehetetlen volna.

Minálunk elfogulatlan ember nem él.

Szele Tamás

Azért ne szerénykedjünk, hölgyeim és uraim, édes hazánk, Hunnia besúgásban mindig is jól teljesített és az éves spiclitermés is sokszorosa volt a nyugat-európainak. De olyan bőséges termést, mint amilyen idén várható, még sosem láthattunk a Duna–Tisza közén. Minden adott hozzá: a klimatikus viszonyok, a politikai széljárás de még a trágya is.

Már ki is hajtottak az első spionbimbók, kérem, virágzik a vamzerfa! A Magyar Idők csodás példáját adja az egészen komoly névtelen feljelentésnek, remélem, géppel írva, mert úgy az igazi. Az történt ugyanis, hogy szombati számukban (http://magyaridok.hu/belfold/kulfoldi-fiatalok-segitettek-ki-a-nagy-diaktuntetes-szervezoit-2704792/) közöltek egy olvasói levelet – álljon itt a maga teljes szépségében.

„Péntek délután a Dísz térnél egy nagyjából 15 fős külföldi fiatalokból álló csoport várakozott a 16-os busz megállójában. Egy náluk idősebb, angolul jól beszélő nő volt a vezetőjük, aki folyamatosan hangosan beszél nekik.

De nem a várról, vagy a városról, hanem arról, hogy szerinte mennyire fontos, hogy a fiatalok összefogjanak a modern oktatásért, amit Magyarországon csak a privát egyetemek képviselnek, amelyeket külföldi szervezetek támogatnak.

A hölgy telefonja a Lánchídon megszólalt, a készülékbe már magyarul mondta, hogy egy kicsit késnek, de öt perc múlva ott lesznek. A csoport le is szállt az Erzsébet térnél, magyar vezetőjük rajta maradt a buszon, de azért megmutatta, hogy merre kell menni a Kossuth tér fele.

A Kossuth téren valóban volt egy tüntetés péntek délután. a szervezők tízezres létszámot vártak, helyette még kétezren se voltak, ami enyhén szólva is óriási bukta. A szervezők totális kudarcát csak tetézte, hogy ennek a létszámnak is csak a fele volt diák.

Talán a demonstráció szervezői nem is bíztak abban, hogy kellő számú magyar diák fog tüntetni, ezért külföldről is kellett még hozni fiatalokat, mint a fenti tizenöt fős csoportot. A buszon utazó fiatalok, nem úgy tűntek, mint akiket különösebben érdekelnének a magyarországi oktatás időszerű kérdései.

Talán csak az olcsó budapesti utazás feltétele volt az, hogy egy végül teljes kudarcot jelentő tüntetésen meg kell jelenniük? Akkor pedig valószínű, hogy nem ő voltak az egyetlenek.

A három szervező diáknak lehetett erre pénze?”

Miben különbözik ez az olvasói levél az összes többitől? Abban, hogy külön írásként jelent meg. Nem komment, nem a levelezési rovat része, felületes szemlélő azt hihetné, hogy a lap munkatársának művével áll szemben, de nem, ugyanis alul jelzik, kurzívval, zárójelben, miszerint „Olvasónk beszámolója alapján”. Olvasónak viszont nincs neve, neme, semmiféle adata, őt ugyanis védi a sajtótörvény, nehogy véletlenül baja essen a nagy lojalitás miatt. Mondjuk a sajtótörvény idevágó, az informátort védő passzusát is pont ellenkező esetekre találták ki, de azt hagyjuk is, ki lehet a névtelen hős, nekem magánvéleményem, hogy akkor olvasói ez a levél, amikor én perzsa sahinsah vagyok.

De hát nem is levél, hanem tulajdonképpen névtelen feljelentés.

A spionfióka még kissé ügyetlen, ugyanis elárulja magát: ért angolul, különben nem tudta volna, miről beszél a rejtelmes hölgy. Aki viszont lehetett – kedves, oligofrén besúgócska – például angoltanárnő is, aki elkísérte a különben spontán tüntető tanítványait. De a mai világban nincsenek egyszerű, ésszerű magyarázatok: a hölgy Soros ügynöke volt, mert az kellett legyen, ezt bizonyítja az angol nyelvtudása is. Ő hozta a nyugati anarchista tömegeket a 16-os buszon tüntetni.

Mi ebből a tanulság? Az, hogy ezentúl vigyázzunk, mit és milyen nyelven beszélünk a buszmegállóban, boltban, utcán, kocsmában, vasútállomáson, mert ha angolul szólalunk meg, jöhet a rendőr. Angolul csak a Soros-ügynök tud ugyanis.

Semmi baj, majd beszélek kínaiul, úgy is tudok. Csak az a baj, hogy maximum a pekingiek értik, szóval mégsem érdemes.

Azt már nem is mondom, hogy ha magyarul bököm ki, ami a nyelvem hegyén van, abból mekkora botrány lenne.

De az állampolgári éberségnek ez a szép példája érdekes módon pont egy nappal azelőtt jelent meg, hogy Rogán Antal, a Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter a következőket nyilatkozta a Kossuth rádió, vagyis MR1 Vasárnapi Újságjában (http://www.kormany.hu/hu/miniszterelnoki-kabinetiroda/hirek/a-kormanynak-van-listaja-az-illegalis-bevandorlast-segito-szervezetekrol):

„A kabinetnek az a célja, hogy távol tartsa Magyarországtól azokat, akik a bevándorlás propagálásával, szervezésével foglalkoznak, akik megpróbálnak migránsokat behozni Magyarországra és akik őket finanszírozzák. „Ezt elérni nem olyan egyszerű dolog” - mondta a miniszter, majd aláhúzta, három megoldást javasoltak.

Ezek közül az első, hogy vegyék nyilvántartásba azokat a szervezeteket, akik a bevándorlást szervezik, és „legyen vita arról, hogy kik azok, akik ezt csinálják, és ha nem vallják be, akkor a hatóságok kényszerítsék rá őket erre a bevallásra” - fejtette ki.”

Hatóságok. Kényszerítsék. Akkor megint elveszitek a Schmidt Mariskától az Andrássy út hatvanat? Mert ott vannak jó kínzókamrák, ki sem kell őket építeni. Vagy hát minek is vennétek el, maradhat ő ott igazgató attól, hogy az alagsori helyiségekben épp gumibotos és hálózati váltóáramos rákényszerítés zajlik. Szerintem még élvezné is. Az már bizonyos, hogy a besúgászat megindult, akinek van ellensége – és nálunk mindenkinek van – számíthat arra, hogy megtalálják.

Megtalálták már szegény Ady Endrét is. A Facebookon valamely öntudatos honfinak szemet szúrt egy idézet, amely tőle kering (valamikor még a Nagyváradi Naplóba írta), és úgy szól, miszerint:

„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.”

No, ez nem nyerte el a jó magyar honfi tetszését, összefogott más jó magyar honfiakkal, és addig súgták be az idézetet a közösségi oldal automatizált felügyeletének, míg az le nem tiltotta.

Antiszemitizmus miatt.

Ady Endrét.

Aki pont ellenkezőjét írta az antiszemitizmusnak.

Mindig mondtam, hogy a magyar besúgónak, spiclinek nincs párja.

Készüljetek, feleim, virágzik a vamzerfa, kinyílott a téglabokor, idén tavasszal spicliszezon következik!

Szele Tamás

Kérem, ez egy röhejes, de kellemetlen írás lesz. Mítoszok fognak megdőlni, sőt, beledőlni a pöcegödörbe, mindkét politikai oldal mítoszai, szóval aki sértődékeny, itt hagyja abba az olvasást. És akinek kényes az ízlése, az is: ugyanis egy nyilvános illemhelyről lesz szó, ráadásul guggolósról. És nem, nem lesz igaza a végén senkinek. Szóval, csak az olvassa, aki ezek után nem retten vissza.

A hír egyszerű, jómagam a 444-en találkoztam vele (https://444.hu/2018/01/19/magyar-kormanyzati-tamogatassal-epitettek-guggolos-vecet-karpataljan-aztan-jottek-a-csodas-kommentelok): „Magyar állami támogatással építettek pottyantós budit Kárpátalján”. Mármost, ha túl vagyunk a röhögésen, a köhögésen, a félrenyelt kávé nem végzett velünk és a monitort is lepucoltuk, lássuk be, erre két anyaországi válasz létezik, úgymint „Büdös szemétládák, eladták a voksaikat!” balról és „Tojjatok csak, drága véreink, váljék egészségetekre!” jobbról. Az hogy le se sz.rjuk, a mai, hisztérikus Magyarországon elképzelhetetlen. Pedig az lenne a helyes reakció, csak hát gyűlölködni vagy rajongani kell nálunk manapság, még akkor is, ha a viharzó érzelmek tárgya az a matéria, mely a pöcegödröt tölti ki.

