Kérem, kampányok között élünk, itt magasodnak körülöttünk, mint erdőben a fák, fenyegetően, az árnyékuk mindent elfed, egyre nagyobbra nőnek. Lassan már semmit sem látni tőlük, mindent eltakarnak, és ha kivágunk egy kampányt, mögötte mi van? Másik kampány. Magyarország trópusi kampánydzsungellé változott, mindent benő a propaganda.

A művelt közönség egy része, amelyik szereti magáról azt hinni, hogy átlát a szitán, ezt „gumicsontnak” nevezi, és reklamálja, ha egy írás foglalkozik vele: no de mivel foglalkozzék akkor az írás? Hát, majd azzal, amit ők mondanak nekünk, sajtómunkásoknak, rendszerint vagy a saját ügyeikkel, vagy az általuk preferált politikusok személyes érdemeivel. Az bezzeg nem lenne „gumicsont”. Ja, az egyszerű tollbamondás lenne. Különben is, azt állítják, hogy „bedobják a gumicsontot, a gonosz sajtó rágja, közben meg csendben elintézik a fontos ügyeket, míg elterelték a közönség figyelmét”. Hát kérem, tegyük fel, egyáltalán nincs már sajtó, nincs mi terelje a figyelmeket, mint vadakat terelő juhász, akkor a kedves közönség majd megtudja a „fontos ügyek” részleteit? Dehogy tudja: épp, hogy nem tud meg semmit. És ha megtudná, bár nem értem, miből, akkor mit tenne?

Megváltozott már akármi Magyarországon 2010 óta össznépi tiltakozástól?

Egy dolog: a netadó. De azt sem törölték el, nem tetszenek rá jól emlékezni: annak csak elhalasztották a bevezetését. Higgyék el nekem, a kormányzat magasról tojik a véleményünkre a fontos (és a bármilyen) ügyekben, a lakosság nem nyom annyit a latban, hogy a figyelmét el akarják terelni. A lakosság egyszerűen nem számít, az államgépezet szükséges tartozéka, nem több, mondhatni váza, annyi a célja, hogy összetartsa a mechanizmust, a fene törődik a véleményével, figyelmével, nem a kormány.

De akkor mire a sok kampány? Mert több is fut párhuzamosan. Hát nem a lakosság szórakoztatásáért vagy a figyelmük lekötése kedvéért indítják őket. Hanem azért, mert ilyen a rendszer. Többször említettem már, hogy Ceausescu Romániájában nőttem fel, élénken emlékszem kamaszkoromra: egyik kampányból a másikba szédült az ország, pedig ha valahol, hát ott igazán nem számított sem a választók véleménye, sem a választók szavazata a hatalomnak. Hol az IMF volt a napi gyűlölet tárgya, hol a „revizionisták”, ha már mezőgazdasági kampány volt, mindenki fellélegzett, mert az azt jelentette, hogy nem kell gyűlölni senkit, hanem megyünk kukoricát törni. De ott és akkor sem múlt el nap kampány nélkül.

Ilyenek a diktatúrák – a kampányok nem a nép lekötéséről szólnak, inkább az államgépezet folyamatos elfoglaltsága miatt szükségesek.

No, lássuk, ezekben a pillanatokban, Magyarországon miféle kampányok zajlanak?

Nyilván a hajléktalanok elleni hadjárat a főcsapás iránya, hogy nagyon magyartalanul, de nagyon ideillően fogalmazzak. Hát ez furcsán halad. Nem az történt, amit vártunk, nem hurcolták el látványosan a hajléktalanok tömegeit (még), a rendőrök nem váltak brutálissá, ellenkezőleg: saját döntésük alapján megpróbálják emberségesen kezelni a helyzetet. Igaz, két letartóztatás már történt, no, de négy nap alatt: ez azért nem sok. És hát nyolcadik kerületi forrásaink szerint (mely források egyébként rendőrök, és a sarki kocsmában lehet velük összefutni) nem is veti fel a testületet a lelkesedés az ügyben. Nincs kedvük hajléktalanokkal hadakozni, parancs ide, parancs oda, ők mégis a rendet akarnák őrizni, arra szerződtek, nem bohócnak meg uradalmi hajdúnak. Szép csendben megsúgták a hajléktalanoknak, hogyan lehet mentesülni az intézkedés alól. 1. Az aluljáróba ne menjen le senki, semmilyen körülmények között. 2. Ha máshol vannak, és rendőrt látnak közeledni, ne feküdjenek, ne üljenek, mert ez „utal az életvitelszerű közterületen tartózkodás” cselekményére. Ha mennek, akkor nem lehet őket igazoltatni előállítani (persze, más csibészségért lehet, de pusztán hajléktalanságért nem). Az már megint más kérdés, hogy ha valaki soha nem állhat meg, az vagy belehal, vagy ő lesz a Bolygó Hollandi: de hát nyilván ki fogja tapasztalni mindkét fél a biztonságos megállóhelyeket. Különben tényleg baj lesz.

Van nekem erről egy kínai történetem (nekem majdnem mindenről van ilyenem). Történt pedig, hogy 1958-ban Mao elvtárs kampányt indított, mert Kínában sem dúlt a demokrácia, kampányt, mégpedig a Négy Kártevő ellen. Ezek: a szúnyog, a házilégy, a patkány és a veréb voltak. Az első három érthető: Kínában akkortájt kriminális közegészségügyi állapotok uralkodtak, és bizony ez a három terjeszti a kórokat. De mi a baj a verébbel? Az, hogy Mao elvtárs azt olvasta valahol: egymillió veréb évente hatvanezer embernek elegendő gabonát lop el, és miattuk van éhínség. No, akkor irtani kell őket a másik három fajjal együtt.

Hogyan kell irtani?

Dobbal kell irtani.

Egyszerűen nem engedték őket megállni, leszállni, addig kergették a verebeket, míg a fáradságtól holtan nem zuhantak a földre. 1958. március 20. és 22. között Szecsuán tartományban 15 millió verebet irtottak ki. Pekingben az áprilisi háromnapos irtóhadjárat 400 ezer halott madarat eredményezett, Sanghajban 500 ezret. 1958 novemberére a leölt verebek száma Kína-szerte elérte a 2 milliárdot. Készült is Kína az 1959. évi bőséges aratásra.

Az aratás helyett azonban sosem látott éhínség jött. Miért? Mert nem voltak verebek. A csoda gondolta volna, hogy a kis szürke madarak, bár el-ellopnak pár gabonaszemet is, de milyen mennyiségben fogyasztanak – sáskát. Nem volt veréb, jött a sáskajárás, de akkora, amekkorát még a Sárga Császár sem látott. Mao elvtárs fogta a fejét, sok káder került munkatáborba, sőt, a végén még szovjet verébimporttal is próbálták menteni a helyzetet, csak már késő volt. Az éhínség áldozatainak száma valahol 45 és 70 millió fő közé tehető, hogy úgy mondjam, az akkori kínai statisztikák kissé manipuláltak.

Ekkora pusztulás következett abból, hogy kiesett a táplálékláncból a kicsi, szürke veréb. Akiről senki sem tudta, mi a haszna. Aztán megtudták. Márpedig a társadalom is rendszer, amint az ökoszisztéma: ha kiesik belőle egy társadalmi csoport, esetünkben a hajléktalanok, akikről még nem tudjuk, mi a hasznuk, félő, hogy hatalmas baj lehet belőle.

Mondom: a verebek is haszontalannak tűntek egészen addig, míg nem jött a sáskajárás.

Akkor lássuk a többi kampányokat. Itt van ugye a kultúrharc, most éppen Ady került a célkeresztbe, helyette javasolja bősz zsidózás, komcsizás és szabadkőművesezés közepette egy ifjú titánia Gyóni Géza kanonizálását. Hát kérem, az lenne a csoda, ha nem javasolná: mint megtudtam, Raffay Ernő párja a hölgy, nyilván nem fog gyökeresen más elveket vallani, mint a kissé monomániás történész. Oké, de mire jó ez a kampány? Megfejtettem azt is. Kolumbusz tojása. Jövőre lesz Ady halálának századik évfordulója, illenék minimum Ady-évet tartani. No, de ha így állnak a dolgok, az Ady-év elmarad – illetve, megtartják majd szépen Váradon, ott nem sokat nyom a latban a Raffay család szava.

