Hát, kérem, mi is érdekes időket élünk, nálunk is zajlanak a dolgok, de unalmas pocsolya a mi kis életünk Venezuelához képest. Ott tegnap akkora tánc indult el, hogy biztosan még eltart egy darabig, és Maduro elnök széke már teljesen veszni látszik. Azonban a világ is kezd kettészakadni a történtek megítélése miatt: persze, ez még csak baj, de nem katasztrófa.

No, de kezdjük az elején. Mi volt a baj Venezuelában? Hiszen az ország a bolygó egyik legnagyobb olajtartalékán ül – és mégis éhezik. Hogy ezt hogyan tudták összehozni? Sokat köszönhetnek a néhai Chávez elnöknek ez ügyben, aki utópisztikus elképzelései alapján államosította az olajipart, elriasztotta a külföldi befektetőket, és gyakorlatilag az ország teljes potenciálját az olajiparra koncentrálta, mondván, hogy ami még kellhet nekik, megveszik külföldről. Ez igen szép idea, körülbelül így működnek az Emirátusok is, csak Venezuelában valahogy úgy alakult, hogy minimálisra csökkent a termelékenység, alig csurran-cseppen a korábbi hozam harmada az olajkutakból, finomítókból, közben 2015-ben hatalmasat zuhant is az olajár, és hát Venezuela, az egy lábon álló olajgigász erősen megtántorodott. A helyzet hónapról hónapra romlik, az elmaradt beruházások és karbantartások miatt a termelés csökkenése gyorsul. Az állami olajvállalat az exportvállalásainak a felét sem képes teljesíteni.

Maduro elnök mindenben Chavez hagyományait követte (vagy követi? A helyzet még nem dőlt el...) azzal a nem kis különbséggel, hogy ő már egy válságban lévő államot örökölt, tehát vaskézzel kormányozott. A tüntetéseket is betiltotta – elvben – ami nem zavarta a jó venézeket abban, hogy állandóan demonstráljanak ellene. És sajnos a karhatalmat sem, hogy éleslövészetet tartsanak időnként a tüntetők ellen. Venezuela a világ talán legpocsékabb helyzetben lévő országa, Szíria és Észak-Korea után, de mindenképpen erős holtversenyben van velük, az infláció tavaly év végére elérte az egymillió százalékot, a nemzeti valuta, a bolivar végéből le kellett vágni öt nullát. Egy átlagbér körülbelül kétszázhatvan forintot érne, ha el lehetne költeni, de nincs mire, és Maduro elnök betiltotta a cserekereskedelmet is. 2,3-3 millióan menekültek el az országból, néhányan hozzánk is eljutottak – a pár családot tavaly tavasszal átmenetileg a balatonőszödi kormánynyaralóban helyezték el, minek következtében a sosem látott, barnás bőrű, ismeretlen nyelven (spanyolul) beszélő emberekre ráhívták a helyiek a rendőrséget. Mi több, az ügy kapcsán az is kiderült, hogy mi csak magyar ősökkel rendelkező venézeket fogadtunk be, néhány családnál nem többet, így a migránspánikot kiáltók saját atyafiságunkat akarták elkergetni...

Ami a sajtót illeti, Venezuelában december 18-án szűnt meg az utolsó független napilap, az El Nacional, papírhiányra hivatkozva zárták be – illetve, nem kapott speciális kormányzati engedélyt a papírimportra. Azóta online jelenik meg (http://www.el-nacional.com/). Az újság helyzetét folyamatosan súlyosbította, hogy a kormány pereket, adóeljárásokat és hirdetési tiltásokat rendelt el velük szemben. A lap kiadójának vezérigazgatója, Miguel Otero már évekkel ezelőtt el kellett hagyja az országot, mivel vádat akartak emelni ellene. A többi sajtóorgánumok háromnegyede bezárt, a maradék egynegyed a Maduro-kormány szócsöve lett. Csak 2017-ben 40 rádióadót zártak be az országban adminisztratív hibákra hivatkozva. Közben a kormány szerint egyfelől rendben van a sajtószabadság az országban, másrészt Maduro elnök az újságírók napján arról beszélt, hogy az országban „már csak a burzsoá média romjai maradtak meg”. Balliberális médiatúlsúlyt nem emlegetett, mert ő maga baloldali – de ez ugyanazt jelenti, csak a másik oldalról.

Szóval, láthatjuk a hátteret: Venezuela teljesen élhetetlenné vált. Ide vezet a politikai és gazdasági illiberalizmus.

Ide, ide... de hova? Mi történt tegnap?

Szerdán százezrek vonultak utcára Venezuela több nagyvárosában, követelve Nicolás Maduro államfő lemondását, valamint azt, hogy az ellenzéki többségű parlament elnökét, Juan Guaidót nevezzék ki elnöknek. A tüntetők sokfelé összetűztek a rendőrökkel. Egy, szociális konfliktusok elemzésével foglalkozó szervezet Twitter-üzenetében hírt adott 13 halálos áldozatról, hangsúlyozva, hogy csak azokat a halottakat vette számba, akiket azonosítottak. A Pitazo híportál 16 halottat említ. Lesz ez a szám magasabb is, sajnos...

Guaidó házelnök pedig érdekes fordulattal feleskette saját magát köztársasági elnöknek, majd beszédében fogadalmat tett egy átmeneti kormány vezetésére és a szabad választások megtartására. Míg az utcákon folytatódnak a harcok, a Nemzeti Gárda letette a fegyvert, de a csendőrség nem, és ki-ki ízlése szerint csatlakozik egyik vagy másik elnökhöz, Maduro pedig államcsínynek minősítette a történteket, a nagyvilágban is zajlott az élet.

Az nem meglepő, hogy a Madurót őszintén utáló Donald Trump az elsőként ismerte el Juan Guaidót Venezuela ideiglenes elnökének, sőt, kijelentette: az Egyesült Államok teljes gazdasági és diplomáciai erejét latba fogja vetni a demokrácia helyreállításáért Venezuelában. Ezek után Maduro közölte: Venezuela megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, és 72 órát ad az amerikai diplomatáknak, hogy elhagyják az országot.

„Úgy döntöttem, hogy megszakítom a diplomáciai és politikai kapcsolatokat az Egyesült Államok imperialista kormányával” - jelentette ki Maduro a caracasi elnöki palotából.

Viszont a venezuelai hadsereg nem ismeri el Juan Guaidó parlamenti elnököt Venezuela ideiglenes elnökének, mondta Vladimir Padrino védelmi miniszter, szóval még elhúzódó harcok várhatóak.

Vagy úgy, mondta erre a fél világ, és rohant csatlakozni a valóban igen ellenszenves, zsarnok Maduro ellenében a Guaidó oldalán állókhoz. Elismerte az elnökségét Kanada és szinte az összes latin-amerikai ország: Brazília, Paraguay, Kolumbia, Peru, Ecuador, Costa Rica, Argentína, Chile, Guetemala. Támogatását jelezte az Európai Tanács elnöke, Donald Tusk, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, Federica Mogherini pedig kijelentette, hogy azonnali hatállyal meg kell kezdeni a szabad és hiteles választásokhoz vezető politikai folyamatot a belpolitikai válságba süllyedt Venezuelában. Az EU teljes mértékben támogatja a demokratikusan megválasztott parlamentet, amelynek hatáskörét helyre kell állítani és tiszteletben kell tartani - mondta.

Akkor ki nem ismerte el?

Mexikó, Bolívia és Kuba, illetve Törökország. Oroszország hivatalosan még nem nyilatkozott, de riasztó jelek mutatkoznak Moszkvában: a Duma kormánypárti képviselői már megtámadták Trump álláspontját, és kifejezték szimpátiájukat Maduro iránt. Sőt, a külügyi bizottság helyettes vezetője arról beszélt, hogy Amerika színes forradalmat készít elő Venezuelában, a bizottság másik tagja azt mondta, hogy az ellenzék lépését Oroszország nem ismerheti el, mert „az lényegében egy puccs.”

Nagy ügy, mondhatnánk erre Pestről, Moszkva majd legfeljebb Madurót ismeri el, a világ többi része meg Guaidót, de az a baj, hogy ebből tényleg lehet nagy ügy. Éppen tegnap reggel érkezett ugyanis a hír, miszerint diplomáciai csatornákon keresztül közölte az Egyesült Államok Oroszországgal, hogy véglegesen eldöntötte: felmondja a szárazföldi állomásoztatású közepes és rövid hatótávolságú nukleáris fegyverek felszámolásáról (INF) szóló szerződést. Ezt Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes jelentette be, tehát nem kósza pletyka.

Vlagyimir Putyin orosz elnök viszont már korábban kilátásba helyezte, hogy Oroszország szimmetrikusan fog válaszolni azokra a lépésekre, amelyeket az Egyesült Államok fog megtenni az INF-szerződés felmondása után.

„Ha az Egyesült Államok kivonul az INF-megállapodásból, a legfőbb kérdés az lesz, hogy mit tesz majd az újonnan hozzáférhető rakétákkal. Ha Európába szállítják őket, akkor a válaszunknak természetesen tükröznie kell majd ezt (...) Azoknak az európai országoknak, amelyek ebbe beleegyeznek (az amerikai rakéták területükre telepítésével), meg kell érteniük, hogy saját érdekeiket egy lehetséges rakétacsapás fenyegetése mögé helyezik” – nyilatkozta Putyin.

Ebben a világpolitikai helyzetben nagyon szerencsétlen dolog a két nagyhatalom – Amerika és Oroszország – konfrontációja egy dél-amerikai állam ügyében. Ráadásul Lavrov orosz külügyminiszter szerdán aggodalmát fejezte ki azokkal a washingtoni kijelentésekkel kapcsolatban, amelyek nem zárják ki az Egyesült Államok venezuelai katonai beavatkozásának lehetőségét. Mint mondta, az Egyesült Államok Caracashoz való viszonyulása azt jelzi, hogy az amerikai vezetés világszerte továbbra is a neki nem tetsző kormányok aláaknázására törekszik. Erre válaszul Jair Bolsanaro új brazil elnök megerősítette, hogy a brazil-orosz kapcsolatok folytonosságára törekszik a BRICS tömörülésen belül.

Venezuelának pedig szép, hosszú közös határa van Brazíliával...

Minden adott tehát egy új szíriai típusú válsággóc kialakulásához, csak most nem a Közel-Keleten, hanem Latin-Amerikában.

Ha a venézekre hagynák a nagyhatalmak, egy héten belül megoldanák a helyzetet, de nem hagyják: így viszont akár évekig is elhúzódhat a konfliktus, ami a probléma rendezése körül fog kitörni.

Maga a probléma?

Az megoldható lenne.

De az kit érdekel?

Az a fontos, hogy fogyjon a lőszer.

Hogy Magyarország melyik oldalra fog állni, az sajnos nem kétséges. Bár az Európai Unió elismerte Guaidót, Moszkva nem, és eddigi tapasztalataink arra intenek, hogy Orbán Viktor távirányítója a Kreml Szpasszkij-bástyájában van, hét lakat alatt, csak a cár atyuska férhet hozzá.

Viszont, ha Madurónak menekülnie kell, nincs kizárva, hogy egyszer csak szembejön a Baross téren.

Gruevszkivel karöltve.

Csak azt nem tudom, hogy hozzuk majd el.

Mondjuk diplomáciai rendszámú vízibiciklivel.

Szele Tamás