Kérem, nehéz így figyelni, itt vagyunk a világ közepén, mely körülöttünk forog, a saját ragyogásunktól nem látjuk időnként, ha történik valami – ebben az esetben a jellemző honi mentalitásra gondolok, mely csak azokat az eseményeket veszi figyelembe, amik kiemelten magyar vonatkozásúak. Hát azért történnek más dolgok is, melyeken ugyan nincs trikolór, de azért fontosak.

Míg mi tegnap azzal voltunk elfoglalva, hogy kapirgáljunk a szemétdombon, Brüsszelben végre megszületett az a megállapodás, ami az európai internetszabadságot fogja meghatározni, erről szavaznak majd az Európa Parlamentben nemsokára. Igen, a mi internetszabadságunkról is szól, konkrétan a sokat vitatott szerzői jogi irányelv szövegéről állapodtak meg. Annak is a 11. és 13. cikkelyét fogalmazták át.

Na és akkor mi van, kérdené bárki, fogalmazzanak csak. Hát nem annyi az. Esetünkben arról van szó, hogy egyfelől kedves akárki megoszthat-e a jövőben bármit, amit nem ő maga írt vagy festett, rajzolt, szerzett, másfelől meg, hogy lesz-e egyáltalán online sajtó? A második kérdés még nem dőlt el véglegesen, az első viszont sokat szelídült. A 13. cikkely ugyanis

„azt mondja ki, hogy a nagy mennyiségű, felhasználók által feltöltött tartalomnak helyet adó internetes platformok, mint a Youtube, az Instagram vagy a Facebook, kötelesek a tartalmakat még azok közzététele előtt ellenőrizni, hogy megállapítsák és megelőzzék a szerzői jogsértést. Vagyis a platform lenne a felelős a felhasználók viselkedéséért.”

És ezzel mi a baj? Hát csak annyi, hogy az eddigi javaslat szerint a tartalmakat robotokkal ellenőriztetnék (könnyen belátható, hogy ekkora információözönt emberekkel lehetetlen is volna). De hát miért baj, hogy védik a szerzői jogokat? Azért, mert a robot nem válogat, minden idézetet, részletet felismer és tilt is. Ha mondjuk azt írom, hogy valami illanó, mint Csuang-ce lepkeálma, kell nekem jogdíjat fizetni Szabó Lőrinc örököseinek, csak, mert a költőnek volt egy ilyen című verse? Kell bizony, még ha csak pár szóról is van szó, a szoftver nem tesz különbséget a pár szavas és a pár oldalas idézet között. De ha rossz a kedvem, ezt jelzem a közösségi oldalon, és merő szadizmusból alája vágom a Dead Kennedys „Holiday in Cambodia” című virágénekét, akkor is vagy kell fizetnem a számért a szerzői jog birtokosainak, vagy kivágja a posztomat a rendszer. Különben ez a zseniális marhaság épp a zeneipari lobby fejéből pattant ki. És nincs több mém sem: hiába akarok én ráírni valamit Darth Vader képére, ha nincs papírom a Disneytől, hogy tehetem – és nem adnák olcsón! – akkor nincs mém sem.

Jé, nahát, nem lennének mémek? Nem ám, de semmi egyéb sem volna, kivéve a saját cicás, kutyás, főzéses képek és bölcsességek ennen kútfőnkből, márpedig nem mindenki egy-egy Caravaggio vizuális téren, és prózában is több a falmelléki Coelho, mint a Rejtő Jenő. Pokoli hely lenne így a Facebook, annyit mondok.

Nos, ezen enyhítettek.

A mostani változat szerint bizonyos feltöltött tartalomtípusokat, például mémeket vagy GIF-eket szabadon meg lehet majd osztani.

Na, akkor félre bánat, félre bú – de mi az a 11-es cikkely?

Az, kérem, a feketeleves. Az arról szól, miszerint

„az újságírói tartalmak snippetjeinek (általában cím, ajánló és egy kép) online platformokon való közlése a kiadótól megvásárolt licenszhez lenne kötve, a megjelenéstől számított 20 évig. Ilyen snippeteknek számítanak a Google hírei és keresőtalálatai, valamint a Facebookon vagy Twitteren megosztott cikkek előnézetei is.”

Tehát, mondjuk én írok egy cikket, azt odaadom a szerkesztőmnek, aki közli az online lapban. Ezt elolvassák páran, tegyük fel, hogy tetszik nekik: de megosztani már nem tudják, mert nem vették meg a licencet a kiadótól és nem is fogják, mert nem bolondok csak azért pénzt adni, hogy megoszthassanak valamit. Az írás nem terjed, a Google Hírekbe sem kerül ki, ott penészedik meg, ahol van – még a figyelmet sem szabad rá felhívni licenc nélkül! Az olvasottság a napi sok ezerről lezuhan pár százra. Ha olyan a lap, hogy a hirdetésekből élne, hát csődbe is megy: nincs az a bolond hirdető, amelyik ugyanannyi pénzt adna pár száz találatért, amennyit pár ezerért.

Hát ennek a javaslatnak a megfogalmazása is változott, de furmányosan ám. A mostani verzióban

De hát ez csak jó, nem? Lesz majd sok pénzecske. Gazdagok leszünk.

