Kérem tisztelettel, közismert tény, miszerint Álmos atyja Ügyek volt, és rá való tekintettel magyar közélet máig elképzelhetetlen ügyek nélkül. Ügyek húzódnak végig vörös fonalként történelmünkön, kisebb-nagyobb ügyek teszik tönkre az életünket nap, mint nap, és ügyekbe fogunk belepusztulni is egyszer majd. Nem csak mi, a dédunokáink is. Amint vitézlő eleink úgyszintén.

Az azért viszont mégis túlzás, hogy a jó Hunyadi Jánosnak még manapság is vannak ügyei. Persze nem neki vannak, hanem nekünk, romlásnak indult, hajdan erőseknek, de látjuk is a bosszús egeknek ostorait nyomorult hazánkon, ahogy Berzsenyi Dániel írná. Most például teljes a köd a Hunyadi-film ügyében: a Pesti Srácok szerint leállították a „magyarellenes” film forgatását (https://pestisracok.hu/breking-leallitottak-a-hunyadi-film-elokeszuleteit/?fbclid=IwAR2vYKAyrhuFv8pYTpRV69I9Lpsm2kZzLQVCM-K4dthHzeQPMKU7H8DHUm8), a Magyar Nemzeti Filmalap szerint dehogy állították, folynak az előkészületek a maguk medrében, mármost egy produkció esetében azt a kérdést nyugodtan nevezhetjük kardinálisnak, hogy lesz-e belőle valami, avagy mégsem? Kérem tisztelettel, az ezer dologtól függ, de leginkább az udvaroncok intrikáitól.

Megpróbálom megmagyarázni.

Szóval, ezzel a filmmel az a helyzet, hogy már szervezték a forgatást, amikor a Pesti Srácok – és az ő nyomukban a teljes kormánymédia, ideértve az Origo topcsi agáit és a 888 irreguláris szpáhi martalócait is – frontális támadást indított a produkció ellen, mondván (mit mondván, hujjogatván!): ez a film meggyalázza Hunyadi emlékét, van benne egy beszéd, ami „héber tüzéreket, lovári pattantyúsokat, horvát huszárokat” emleget, és babgulyást főznek benne, ami abban a korban lehetetlenség. Ezt aztán állandóan felemlegették, mígnem tegnap reggel a Pesti Srácok szerint leállt a forgatás, de sehol máshol nem állt le. Akkor most mi az igazság?

Az igazság esetünkben – meglátásom szerint – még nem dőlt el. A Pesti Srácokban morgolódó Stefka István érvei nevetségesek: Hunyadinak nagy serege volt, ha a töröknek négyszer nagyobb is, elképzelhetetlen, hogy akár egyik, akár másik ármádia nemzeti szempontból homogén lett volna. Sőt, tudjuk, hogy nem is volt egynyelvű, nemzetiségű a magyar sereg, mert a török Szeád-ed Din leírása szerint:

„A több mint öt órás harcban döntő fordulatot hozott, hogy Szilágyi Mihály a negyven naszádot válogatott – elsősorban hajózáshoz értő, rác nemzetiségű – harcosaival útnak indította a magyar hajóhad megsegítésére. Az így már két oldalról szorongatott törökökkel szemben a magyarok számbeli fölénye és nagyobb mozgásszabadsága lassan éreztetni kezdte hatását.”

Az más kérdés, hogy abban az időben a nemzeti hovatartozás harmadlagos kérdésnek számított, lévén, hogy nem voltak valódi nemzetállamok: már bocsánat, de magát a végvári rendszert is az olasz Filippo di Stephano Scolari vagyis Ozorai Pipó építtette ki, Zsigmond király utasítására, akit ezért Zsigmond temesi ispánná nevezett ki. Márpedig ez akkoriban az ország egyik legnagyobb méltóságát jelentette. Hát elképzelhető ilyesmi egy homogén nemzetállamban? Arról nem is szólva, hogy maga Zsigmond király is másodállásban német és cseh király, valamint német-római császár volt, ami azért szintén nem mutat kizárólag nemzetállami elkötelezettségre.

Lehet mondani, és igaz is lenne, hogy Hunyadi János nem volt római, nem volt egy Iulius Caesar, és csaták előtt nem szórakoztatta a katonáit sem esztrádműsorral, sem beszédekkel, mert nem is volt ideje efféle szamárságokra: egy filmben attól még mondhat fiktív beszédet, ennek semmi akadálya, ha a valóságban nem is az orátori képességei miatt szerették.

