A magyar kormányról és rendszeréről még a rosszakarói sem mondhatják el, hogy nem hűséges természetű. Nincs az a rossz, kivitelezhetetlen, hamvába holt ötletük, amihez ne ragaszkodnának körömszakadtáig, legyen szó az isztambuli egyezmény bojkottálásáról, a kultúrkampfról vagy a techóriások elleni harcról, ami az online tér teljes elfoglalását célozza.

Ha én betű volnék, gyakran felzokognék. Utóbbi időben egyre gyakrabban, mert nem állnám, amit velem művelnek, amire használnak. Na, de hogy zokogjon egy betű, ami még csak nem is tárgy, hanem fogalom, se szeme, se könnye? Csak úgy, hogy elmondja nekem, én meg leírom, szintén betűkkel, bár tudom, hogy felesleges, minden megy tovább, mint eddig.

Angolul: fog of war. A kifejezés még régi háborúk idejéből származik, ugyanis akkor nem volt füst nélküli lőpor, és irtózatos homály gomolygott a csatatereken, főleg miután mindenki kilőtte az elöltöltős puskáját és megkezdődött a kézitusa. Művészet volt felismerni benne, ki a barát és ki az ellenség, akárhányszor megverték a csapatok saját magukat.

Üljünk le és gondolkodjunk, most annak van ideje. Aztán a cselekvésnek: de fontolás nélkül a tett mit sem ér. Nincs Index, és még nagyon sok, sőt, rengeteg minden nem lesz ennek következtében – sokkal több, mint amit gondolni tetszenek – ellenben várható még pár rossz dolog, ha tűrjük. Vagy tűrjük, vagy nem: de előbb tekintsük át a helyzetet.

(Fotó: 444)

Akkor tanuljunk, okuljunk, mert amint látom, ostobák vagyunk és faragatlanok, ránk fér az edukáció. Még az a szerencse, hogy péntek reggelenként a közrádióból pallérozódhatunk, teljesen ingyen, és erről maga a kormányfő gondoskodik személyesen. Én jobban szeretném az Iskolatévét, de ha ez van nekünk, akkor ez van.

Úgy érzi magát az ember, mintha elemistáknak kéne megmagyarázza a logaritmust, ráadásul a srácok kizárólag az ebihalak élete iránt érdeklődnek és az órát egy tó partján kell megtartani. A büdös életben nem fogja megjegyezni senki, amit mondok, de azért megpróbálom. Szóval, miért is baj, ami az Index körül zajlik?

Érdekes tanulmány jelent meg a XXI. Század Intézet honlapján, érdekes, ugyanis ebben a szerző, Pogrányi Lovas Miklós végre meghatározza a magyar jobboldal fogalmát, aminek azért örvendek különösen, mert így nem nekem kell ezt megtennem, és nyugodtan hivatkozhatok arra, hogy ő mondta. Fogok is, bár messzire vezet majd a merengés ebben a témában.

Szerva itt, csere ott, sosem fog véget érni ez a teniszmérkőzés, pedig én már nagyon unom, de nincs mit tenni: le kell ütni a labdát. Stefka István újabb, mérföldkőnek is tekinthető írásban közölte elképzeléseit, ezúttal nem másról, mint Göncz Árpádról, volt köztársasági elnökünkről. Elképzeléseket írok, mert ezek a fantazmagóriák emlékek nem lehetnek.

Egyelőre az már biztos, hogy háború lesz az álnok Hollandiával, ősi ellentét feszül a mi szent hazánk és az ő tengerfenékről kiszivattyúzott alföldjük között. Annyi ilyen kinevezett ellenségünk volt már, most miért ne legyenek ők is azok? Az, hogy eddig nem volt velük semmi bajunk, ne zavarja a közönséget, most majd lesz elég.

Előre jelezném, hogy a részvét legrosszabb formája, mikor olyasmiket adunk az elhunyt szájába, amiket sosem mondott, tegyük ezt akár szándékosan, akár tájékozatlanságból. Ez a helyzet a minap tragikus hirtelenséggel, fájdalmasan fiatalon elhunyt Bogdán Lászlóval kapcsolatban is: mindenképpen többet érne egy kis tisztelet és méltóság, mint a most terjedő hazudozás.