Forgókínpad

Forgókínpad

Egy szavazás elé

2018. szeptember 12. - Szele Tamás

Hej, ideje van nagy akarásoknak, fuvalkodásnak és pottyanásoknak, hej, be kár nagy fortyanásainkért! Puffadoznak uracsaink a nagy indulattól, kukorékolnak is a szemétdomb ormán, amint azt ilyenkor kell, bögyükben a világ, de legalábbis Európa. Minő hegyvajúdás szül majd kisegeret nemsoká, óh, magyar! Mely kurucosan lóg majd orrunk a kupába konya bajszunk felől!

Na, Csinom Plakó, Csinom Jankó, csontos kalabérom vagy balambérom, beszéljünk magyarul is, ne csak magyarosan, mert mindenkit érdekel a mai szavazás eredménye. Mely ez idő szerint még természetesen nem tudható, sőt, fogadni sem lehet rá (nincs az államnak üzleti érzéke, be kéne vezetni a politikai totót, egyfelől mindenki játszana, mert olyan magyar ember nincs, aki ne értene jobban a politikához, mint az összes többi, másfelől a titkosszolgálatok is visítoznának a kéjmámortól a beeső adatmennyiség miatt), de lesz valamiféle kimenetele: mondjuk nem tennék nagyobb összeget arra, hogy az Európa Parlament elutasítja a Sargentini-jelentést, de az a nüansznyi különbség, az a nem mindegy, hogy milyen arányban fogadja el.

Kinek nem mindegy?

Orbán Viktornak nem mindegy.

Nekünk egyébiránt nem sokat számít.

No, de mondjuk, elfogadják, akkor mi lészen? Külső setétségre vettetés, kínzatás, fogaknak csikorgatása?

Francokat, kérem. Nem lesz semmi még igen hosszú ideig. Nem söprik el az Európai Unió testvéri trösztjei a zsarnokság bástyáit, és az ellenkezője sem várható: mindig elfelejtjük, hogy mi gyalogok vagyunk az európai sakktáblán, még akkor is, ha most közepesen fontos szerepet játszunk néhány folyamatban.

De ne szaladjunk előre, lássuk, mi történt tegnap ebben a kérdésben, mely – nem győzöm eléggé hangsúlyozni – világszinten és európai szinten eltörpül a szintén ma tartandó, a szerzői jogi irányelvekről szóló szavazáshoz képest, ez csak nekünk „nemzeti sorskérdés”, az meg az egész világnak fontos.

Orbán Viktor tegnap csodálatos esztrádműsorral szórakoztatta az Európai Parlament közönségét. Szárazak a szavak, ezt a poénkavalkádot csak az eredeti felvétel képes visszaadni – micsoda alakítás!

És képes volt komoly arccal végigmondani ezt a patetikus szöveget – meglátják, ebből a fiúból még lesz valami, ez komoly tehetség. Oppardon, már most is valami, de a sajtóper kockázata nélkül nem mondhatom el, micsoda is. Nézzük csak, apróra a komolyabb vicceit!

 „Tudom, hogy önök már kialakították az álláspontjukat, tudom, a többségük meg fogja szavazni a jelentést.”

 Úgy kezd, mint Lear király, egyenesen a viharból.

 „Megbélyegezni akarnak egy országot és egy népet. Súlyos felelősséget vesznek magukra, amikor az EU történetében először egy népet ki akarnak rekeszteni az európai döntésekből.”

 Nem országot és nem népet, hanem kormányt és miniszterelnököt. Súlyos tudatzavar, uram, ha valakinek már tízmillió személyisége van, nem hallott még erről? Aztán meg: a kormányzó pártot ugyan megválasztották, hogy miképpen, azt és a virsli készítési módját fedje jótékony homály, az adta aztán a kormányt, a kormány a miniszterelnököt, de ezek mind intézmények, nem azonosak sem néppel, sem nemzettel, sem országgal. Képviselhetik mindezeket, mégpedig képviselhetik jól, avagy rosszul. Ha rosszul teszik a dolgukat – mert őket ezzel a munkával megbízták a választók – akkor lehet mentegetőzni, lehet kiabálni és hazudozni, sok mindent lehet, de akkor is, a rossz munkának következményei lesznek. Uram: maga sem nem az ország, sem nem a nép, mint arra több európai politikus felhívta a figyelmét, ön egy miniszterelnök, egy a sok közül a magyar történelem folyamán, semmi több. Nem az országgal van baja az Uniónak, hanem magával. Mondjuk az országnak is magával van baja.

