Hát kérem, a tüntetések zavartalanul folynak, illetve zavarják őket, de folynak. Ki dicsőséges forradalomnak látja lelkesedésében ezt a tiltakozáshullámot, ki kereszténygyűlölő anarchisták randalírozásának, ki sokallja az atrocitásokat, ki kevesli, ki úgy gondolja, legyenek állandóak a demonstrációk, ki azt mondja, azért aludni hadd mehessenek már haza, akik kimentek.

Valóságos Szmolnij, forradalmi főhadiszállás lett a magyar közbeszéd az elmúlt két napban, közlegények sehol, mindenki legalábbis komisszár és mindenki irányítani akarja a forradalmi néptömeg özönét. Irányítani, de nem vezetni – ahhoz hideg van, hogy az élükre is akarjanak állni, bár az eltökéltebbek erre is hajlandóak lennének.

Ugyebár, tegnapelőtt láttuk, milyen egy tüntetés, ha nincs megszervezve.

Tegnap láttuk, milyen, ha meg van szervezve.

Nagy különbség nem volt: ma is lesz tüntetés, őszintén drukkolok, de nem is merném megjósolni, mit látunk meg ma este.

Én a magam részéről legszívesebben azt látnám, hogy a tiltakozások elérik céljukat: no jó, de mi a cél?

Ezen a ponton térnek el a vélemények. Mert ennek a mostani tiltakozásnak nézetem szerint az a célja, hogy a Parlament vonja vissza a minap megszavazott mindkét, ismétlem, mindkét aljas törvényt. Mások azt mondják, ha ez már sikerült, legyen kormányváltás is. Az se lenne nagy baj, szentigaz. De ha lecserélik a kormányt, már mindenki összevész – még az a szerényebb, aki csak a maga kedvencét akarja az ország élén látni, a vérmesebbek egyenesen saját magukat ajánlják.

És ha megváltozik a kormány, jobb lesz?

Lehet jobb, de nem azonnal. Egy új kormány – amit elég érdekesen lehetne megválasztani, beiktatni, és az sem menne gyorsan – először is a jogrendszert kéne rendbe rakja, márpedig az nagyon nem megy egyik pillanatról a másikra.

Hát miért, nem lenne jó egyszerűen visszatérni a 2010-es állapotokhoz?

De nem ám: azóta rengeteget változott a világ, és nem csak a mostani rezsimnek köszönhetően. 2010-ben aránytalanul kisebb szerepe volt a közéletben az internetes információcsatornáknak, teljesen másként működött a gazdaság, igaz, hogy elviselhetően lehetett üzemeltetni az országot az akkori körülmények között, azonban mérleghiányos volt - de nem egy tollvonás kérdése mondjuk visszarakni az eltűnt pénzt a magánnyugdíj-pénztárakba, amiről azt sem tudjuk, hol van (és nem szimplán magánvagyonokban: ha minden magánvagyont államosítanának, akkor sem jönne össze, az az összeg a gazdaság és a társadalom átalakítására ment el).

A mostani, 1842 milliárd forintos államháztartási hiány mellett miből lehetne kifizetni az elmúlt nyolc évben jogtalanul megvont járulékokat, ellátásokat például?

Hogyan mondanánk vissza államközi szerződéseket? 2010-ben Oroszország egyszerűen csak egy szomszédos hatalom volt, akikkel közepes kapcsolatokat ápoltunk, az Egyesült Államok viszont legfőbb stratégiai szövetségesünk, Kína pedig... nos, Kína messze volt és kész. A helyzet mára gyökeresen megváltozott, most az oroszok már nem, hogy a spájzban vannak, de mindjárt megeszik az utolsó befőttet is, Paks 2 mégsem épül, az Egyesült Államok kezd lassan senkinek sem a szövetségese lenni, Kínát pedig távolról imádjuk.

Azt már nem is mondom, hogy a gazdaság átalakulása azzal járt, miszerint uniós támogatások nélkül térdre rogyna. Az azért köztudott.

Így egy szimpla óra-visszaállításnak sok haszna nem volna: most rosszul működik az ország, de a 2010-es szabályzások alapján sehogy sem működne.

Akkor maradjon így?

Dehogy maradjon, ha így marad, végünk!

Csak éppen először a jogrendszert kell majd rendbe rakni, aztán valahogy a gazdaságot ráállítani egy stabilitáshoz és legalább valamilyen mértékű nyereségességhez vezető vágányra, utána helyrehozni a diplomáciai baklövéseinket, segíteni a társadalmi egyenlőtlenségeken, amik az elmúlt nyolc évben kiáltóan megnőttek – rengeteg munkába telik majd csak kidolgozni egy élhetőbb, új rendszert. És munka közben még alkalmazkodni kell a külvilág történéseihez is, mert attól, hogy mi reparáljuk, amit elcsesztünk, a világ nem fog megállni.

Szóval, most még az is siker volna, ha ezt a két törvényt vissza lehetne vonatni, bár a kormány megnyilvánulásaiból nem azt látjuk, hogy egyezkedni akarnának: valószínűleg el akarják húzni a krízist Karácsonyig, aztán akkor az ünnepek miatt úgyis megszakad, megtörik a lendülete. Vagy, lehet az is, hogy addig korbácsolják az indulatokat, míg erdogani módszerrel nem sikerül tényleg puccskísérletté nyilvánítani minden állampolgári engedetlenséget, és akkor már övék is a teljhatalom örökkön-örökké.

De az általános siker – vagyis az, hogy Magyarország élhető, kellemes, demokratikus hely legyen – még a legkedvezőbb fordulatok esetében is évek, ha nem évtizedek munkája. Ne is tessék várni, hogy holnap megjön a legkisebb királyfi, levágja a sárkány összes fejét, minek következtében minden azonnal jó lesz, elterjed a közjólét, akár egy közepes súlyosságú járvány, munkahelyek tömege jelenik meg a semmiből, tőke áramlik be az országba, valamint mindenki szép lesz, gazdag és körülbelül huszonhat éves.

Ezen még sokat kell majd dolgozni, kérem.

Tehát akkor mi a mostani tiltakozás célja?

Mindenekelőtt az, hogy a rabszolgatörvényt és a közigazgatási bíróságokra vonatkozó törvényt vonják vissza, éspedig azért, mert az első nyomorba dönt, a második pedig megfoszt minket minden változás lehetőségétől is.

Egyelőre ez a fontos: még nem a fő cél érdekében kell tiltakozni, egyelőre a reményért és a lehetőségért folyik a küzdelem.

És ha lesz remény és lesz lehetőség folytatni, akkor kell is.

De ha mindkettő elvész, hát Isten veled, Budapest, te édes, Isten veled fényes éjszaka, itt ezentúl minden csak sötét lesz, mit keresek én itt, oh la la?

Szóval: nem tudni, mit látunk meg, milyen sikerrel jár a tiltakozáshullám, amit minden becsületes ember csak helyeselhet – de csodát ne tessenek várni egyelőre.

Hosszú lesz még az út – most koncentráljunk a törvények visszavonatására.

A többi hídon majd akkor megyünk át, ha odaérünk.

De ne feledjük: odaérünk, mert oda kell érjünk.

Csak nem azonnal.

Szele Tamás