Kérem, itt kultúra lesz. Mondanám, hogy volt is, van is, ez az egy, amiben nem vagyunk különösebben elmaradva közép-európai szinten sem, lehet vitatkozni a magyar gazdaság teljesítőképességéről (vagy nem lehet, elvégre ez egy erősen absztrakt fogalom), de a magyar kultúra színvonalán nem sok szégyellnivaló akadt eddig. No, akad majd most, mert ami eddig volt, érvénytelen.

Nem lehet nem meglátni azt a kulturális forradalmat, amit napi filippikákban, taxatív névsorokat közölve követel a kormánysajtó, és aminek az lesz a lényege, hogy senki se kapjon állami támogatást, aki nem feltétlen híve a kormánynak, ámde aki nem kap, az a pályáról is szoruljon ki – értené az ember ezt a követelést, ha jelentéktelen, apró lapokban hangzana fel, de mert a kormány nemhivatalos szócsövei harsogják, vagy arra kell gondolnunk, hogy a Magyar Idők kultúrrovatát megszállta a Meg Nem Értett Lírikusok Pink Muskátli És Hazafi Veray János Köre, vagy arra, hogy ezt komolyan gondolják és ez a hivatalos koncepció.

Ne tessék morgolódni, hogy ez lila fővárosi beszéd, egyrészt mert nem lila, másrészt, mert nem budapesti. Harmadrészt meg nem arról van szó, hogy a taktahologrami Pista bácsi kötete is jelenhessen meg, mert miért ne jelenhetne, kapjon rá ő is támogatást, hanem ennek az ellenkezőjéről: jelesül arról, hogy Pista bácsi kötetének a feltétele az, hogy másnak, másoknak ne legyen. És ha nem kötet, akkor szobor, kép, előadás. Mindegy az, a dolog logikája szempontjából.

Nem ismerős a helyzet? Megint feltesznek a közönségnek egy rossz kérdést, amire csak rossz válasz lehetséges, és a közönség egymásnak esik, annak függvényében, hogy melyik rossz választ adja a lehetségesek közül. Nem az a kérdés, hogy Pista bácsi vagy más, nem az, hogy Budapest vagy Taktahologram, az a kérdés: miért vagy-vagy, miért nem is-is?

No, de azzal nem vádolhatjuk az EMMI kulturális ügyekkel foglalkozó munkatársait, hogy ne buzogna bennük a tettvágy. Mert lám csak, ezekben a vészterhes időkben mit nyilatkozott a Beol-nak (https://www.beol.hu/kozelet/helyi-kozelet/mindenkihez-eljuttatna-a-kulturat-az-allamtitkar-1370890/) Fekete Péter frissen kinevezett kultúráért felelős államtitkár?

„– Államtitkárként milyen célokat fogalmazott meg?
– Egyrészt a kulturális akadálymentesítést. Elkészíttetem az ország kulturális térképét, hogy kiderítsük, hol vannak azok a fehér vagy szürke foltok, ahova a kultúra nem, vagy csak alig jut el. Meg kell rajzolni a köröket, megnézni, hogy azok metszik-e egymást, mi marad rajtuk kívül. Van-e mondjuk Debrecen és Békéscsaba között olyan terület – valahol Biharugra környékén –, amely mind a két kulturálisan pezsgő várostól messze van, és ahol hátrányban vannak a fiatalok, a családok, az idősek – azok, akik egyáltalán nem, vagy csak nehézségek árán jutnak el a közművelődési intézményekbe. A színház melletti utcából könnyebb átcsábítani az amúgy is kultúrát fogyasztó általános ­iskolásokat, sokkal nehezebb viszont ezekről a földrajzilag távol eső helyekről. Az intézményvezetőknek pedig nemcsak működtetniük kell az ­intézményeket, hanem egyfajta­ missziós feladatot is el kell látniuk.” (Beol)

Értelmes gondolat, még így, kulturális forradalom idején is, derék eszme. Népművelés, kulturális akadálymentesítés valóban nem ártana, hanem hát mi valósul meg pont most, ezekben a napokban a kultúra terjesztéséből a kis falvakban?

Mintha zavart éreznék az Erőben, mert nem ez.

Mit is ír a Magyar Hang? (https://magyarhang.org/belfold/2018/06/29/tobb-ezer-embert-rak-utcara-a-kormany/)

„Közel négyezer kulturális közmunkást tesz utcára a Belügyminisztérium július elsejével – értesült a Magyar Hang. Közülük sokan apró falvakban dolgoznak: könyvtárakban, művelődési házak működtetésében kaptak fontos feladatokat.  Ugyanakkor a kistelepüléseken – a kulturális közfoglalkoztatottak 65 százalékát itt alkalmazzák – minimális az esélye annak, hogy ezek az emberek a munkaerőpiacon állást találjanak. Nemcsak azért, mert a néhány száz fős falvakban nemigen akad hasonló munkakör, hanem mert e helyeken a programban részt vevők többsége 50 év körüli; egy részük pedig szellemi vagy fizikai állapotuk miatt nem képes a versenyszférában helytállni.”

