Kérném tisztelettel, nagy a baj Törökországban. Mondjuk nagy ott a gond 2016 óta egyfolytában, mikor is máig tisztázatlan körülmények között lezajlott egy puccskísérlet Erdogan elnök ellen, és nem bizonyos, hogy nem ő maga szervezte, annak okából, hogy könnyebben meg tudjon szabadulni az ellenzékétől – de nem csak politikai természetű problémák vannak arrafelé.

Hanem sajnos gazdaságiak is, ami sokkal riasztóbb. Ugye, ha nem volna elég, hogy az ország valóságos rémuralomban él, tömegével ítélik „súlyosbított életfogytiglanra” az embereket (azért ez a különös kifejezés, mert Törökország pár éve annak érdekében, hogy esélye legyen az uniós tagságra, eltörölte a halálbüntetést, és ezt vezette be helyette), például csak e hónap huszadikán 104 embert ítélt súlyosbított életfogytiglani börtönbüntetésre a nyugat-törökországi Izmir egyik bírósága a 2016-os puccskísérlettel összefüggésben. A híradás a legtöbb érintett foglalkozását és az ítéletek konkrét indoklását nem közölte, csak néhány korábbi katona nevét és rendfokozatát ismertette. Az elítéltek között van egy volt altábornagy, egy vezérőrnagy, két dandártábornok és három flotillatengernagy. Az Anadolu hírügynökség azt is írta, hogy a hétfői tárgyaláson összesen 137 ítéletet hirdettek ki, de a többiek büntetésére nem tért ki. Más török források szerint a pernek összesen 280 vádlottja volt. 

Mindezidáig 159 ezer embert vettek őrizetbe, 48 ezren kerültek előzetes letartóztatásba és 586-an kaptak szigorított életfogytiglant, csak, mert a puccsal kapcsolatban gyanúba keveredtek. Bár, ha ennyien lettek volna a puccsisták, lehet, fegyver sem kellett volna nekik: belefújhatták volna Erdogant a szájukkal is a Boszporuszba.

Tán jobban is tették volna: ugyanis a török elnök június 24-én népszavazással kívánja megerősíttetni élethosszig tartó teljhatalmát, a prezidenciális rendszer bevezetése útján.

Mindeközben a kurdok lakta vidékeken népirtás folyik, méghozzá szó szerint, tömegek próbálnak menekülni, kevés sikerrel, egyszóval általános a válság és szükségállapot van – nos, ebben a helyzetben mit kér Erdogan elnök az ő türelmes népétől?

Pénzt kér.

Pontosan ezekkel a szavakkal kérte, egy Erzerumban tartott fórumon:

„Testvéreim, akiknek van egy kis dollár vagy euró bevarrva a párnacihába. Váltsátok át a pénzeteket lírára! Együtt véget vetünk ennek a játéknak.”

Milyen játéknak?

Hát, bizony a török líra válságának. Törökország éppen egy pénzügyi krízis szélén táncol, a török lakosság és cégek úsznak a dollárban felvett hitelekben, az infláció 11 százalékos, ez pedig a régiós bizonytalanságokkal és Erdogan egyre autoriterebb fordulataival eldurvuló török belpolitikával együtt arra ösztönözte a befektetőket, hogy eladják a török lírájukat. A török valuta értéke így folyamatosan csak esik, ebben az évben már 20 százalékot vesztett az értékéből, az elmúlt napokban pedig még meredekebb zuhanásba kezdett.  (https://index.hu/gazdasag/2018/05/27/torokorszag_lira_erdogan/)

Az a dollárhitel Törökországnak, ami a svájci frankhitel volt nekünk: az elmúlt pár évben könnyen lehetett hozzájutni, szinte bárkinek hozzáférhető volt a 2008-as válság után – és gyakorlatilag ebből finanszírozták a gazdaságot. Magyarországhoz képest az államadósság jóval alacsonyabb, ugyanakkor a magánszektor eladósodottsága 15 év alatt négyszereződött, és így eléri a GDP 85 százalékát. Mint az Index írja, az ország tartalékai nem érik el az úgynevezett Guidotti-Greenspan szabály szerinti minimumot, azaz a tartalék nem elegendő az 1 éven belül lejáró hitelek kifizetésére. Az amerikai jegybank, a FED pedig lassan, de biztosan emeli a kamatokat, így minden adott egy válsághoz: mivel a török gazdaság jelentős fizetési és kereskedelmi mérleg hiánnyal működik, magyarul mondva több árut vesznek külföldről, mint amennyit eladnak, a különbséget csak újabb adósságokból lehetne finanszírozni, ámde azoknak már egyre magasabb és magasabb lenne a kamata, miközben a líra árfolyama zuhan. Szerdán a török jegybank bejelentette, hogy válságintézkedésként 300 bázisponttal 13,5-ről 16,5 százalékra emeli az alapkamatot. Akkor úgy tűnt, valamennyire lassította a líra zuhanását, de aztán megint esni kezdett az árfolyam.

Mi lesz ebből, kérem?

Összeomlás, mi egyéb lenne. Mert ha – tegyük fel – Erdogan elkötelezett híveinek van is valamennyi pénzük dollárban vagy euróban, és azon nagy hazafias buzgalmukban mind lírát vesznek, akkor is csak átmenetileg sikerülhet megállítani a pénzromlást, ellenben a lírába fektetett összegek el fognak veszni, vagyis az elnök ezzel a kérésével szó szerint kizsebeli hűséges választóit és követőit.

A megoldás egy produktív gazdaság lenne, csak annak a kialakulásához már késő, itt a baj – az ankarai kormánykörök természetesen azt állítják, hogy szó sincs problémákról a saját házuk táján, ellenkezőleg, egyelőre még meg nem nevezett „bizonyos pénzügyi körök” indítottak „szervezett és összehangolt támadást Törökország ellen, melyért nagy árat fognak majd fizetni”.

Hát, ilyesmit mintha már hallottunk volna valahol, elég ismerős a szöveg.

Summa summarum, a török gazdaság egészen bizonyosan válságba jut majd, ami így, a népszavazás előtt meglehetősen kellemetlen helyzetet teremt, elégedetlenséget szít. Az nem kétséges, hogy a referendum eredménye Erdogan pozíciójának megerősítése lesz – ugyanis próbáljon csak ellene szavazni, aki mer, rögtön megtapogathatja a maga tégláját a Héttorony falában. Ám az elszegényedő népet már nem lehet majd parancsuralmi módszerekkel megrendszabályozni, nem lehet ukázba adni nekik, hogy legyenek gazdagok és jóllakottak, punktum, különben jön a büntetés: az nagyon is meglehet, hogy a diktátor teljhatalomhoz jut majd, de az is bizonyos, hogy nem fogja túlzottan élvezni azt.

És a dollár árfolyamára nehéz lesz ráfogni, hogy gülenista, ugyanis az nem egy személy, hanem csak egy szám.

Egy jó nagy szám, és egyre növekszik.

Egyszóval, rossz világ követezik Kisázsiában, a baj elkerülhetetlennek tűnik.

Erdogan teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a pénz beszél, a kutya meg ugat.

Abszurd lenne, de nem kizárható, hogy a török diktatúra veszte nem a rémuralom lesz, nem a népirtás, nem a sajtóellenes hadjárat – hanem a tulajdon pocsék gazdaságpolitikája.

Erdogan meg fogja érdemelni, amit kap.

És nem gyémánt félkrajcár lesz az, hanem – remélhetőleg – selyemzsinór.

Szele Tamás