Viszont a hírrel így, ilyen formában jobb vigyázni. Ugyanis csak egy autentikus forrása van, éspedig Mezőgecse polgármesterének, Mester Andrásnak a Facebook-oldala. Onnan vette át az információt előbb a bizony nem makulátlan hátterű Kárpáthír (http://karpathir.com/2018/01/18/magyar-allami-tamogatassal-epitettek-pottyantos-budit-karpataljan/), tőlük meg a 444.

Akkor viszont lássuk az igazat is, ne csak a valódit. (https://www.facebook.com/andras.mester1/posts/2023556087671516?pnref=story)

„Tisztelt Mezőgecseiek!

Örömmel értesítem Önöket, hogy elkészült az új illemhely a mezőgecsei rendezvényközpontban, a focipálya mellett. Szeretném megköszönni a Magyar Kormány, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alap támogatását. Az illemhely felépítéséhez anyagilag hozzájárultak továbbá Czegle Tibor és dr. Bártfai Endre barátaink Magyarországról. A fizikai megvalósításban a következő mezőgecsei lakosoknak köszönöm a segítséget, közreműködést és támogatást: id. Fazekas Gyula, Jancsi Sándor, id. Tóth Zsolt, ifj. Tóth Zsolt, Illés Bandi, Jancsi István, Asztalos Tibor, Illés Pál, Balogh István.
Tisztelettel:
Mester András
Mezőgecse polgármestere”

Tessék elképzelni, ahogy a kormány, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alap támogatja az illemhelyet, magánszemélyekkel karöltve.

Épületes látvány.

A kommentek viszont tanulságosak: megtudjuk belőlük, hogy a társadalomhigiéniai műintézet vízöblítéses lesz ugyan, ámde guggolós. Mellőzzük az ősi vitát, hogy nagydolgunk céljára mely testhelyzet a kényelmesebb és melyik az egészségesebb, én magam kerülni fogom ezt az intézményt, még ha arra járnék is, mert az én igényeimnek nem felel meg, de hát ez megszokás kérdése. Érdekesek azonban a reakciók.

Tulajdonképpen a helyiek szelíd iróniával viszonyulnak a dologhoz, hogy úgy mondjam, még magában a cirkalmas köszönetben is érzek némi humort, a kárpátaljai Clochemerle polgármestere nem véletlenül közöl hosszú listát a támogatókról, több van ebben, mint annyi, hogy senkit sem akart kihagyni. Az anyaország kommentelői azonban természetesen nehezményezik a dolgot, előkerül minden terület, ahol nincs pénz, nem is sorolnám, ugyanis szinte sehol nincs, ahol kéne legyen.

Csak éppen nem azért nincs, mert Mezőgecsén van budi. Hanem azért nincs, mert a magyar kormány szándékosan nem ad. Tessék már észrevenni: ez egy tudatos politika része, krízishelyzetek előidézése, egymást gyűlölő csoportok kialakítása, azok egymás elleni kijátszása... És sajnos vevő erre az ellenzék bizonyos része is: igen, az a része, amelyik majd böllérbicskával támad erre az írásra is. Hölgyem, uraim, tévednek, hogy finoman fogalmaznak: NEM maguktól veszik el a pénzt a kárpátaljai budira. Illetve, mivel elvben közpénzről van szó, valóban önök fizették, csak éppen ha nem épülne semmi a világon határon túl, de egy budi vagy kutyaól sem, akkor sem fordítanák a közpénzt hasznos, határon belüli ügyekre, hanem egyszerűen ellopnák. Ahogy a legnagyobb részét el is lopják.

Nem másra költik: ellopják. Itt a különbség.

Hanem annak a közpénznek a mértéke a nem mindegy. Egyfelől, látom, hogy anyagilag két magánszemély is hozzájárult a merész építészeti terv megvalósításához, másfelől a polgármester egyik válaszában írja, mekkora összegről is van valójában szó. Tessék kapaszkodni.