Akkor most miheztartás végett elmagyarázom a reménytelen idealistáknak, mi is az a kulturális közmunkás. Az az ember, aki korábban könyvtáros vagy népművelő volt, csak a település költségvetéséből nem lehetett kigazdálkodni a fizetését, központi támogatás kultúrára csak elvben van, így aztán egy merész kanyarral a mi emberünket kirúgták egyik reggel, ezzel meg is szűnt a bérezése, de visszavették ugyanarra a munkára már másnap reggel, csak épp kulturális közmunkásként, ugyanis azt más alapból fizetik, annak nincs köze a helyi büdzséhez. Más kérdés, hogy aránytalanul kevesebbet kap, mint korábban, de az általános gazdasági helyzet miatt sokan örülnek annak is, hogy egyáltalán valamit kapnak, még ha a jövedelmük felére, vagy inkább harmadára csökkent is. Aljas módszer, de ne kárhoztassuk a helyi polgármestereket, a legtöbbjük belekényszerült a forrásmegvonások miatt.

No, tehát ezeket a már eddig is kizsákmányolt embereket bocsátják el ezrével. Hogy aztán mi lesz a helyi könyvtárral, kultúrházzal? Lesz belőle bálás butik, illetve az sem, mert már arra sincs fizetőképes kereslet. Valahogy majd csak felhasználják az épületeket, Magyarországon ingatlan nem vész el, csak átalakul és elveszíti jellegét, a könyveket például majd ki kell hordani belőlük, de még az a legkisebb baj, elmossa azokat az eső nyom nélkül, csak jó helyre kell őket ömleszteni.

Érdekesen alakul ennek a kulturális akadálymentesítésnek az ügye a kistelepüléseken. Azt már ezzel a módszerrel szinte tökéletesen ki is lehet küszöbölni, hogy a kultúra bárkit is akadályozzon bármiben. Azt már ezzel ki is dobtuk a Jelenkor Gőzhajójából. Tud erről a jó államtitkár? Le merném fogadni, hogy nem, mert a már idézett interjúban nagyon-nagyon veszélyes dolgokat mond.

„A csúcs- vagy más meg­közelítés szerint az elit művészetre is figyelni kell. A magyar­ alkotók, művészek, együttesek és társulatok ­valamennyi művészeti ágban ott vannak a világ élvonalában. Ha nekik nem biztosítunk meg­felelő ­körülményeket, nem adunk kellő támogatást, akkor olyan dolgot veszítünk, ami év­századok óta pozicionál minket a világban. Hogy ­Magyarországról milyen képet alakítanak ki Európában vagy a tengerentúlon, az jelentősen függ attól, milyen képet ­mutatunk magunkról a művészeten, a kultúrán keresztül.”

Derék jó Fekete uram, el vagy maradva egy brosúrával, vagy lehet, még rosszabb a helyzet, és a saját nézeteidet mondod, őszintén – hiszen ez volna a kulturális államtitkár dolga, bizony ám! Csak a mostani doktrína szerint valóban oda kell figyelni az elit művészetre, de nem azért, hogy támogatást kapjanak, hanem ellenkezőleg: azért, hogy még véletlenül se kaphassanak dotációt. Azt követelik a nem hivatalos kormánylapok hivatásos dilettánsai, és ha tehetik, az bizony azt jelenti: magasabbról jön az igény, mint ők.

Egyelőre tehát azt látjuk, hogy ha hivatalosan elhangzik valami, annak az ellenkezője történik, azonban az, ami nem hivatalosan hangzik el, többnyire megvalósul. Legalábbis a kultúrpolitikában.

Már nem is az a baj, ha valaki kap valamit, mert úgysem kap, hanem az, ha valamikor kapott. Ez a honi kollektivista gondolkodásmódra visszavezethető, mely szerint ha valakinek van valamije – bárkinek bármije – azt csakis tőlünk lophatta el, vegyük el tőle gyorsan! Vonatkozik ez pénztől tehénig mindenre.

Nekem most például van egy kis gyomorrontásom, kérem azonnali államosítását, kinek adhatom át?

Mert az mégiscsak tűrhetetlen, hogy engem megillet a diaré, másnak meg nem jut belőle.

Ékesítse hát méltó személyek homlokát!

Ennél kulturáltabban nem tudom mondani.

Szele Tamás