No, eddig a filmet ellenzők érvei és azok cáfolata, a babgulyást most kihagynám, ugyanis szerintem annak kulcsszerepe nincs, sem az alkotásban, sem a vitában, az csak erősíteni hivatott a forgatókönyv körül támadt szélvihart.

De akkor most leáll a produkció vagy nem áll le?

A helyes válasz az, hogy a kormánymédia valóságában leáll, a reális valóságban vagy igen, vagy nem, vagy kisnyúl.

Ez az ügy részévé vált a Magyar Kulturális Forradalomnak, éspedig nagyon jellemző részévé: pillanatnyilag Búvár Kund kezeiben van, aki vagy megfúrja, vagy nem. Minden attól függ, ki szól Kundhoz, hogy szól Kundhoz, és épp kit neveznek ki Búvár Kundnak.

Sajnos a sok havi kultúrkampfot részleteiben is elemezve életemben először igazat kell adnom Stumpf Andrásnak, aki a Válasz online-ban január 28-án tette közzé saját ismereteit erről a különös és borzalmas folyamatról (https://www.valaszonline.hu/2019/01/28/szakacs-arpad-kulturharc-prohle-ojd/?fbclid=IwAR1Pl2UZQ5RpcDx_WmOayJk8MLyyy3mriUPgimSRwgXTspXforbD949FYnc).

Hát kérem, ha ez igaz – és nagyon annak látszik – akkor itt nincs sem központi stratégia a magyar kultúra és tudomány elfojtására, nincs előre elkészített kormánykoncepció az „új, nemzeti kultúráról”, akkor sincs, ha ők maguk mondják, sőt, akkor sem, ha mi magunk is logikai úton erre a következtetésre jutunk. A helyzet ennél sokkal rosszabb: ugyanis a szervezett támadás helyett egyéni martalóc-seregek jutottak pénzhez, paripához, fegyverhez, hatalomhoz és most logikátlanul, kaotikusan folytatják aszimmetrikus háborújukat az általuk gyűlölt alkotók és kulturális vezetők ellen. De adjuk át a szót Stumpfnak:

„A Válasz tucatnyi minisztériumi és múzeumi dolgozóval, az íróakadémia életében résztvevőkkel folytatott háttérbeszélgetést, hogy kibogozza, ki fújja a kultúrkampf passzátszelét. Az eredmény hasonló ahhoz, amit a Magyarságkutató Intézet hátterénél fedeztünk fel: pontos ideológiai terv helyett pulzáló erőviszonyok, alkalmi szövetségek, személyes sértettségek, sőt szakadásközeli helyzetek a kívülről monolitnak tetsző rendszeren belül. Tapasztalataink szerint tehát leginkább Lackfi János találta fején a szöget, amikor lapunknak a következőket mondta: „Lehet, hogy minden úgy történik, hogy fölébred reggel az ördög és azt mondja, most jól megnyomom ezt a gombot, lerombolom ezt vagy azt. Mégsem hiszem, hogy így megy ez. Sokkal inkább úgy, hogy adott egy szakma, ahol mindenki tele van sértettséggel, indulatoktól fűtve háborog. Ezeket a fortyogásokat valaki kihangosítja, és máris indulhat a listázós kulturális lobbiharc, a kiszorítósdi, az iszapbirkózás.”

 A „baráti tűz” első nagy áldozatának, Prőhle Gergelynek kényszerű távozása mögött is feltűnik a személyes motívum. A „Keresd a nőt!” ősi jó tanácsa ebben az esetben Vastag Andreáig vezet minket, aki Csinszka-kutató irodalomtörténészként ugyan nem emelkedett Rockenbauer Zoltán-féle magasságokba, ám a Prőhle-időszak alatt összerúgta a port a PIM-mel. „Képeket kért az új kötetéhez, mi pedig nem adtuk őket. Nem volt ebben semmi elfogultság, csupán annyi, hogy a kiadója az előző kötet képeiért sem fizetett még. A borítóra szánt képet sem támogattuk, mert pont azzal az illusztrációval nem sokkal korábban jelent meg kötet” – idézi fel a múzeum egyik dolgozója a történteket. Vastag mindenesetre mellre szívta az esetet. „A Petőfi Irodalmi Múzeum több alkalommal megtagadta tőlem a közlési engedélyt. Ez a tudományos kutatás szabadságának megsértését jelenti. Harmadik, Szendrey Júlia összes költeményeit tartalmazó kötetemhez írtam hat elemző tanulmányt, valamint egy hetediket, melyben éppen annak történetét írom le, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum hogyan akadályozta munkámat és azzal együtt könyveim megjelenését.” Mindez még nem is mutatott volna túl a személyes purparlén – ha Vastag Andreában nem tisztelhetnénk tavaly óta egyúttal a hetvenéves Raffay Ernő ifjú feleségét is.”