„A 2006-os évben lettem megválasztva polgármesternek, amely megválasztást követően minden évben fejlesztettünk valamit, kicseréltünk néhány ablakot az óvodában vagy színpadot építettünk. Településünk ismeretlen volt, ezért elindítottunk két Fesztivált, a lekvárfőző fesztivált és a böllérversenyt. E két rendezvény ismertté tette településünket. Igen nagy probléma volt számunkra, hogy a rendezvényközpontunkban nem volt megfelelő illemhely (a böllérversenyen több ezer ember vesz részt minden éven, ezért igen fontos fejlesztés volt a számunkra). 2017-ben pályázatot nyújtottunk be a BGA-hoz, melyben az illemhely megépítésére pályáztunk. A pályázatunkra 200 000 ft támogatást ítéltek meg, mely támogatással el tudtuk kezdeni az építkezést. A helyi lakosok segítségével és más magyarországi magánszemélyek támogatásával sikerült elkészíteni az épületet.”

Tessék? Kétszázezer forint? Az összeg adminisztrációja egymaga többe kerül, mint maga a summa! Egy bankett, egy rövid látogatás is költségesebb, főleg, ha kormányszintű. Ez olyan kevés, hogy ebből lopni sem lehet, ahhoz, hogy érdemes legyen lenyúlni, meg kéne sokszorozni. Hol van ebben az üzlet?

Ne tessék nagy ravaszul azt mondani, hogy szavazatvásárlás, ugyanis Mezőgecsének ezer lakosa van, az sem mind magyar, aki magyar, az sem mind állampolgár, aki állampolgár, sem mind szavazhat és aki szavazhat, az sem mind fog. Onnét ha ötven voks előkerül, már nagyon örülhetnek neki. De akkor hol éri meg?

Két haszna vagyon. Egyrészt, bár látszattevékenység, de mégis bizonyítja, hogy egy csomó hivatalnokra szükség van, hiszen dolgoznak. Azt a szerény kérelmet Budapesten iktatni kellett, meg kellett vitatni, el kellett bírálni, le kellett könyvelni, ismertetni az érdekeltekkel az alapítványi támogatás feltételeit, postázni kellett, szóval ez legalább tíz ember egyhavi munkája, ismervén az állami hivatalok tempóját. No, ezek már nem kétszázezerért dolgoznak.

De van ennek politikai haszna is. Ha az ellenzék egy része ezt a különösen kínálkozó, valóban groteszk esetet érvként használja majd a kampányában – az összeg mértékétől nagyvonalúan eltekintve – elszabadul megint a pokol a közösségi oldalon, és a hívek mindegyike igyekszik majd valami sértőt mondani az ellenségképként eléjük rakott kárpátaljaiakra. Na, ez viszont már hozhat voksot – a kormánynak. Hiszen megsértik őket, várható a büntetőszavazat.

Tehát a guggolós budi nem sok szavazatot hozhat, de ha ebből a kis sz.rból országos botrány kerekedik, az már lehet kontraproduktív az ellenzéknek. És az viszont már bőven megér bagatell kétszázezer forintot a kormánynak. Bizony, bizony: a várható, sőt, megjósolható reakció, aztán az ellenreakció.

Bölcs ember épp ezért le sem tojná az esetet.

Attól tartok, kevés a bölcs ember.

Tényleg szeretném jelezni: az a bizonyos matéria nem arra van, hogy hajigáljuk... meg arra sem, hogy egymásra kenjük.

De ezt már nem fogjuk tudni elkerülni.

Vihar lesz ebben a budiban.

Nem mondom meg, milyen ügy ez, úgyis tetszenek tudni.

Szele Tamás

Igen, kérem, a magyar hatóságok most dobbal fogják a verebet, verik a tamtamot irgalmatlanul, szerintem rövidesen beállítanak egy rezesbandát is, hogy nagyobb legyen a lárma – nehogy ugyanis véletlenül a titokzatos ukrán AN-2-es pilótája vagy pláne, az az azonosítatlan, feltételezett utasa, amelyik nem vietnami vagy afgán, véletlenül belesétáljon egy igazoltatásba.

