Ezt az írást kevesen fogják szeretni, de meg kell írnom akkor is. Kevesen, mert a politikai értékítélet útvesztéséről és a kétségbeesett megfelelési vágyról szól. Nem magyar esetet elemzünk, de nálunk is akadna bőven példa rá. Nos, lássuk, miért is kellett lemondania Stan Wischnowskinak, a The Philadelphia Inquirer Pulitzer-díjas főszerkesztőjének?

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, mivel megint nem dőlt össze a világ, hála az Égnek, ma tartsuk meg a heti hülyeségverseny döntőjét, mert épp ideje, erős volt ez a hét, nagyon erős, egyik-másik elmebajunk már eljutott az olimpiai kvalifikáció szintjére is, és ha nincs a világjárvány, most Tokióban lenne, ott szurkolhatnánk, hogy végre világszinten is ismerjék el baromságainkat!

Kezdjük lottó ötösök emlegetésével, mert ma reggel újból bebizonyosodott, hogy érdemes volna komolyabban meggondolnom a jövendőmondást másodállásban: tegnapi írásom ezeken a hasábokon emlegette volt a Robert E. Lee szobra körüli, három évvel ezelőtti konfliktus, ma már el is akarják távolítani újból.

Ugyebár, történnek mindenféle események, mely jelenség leginkább annak köszönhető, hogy az emberek művelik őket. Ezeknek rendszerint következményeik vannak, melyek kevés vagy több idő elmúltával a világon senkit sem érdekelnek, maximum annyira, hogy ki milyen célra képes felhasználni valamit, amihez igazából semmi köze.

Tegnap már beszámoltam róla, hogy a Microsoft elbocsátotta újságírással foglalkozó munkatársai egy részét, és ezek után az ő feladatkörüket egy mesterséges intelligencia fogja ellátni. Úgy-ahogy, hiszen már tegnap is jeleztem, hogy élő ember nélkül, kizárólag gépi úton sajtót csinálni lehet ugyan, de azt maximum más mesterséges intelligenciák fogják élvezni, természetesek semmiképpen sem. 

A hír rövid, a hír rossz. Azt mondja, hogy semmi szükség az eleven, hús-vér újságírókra, egyszerű munka ez, a mesterséges intelligencia is el tudja látni. Mivel pedig az olvasók nagy tömegének is ez a – nagyon téves – véleménye, járjuk körbe, míg még mi írjuk a lapot és nem cserélnek le minket valami ügyes szoftverre. Lássuk a hírt magát a HVG nyomán!

Van abban valami érdekes és ugyanakkor mélyen elszomorító, ahogy az egymásnak feszülő két óriás, az Amerikai Egyesült Államok és Kína a nagy lökdösődésben a saját háza táján meglehetősen hasonló problémákkal kell szembenézzen. Nem azonosakkal, de hasonlókkal: ami csak azt mutatja, hogy itt is, ott is rosszak a válaszok a felvetődő kérdésekre.

Azért ez az Orbán Viktor mindig feladja az embernek a leckét. Nem mondok újdonságot azzal, ha jelzem: semmiképpen sem vagyok feltétlen híve ennek a politikusnak, több okból sem nyerte el a tetszésemet, és ez már így is marad a következő évtizedekben, felteszem, ő sem rajongana az írásaimért, ha olvasná őket, elvagyunk mi így egymással, a kölcsönös ellenszenv összeköt minket.

(Fotó: MTI)

Ahogy elnézem a tüneteket, nagy itt a baj, főorvos úr. Olyan már volt, hogy a magyar miniszterelnök – és nyomában kormánya – középhatalomnak hitték magukat, esetleg nagyhatalomnak is néhanap, és eszerint viselkedtek, bár nagyon lötyögött rajtuk a tigrisbőr, de olyan, hogy egyszerre képzeljék magukat Tatjána Larinának és Mikes Kelemennek, még soha.

Ha Kínával foglalkozunk, sose feledjük azt, hogy ez a hatalmas ország sok ezer éve ciklikusan működik, mint egy óriási inga. Dinasztikus ciklusok szerint, most például a Népköztársasági Dinasztia (másképp nem tudom nevezni) válságának első jeleit látjuk: komoly atrocitások készülődnek a Középső Birodalomban, és amint eddig minden alkalommal, végül most is a dinasztia bukásához fognak vezetni.