A fene gondolta volna, hogy Titu Maiorescuról fogok én így reggel elmélkedni. De muszáj, mert kezd komoly baj lenni, és akik kavarják, szegény, jobb sorsra érdemes, XIX. századi román filozófust is előrángatták az indoklásukhoz. Indoklást mondok, mert érveket nem mondhatok: amit olvastam, nem érvelés, hanem kinyilatkoztatás.

Az Új Magyar Kulturális Forradalom kiáltványának is mondhatnám.

Megjelent pénteken, a Magyar Időkben, írta Pataki Tamás.

Ha ennek minden szavát komolyan venné az ember, azt mondaná, magyar kultúra nincs is, csak végeláthatatlan harc az Ázok és Vánok között, a magyar kultúra egy Wagner-opera, egy örök Istenek Alkonya. Kultúrkampf Etelköztől Brüsszelig és a felső határ a csillagos ég. No, de lássunk neki, és főleg magyarázzuk meg, hogyan kerül ide szegény Maiorescu? Azt írja Pataki mester (https://magyaridok.hu/velemeny/tartalom-es-forma-3201496/), miszerint

„...a román kultúra és táradalom modernizációjának XIX. századi szakaszából idézek egy Magyarországon alig ismert kifejezést: a tartalom nélküli formákét, azaz forme fara fond. Találóbbat ugyanis találni sem lehet a magyarországi kulturális rendszer felemásságának leírására, mivel a kulturális vita lényege nemcsak a formáké, hanem bizony a tartalomé is. Ez pedig óhatatlanul ahhoz a kérdéshez vezet, hogy mit tartunk értéknek.”

Hát, ez bizony jó kérdés. Elég relatív dolog, ugyanis ha azt vesszük, hogy a fáraók Egyiptomában sokkal nagyobb érték volt a vas, mint az arany – aranybányáik voltak az országban, de vasércből egy gramm sem – így aztán a korabeli államkincstárnak sokkal nagyobb érvágást jelenthetett a Tut-ankh-amonnal együtt eltemetett hettita vas tőr, mint a halott uralkodó egész, színarany halotti maszkja. Ilyenformán Magyarországon a konzervatív zseni lenne a nagyobb érték, mert abból egy sincs manapság, és régen se nagyon volt. A jobboldali kultúra egyik nagy bánata, hogy nem termelt ki korszakos géniuszokat. De még kisebbeket sem. Mondjuk a mai jobb-bal felosztásnak nincs sok értelme, ha visszamegyünk vagy százötven-kétszáz évet, így volt az lehetséges, hogy egy Pozsonyi Ádám nevű jelenség olyan hat éve azt próbálta bemagyarázni a nagyérdeműnek, miszerint Petőfi, Arany, sőt Ady is szélsőjobboldaliak voltak, csak rosszul olvassuk őket. Ebben csak két hiba van: az egyik, hogy a mai értelemben véve teljesen eklektikus volt a világnézetük, mostani skatulyába nem férne be, a másik, meg hogy a Pozsonyi magyarázta, aki azért még a magyarázathoz sem volt kompetensnek tekinthető, ugyanis jobban ért a Fekete Lyukak belviszonyaihoz, mint az irodalomtörténethez. De az értéknél maradtunk el. Idézzünk tovább.

„Ágoston Balázs Őrségváltást a tudatformálásban! címmel megjelent írásában (Magyar Idők, június 14.) joggal vetette fel, hogy a probléma veleje nem a formáké – amelyeken a kulturális intézményrendszert és szervezeteket értem –, hanem a tartalomé, amellyel ezt a rendszert megtöltik és működtetik, és amely kiszolgálja a kultúrafogyasztókat.”