 „Mi sohasem akarnánk elhallgattatni olyanokat, akik nem értenek egyet velünk.”

És erre mondom, hogy John Cleese óta ekkora komikus nem termett széles Európában. Ezt rezzenéstelen arccal elmondani... színészkirály, nem kevesebb. Hadd engedtessék meg nekem, mint az első elhallgattatottak egyikének (1998 szeptembere, Kurír, ugye emlékszik még, méltóságos uram, ugye?) hogy orcámat szardonikus mosoly töltse be ennek a mondatnak hallatán. És vagyunk még sokan, akik kínunkban már csak röhögni tudunk, soroljam a lapcímeket? Régi Origo, Népszabadság, Magyar Nemzet, és még annyi, de annyi... Ó nem, maguk nem hallgattatnának el senkit. Ugyanis felesleges a feltételes mód: maguk hallgattattak, hallgattatnak és egy darabig még fogják is tenni.

Önök nem egy kormányt, hanem egy országot és egy népet fognak elítélni. Azt a népet, amely ezer éve tagja a keresztény európai népek családjának. Amely munkájával, és ha kellett, vérével járt hozzá Európa védelméhez.”

Izé. Uram, mondjon már egy népet Európában, amelyről ezt nem lehet elmondani, egyet mondjon csak! Ja, nincs olyan.

Nem folytatom a beszéd elemzését, nekem is vannak idegeim, sőt, emésztőrendszerem is, és kezdenek leállni a fő funkciók, ha sokáig tartózkodom ebben a szellemileg toxikus közegben, amiben a keszonbetegségnek is nagy a kockázata. Maradjunk annyiban, hogy a tegnapi Orbán-beszéd paródiának csodálatos, de beszédnek szánalmas, pufogó közhely- és hazugságparádé.

No jó, nem is győzött meg senkit, illetve olyan barátai támadtak a magyar kormánynak, hogy ha azok rólam jót mondanának, elbujdosnék a sivatagba és kétkezi remeteként tengetném inkább szánalmas életemet. Kik ők? A német AfD, a francia Nemzeti Tömörülés (korábbi nevében Nemzeti Front), a Svéd Demokraták, az osztrák Szabadságpárt és a lengyel PiS, sőt például a Brexit-kampány egyik főszereplője, Nigel Farage brit UKIP-képviselő meg is hívta Magyarországot (Orbán Viktor személyében) a „Brexit Klubba”, azt mondta, biztos abban, hogy ott remekül érezné magát a minielnök.

Ő igen, mi jóval kevésbé.

Nem, nem is érdemes elemezni a meddő vitát vagy a szégyenletes sajtótájékoztatót, megtették már élőben is, utána is, mások, kollégák, remélem majd megteszik a történészek és a Nemzetközi Bíróság is, ha eljön az ideje.

Inkább lássuk, mi várható.

A dolgok jelenlegi állása szerint az EP el fogja fogadni a Sargentini-jelentést, főként azért, mert igaz. Ezek után indulnak el a hivatalos folyamatok.

Ha a kétharmados többséget megkapja a javaslat, akkor az Európai Tanácsnak napirendre kell vennie a magyar demokrácia ügyét. Először az Általános Ügyek Tanácsa (itt általában a külügyminiszterek vannak jelen) foglalkozik vele, itt tart most egyébként a Lengyelországgal szembeni hasonló eljárás. (A lengyel kormánnyal szemben nem az EP, hanem az Európai Bizottság kezdeményezte a hetes cikkely élesítését, elsősorban a bíróságok politikai felügyelete miatt.) 