Vagy koldusok. Magyarra fordítva ez ugyanis azt jelenti, hogy a Google és a Facebook kellene fizessen a sajtójellegű tartalmak megosztásáért. Ami még elvileg rendben is volna jogi szempontból, hiszen én értéket teremtek alkotás útján (de nagyképűen mondom azt, hogy írok), és ha ők ezt a felületükön megosztják, azzal növekszik a forgalmuk, így a hirdetési bevételük is. No, de mégsem ennyire egyszerű a dolog: mert ők meg a felületet adják nekem ingyen. Olyan ez, mintha a nyomtatott újságot a papírgyár adná ki: én írok belé, ők adják a papírt, a nyomdát, aztán a reklámbevétel az övék, én meg tárgyaljam le a hirdetőkkel, hátha jut nekem is pár garas.

Nem fair, de ha nincs papír, nincs nyomda, újság sincs.

A fennkölt brüsszeli jogalkotás erről az egyszerű sajtóügyi tételről feledkezik most meg: ha abból indulunk ki, hogy a Google és a Facebook köteles nekem jogdíjat fizetni a munkámért, akkor én elvileg jól járok ugyan, de csak elvileg. Mert nem tudom, hány online sajtótermék létezik az Unió területén, de sok-sok tízezer. Azoknak mind vannak munkatársaik, mindegyiknek járna pénz. Minden munkavégzés után. Könnyű kiszámolni, szerintem Menlo Parkban már meg is tették, hogy ez naponta hány millió euró veszteséget jelentene a platformoknak: hagyjuk csak a lila ködöket, miszerint sajtószabadság meg információk szabad áramlása, nem ettől gazdagodtak meg, a valóságban ez nagyon komoly kiadást jelentene.

Meg hát mi a sajtó? Mit nevezünk annak? Ha Pistike ír egy napi blogot a kismacskája székelési szokásairól, és ezt rendszeresen teszi, megnézi minden nap a papája meg a mamája, könnyen minősülhet ez a blog is sajtónak, ha egy algoritmus vizsgálja. Most a honi piacot nem említem, mert egyik-másik algoritmus még az Origót is médiumnak tekintené... Na, ugye, hogy hatalmas anyagi tételről lenne szó?

Épp ezért, amennyiben a 11-es cikkelynek ezt a tetszetősen csalóka változatát megszavazzák, valószínűleg a Google is, a Facebook is, de minden egyéb platform is le fogja tiltani a médiamegjelenéseket a saját felületéről, és abba belepusztul a világsajtó. Az online azonnal éhenhal, az offline rövidesen követi (ugyanis a rövidlátó haszonlesés miatt nem látja, hogy online megjelenés nélkül őt sem fogják venni, az idő kerekét nem tudja visszaforgatni).

Az „egyedi szavak” és „rövid részletek” kitételt pedig a snippetek esetében nem lehet értelmezni. Melyik szó egyedi? Még az sem, hogy „hippokampelefantokamelosz”, mert azt is használta már előttem Rostand. És mennyire rövid a rövid? Jönnek az egymondatos leadek, ajánlók? Eddig az olvasók az ötsoros felvezető alapján küldték el a szerzőt mindenféle meleg éghajlatokra, mert elolvasni nem szokták azt, amiről markáns véleményük van, ezentúl egy-két mondat alapján fognak nem olvasni.

Már persze, ha lesz mit nem olvasni.

Jogi szempontból ezekkel a módosított cikkelyekkel a világon semmi baj nincs, csak helyeselni lehet az elvet, miszerint mindenkinek jár pénz a munkáért. Csak az az átkozott gyakorlat és valóság, az ne lenne – ugyanis a piac vastörvényei szerint ha drága egy gyárban bilifület termelni, akkor azt a gyárat bizony be fogják zárni. Akkor is, ha utána egy bilinek sem lesz füle.

Ki jár jól ezzel?

Hosszú távon senki. Rövid távon főleg a német nyomtatott sajtó egy része, akik azt hiszik, hogy az online tartalmak eltűnésével megnő a forgalmuk. Nem véletlen, hogy a döntő befolyású Németországban ennek a reformnak a fő protektora a néppárti Axel Voss képviselő, és rajta keresztül – hm, hát igen – az Axel Springer konszern, ami azért a német print média nagyon jelentős részét birtokolja.

És mi van, ha a techóriások mégis fizetnek?

Akkor tessék értesíteni a Vatikánt mert csoda történt és hitelesíteni kell.

Vegyük csak a Google-t. 5,1 milliárd dollárnyi bírságot fizetett be 2018-ban a Google-tulajdonos Alphabet, és ez több, mint az a 4,2 milliárd dollár, amelyet világszerte adózott. Még így is megéri nekik a működés, csak nem nagyon, ha ezt súlyosbítjuk a napi jogdíjfizetésekkel, érdemesebb bezárni a bazárt vagy kitiltani belőle a sajtót, mint tovább üzemeltetni.

Egyszóval: lehet örülni annak, hogy lesz némi bevétel, már amennyiben egyáltalán megszavazzák ezt a szerzői jogi irányelvet ilyen formában. Különben valószínűleg megszavazzák. De azért aki a holnapra és a holnaputánra is gondol, joggal tart az online sajtó európai méretű válságától.

Tény, hogy a mostani helyzet nem jó. De attól még nem kéne kidobni az ablakon mindenestől. Lehet mondani, hogy fizessenek a gazdagok, csak azok nem attól lettek gazdagok, hogy szeretnek fizetni.

Nem vagyok optimista.

Szele Tamás