Hogy a végén kezdjem: nagyon, nagyon szégyellem magam. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akik tegnap megszólaltak a venezuelai menekültek ügyében Magyarországon, és tisztességes dolgot mondtak. A mocskolódók nem szégyellik magukat, sőt, büszkék: hát szégyellem magam én helyettük, nehogy jöjjön egy tűzeső erre a Szodomára.

Szokás szerint senki sem tud semmi pontosat, de mindenki tudni véli, hogy tökéletesen ismeri a helyzetet – a magyar történelemben ezek azok a helyzetek, amikor ártatlanokat szoktak megkövezni és gazembereket trónra emelni, aztán mikor kiderül az igazság, szét szokás tárni a kezeket és azt mondani: „Nem volt honnan tudjuk...” Ez még a jó eset: a rosszabb és általánosabb az, hogy akár hazugság árán is, de kitartóan ragaszkodik a delikvens a tévedéséhez (erre alapul a teljes magyar szélsőjobboldali hagyomány is). Akkor most világítsuk meg, amit a venezuelai menekültekről tudunk, a lehető legerősebb jupiterlámpával, hátha beszökik egy kis fény a fejekbe is.

Tehát: tegnap, a reggeli órákban meglepetésként hatott az országra az Index riportja (https://index.hu/belfold/2019/02/21/venezuela_magyar_menekultek_befogadas_bevandorlas_bevandorlasi_kulonado_maduro_chavez_polgarhaboru/?fbclid=IwAR1pH108RCte26ErLKCYoevOsvh6knuP5739sKKrNwSjlC3SFZ2aWlpwtuQ), mely arról tudósít – különben pontosan és tisztességesen – hogy a kormány némi diszkréció mellett ugyan, de körülbelül háromszáz venezuelai menekültet fogadott be az elmúlt körülbelül egy év folyamán. Erről azonnal lett véleménye boldognak és boldogtalannak, én magam már a hír olvasásakor azt mondtam magamban: „ebből is magyar belpolitikát fognak csinálni”. Úgy is lett. Az utóbbi hónapokban sokat írtam a venéz helyzetről, nem kis keserűséggel látom, hogy hiába az akárhány olvasó, egy betű nem sok, annyi sem maradt meg az emlékezetükben. Én még egyszer falra hányom a borsót, de illenék végre tudomásul vennünk, hogy ez nem magyar belpolitikai kérdés, valamint Venezuela és a világ más országai Magyarországtól bizonyos függetlenségben léteznek. Mondjuk úgy, hogy semmi közük a magyar belügyekhez, továbbmennék, talán nem is annak okából hozta létre ezt az államot Simon Bolivar és Antonio José de Sucre, hogy egyszer majd, kései korokban legyen kit mocskolni a magyar politizáló úri közönség tagjainak. Lehet, nagyralátó elképzelés, de kitartok mellette.

De hát mi a baj Venezuelában, miért kell onnan menekülni?

Á, semmi, szórakozásból teszik (egészen komolyan mondom, hogy a közvéleményben ez egy általánosan elterjedt nézet). Ja, hogy igazából mi a baj? Nem több, mint annyi, hogy földi pokollá változott az ország és képtelenség élni benne. Egy régebbi, január 24-i írásomban (http://huppa.hu/szele-tamas-sziria-venezuelaban/) viszonylag pontosan leírtam az előzményeket Guaido felbukkanásáig. Arról van szó, hogy az ország a bolygó egyik legnagyobb olajtartalékán ül – és mégis éhezik. Hogy ezt hogyan tudták összehozni? Sokat köszönhetnek a néhai Chávez elnöknek ez ügyben, aki utópisztikus elképzelései alapján államosította az olajipart, elriasztotta a külföldi befektetőket, és gyakorlatilag az ország teljes potenciálját az olajiparra koncentrálta, mondván, hogy ami még kellhet nekik, megveszik külföldről. Ez igen szép idea, körülbelül így működnek az Emirátusok is, csak Venezuelában valahogy úgy alakult, hogy minimálisra csökkent a termelékenység, alig csurran-cseppen a korábbi hozam harmada az olajkutakból, finomítókból, közben 2015-ben hatalmasat zuhant is az olajár, és hát Venezuela, az egy lábon álló olajgigász erősen megtántorodott. A helyzet hónapról hónapra romlik, az elmaradt beruházások és karbantartások miatt a termelés csökkenése gyorsul. Az állami olajvállalat az exportvállalásainak a felét sem képes teljesíteni.

(Képünkön: égő tüntető menekül a karhatalom elől Caracasban. Forrás: Euronews)

Maduro elnök mindenben Chavez hagyományait követte azzal a nem kis különbséggel, hogy ő már egy válságban lévő államot örökölt, tehát vaskézzel kormányozott. A tüntetéseket is betiltotta – elvben – ami nem zavarta a jó venézeket abban, hogy állandóan demonstráljanak ellene. És sajnos a karhatalmat sem, hogy éleslövészetet tartsanak időnként a tüntetők ellen. Venezuela a világ talán legpocsékabb helyzetben lévő országa, Szíria és Észak-Korea után, de mindenképpen erős holtversenyben van velük, az infláció tavaly év végére elérte az egymillió százalékot, a nemzeti valuta, a bolivar végéből le kellett vágni öt nullát. Egy átlagbér körülbelül kétszázhatvan forintot érne, ha el lehetne költeni, de nincs mire, és Maduro elnök betiltotta a cserekereskedelmet is. 2,3-3 millióan menekültek el az országból.

Ami a sajtót illeti, Venezuelában tavaly december 18-án szűnt meg az utolsó független napilap, az El Nacional, papírhiányra hivatkozva zárták be – illetve, nem kapott speciális kormányzati engedélyt a papírimportra. Azóta online jelenik meg. Az újság helyzetét folyamatosan súlyosbította, hogy a kormány pereket, adóeljárásokat és hirdetési tiltásokat rendelt el velük szemben. A lap kiadójának vezérigazgatója, Miguel Otero már évekkel ezelőtt el kellett hagyja az országot, mivel vádat akartak emelni ellene. A többi sajtóorgánumok háromnegyede bezárt, a maradék egynegyed a Maduro-kormány szócsöve lett. Csak 2017-ben 40 rádióadót zártak be az országban adminisztratív hibákra hivatkozva. Közben a kormány szerint egyfelől rendben van a sajtószabadság az országban, másrészt Maduro elnök az újságírók napján arról beszélt, hogy az országban „már csak a burzsoá média romjai maradtak meg”. Balliberális médiatúlsúlyt nem emlegetett, mert ő maga baloldali – de ez ugyanazt jelenti, csak a másik oldalról.

Szóval, láthatjuk a hátteret: Venezuela teljesen élhetetlenné vált. Ide vezet a politikai és gazdasági illiberalizmus.

Guaido, a venezuelai parlament ellenzéki házelnöke ebben a helyzetben kiáltotta ki magát köztársasági elnöknek és ragadta meg a hatalmat: az Egyesült Államok azonnal mellé állt és elismerte, minek következtében Oroszország, Kína és Törökország ellene fordult, az országban válsághelyzet alakult ki (mely azért valamennyire enyhülni látszik, de olyan kevéssé, hogy az szinte szóra sem érdemes), az utcai harcok ezekben a pillanatokban is tartanak... Félő, hogy egy szíriai típusú háborús válsággóc alakul ki Venezuelában és a krízis évekig elhúzódik – ugyanis az ország elég közel van az Egyesült Államokhoz.

Innen menekülnek azok, akiket a magyar kormány „titokban” befogadott.

Miért az idézőjel?

Azért, mert nem volt ez nagy titok. Hétpecsétes főleg nem. De itt és most meg tudom magyarázni, miért nem dicsekedtek vele. A saját ideológiájuk miatt: hát hogyan nézne ki egy több évig tartó migrációellenes kampány alatt, ami lassan az állam főideológiájává vált, ha kiderülne: maga a kormány is befogad menekülőket? Pedig már kiderült, tavaly, csak senki nem találta fontosnak a hírt. De ez egy kis ország, lehetett róla tudni. A HVG 2018. április 13-án számolt be arról, hogy Balatonőszödön „migránspánik” tört ki, én három nappal később hivatkoztam erre a hírre (http://huppa.hu/szele-tamas-alhirlapszemle/?fbclid=IwAR0VHRjyaig_KLQjzfZOKXshZlArYs7C3UzpE4R_ZKHZwPUHglTAYFtyabo). Az történt ugyanis, hogy az érkező első harminc embert hirtelen nem tudták hol elhelyezni, hát a balatonőszödi kormányüdülőben szállásolták el őket, a helyi lakosság pedig megijedt a barnás bőrű, nem magyarul beszélő idegenek láttán és azonnal rohantak a rendőrségre jelenteni a „migránsokat”. Ne feledjük, akkor már az őcsényi botrány után voltunk, ahol egy egész falu lázadt fel pár menekült család tervezett, egy hetes nyaraltatása ellen, akkor már rendőrt hívtak kis falvakban a halottak napján mécsest gyújtókra is, mert „idegenek, tehát migránsok”, akkor már a fodrásztól kendőben kilépő fiatalasszonyt is lemigránsozták és a különböző kukoricásokban kergetőztek egymással a közmunkások és a geodéták, mert mindkét fél azt hitte a másikról, hogy „migráns”. Ez egyfelől a kormánypropaganda hatalmas sikerét jelentette, másfelől viszont a venezuelaiak esetében nem jött a legjobban. Ide vezethető vissza az, hogy a kormány az ő befogadásukat igyekezett „titkolni” de legalábbis diszkréten kezelni az őszödi affér után.

És ide vezethető vissza az a suta megoldás is, hogy „magyar származásúakat” fogadtunk be. Ugyanis ez volt közjogilag a legkönnyebben megindokolható, újrahonosítással. Persze az távolról sem igaz, hogy mindegyikük újdonsült magyar állampolgár lenne, forrásaim egyértelműen tagadják is ezt, abban azonban nem egyeznek meg, hányan kérték az állampolgárságot és milyen arányban, mert menedéket adni mellesleg enélkül is vígan lehet. Ez megint a kormány híveinek szóló maszlag és beléndek, ezzel magyarázzák, hogy „José a mi migránsunk, jó migráns, Ali az ő migránsuk, rossz migráns”. Nincs se jó se rossz, csak bajba jutott emberek vannak. De értelmetlenség az a közösségi oldalon fel-alá visszhangzó vélekedés, miszerint „behozták a venézeket, hogy megnyerjék velük az EP-választást”. Szép is lenne, ha azt háromszáz ember el tudná dönteni, de nem is akarják. Meg a legtöbben nem is kapták meg az állampolgárságot.

A magyar politikai élet – nem találok rá más szót – aljasul és méltatlanul reagált az esetre. Kivétel nélkül mindenki úgy viselkedett, mintha az Index írásából tudta volna meg a dolgot és lehet, hogy így is volt. Ez sokat elmond vezetőink és jövendő vezetőink ismereteiről az országot illetően – még én is tudtam a menekültekről, jóval előttük, ők miért nem? Ja, nem érdekelte őket. Tegnap vaskos dossziét raktam össze a mindkét oldalon elhangzó aljasságokból és butaságokból, azt illenék most elővennem, de annyira undorodom, hogy kérem, tekintsünk el a részletektől. Maradjunk annyiban, hogy a politikusok mindent kizárólag pillanatnyi propagandaérték szempontjából tekintenek, és fel sem merül bennük, hogy emberek sorsával játszanak.

A kialakuló tömeghisztériát fontosabb eloszlatni. Tehát: nem, ezek nem nácik vagy azok leszármazottai. Lehetnének akár, hiszen 1945 után kikerült Dél-Amerikába jó néhány magyar nyilas is, de ezek inkább Stroessner Paraguayába és Peron Argentínájába mentek. Akkortájt, úgy 1948-ig („fordulat éve”) elég nagy volt a népmozgás a világban a nácikat leszámítva is. De ezek inkább 1956-os menekültek távoli leszármazottai – különben szégyen, hogy a menedéket magyar származáshoz kötötték, elvileg mindenkit be kéne fogadni, ahogy azt tette nagyon helyesen Magyarország a Pinochet Chiléjéből menekülőkkel is – ez viszont már a kormányideológia hibája. Nem mellesleg, a tegnapi népharagban kiderült az is, hogy budapesti zsidó családoknak is élnek tagjai Caracasban...

Nem, nem kaptak lakást. Főleg nem „költöztették be őket a devizahitelesek házaiba”, ahogy azt a pletyka állítja. Szállást kaptak, egy évre, átmenetileg, a legtöbben a gárdonyi Sport Hotelben, aki marad, a maga emberségéből kell majd lakjon, éljen.

Nem, nem a kormány politikai ügynökei. Szerencsétlen menekültek, akik a harcok, a kínzások és az éhhalál elől futottak a világba, lehet, hogy a magyar szem úgy látja: hiba volt elfogadniuk ennek a kormánynak a segítségét, de bajban az ember nem válogathat. Szerintem ha Borneó fogadja be őket, oda is mentek volna, csak mehessenek.

Igen, kaptak repülőjegyet és lehetőséget nyelvtanfolyamon való részvételre. Onnan gyalog csak Kolumbiába lehet menekülni – több, mint egymillióan meg is tették már – Európába nem lehet átsétálni az óceánon át. Ez szükséges volt. A nyelvtanfolyam meg ahhoz kell, hogy tudjanak dolgozni (a legtöbben teszik is). Ez sem szórakozás, különben pedig Nyugat-Európában vagy Izraelben minden bevándorlónak jár alanyi jogon a nyelvi oktatás.

Nem, nincs olyan, hogy „jó” migráns és „rossz” migráns.

Migráns sincs.

Bajba jutott, végpusztulás elől menekülő emberek vannak, és aki azt kívánja nekik kicsinyességében, hogy inkább pusztultak volna el ott, ahol születtek, gondoljon arra, mi is nagyon könnyen kerülhetünk bajba, lehetünk hadszíntér. Elég, ha Moszkvában valaki pár szto grammal többet iszik a kelleténél. És már menekülhet ő is, ha tud.

Nem azért vannak itt, mert akarnak tőlünk bármit is, és nem azért kell őket befogadni, mert remélünk érte valamit cserébe. Hanem azért, mert ahol baj van, ott segíteni kell, minden viszonzás nélkül is.

Hibázott a kormány a titkolózással?

Óriásit hibázott, ha első pillanattól nyilvánosan cselekszik, még tán enyhült is volna a megítélése – de nem mehetett szembe a saját embertelen ideológiájával.

Lesz ennek az írásnak haszna?

Valószínűleg nem lesz semmi haszna. Mostanra már mindenki eldöntötte magában, mi a véleménye erről a szerencsétlen háromszáz emberről, és ahhoz fog ragaszkodni, érvekkel itt már senkit sem lehet meggyőzni.

Hibás a magyar politika a közhangulat hiszterzálásában? Hibás bizony, a leghibásabb. De aki a venezuelai menekültek befogadását pártpolitikai-etnicista kampányra használja fel bármelyik oldalon, az levizsgázott emberségből egy életre. Ez egy bonyolult helyzet, amiben csak egy kétségtelen van: az hogy be kell fogadnunk azokat a szerencsétleneket.

Háromszáz embertől a perzsa had megrokkanhatott Thermopülainél, mi nem fogunk.

Szele Tamás