Sőt, Vastag Andrea követte el a Magyar Időkben az Ady Endrét gyalázó, nagy port felvert programcikket.

Raffay hozta Szakács Árpádot, ő a Magyar Időket, Apátit, Bayert, de hozta Takaró Mihályt is, akivel együtt publikáltak a Trianoni Szemle című világlapban egykoron. Miért fontos ez a lap? Mert ugyanide írt-írogatott hobbitörténészként Kásler Miklós emberminiszter is, aki ily módon saját körének érezte a szerkesztőség világát.

„Olyannyira, hogy amikor 2017. június 4-én a Magyar Művészeti Akadémián (MMA) a lapot kiadó Trianon Kutatóintézet tízéves fennállását ünnepelték, a kutatóintézet és a folyóirat munkájáról az akkor még messze nem miniszter, hanem a „hobbitörténész” onkológiai vezető Kásler Miklós és Raffay Ernő beszélt. Miniszterként Kásler aztán az első adandó alkalommal kitüntette Takaró Mihályt: tavaly nyáron, a pedagógusnap alkalmából, a gyerekek harmonikus személyiségformálásában kiemelkedő munkáért.” (Válasz)

Lehetséges volna? Ennyin múlott az egész, ezer hajó indult volna Trójába Heléna illusztrációi miatt? Persze, ez csak a casus belli volt, az ürügy, ami elindította a háborút, a tehetségtelenek Nagy Bosszúhadjáratát a tehetségesek ellen – mindig mondtam, hogy mivel az ilyen embernek fogalma sincs a tehetségről, szent meggyőződése, hogy a siker csak pozíció, helyezkedés kérdése, épp ezért ahelyett hogy tanulna és fejlesztené a meglévő képességeit, minden erejével talpat és alfeleket nyal, helyezkedik, szövetségeket köt, összeesküszik, lefelé rúg nagyokat, míg el nem éri azt a polcot, amire saját véleménye szerint hívatott, és amelyen magára ragaszthatja a „Befőtt” címkét. Míg ki nem nevezteti magát a megfelelő helyre.

Baj akkor lesz, ha teszem azt, operaénekesi vagy hegedűművészi ambíciói vannak, ugyanis ha netán egyszer énekelni vagy játszani kell, mindjárt kiderül róla, a nagy nyilvánosság előtt is, hogy nem befőtt.

Hogy most ez a kis illusztráció-affér kiváltója volt-e a kultúkampfnak, elszabadítója a jól beágyazott dilettánsok pusztító indulatának, mint Gavrilo Princip golyója Szarajevóban, vagy egy mellékes affér, arról nem kívánok vitatkozni, ugyanis egyszerűen még zajlanak az események, folyamatok, korai még a konty és a következtetés. Annyit mondok csak, hogy ez van olyan valószínű, mint a többi, erősen konteós elmélet az ügyben.

Az is mond valamit, hogy a írása megjelenése után Stumpf Andrást – pont őt! - megtámadta az Origo és „az elvtelen újságíró mintaszobrának” nevezte a 888. Nem mondták, melyik írásáért, abba is belékötöttek, hogy a pozsonyi Új Szóban (is) publikál – de hát sapienti sat, elég fájós tyúkszemre léphetett valamelyik anyagával.

Lehet, hogy pont az idézett anyaggal. Meg az is lehet, hogy mással.

Kérem, röviden: a magyar kulturális forradalom pont olyan kaotikus, mint a kínai volt. Csak kevesebben halnak bele.

Egyelőre.

Nem a kultúrharcosokon múlik.

Káosz van, ügyek vannak.

Szele Tamás