Mintha kicsit sem akarnák megtalálni ezeket az embereket. Tegnapi írásomban (http://huppa.hu/szele-tamas-ejszakai-repules/) már levezettem, hogy erősen valószínű, miszerint egy fedett titkosszolgálati akció tanúi voltuk, melynek részei voltak a szerteszét szaladó vietnami és afgán menekülők is, mármint azért, hogy tereljék el a határvadászok figyelmét arról, hogy a pilóta és még valaki kényelmesen beszállnak egy terepjáróba és elhajtanak. A művelet – ha így zajlott, de nagyon úgy néz ki, hogy ez a helyzet – teljes sikerrel járt, az összes utas megvan, a pilóta viszont nincs sehol, és az a személy sem, aki miatt az egész teadélutánt rendezhették. Persze, ez egyelőre csak egy feltételezett, hipotetikus személy, de ha nem tételezzük fel a létezését, még nagyobb a baj: akkor ugyanis semmi értelme az egész légiparádénak. Tizenegy menekülőért senki sem ad fel, hagy el a méregdrága repülőgépet, ami ráadásul elég jó állapotban van.

Itt maradtunk el tegnap, lássuk, azóta mennyivel lettünk okosabbak?

Nem sokkal.

Inkább részletekkel gazdagodtunk, melyek ismeretében a kémfilm egyre jobban hasonlít egy abszurd vígjátékra.

Hogy az elején kezdjem, az ukrán és a magyar hatóságok elismerték, hogy a berepülés ténye megtörtént. Ennek nagyon sok értelme van, ugyanis, ha nem történt volna meg, akkor most nem is beszélnénk róla, és az az Ancsa is elég nagy tárgyi bizonyíték. De lássuk a hivatalos ukrán bejelentést. (http://huppa.hu/fejlemenyek-az-egbol-pottyant-migransok-ugyeben/)

„Az Ukrán Állami Határőrszolgálat megerősítette, hogy Ukrajnában szállt fel az a tizenegy migránst szállító repülőgép, amelyet még hétfő este találtak meg a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kállósemjén határában – tette közzé oldalán a www.karpathir.com.

„Tényleg megtörtént az eset, a repülőgép az ukrán-magyar határtól távol eső régióban szállt fel” – nyilatkozta az Ukrinform hírügynökségnek Oleg Szlobodjan, az Ukrán Állami Határőrszolgálat szóvivője a kárpátaljai magyar hírportál tudósítása szerint. A szóvivő elmondta, az ukrán határőrségnél észlelték a Magyarország felé tartó An-2-es típusú repülőgépet, ám szavai szerint nem rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyekkel meg tudnának állítani egy, az ukrán légteret átszelő légi járművet. Oleg Szlobodjan kiemelte, a magyar hatóságokkal szorosan együttműködve dolgoznak az ügy részleteinek felderítésén, a repülőgép tulajdonosának – aki avdijivkai (Donyeck megye) lakcímen van bejelentve – adatait már átadták az illetékes hatóságoknak. Hozzátette: vizsgálják, hogy a tulajdonosnak lehetett-e köze a nem éppen hétköznapi embercsempészéshez, valamint azt is, hogy az illetékes szervek miért nem reagáltak kellően a határőrség riasztására.”

Kérem, ez olyan, mintha megkérdezték volna az ukránoktól, hogy „Sto eto?” és ők azt válaszolták volna: „Da. Eto sto.” Az, hogy nem rendelkeztek megfelelő eszközzel a gép megállításához, csak részben igaz: sugárhajtású vadászt tényleg nem érdemes az AN-2 ellen küldeni, de azért az elmúlt évek során többször is kiderült, hogy Ukrajnának bizony vannak légvédelmi fegyverrendszerei. Az megint más kérdés, hogy ilyen célpontra a rakéta is pazarlás lett volna, és hát kár lett volna a szerencsétlen, átvert utasokért - bár a kérdés soha nem úgy vetődik fel ilyen esetben, hogy ki van a fedélzeten, hanem úgy, hogy ki lehet. Mindegy, nem lőttek, drága a rakéta.

A szétszaladt menekülők viszont, akiket mind egy szálig elfogtak, egészen érdekesen viselkedtek. Kérem, fogalmuk sem volt, hogy hol vannak. A kilenc vietnami, amint észlelte, hogy mintha rossz helyen lennének és a környezet sem túl barátságos, érdekes módon a templomkertben kötött ki – ezt talán úgy magyaráznám, hogy Vietnam hosszú ideig volt francia gyarmat, a lakosság nagy része máig keresztény és hát a templom az európai kultúrákban hagyományosan menedék, asylum.

