Forgókínpad

Forgókínpad

Nonpluszultra

2018. február 10. - Szele Tamás

Tulajdonképpen a hír nem nagyon fontos, nem is nagyon lényeges, csak kicsit ijesztő. Nem fog a világ sarkából kidőlni attól, hogy egy minnesotai tankerületben kivették a Huckleberry Finnt a kötelező olvasmányok közül – kivették, mert túl sokat szerepel benne az „n” betűs szó. Vagyis az, hogy „néger”. Hát... Jimet a legjobb indulattal sem lehet norvégnak nevezni.

Persze, hogy – általában véve – ez a szó lehet sértő. Csak el is kéne olvasni a kötetet, mielőtt tiltják. Hiszen – többek között – arról szól, hogy Huck, aki alapvetően egy előítéletes kis csibész, korának gyermeke, megtanulja szeretni és becsülni Jimet, aki nélkül bizony nem sokra menne, sőt, a végén még ki is szabadítja. Persze, Jim végig szabad, egyfelől, mert Polly néni felszabadította, másfelől, mert olyan, hogy rabszolgaság egészen egyszerűen nincs. A könyv egy hatalmas, szenvedélyes kirohanás a rabszolgaság intézménye ellen. Csak mivel Mark Twainnek élnie is kellett valamiből és mert jó humora volt, élvezhetően írta meg, hogy kapjon az olvasó is valamit.

Tény, hogy nem gyermekkönyvnek írták – de hát a Tamás bátya kunyhója sem igazán gyermekkönyv, és az is tele van az „n” betűs szóval. Alex Haleytől a „Gyökerek” sem egy mesedélután. Bizony, ezek a könyvek arról szólnak, hogy milyen aljas, igazságtalan dolog volt embereket összeszedni Afrikában, és átvinni Amerikába, hogy ott kényszermunkát végezzenek. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez egy önálló iparág volt, a fekete embereket vagy a saját törzsfőnökeik adták el az európai kereskedőknek, vagy arab rabszolgakufárok, de a britek legalább a fejükhöz kaptak és egyszer csak betiltották ezt a szörnyűséget – ami attól még pár évtizeden keresztül tovább zajlott, csak már nehezebb volt űzni, mert az angol flottaegységek kissé tüzet nyitottak a rabszolga-hajókra. De hát Haitin sikeresen fel is lázadtak az elhurcoltak, más kérdés, hogy államszervezés szempontjából nem voltak a legügyesebbek, de legalább szabadok voltak.

Csúnya, rossz emlékek ezek.

De ne is beszéljünk róluk?

Hallgassuk el a történteket?

Ha nem beszélünk róla, nem is volt?

Komoly zavarban volnék, ha a rabszolgaság intézményét elhallgatva kéne megmagyarázni, miért is tört ki az amerikai polgárháború. Nyilván nem csak annak az eltörléséért – lényegében véve az iparosodott Észak gazdasága került szembe az agrárius Dél ültetvényes gazdaságával, és a fő kereskedelmi utak is átrendeződtek észak-déli vonalról kelet-nyugatira, de hát a rabszolgák felszabadítása nélkül nem lett volna ott semmi. Magyarázhatná az ember Fort Sumtertől Appomattoxig a harci cselekményeket, csak épp az maradna ki belőle, hogy miért verekedtek az emberek.

Hát akkor vegyük ki az amerikai polgárháborút is a történelemkönyvekből?

Ha csak úgy nem...

És egyáltalán, ki is ez a Twain, eredeti nevén Samuel Langhorne Clemens? Tulajdonképpen egyszerű, kétkezi zseni volt, semmi különös. Délen született, Missouriban, és kiskamaszként elszökött otthonról, hogy kitanulja a gőzhajó-kormányos mesterséget – ki is tanulta, abban hiba nem volt, csak aztán kitört a polgárháború, a hajóközlekedés leállt, Twain pár hétig katonáskodott a déliek egyik milíciájában, aztán bölcsen úgy gondolta, hogy ez egészségtelen foglalkozás, mert közben lőhetnek is az emberre, tehát finoman fogalmazva eltűnt a katonaságból, mint ostrom után az aranyóra. Elment inkább Nevadába aranyásónak. Persze nem talált még rezet sem, így visszament riporternek a Virginia City Territorial Enterprise című világlaphoz. A sikert csak a polgárháború után érte el „A calaverasi csodabéka” című írásával – de onnantól kezdve arannyal volt kikövezve az útja. Sztár volt, ha íróember lehet sztár, állandóan utazott, állandóan társaságban volt, ami pénzt keresett, azt el is pazarolta, rendszerint értelmetlen találmányokra, aztán nagyon szomorúan, keserűen öregedett meg: elveszítette feleségét, gyermekeit. Ahogy ő mondta, a Halley-üstökössel jött és azzal is ment el. Hemingway azt mondta róla: „Az egész amerikai irodalom Mark Twain egyetlen könyvéből ered, a Huckleberry Finnből… Előtte semmi sem volt. Azóta sem írtak ilyen jót.”

Déli volt?

Nagyon déli. És imádta is a Délt, szíve teljes melegéből. De ugyanakkor utálta is a hibáit és soha nem szűnt meg ostorozni azokat. Nélküle nem sokat értenénk a XIX. század amerikai történelméből.

Nem kéne kivenni a tantervből. Olyan ez, mintha mi letagadnánk Mohácsot vagy Világost. Attól, hogy nem beszélünk valamiről, még megtörtént.

Kéne ahhoz egy kis bátorság, egy kis erő, hogy tagadás vagy elhallgatás helyett szembenézzünk a múlt hibáival - pont azért, hogy meg ne ismételjük azokat.

Nem kéne homokba dugni a fejünket, elbújni a mutatóujjunk mögé.

Mondhatnánk, hogy ez legyen egy minnesotai tankerület saját baja, messze van, és ha buták akarnak maradni, az az ő dolguk – de nekünk is van ezer ilyen gondunk-bajunk, amikről elegánsan hallgatunk, mint családatya a kuplerájról ötórai tea alkalmából. Nem arról van szó, hogy minden percben bocsánatot kérjünk a múlt bűneiért, távolról sem: de soha ne feledjük őket.

Különben történt már ennél nagyobb szamárság is: a múlt század húszas éveiben Jüan Si-kaj kínai generalisszimusz, elnök és később egy kis ideig császár az Alice Csodaországbant tiltotta be, mert úrilány nem beszél állatokkal. (Hogy aztán ez hogy fér össze mondjuk a Majomkirály történetével, az tényleg kérdéses).

Attól hogy Huck Finn nem lesz kötelező olvasmány, a történelem nem változik meg, Minnesota nem lesz szebb vagy kellemesebb hely, ahogy Magyarország sem lenne, ha nálunk például Szerb Antalt vennék ki a tantervből.

A gondokat ismerni kéne, nem eltakarni.

No, hát ilyen világ járja Minnesotában.

Valóságos királyi nonpluszultra.

Nálunk se sokkal jobb.

 

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása