Ünnep is van, hét vége is, ilyenkor érdemes kicsit mélyebben elemezhető kérdésekkel foglalkozni, már csak azért is, mert talán el is olvassa őket a nagyérdemű. Bizony, hosszú lesz ez a mai írás, ugyanis a minimum ambivalensnek nevezhető orosz-indiai kapcsolatokkal foglalkozik, melyek hivatalosan a lehető legjobbak a gyakorlatban viszont... eléggé bizonytalanok.

Nemrég volt egy éve, hogy felfedezték a bucsai tömeggyilkosság áldozatainak holttestét. Tudom, vannak, akik legyintenek és azt mondják, nem volt semmiféle tömeggyilkosság, illetve ennek az állításnak valamelyik egyéb változatában hisznek. Nekik készül ez az írás, hátha észreveszik, milyen önmagának is ellentmondó narratíva hívei lettek.

Elég bonyolult kérdéssel kell ma foglalkoznom, de fontos, ugyanis a sajtó alapvető problémáit feszegeti, konkrétan a szerzői jogok érvényesítésének kérdését és nemkülönben azt, hogy mikortól nyilvános egy kép, meddig nem az. Konkrétan a Fortepan és az MTVA közötti jogvitáról lesz szó, ugyanis a közmédia meg akarja tiltani egyes fotók nyilvánosságra hozatalát az archívumban.

Különös a Talanov család esete, igen különös, regénybe kívánkozna – bár atyáról és fiúról van szó, mégsem Turgenyev tollára volna méltó, inkább Bulagkovéra vagy Akszjonovéra, ugyanis a helyzet minimum groteszk. A Talanovok ugyanis lufit árulnak, csak míg az atya az orosz hadsereg beszállítója, a fiú Ukrajnának és a NATO-nak dolgozik.

Mivel most mindenkit a Tatarszkij-gyilkosság érdekel, foglalkozzunk vele kicsit ezeken a hasábokon is. Főleg azért, mert a hazai közönség nagy részének fogalma sincs arról, mi is volt igazából Tatarszkij, mi az a „milblogger”, és miért nincs köze a szó szoros értelmében vett sajtóhoz. Azt nem ígérem viszont hogy meg is oldom az ügyet – egyelőre ahhoz bonyolult, hogy így, a messzeségből ki lehessen bogozni.

Van abban valami megkapó, ahogy az orosz propaganda egyszerűen fittyet hány a valóságnak és feketének nevezi a fehéret, ötnek a kétszer kettőt, fasisztának az antifasisztát és fordítva – bár ez nálunk is megesik, érdekes módon szintén az állami propagandában. Az azonban már mégis nagyon jellemző, mikor az elvileg antifasiszta jótékonysági szervezetek „segélyeit” aktív neonácik szállítják a Donbásszba.

Ez a mostani háború valóságos temetője azoknak a közhelyeknek, amelyek a világ kollektív tudatában felhalmozódtak az elmúlt száz-valahány év folyamán az orosz és ukrán társadalomról. Igaz, ezeket a régi történelmi események formálták, de például a valamikor erősen anarchista Ukrajanában ma alig találni anarchistát, a kozákok szerepe pedig teljesen megváltozott.

Tüntetés volt tegnap, kérem, reszket a techóriások nadrágja, a Pesti Srácok felvonultatta ellenük a forradalmi tömegeket. Illetve... Illetve a megjelentek nem voltak forradalmiak, de olyan nagyon tömegek sem, hogy úgy mondjam, távol álltak a „sokaság” fogalmától, de ezen szerencsére – mint a mellékelt ábrák mutatják majd – sikerült vizuálisan segíteni.

Valamit mi nagyon félreértünk ezzel a mesterséges intelligenciával. Annyira, hogy az már sokkal veszélyesebb magánál a jelenségnél is. A legtöbben egy indulat és részrehajlás nélküli, ám (majdnem) mindent tudó orákulumnak hiszik ezeket a nyelvi szimulációkat, holott egyáltalán nem azok: világos, hogy ha azt sem tudjuk, mivel van dolgunk, tévedni fogunk.

Nehéz helyzetben vagyok, ugyanis ez az írás már előre megírta magát helyettem, jobban mondva megírta a kiváló író, Dmitrij Gluhovszkij, mármint a saját álláspontját azzal kapcsolatban, hogy míg ő Barcelonában él, száműzetésben, azalatt Moszkvában a bíróság épp az ő ügyét tárgyalja, és az eljárás végén tíz évet is kaphat, szigorított munkatelepen.