Afganisztán viszont sosem volt gyarmat, csak mindig szerették volna, hogy az legyen, ám nem jött össze: az afgánok tehát elindultak a buszmegálló felé, és útközben afelől tudakozódtak, hogy miképpen juthatnának el Magyarországra... mindezt egy Kállósemjén méretű településen. A feltűnés elkerülése végett. Nyilván mindenkit elfogtak, és egy fő kivételével, aki menedékért folyamodott, a maradék tízet már át is adták az ukrán hatóságoknak.

Mondhatni, fénysebességgel zajlott a kitoloncolás. Pedig lehet, hogy tudtak volna érdekeset mesélni, olyasmiről, hogy hányan voltak a pilótafülkében, kik voltak, hova lettek... de nem fognak, kérem, mert már bottal ütjük a nyomukat. Nagyon hamar meg kellett tőlük szabadulni, tán azért, nehogy eljárjon a szájuk.

Magát a gépet pedig szétszedik, hogy nyom se maradjon. Illetve, hivatalosan nem azért szedik szét, hanem ellenkezőleg, lefoglalják, mint bizonyítékot, de ahhoz szét kell szedni, akkor is, ha ezzel megsemmisülnek az értékes nyomok. Világos, mint a vakablak. Ahogy a szon.hu írja:

„Az AN-2-esen szerdán reggel kezdtek el dolgozni a Nyír Air Service Kft. szakemberei: ahhoz, hogy a gépet a rendőrség, valamint a katasztrófavédelem felügyeletével a nyíregyházi repülőtérre szállíthassák, el kell távolítani a két szárnyát.

- Tizenhat méter széles, így közúton nem szállítható, ezért van szükség a várhatóan két napig tartó munkálatokra – mondta lapunknak Sógor Csaba rendőr alezredes, a megyei rendőr-főkapitányság bűnügyi-technikai osztályának vezetője. Sokakban felmerült a kérdés: miért kell szétszedni a repülőt, miért nem lehet vele egyszerűen elrepülni Nyíregyházáig? Ez egy ukrán lajstromozású gép, ami nem rendelkezik a légügyi hatóság engedélyével, azaz legálisan nem használhatja a magyar légteret. Bűnjel, ezért lefoglaltuk és nem maradhat itt – mondta az alezredes, hozzátéve: a gépben 13-15-en férnek el, de súlytól függően ettől több utast is elbír az AN-2.”

Kérem, szabál az szabál. Legfeljebb még annyit sem fogunk tudni az esetről, amennyit kideríthetnénk.

Akkor összegezzük. Úgy tűnik, jól szervezett akció keretében az embercsempészek – vagy a fedett akció vezetői - feláldoztak tizenegy utast annak érdekében, hogy egy tizenkettedik meg a gép pilótája eltűnhessen. Van az az összeg, amennyiért érdemes ilyesmit összehozni. (Az már gazemberség volt részükről, hogy a tizenegyektől pénzt kértek, de az ingyen fuvar is gyanús lehetett volna). A magyar hatóságok akkora felhajtással és olyan nyilvánosan intézkednek, hogy ha az eltűnt két személy nem vak és süket, hát soha meg nem találják őket, de mintha nem is ez volna a fő cél. Meglehet, nem akarják ők olyan nagyon beleütni az orrukat valamibe, ami a jelek szerint ér annyit, hogy repülőgépet is áldozzanak érte.

Most akkor két dolog lehetséges.

Ha véletlenül csoda történik, és valahogyan ennél többet is megtudunk, talán ki lehet deríteni, igazából mi történt és miért.

Valószínűbb azonban, hogy ennél több sosem kerül napvilágra, és az ügy szépen, csendben elalszik. Mármint az után, hogy a magyar kormány kiaknázta a propaganda-értékét.

A magyar történelem folyamán azért akadt már rejtély repülőgépekkel kapcsolatban, amire sosem találtunk megnyugtató választ.

Még örüljünk, hogy csak Ancsa 2-es jött és csak embereket hozott.

Elvégre bombázhatta volna Kassát is.

Illetve, az most nem a mi dolgunk lenne.

No, mindegy. Jó eséllyel sosem fogjuk megtudni, mi volt ez

Legalábbis addig nem, míg dobbal fogjuk a verebet.

Szele Tamás