Kérem, a hülye elsősorban én vagyok, hogy olyan témához nyúlok, amivel sikert nem lehet elérni, maximum konfliktusba keveredek, miért nem foglalkozom inkább a Sargentini-jelentéssel? Azért, mert már foglalkoztam vele. Ezzel az üggyel is foglalkoztam már, de míg a Sargentini-jelentés nem változik dialektikusan, a magyar sajtóban állandóan változik a hülye személye. És folyamatosan nevelődik az utánpótlás is.

A hülye másodsorban is én vagyok, mert harminc év újságírás után pontosan tudom, hogy médiaháborút nem lehet megnyerni. De a támadásokat annyiban hagyni sem lehet, ha nem akar munkanélküli, majd hajléktalan lenni az ember, szóval lehet imádságos lélekkel megbocsátani a ránk támadóknak, van, aki teszi is, de megbocsátás ide vagy oda, ha nem adjuk vissza a pofont, földig vernek. Velem már megtörtént, csoda, hogy fel tudtam állni: de erről majd később. Most pillanatnyilag kezdjük azzal, hogy mi a jófene okozza egyáltalán a médiaháborúkat?

Bár, szerintem nem több van, csak egy, de az szakaszosan zajlik, 1990 óta. Viszont mostanra lett a legdurvább (és még sokat fog romlani, nincs értelme az optimizmusnak). Tulajdonképpen az egész azzal kezdődött, hogy az Antall-kormány nem csak a politikai vezetést óhajtotta átvenni az előző rendszertől, hanem annak intézményrendszerét is, és azzal végződött, hogy Bereményi Géza alapos okkal lehülyézte Szakács Árpádot.

Szakács túl fogja élni, Bereményi nem biztos.

Tehát a mai kultúrkampf gyökereit a múltban kell keresnünk, egészen pontosan az Antall-kormány regnálásának elején. Amikor is minden sajtótermék, a régebben létezők és az újonnan alapítottak egyaránt bizonyos óvatos jóindulattal kezelték az alakuló új rendszert és kormányát, ez egészen addig tartott, míg ki nem derült, hogy demokráciában létezik belpolitika is. És vannak benne ellenfelek. De ekkor még a képviselők együtt névnapoztak a Parlamentben, csodásan nézett ki például a kisgazda bulin az SZDSZ-es vendég, de azért elment, mert illett, a politikusok az ülésteremben már tekergették kifele egymás nyakát, de ebédelni még együtt jártak (legendás volt a Horn-Torgyán barátság), szóval volt ugyan belpolitika, de nem szakította ketté sem az országot, sem a sajtót.

A Pesti Hírlap, a Magyar Fórum és a Ring ugyan a kormány elkötelezett hívei voltak, de sajtóügyekben az első két konfliktus Csurka István „Apák és fiúk” valamint Csoóri Sándor „Nappali hold” című írásai miatt robbant ki: döbbenten láttuk, hogy jóllehet a társadalom többsége világosan elhatárolódik a szélsőségektől, ezek mégis megjelenhetnek, ráadásul markánsan kormánypárti orgánumokban. Ketten írtak rájuk választ: Boldog és Boldogtalan (oroszosan: Apraja és Nágyja). Egy darabig ment a kölcsönös kötekedés, még mindig nem olyan szinten, hogy a velünk szemben álló oldalon dolgozó kollégákkal ne ittunk volna meg egy-egy sört, talán egy idő és sok kompromisszum árán ki és békülhettünk volna, ha nem jön az Új Magyarország.

Erre a lapra azért volt szükség, mert nem volt kormánylap, a meglévők egyike sem állt be maradéktalanul a kormány mögé (a Magyar Nemzet sem, Diurnus többet ért a lapnak, mint Antall), a Pesti Hírlap még csődbe is ment a nagy népszerűségtől, olvasottságtól, a Magyar Fórum már messze jobbra volt Antall minden elképzelésétől, a tévé és a rádió próbálta védeni frissen megszerzett függetlenségét a tejfáktól (teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnök), kellett egy kormánylap. Ez nem is lett volna baj, ha rá is írják, és nem „polgári napilap” szerepel a fejlécben. De felőlünk – akkor a Kurírban dolgoztam, rovatvezetőként – nevezhették volna „csapágyazott paszománynak” is, ha nem akar a kormány a kedvükért belenyúlni a hirdetési piacba.

Ez volt az ősbűn.

Napilap, egyáltalán sajtótermék akkoriban online formában nálunk még nem létezett, érdekes lett volna a C-64 országában a netezés (bár nem volt lehetetlen, de a BBS-eken lapot írni ezer embernek nem lett volna kifizetődő), márpedig a print lap drága mulatság máig. Papír kell hozzá, nyomda, terjesztői hálózat meg tengernyi pénz, szóval a kormány vakarta a fejét: mibűl, hunbul? Nem, mintha ne lett volna pénzük, de miért nem tartja el magát egy ilyen lap? Eltartja magát az összes többi, ennek miért nem megy?

Hát csak azért, mert a többit üzleti alapon készítették. El kellett adni, figyeltünk rá, mi kerül bele, mennyire érdekes, nem kötötték a kezünket musz-anyagok (amiket muszáj betenni a lapba). A Népszabadság akkoriban napi négyszázezer példányban ment el, a Kurír is ütötte a napi százhúszezret jó periódusban, ilyen eladott példányszámok mellett sokba kerültek a hirdetések is, tehát volt kereslet, volt bevétel. A kis példányszámban eladható kormánylap tizedét nem kérhette el egy reklámért, hiszen a hirdetőnek nem ér annyit egy reklám, ha harmincezren látják, mintha háromszázezren látnák.

Erre találták fel a reklámpiac centralizációját, magyarul azt, hogy az összes hirdetés egy nagy, állami céghez folyjék be, ami aztán majd szétosztja a lapok között: bár így kerülhetett volna fúrógép-reklám is a Baba-Mama magazinba, de kit érdekel? Ja, azokat, akik ebből élnek, de azokat nagyon. A kísérlet kudarcot vallott, teljesen máig sem lehetett bevezetni ezt a rendszert, ma inkább a fortélyos félelem igazgatja a hirdetőket: de a nagy csata emiatt indult meg. A pénzért, az olvasottságért.

Márpedig olvasottságot nem lehet venni, valami vagy tetszik a jónépnek, vagy nem, ezt a magyar jobboldal végül csak belátta: ezért igyekszik monopolizálni a sajtópiacot. Magától senki sem enne száraz kenyeret, büdös kolbászt, de ha nem lehet mást kapni, mindenki ráfanyalodik. Aztán ez a háború odáig fajult, hogy magát a Kurírt az első Fidesz-kormány abban a pillanatban szüntette meg (1998. szeptember), amint módjában állott, engem meg a rovatvezetői múltammal sehova sem mertek felvenni: az egy dolog, hogy négy évig írni saját nevem alatt nem volt lehetőségem, de még csak ki sem hordhattam, nem is árulhattam újságot, a Posta sem mert felvenni ezzel az utolsó munkahellyel. Csoda, hogy túléltem.

Na, de mi van napjainkban?

Ugyanez. Csak most már korszerű és minden korábbinál erősebb fegyverekkel hadakozik az olvasott, független sajtó ellen az olvas(hat)atlan kormánysajtó.

Nézem a tegnapi Magyar Időket. Gajdics Ottó megsértődött, mert Bereményi Géza nem kért Szakács Árpád barátságából, ellenben hülyének nevezte a kultúrkampf ötcsillagos tábornokát. (Bár inkább konyak lenne). Valami olyan következtetésre jut – hiszen nem hülyézheti vissza Bereményit, az élő legendát – hogy a Mester „nem olvasta Szakács írását”, és gazembernek nevezi egyúttal a Bereményi-interjút készítő kollégát. Hát, kérem, egyfelől Bereményi Gézának nem kötelező olvasni, főleg Magyar Időket nem kötelező, tőle bőven elég, ha ír, mert azt tud. Én se szívesen olvasom ezt a sajtóterméket, csak nekem muszáj, tudnom kell, mit gondolnak náluk, különben nem írhatnék felelősséggel erről (is). De hogy most Bereményi átkerült egyik táborból a másikba, az is biztos, jóllehet igazából egyiknek sem tagja. Lesz ő még hazaáruló is, kérem, ha így haladunk, és továbbra is alkalmatlan segédmozdonyvezetők határozzák meg, ki kicsoda a magyar kultúrában.

De nézzük tovább ezt a csodás lapot. Következi Apáti Bence, a sokoldalú. Az egyszemélyes wagneri Gesamtkunst. (https://magyaridok.hu/velemeny/veiszer-alinda-a-helyere-kerult-3453245/)

„Lassan minden a helyére kerül. Veiszer Alinda jelenleg egy futópadon, bukósisakban készít hamburgert az RTL Klubon, Sarah Mardini meg embercsempészet gyanújával egy fogdában csücsül valahol Görögországban.