Konkrétan az várható, hogy Szijjártó Pétert a kollégái kikérdezik, kritizálják, vitatkoznak vele egy kifejezetten a magyar demokrácia állapotának szentelt ülésen. Ez hónapikig is húzódhat, mert több fordulós is lehet a vita, majd végül a külügyminisztereknek szavazniuk kell, hogy szerintük is nagy gond van-e a magyar demokráciával. Ha négyötödük szerint probléma van, akkor megy tovább az eljárás.

A külügyminiszterek ekkor javaslatokat fogalmaznak meg a javításra, és ezekről újra szavaz az Európai Parlament. Ha az EP támogatja a minisztereket, akkor összeülnek az EU országainak az első emberei is, de úgy, hogy a magyar miniszterelnököt erre a vitára nem engedik már be. 

Ha ott egyhangúan úgy határoznak, hogy tényleg baj van, akkor az EU hivatalosan is deklarálja, hogy Magyarország már nem demokrácia. Elég azonban egyetlen miniszterelnök ellenállása Európából, hogy ez ne történhessen meg. Ha mégis megtörténik, akkor visszakerül a téma az általános ügyek tanácsára, ahol kitalálják, hogy mi legyen a megbélyegzett ország büntetése, és a külügyminiszterek minősített többségének ezt meg is kell szavaznia. Ez lehet pénzbüntetés, de akár az adott kormány szavazati jogának felfüggesztése is.” (444) (https://444.hu/2018/09/11/europa-partjainak-most-el-kell-donteniuk-hogy-elviselik-e-orbant)

Lehet ez is, lehet más is, lehet eső, lehet hó, de mindenképpen sok időbe fog telni, míg bármiféle döntés születik. Közben 2019-ben EP-választások lesznek – ne essünk tévedésbe, ez a mostani hercehurca is csak névleg szól rólunk, voltaképpen a Néppárt esélyeiről szól a jövő évi voksoláson! - utána meg még több minden lehet, függően az EP új összetételétől. Azt mondjuk nehezen hinném, hogy Orbán Viktort jövőre pajzsra emelnék és megkoronáznák az Unió királyának, akármennyire is örvendezne egy ilyen végkimenetelnek, de ezen kívül elég sok forgatókönyvnek van realitása.

Egyszóval, mi lesz?

Akármerre is dől el ez a szavazás, két dolgot ne tessenek várni. 

Az egyik, hogy az Unió „elzárjon minden pénzcsapot”, mert azt nem is teheti, az uniós jog alapján.

A másik, hogy ne zárjon el egy csapot sem, mert lejár például a kohéziós alapból részesedés határideje, annak nemsokára mindenképpen vége.

Ha jut is majd pénz ide, azt 

  1. az Unió is tudja, hogy ellopják, csak nem tehet ellene semmit,

  2. ettől még nem lesz a magyar kormány cinkosa, ugyanis a saját jogrendjét fontosabbnak tartja, mint egy periferikus tagállam korrupcióját.

Tessünk megérteni: ez a holnapi szavazás csak a mi szempontunkból szól rólunk: a nálunk aránytalanul nagyobb és gazdagabb Unió szempontjából Európáról és annak a jövőjéről szól, arról, lehet-e elragadni populista alapon a hatalmat, lehet-e az Unión belül annak felbomlásán dolgozni.
De leginkább arról, hogy az Unió betartja-e saját szabályait. És már megkötött egyezményeit. 

Szóval nyugodjon meg mindenki: holnap még nem viszi el az ördög az oligarchikus rendszert. 

Az ördög majd minket fog elvinni, mikor Orbán visszatér Budapestre, és a veresége miatti tombolásában majd bosszút áll mindenkin, aki eszébe jut. 

Aztán persze, majd, valamikor megbukik.

De nem holnap.

A megváltásban hinni a templomban tessék, a politikában ilyesmi vagy nem létezik, vagy nagyon magas ára van.

Tegnapi viselkedése alapján nem dicsérhetjük Cézárt.

De még korai volna temetni.

Annak dacára, hogy sem ő, sem Brutus nem nevezhető derék, becsületes férfiúnak.

De bízhat a halhatatlanságban.

A rossz, mit ember tesz, túléli őt...”

Jóról nem tudok beszámolni.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása