Nem tudom, sírjak, nevessek, vágjam-e a földhöz a süvegemet, káromkodjak vagy röhögjek kínomban – igen érdekes olvasmányra leltem tegnap. Több is, mint érdekes: sok mindent megmagyaráz az elmúlt évek sajtótörténetéből, még több mindent hagy homályban, de aki értő szemmel tekint a gomolygó ködbe, láthatja, mi történt – láthatja, és nem örül neki.

Arról van szó, hogy a 444 kivonatot közöl (https://444.hu/2018/11/13/focenzorkent-tartottak-keddenkent-fideszesek-eligazitasokat-az-egykori-magyar-nemzetben) Pethő Tibor most megjelent, „A Magyar Nemzet története, 1938-2018” című kötetéből, bőséges idézetekkel, melyek azt mutatják, miképpen ellenőrizte 2010 előtt és után a mostani kormánypárt a lap működését.

Sosem irigyeltem az orgánum munkatársait, főleg nem Bodor Pál távozása után – a lapot tán csodáltam, ámde nem szerettem, úgy voltam vele, mint Petőfi a zordon kárpitosnak hentesekkel vadregényes lányával, komolyabbnak találtam már a kilencvenes évek első felében is, mint egy vakbéltüntetet, pedig hát senki sem tilthatja meg, hogy nevetve mondjuk ki az igazságot. Ahogy Horatius mondja: ridentem dicere verum: quid vetat?

Akkor még senki sem tiltotta volna, most már mindenki tiltaná, egy ország telt meg azóta önjelölt, küldetéses politikai messiásokkal, akik csak az imádatot találják elfogadhatónak és már az is merénylet ellenük, ha le se tojjuk őket. No, de egyelőre még az előidőkben vagyunk, a rendszerváltás meotiszi mocsaraiban, akkor nem vontam kétségbe, hogy van ember, akinek erre van igénye, van ilyen olvasó, és ha van, lap is kell a kezébe. De azok olyan korok voltak, hogy mikor a markánsan MDF-párti Új Magyarország anyagilag gyengélkedett, a MUOSZ támogatásával a liberálisnak ismert Kurír szerkesztőségében gyűjtöttünk aláírást, hogy állami támogatást kapjanak. Nekünk fontosabb volt a kollegialitás. A szakma szelleme. Nekik nem, később úgy meg is hálálták a kiállásunkat, hogy arról koldultunk – de ez egy másik történet, amit máskor mesélünk el.

Egyelőre ott tartunk, hogy a Magyar Nemzetnél finoman fogalmazva is erős volt a fideszes befolyás. Ez már az 1998-as választási kampányban is megmutatkozott: magam voltam fültanúja, mikor a lap egyik munkatársa szélesen mosolyogva állította a Kurírral közös büfében: „A vállunkon vittük be őket a Parlamentbe!” Ami erős, barokkos túlzás volt, tekintve a Magyar Nemzet akkori olvasottságát, példányszámát – a Kurír a legalább háromszor akkora teljesítményével sem nyert soha, senkinek választást és nem is buktatott meg senkit. Tényező lehet, hogy voltunk, de döntő tényező soha: és tisztában is voltunk azzal, mekkora pont vagyunk egy mekkora térképen. Hol kisebb, hol nagyobb, de pont, nem vesszőcske, főleg nem vonalacska.

Ezzel szemben mikor a Postabank sajtóportfóliója az akkori kormány kezébe került – és akkor is Fidesz-kormány vezette az országot – nem a nyereséges Kurírt, hanem a veszteséges Magyar Nemzetet tartották életben, fontosabb volt az üzletnél a farpofák higiéniája, melyek tisztán tartására kiválóan alkalmas művészek dolgoztak annál a lapnál. A Kurír megszűnését Kristóf Attila, azóta legendává emelt főizé hálálkodó vezéranyagban ünnepelte meg – ez azért volt külön érdekes, mert szerkesztőségeink egy épületben voltak, egymástól pár méterre, átjártak hozzánk sörért, a mi büfénket használták, azért nagy kín lehetett nekik éveken keresztül a nemzetárulók társaságát elviselni testközelből... vagy Kristóf Attila kiemelten nagy rugalmasságot tanúsított ez esetben, megkockáztatnám, hogy ha nem a sajtóban vált volna legendává, a cirkusz világában is szép karriert futhatott volna be, mint gumiember.

Mellesleg, arra is van magyarázat, miért jutott a kormány erre a döntésre: nem a Magyar Nemzetet szerették, hanem a Kurírt utálták, eltökélten, évek óta, ugyanis a székház-ügy előtt a Kurír nagyon sok szimpátiával írt a Fideszről, azonban ezt a botrányt egyszerűen nem lehetett eltitkolni, elkenni. Muszáj volt megírni, mindenki megírta. A Magyar Nemzet is, különben, csak tőlük nem is vártak mást – tőlünk igen, viszont nem kapták meg. Ezért volt hát a bosszú.

Amelyik politikus indulat alapján dönt, mint látjuk, más aljasságra is képes.

Így volt ez haj-hajdanán, 1998-ban, auld lang syne, de aztán mi megszűntünk, ők nem hivatalos kormánylap lettek – a vérkomolyság mindig illett hozzájuk – lássuk, milyen bohókás kalandjaik voltak azóta?

Pethő Tibor – vagy a 444, a kötet sajnos még nem került a kezembe - némi gondossággal válogat a történetek között, de külön kiemelkedik a D-209-es ügy. Ugyebár, ez arról szólt, hogy Medgyessy Péter volt miniszterelnök ezen a fedőnéven dolgozott a magyar hírszerzésnek. Hát, ha dolgozott, akkor dolgozott, a hírszerzés mégsem a belső elhárítás, aminek esetében erősen másképp nézne ki a dolog, ez nem besúgás, Stirlitz nem nevezhető vamzernek, bár le merném fogadni, hogy Medgyessy sem atomtitkok körül forgolódott. De mihez kezdett ezzel a Nemzet?

„Már 2010 is előtt is előfordult, hogy „fentről” érkezett információ. Ilyen volt a frissen hivatalba lépett miniszterelnök, Medgyessy Péter addig nem ismert titkosszolgálati múltját leleplező D-209-es akta, amit a szerkesztőségen belül Liszkay Gábor főszerkesztő először Ludwig Emil újságírónak adott oda.

Aki aztán úgy oldotta meg a feladatot, hogy a Nagy Imre kivégzésének évfordulójára írt publicisztikájában szinte mellékesen, a lényeget elkenve érintette csak Medgyessy állambiztonsági múltját.

Nem csoda, hogy szinte senki nem vette észre az írásban elrejtett üzenetet, ezért Liszkay egy másik újságírónak, Torkos Matildnak is odaadta a dokumentumokat, felhívva a figyelmét, hogy kellő nyomatékkal utaljon a dolog súlyosságára. Három nappal később aztán megjelent a Medgyessy állambiztonsági múltját leleplező, kormányválságot okozó cikk.”

Nos, a valódi újságíró tudja, hogy csak az szivárog, amit szivárogtatnak, olyan vajmi ritkán van, hogy kinyitom az ablakot és belibeg rajta rózsaszín angyalszárnyacskákon egy hatos karton. Nem túl gyakori jelenség. Ha mégis megesik, mint látjuk, akkor egy felelősen gondolkodó főszerkesztő mérlegel – első sorban azt mérlegeli, kinek jó, ha ez megjelenik, kinek rossz, másodsorban azt, hogy megéri-e a kockázatot a közlés. Esetünkben annyira fontos lehetett a megjelenés, hogy kétszer is neki kellett futni. Ami már felveti a politikai befolyásnak nem a lehetőségét, hanem a bizonyosságát.

Aztán ott volt a névtelen munkáslevelezők esete Schmidt Máriával és a puccsal. Ember nem képes megmondani – mert aki képes volna, mélyen hallgat – hogy a mostani terrorházmesternő valóban szervezkedett-e Orbán Viktor ellen 2007-ben. Erről egy Horváth Zsolt nevű, sajtóban azelőtt is, azóta is ismeretlen személy számolt be, és az ő írását erősítette meg levelében Pokorni, Habony és Deutsch Tamás erős megtámadásával egy „Egei Antal egyetemi hallgató” nevű szintén névtelen hős. Mai ésszel azt gondolnám, hogy nem volt ott semmiféle szervezkedés, csak a meglazuló pártfegyelmet akarta Orbán ezzel a sztálini eszközzel erősíteni, szorosabbra vonni: a munkatárs és az egyetemi hallgató máig ismeretlen, legalábbis szakmai körökben.

Nincsenek, nem is voltak, rövid élet jutott nekik. Megszülettek, írtak és meg is haltak, nyugodjanak békében. Vidéken vannak eltemetve, a sírjukat se keressük.

A mai kormánysajtóban is találunk épp elég ilyen ismeretlen munkáslevelezőt, például a Billy Elliot-botrányt is egy N. Horváth Zsófia nevű hölgynek köszönhetjük, akinek semmiféle digitális lábnyoma nincs, mintha csak külön erre a célra hozták volna őt a világra. Egyébként az Óperenciákon él, ahol nincs internet, ott járja a kállai kettőst gyöngyös pártában Fehérlófiával.

Most érkezünk a legvérlázítóbb részhez: a heti cenzorlátogatáshoz. Ilyen normális lapnál elképzelhetetlen. Harminc évet húztam le mindenféle szerkesztőségekben, de ilyent sosem tapasztaltam – olyan volt, hogy benézett mondjuk Mark Palmer a szerkesztőségbe, ismerkedési céllal, én pedig tábori ágyamban fogadtam, mint egy Livingstone, mert több napja dolgoztam már akkor megszakítás nélkül, és nem tudott senki az amerikai nagykövet látogatásáról. Kissé meglepődhetett, mikor azt látta, hogy a hírfigyelő irodában hangosan bömböl hat televízió és előttük alszik tábori ágyban egy fickó, egy szál pólóban és alsóban valamint néhány kábelben, de jobb nagyköveteket felkészítik a váratlan helyzetekre, kezet nyújtott és jó reggelt kívánt. Azonban ez minden, csak nem befolyás gyakorlása. De hogy nézett ki a cenzúra a Nemzetnél?

„Egy-egy főcenzorként is fungáló vezető Fidesz-funkcionárius, nevezzük K-nak vagy G-nek, kedd délutánonként megjelent a szerkesztőségben, és »megadta a vonalat«: milyen témákkal érdemes foglalkozni, kikkel kellene interjút készíteni. Nemegyszer előfordult a komikus jelenet, hogy a laphoz megérkező főcenzor tájékoztatója közben kellett kiszaladnia a rovatához az egyik vezetőnek, hogy az általa korábban adott utasításokat módosítsa, mielőtt a kért cikket élesítenék az mno.hu oldalán.”

Nevezzük K.-nak vagy G.-nek... és tegyük hozzá, hogy van neki listája. Nem tudjuk, kiről van szó, honnan is tudhatnánk? No, kérem: ilyen csakis a legmocskosabb pártsajtóban fordul elő. Manapság gyakori és hamis érv, hogy „független sajtó nem létezik”, ami nem így van, igenis létezik, csak nem veszel belőle yachtot, kicsi fiam, jó, ha megélsz, az sem mindig sikerül. Nem minden a politika, az üzlet sokkal fontosabb: a kilencvenes években például először egy, majd két oldalnyi terjedelemben függesztették ki a belpolitikai rovatban azokat a neveket, amelyeket jobb nem nagyon megsérteni (kicsit azért szabad volt), csakhogy ezek között egy politikus sem szerepelt.

Ezek a hirdetőink voltak!

Érthető is, hogy őket nem kívántuk a csődbe kergetni. De politikus szent tehén normális helyeken azóta sem volt, nincs és nem is lesz, ahogy „központi direktíva” sem, „kijelölt célpontok” sem. Ez hülyeség. Értekezni ugyan elvileg muszáj, de nem azért, hogy stratégiai terveket forraljon a szerkesztőség, hanem azért, hogy ne írjunk „keresztbe”, ne írjuk el egymás elől a témákat, döntsük el, kinek melyik bivaly kell, melyiket vadássza ő, melyiket a másik. Értekezleten ennél fontosabb dolog nem szokott eldőlni, maximum még az időpontok és ügyeletek egyeztetése.

Mármint, a valódi sajtóban. Tehát, az a megdöbbentő, hogy a kormány és a jobboldal sajtója évek óta kézi vezérléssel, katonai fegyelem szerint harcol, míg a független média mondhatni bohém kalózhajók laza haveri köreként, fegyelmezetlenül és elegánsan mossa, írja le őket a terepről – innét hát a még most is hallható vicsorgás a „balliberális médiatúlsúly” ellen. A vasfegyelemben élő rekruták képtelenek megérteni, miért jobbak náluk a teljesen szervezetlen tengeri csavargók – pedig jobbak, sokkal jobbak.

Urak, görcsösen vívni nem lehet, és ha mégis megpróbáljuk, abból vagdalkozás lesz, nem olimpiai aranyérem, elegáns asszó.

Mindez természetesen nem vonatkozik az ellenzéki oldalon is meglévő pártlapokra és az álhír-sajtóra, ami már csak azért sem független, mert erősen valószínűsíthető, hogy a kormány terjeszti még a saját magáról szóló rágalmakat is, a teljes sajtó hiteltelenítése céljából.

No, egyelőre ennyit a tegnapról és a máról – és, hogy mi lesz holnap?

Ahogy Dusán mondja:

Szele Tamás