Pesten marad el. A róka is úr a maga lukában.

De csak ott.

Aztán látjuk még a techcégek elleni kampányt. Az igen szép, és sokáig el is fog tartani, mert olyan neki a természetje: a kutya ugat, a karaván halad, a magyar kormány fenekedik a Facebook, a Google és legújabban a Wikipédia ellen, és ez az érintetteket egy kicsit sem érdekli. Az érintettek természetesen tudnak ugyan Magyarország létezéséről, de például terjeszkedési szempontból jelenleg Külső-Mongólia ígéretesebb piac. A honi kormány pedig áll a maga kis szemétdombján, és kukorékolja világgá, pontosabban a Szerjózsa minden irányába, hogy ezek a sorosista világuralom eszközei, és fúj, és le velük, és jaj. Merthogy a Wikipédia – ami évek óta gyűjt, hogy összeszedhesse a fenntartási költségeit – a minap elfogadott Soros egyik alapítványától kétmillió dollárt. Hát kérem, ez villamospénz. Már ahhoz képest, amekkora összegek az IT-ágazatban forognak. Ahhoz képest is villamospénz, amekkorák a magyar kormánynál megfordulnak, csak hát azokhoz a kormányszócsöveknek a jelek szerint semmi köze, az IT-cégekhez viszont ezek szerint annál több. Sok van, mi csodálatos, de annál nincs semmi csodálatosabb, mikor a műszaki tudományok nagy szakértője, DJ Jeszy ír vitriolba mártott tollal filippikát az IT-cégek világhatalmáról a Magyar Időkbe. (https://magyaridok.hu/velemeny/tuleli-e-a-nyugat-a-jovojet-3581081/)

Tetszik tudni, milyen szép is lett volna, ha annak idején erre jobban odafigyelünk... Ha Ferenc József átlát a szitán, rájön arra, hogy Stevenson a mozdonyaival csak a brit imperializmus ügynöke, a Buckingham-palota kocsiját tolja, elmarad a vasút bevezetése Magyarországon (a cári birodalomban csak elkésett pár évtizedet – máig nyögik), ha rájönnek a szervek még a kiegyezés után, hogy Edison és Bell is ügynökök, és nem lett volna sem telefon, sem villamosítás, milyen szép függetlenségben élnénk a világ többi részétől.

És milyen szép középkorban.

Hozzánk képest Kabard-Balkárföld lenne a Szilícium-völgy.

De Nepál is ipari nagyhatalom volna.

Szóval, oda kellett volna még időben figyelnünk a függetlenségünkre, akkor nem nyögnének most mindenféle lemezlovasok az óriáscégek igájában.

Van még kampány? Van: kampány a kormány részéről a maradék független sajtó ellen, az Orbán Flóra-ügyben, melyről már tegnapelőtt elmagyaráztam, hogy erősen dezinformációnak, sőt, maszkirovkának tűnik, ebbe az erdőbe belevitték a képviselőnőt, hogy aztán az maga után csalja a sajtót. (http://huppa.hu/szele-tamas-az-igazsag-halala/)

Ehhez csak annyit tennék hozzá, ha attól könnyebb a lelke a Kormányzati Tájékoztatási Központnak, hogy az utast Flóra helyett nevezhetjük Faunának is, akkor sem változik a helyzet: tökéletesen mindegy, ki utazott és hova, az a nem mindegy, mekkora kampány követi ezt a csapdás hírt a sajtó ellen, a kormánymédiában. Ügyesek voltak a gumitalpúak, jár a kockacukor.

Szóval így élünk itt, az emberélet útjának felén, ebben a setétlő nagy rengetegben.

Kampányról kampányra.

Lassan nem látjuk a kampánytól a kampányt.

Szele Tamás