Nem is olyan régen még nem voltak helyükön a dolgok és a fenti hölgyek. Októberben még ugyanabban a stúdióban csücsültek.”

Ha Apáti mester a kilencvenes években kopogtat ezzel egy akkori, jobboldali lapnál, tán még a Szent Korona sem hozza le. Nyílt utalást látunk arra, hogy 1. Veiszer Alinda szerinte maximum hamburgert kéne készítsen, mert csak arra alkalmas, 2. de azért jobb lenne börtönbe zárni, mert egy korábbi interjúalanyát is lám, a napokban letartóztatták. Ha Apáti mester újságíró volna, amint nem az, tudná, hogy az interjúalanyt nem választjuk, hanem a helyzettől függően adódik, nem azzal beszélgetünk, akit kedvelünk, hanem aki érdekli a közönséget és ezen nem változtat sokat, hogy Sarah Mardini letartóztatását én magam igazságtalannak tartom. Ha ő lenne az az interjúalany, aki a közönséget érdekli, ővele beszélgetnék, ha Donald Trump elnökkel készíthetnék interjút, akkor a POTUS-szal. Pedig nehezen volnék trumpizmussal vádolható. Az ügyvéd sem szerelemből foglalkozik az ügyféllel. Apáti mester hő kívánsága, miszerint fizikailag is vesszen, aki nem vele van, az utolsó mondatokban is tetten érhető:

„Így dolgozott nem is olyan régen, kevesebb mint egy éve az embercsempész és a migránssimogató propagandista.

De most már mindketten a helyükre kerültek.”

Még jó, hogy ő mondja meg, ki a propagandista – illetve, tényleg jó, ő legalább ért hozzá, ő maga a legaktívabb magyar propagandisták egyike, mármint a kormány oldalán. Szaktekintély, mondhatni. Akkor nézzük tovább.

Másik úriember a Spiegelnek megy neki, álhírek terjesztésével vádolja, a Spiegel „szintjét” emlegeti – a Magyar Idők szintjéről. Valaki küldjön neki egy szintezőt és egy magasságmérőt. Ha nem kapja meg, nekimegy az első vakondtúrásnak és ízzé-porrá töri magát.

Nagy Árpád Hont Andrást vádolja azzal, hogy „listázza” a Magyar Idők kultúrharcosait. Nem tisztem Hont Andrást védeni, nem is mindenben értünk egyet, meg hát nagy fiú már, nem szorul az én gyámolításomra, de nem ő listáz. Hanem maga a Magyar Idők. Az impresszumában, Nagy úr, egészen pontosan ott...

Szóval, száz szónak is egy a vége: miért folyik a mai kultúrkampf?

Amiért a tegnapi és a tegnapelőtti: az olvasottságért. Mivel a kormánymédia olvashatót, élvezhetőt vagy informatívat a legnagyobb erőfeszítések árán sem képes szülni, maximum vajúdik, mint a hegyek és szül naponta sok egérkét, a piac törvényei szerint a nála jobbakat igyekszik kiiktatni, hátha a kiürült piacon majd ráfanyalodnak az ő romlott árujára is.

És ez meglátszik majd a hirdetési bevételeken.

Végső soron tehát pénzről van szó, mint mindig, elég sok pénzről: a még Szájer által is emlegetett „baloldali médiatúlsúly” egyszerűen azt jelenti, hogy habár a kormánymédia orgánumainak száma több, mint tízszeresen felülmúlja a független vagy ellenzéki médiumokét, az olvasók mégis inkább választják túlnyomó többségben az utóbbiakat, mert azok élvezhetőek. Ja, kérem: az a szomorú helyzet, hogy jó kormánysajtó még sosem létezett a történelem folyamán, sehol, csak dotált és oktrojált.

Ezen pedig változtatni akkor sem lesznek képesek, ha minden, tőlük független sajtóterméket betiltanak. Ugyanis jók akkor sem lesznek, maximum nem lesz más. Marad nekik a harc, a gyűlölködés, a kollégák fojtogatása kiskanál vizekben, a kínai típusú fanatizmus és meglehet, a „forradalmi népbíróságok”, ha így folytatják a kulturális forradalmat.

De jók, mondom, sosem lesznek.

Ahhoz tudniuk kéne írni.

Az íráshoz meg gondolkodni.

Egyszóval: sajtófronton a helyzet harminc éve változatlan.

Ki a hülye, így, harmadsorban is?

Én, hogy ezt még megjegyzem.

Szele Tamás