Ez az, elvtársak, ez az: már itt fülön csíphetjük a szándékot, hogy más mód nem lévén, a téma alapján értékeljék a kultúrát, ugyanis az kategorizálható – az egyéb művészi eszközök nemigen, én még nem hallottam soha jobboldali hasonlatról vagy baloldali metaforáról. (Bár: az ötvenes évek magyar kultúrvitáiban azért egész irányzatok kerültek a Pokol tüzére, az eszközeikkel együtt.) A témaválasztás fontos, hogyne, de nem perdöntő a minőség szempontjából – csak hát ezt a minőséget minden olvasó magának dönti el, nem lehet központilag beárazni, akárhogy szeretnék. Pataki idézi Nyáry Krisztiánt, aki azt mondta volna:

,,A szürke ötven árnyalatával sem lenne baj a középiskolában, hiszen kár úgy tenni, mintha ez a korosztály nem olvasna ilyen témájú írásokat, másrészt pedig ha olvasásélményt ad, akkor már megérte” (Kiemelés tőlem)

Lenne vagy nem lenne, az lenne itt a kérdés, csakhogy ez feltételes módban van, ezt a marhaságot senki sem tanítja, sőt, senki nem is akarja tanítani. Pataki mégis azt állítja: ez ajánlat. Dehogy ajánlat: példa. De már elkapta szerzőnket a gépszíj.

„Így kerül ki a konzervatív lengyel könyvpiacra egy olyan szexuális kilengésről szóló könyv, amely aligha érdekel több embert, mint amennyien egy asztal körül szoronganak egy pesti romkocsmában. Vagy a szexuális aberráció magyar országimázs?”

Édes úr, a lengyel könyvpiac egy része konzervatív, más része nem az, miként maguk a lengyelek is, az emberi szexualitás pedig pont tízezerféle, aki akarja, megveszi, aki nem akarja, nem. Ja, nem a piac a baj, hanem az, hogy lefordították? Akkor miért nem azt tetszik mondani? Azért, mert kilógna a lóláb?

Annak meg az a természete.

„A V4 fesztiválon pedig, amely elvben a közös közép-európai értékekről szól, az a Quimby és a Kiscsillag nevű formáció lép majd fel, amelynek dalszövegei vagy zenei világa olyan távol áll ettől az értékközösségtől, mint Makó Jeruzsálemtől. Végül is mit keresne ott a jelenkor problémáira is értelmesen reflektáló Ismerős Arcok zenekar?”

Ismerős Arcok. Értelmesen. Ajánlanám figyelmébe a You Tube-ot, ott ingyen meghallgathatja azt a sok értelmet. Még a Wass Albert-megzenésítést is. Szegény Quimbybe viszont megint sikerült belékötni. A kígyó újból a saját farkába harapott, az óra körbejárt: a Quimby először zenekar volt, aztán egy tusványosi fellépése után céltábla balról, aztán egy pár szöveg és nyilatkozat után céltábla jobbról, végül pedig most kiátkozta a Magyar Idők. Hölgyeim, uraim: nem lehet, hogy a Quimby meg sem mozdult közben, csak a magyar politika futott körülötte egy részeg, támolygó kört és ez mindig is egy zenekar volt, nem pártzászló vagy politikai üzenethordozó?

Na, de most jön a lényeg, a kvintesszencia, az az idézet, ami megadja az irányt a nagyon is készülő honi kulturális forradalomnak

„Mert mit is írt Ágoston Balázs?

A sötét lelkek magamutogató önmegvalósítását finanszírozzák a saját zsebükből azok, akik mindenáron az efféle produktumokat akarják fogyasztani. A magyar állam nem lehet értéksemleges. Az úgynevezett – egyébként teljességgel szubjektív megítélésű – minőség sem jelenthet kibúvót. Sőt! Minél nagyobb a tehetség, annál nagyobb a bűn, mert annál szélesebb körű és ártalmasabb a hatás. Ideje rendet vágni a kultúra világában, igenis értékalapon osztva támogatást és elismerést.”

Aha. Minél nagyobb a tehetség, annál nagyobb a bűn: az engedelmes tehetséget jutalmazni kívánják, az engedetlent büntetik. Hát én még engedelmes tehetséget nem láttam, csak engedelmes tehetségtelent, de azt sokat: viszont ha a tehetség a politika szolgájának szegődik, önmaga ellen követ el soha nem évülő bűnt. Mármost az a baj, hogy ők mondják meg azt is – a maguk szempontjai alapján – mi a jó és mi a rossz, mi a bűn és mi az erény. Legalábbis egyelőre azt akarják megmondani a Patakik, Ágostonok, Szakács Árpádok mit támogasson a magyar állam és mit ne, sőt, azt is mi láthat napvilágot, mi nem, mit mutathatnak be, mit nem – holnaptól azt is, mit gondolhatunk és mit nem.

Ez szerzők, társulatok, alkotók sajtó útján történő feljelentésével zajlik, aztán ki-ki megnézheti magát – ha lesz még kit. Miért teszik? Bosszúból. Ők ugyan nem annak nevezik, de itt az indoklás.

„Nekik ugyanis teljesen mindegy, ha egy konzervatív szerző értékes művet hoz létre, sőt akkor kapnak igazából vérszemet, amikor értéket szimatolnak, és utána mindent megtesznek annak lejáratására, kigúnyolására, a szerző hitelének tönkretételére, s ebben mindig partnerük és hátszelük volt a médiabirodalmuk is meg a csatlós művészeti portáljaik – elég, ha csak a Döbrentei Kornél elleni szellemi dzsihádra gondolunk, akit nem más, mint Nagy László biztatott pályája elején.”

Döbrentei burkolt zsidózása a Tilos Rádió előtti tüntetésen („álpróféták, álruhában, álorcában – csak a szakálluk valódi – vezényelnek.) fel sem merül, az sem, hogy emiatt a beszéd miatt nyolcvan író lépett ki az Írószövetségből, mert az nem határolódott el Döbrentei szavaitól. Dzsihád, azt mondja. Ahelyett, hogy még szépen meg is köszönték volna, nem?

Az sem merül fel, hogy az illető szerző esetleg olvashatatlant írt. Olyan nincs. De kap L. Simon (hej, mennyit röhögtem rajta, másokkal együtt, s lám, most ő is liberális lett), kap Pröhle Gergely, kap Szőcs Géza is, ugyanis új rablói vannak a Nyárnak.

Száz szónak is egy a vége: a kormány nemhivatalos lapja új irodalmi és művészeti kánont követel, valamint azok eltiltását akár, akik ebbe nem férnek bele. Mi marad utána? Valami tizenkilencedik század végi álromantika, korhadt fakeresztekkel, honfibúval, valami, ami már akkor patetikus volt és ódivatú, mikor Magyarországra ért, meg lesznek még termelési regények (nem az Esterházy-féle!) és Jancsi-Juliska történetek.

A sírt, hol kultúra süllyed el, hiénák veszik körül. És baromira örülnek, hogy végre egyszer oroszlánt is zabálhatnak.

Ez az új magyar kulturális forradalom lényege, kicsit sem különb a kínai elődjénél.

Sikerülni fog? Nem hiszem. Ha Rákosinak nem sikerült, ennek a csapatnak még annyira sem fog. Nem tűnt el Faludy, nem tűnt el Déry, bár Faludyt azért sikerült bezárni, de mert megírta, csak rosszabb lett ettől is a rendszer híre.

Nem, nem fog sikerülni. Csak borzalmas lesz, elviselhetetlen, és leírhatatlan károkat fog okozni. Ajánlanám a kulturális forradalmárok figyelmébe a miskolci rendőrkapitány esetét.

Új rendőrkapitányt neveznek ki az ötvenes évek elején Miskolcra, az sikerrel szeretne kezdeni, és egy éjjel behozatja a város legnagyobb kurváját. A hölgy megvetően végigméri:

- Maga az új kapitány?

- Én vagyok. Maga meg a legnagyobb kurva a városban, letartóztatom!

- Maga csak ne ugráljon. Én még mindig kurva leszek Miskolcon, amikor maga már rég nem lesz rendőrkapitány!

Hát körülbelül így állunk egymással, kapitány úr.

Lecsukathat, megteheti.

De... én még mindig, mikor maga már rég nem.

Szele Tamás